Vadászház

- Az emberek, vámpírok vagy akár vérfarkasok mindig mindenkiben a hibát keresik, mindenki csak azt veszi észre, s másra nem is igazán figyel senki, csak az jut előre aki átgázol mindenen és mindenkin - mondom őszintén. - Senki nem szereti felismerni magában a hibákat, mások el sem ismerik, hogy van, míg vannak akik megtanulnak együtt élni vele.
Meglepett mikor egyszer csak fogta magát és a derekamnál fogva felhúzott a fotelbe, szinte lemerevedtem, így nem igazán tudtam megmozdulni sem, mondani sem igazán tudtam bármit is, de legalább elengedett. Óvatosan vigyázva arra, hogy ne legyen annyira feltűnő kicsit arrébb húzódtam tőle, és még mielőtt szóvá tette volna, azt hiszem, hogy megmagyarázom az egészet.
- Nem félelemből megyek arrébb, csak..., ha férfi van a közelembe akkor többnyire távolság tartó vagyok, rosszabb esetben már a szoba másik végébe szaladtam volna - mosolyodtam el zavartan, nem sok vámpírnak vagy embernek vallom be, mert a mai modern világban ez cikinek számít. Jobban szeretnék egy kétszáz évvel ezelőtt élni, habár akkor sem igazán volt jobb a helyzet, csak akkor a nőket még jobban elnyomták.
- A lelke mélyén talán valamikor jó ember lehetett, nem tudom, biztos nem ok nélkül lett ilyen - nem tudom, hogy most miért fogom az öregember pártját, pedig aljas dolgokat művelt vele - szép dolog, hogy még így sem hagytad őt ott, sokan megtették volna a helyedben - mondtam kicsit elgondolkozva. - A zene az jó, én nem tudok semmin se játszani, kétbalkezes vagyok!
- Az idő még a vámpíroknak is nagy teher... te legalább nem lettél ezektől a dolgoktól aljas gazember, úgy tudom, hogy sok városba eléggé neveletlenek a vámpírok, úgy értem, ölnek, gyilkolnak és mind ezt okkal, bár lehet, hogy csak sok filmet nézek esténként - mást amúgy sem nagyon tudok csinálni, szóval ez tökéletesen megfelel nekem, mint esti program.
- Az előbb, ha jól emlékszem eléggé megsértettem, ok nélkül - szokatlan volt, hogy valaki nem tesz megjegyzést arra, hogy béna vagyok, vagy esetleg nem veszi észre, hogy mennyit tudok néha beszélni. - Így neveltek, nem vagyok én se annyira jó lelkű - motyogtam zavartan, még ilyet azt hiszem, hogy senki nem mondott nekem, szóval alaposan el is pirultam, mire a fejemet csak lesütöttem. - Már megszoktam - bólintottam önmagam megerősítése képpen.
- Én zenélés helyett jobban szeretek rajzolni azt legalább tudok - mosolyogtam rá, majd körbe néztem. - Ahhoz képest, hogy az erdőben eléggé bent vagyunk, ez a kisház egészen szép.

Idők közben mellém jött, leguggolt nem messze tőlem. Nem bírtam levenni róla a tekintetemet, egyszerűen vonzott, mint a mágnes, és gyönyörű volt.
-Példáááául sokan cikiztek, mert nem szöktem el a vámpírtól, aztán azt is a fejemhez vágták, hogy annyi idősen egy vámpírnak azért illik már annyi erővel rendelkezni, hogy kitörjön a fogság alól. De volt olyan is, akinek az nem tetszett, hogy nem tudtam beilleszkedni a közösségbe. Mindenki talált bennem valami klasszat, ami miatt porrá tudott alázni, és elérni, hogy az életemet is meg gyűlöljem, és minden napot óriási szenvedésnek éljek át. Csak a másikban olyan könnyű megtalálni a hibát. Vannak, akik maguktól felfedezik ezeket, és mikor rájönnek, hogy túl sok van "megrokkannak" lelkileg, aztán valaki ilyeneket mondd neki, és úgy hat rá, mint mikor kirúgja a botot az öreg ember alól, akit az a fadarab tart állva. Jó sok idő kell, mire újra fel tud állni, és csak a legerősebbek képesek rá.
Megkedveltem ezt a gyönyörű angyalt, így lehajoltam érte, derekán átfontam karomat és felhúztam a fotelbe magam mellé, úgyis gigantikus ez az izé, én meg nem akarom bántani, kényelmesen elférünk, még van is egy tenyérnyi hely kettőnk között, miért kéne a földön kuporognia.
-Nem volt szörnyeteg...vagyis az volt...még senkinek se mondtam el, miért maradtam vele, mikor simán meg tudtam volna szökni. Öreg volt, haja is ősz színben játszott. És folyton elmondta, mennyire hasonlítok a fiára, aki meghalt. Nem akartam újabb fájdalmat okozni neki, és azt hittem, hogy egyszer észreveszi, amit csinál velem, az nem jó. Csak így visszanézve tudom, hogy rettenetesen naiv vagyok, voltam. Igyekszem mindent jó színben látni, de nem mindig sikerül, így bánatomat általában a zenébe fojtom. Tudok például hegedülni, és zongorázni is.
Miközben ezt elmondtam visszagomboltam az ingemet. gyűlöltem ezt a sebet, mindig emlékeztet a múltra.
-voltak napok, egyedül létem alatt, mikor úgy éreztem, ordítani akarok, de túl régóta hallgatok ahhoz, hogy emlékezzek, hogyan kell. Meg kellet tanulnom, hogy a fájdalom az életem velejárója, ha elnyomom kirobban, ha viszont kitör belőlem, akkor sosem fog elmúlni. Így igyekszem semelyiket sem tenni egyszerűen kizenélem magamból.
Elgondolkodtam azon, amit mondott
-Én eddig egy rossz tulajdonságodat sem vettem észre, hisz itt ülsz velem, meghallgatsz, megértesz, kommentálsz. Őszintén mondom, hogy csodálatos vagy, a legjólelkűbb...élőlény, akivel valaha találkoztam. az esésnél meg én kérek bocsánatot. beszóltam neked. Sajnálom, reflex támadás volt.

Hát, én aztán teljesen ledöbbentem, mikor a fejemhez vágta, hogy én gúnyolódom vele, de aztán... nem tudtam még csak dühös sem lenni, mert a fájdalom, ami egy pillanatra az arcára kúszott, azt egyszerűen... szavakkal sem igazán kifejezni. Olyan rosszul éreztem magam emiatt, nem akartam, hogy önmagát ostorozza vagy valami ehhez hasonló, de akkor is, mindent szépen elcsesztem.
Mondani akartam valami vigasztalót, de nem igazán tudtam, nem jöttek szavak a számra, úgy éreztem magam, mint aki beszédképtelen. Hiába akarok valamit mondani küzdök azért, hogy tudjak mondani valamit, de hiába, mert nem tudtam egy szót sem mondani.
- Nem értem, hogy miért is lehetne gúnyolódni, magán! - Értetlenkedtem megint csak. - Amúgy sem számít az, hogy ki hány éves, mint ahogy az sem, hogy kinek van ereje vagy kinek nincsen, sok ragadozó vámpírnak nincsen ellentétben velem, aki félvér és nekem mégis van... - próbáltam valami bíztatót mondani, de valahogy nem igazán ment.
Az ingét kigombolta, s megláttam a két harapást a nyakán, rögtön elszörnyűködtem, de nem a látványtól, nem, hanem attól, hogy ki volt az aki ezt tette vele és, hogy miért. Ez egyszerűen szörnyű.
- A maga gazdája egy szörnyű alak volt, egy... - nem tudtam tovább folytatni, a sebet néztem, és próbáltam elképzelni, hogy mit tehettek vele, de nem, egyszerűen nem tudtam elképzelni.
Lassan, míg ő beszélt, addig én oda mentem hozzá, nem ültem le, csak leguggoltam, minden egyes szavát figyeltem, nem mondtam semmit sem, mert nem nagyon tudtam. Szívesen fogtam volna meg a kezét, de mivel nem nő volt, így inkább hozzá sem mertem nyúlni, mellesleg nem akartam még több sebét felszaggatni, mert előfordul gyakran, hogy olyan dolgokat hozok felszínre az erőmmel, amelyek mindenkinek a legjobban fájnak, de azt hiszem, hogy ő ezt pont most mondta el nekem szavakkal, s ez sokkal boldogabbá tett.
- Nincs mit - mosolyogtam rá, s egy gyenge pillanatomban a szemeibe néztem, azt hiszem, hogy nem kellett volna, mert gyönyörűek voltak. Végül csak lesütöttem a szememet, zavaromban. - Viszont én továbbra is szégyellem magam, a miatt amit... mondtam, nem akartam megsérteni, egyszerűen csak... inkább hagyjuk - ráztam meg a fejemet, majd kifújtam a levegőt. - Igaza van, nem ítélkezhetek olyan felett, akit nem is ismerek.
- Tudja, sok rossz tulajdonságom van, az egyik az, hogy elég gyakran elesem - céloztam enyhén arra, amikor beestem az ajtón, s ezzel próbáltam is elterelni a szót erről az egész előbbi rossz dolgokról. Nem biztos, hogy fogja hagyni, de megpróbálom.

Döbbenten vettem észre, hogy még mindig nem mozdult. Levetkőztem az átlag hangnememet, és az igazi ÉN-re váltottam, bár nem voltam biztos benne, hogy gúnyolódik-e.
-Most gúnyolódsz? Nem vicces!
Arcomon fájdalom kúszott át, hát nem igaz, hogy nem találok egy olyan élőlényt, aki megmaradna mellettem, nem félne tőlem, vagy gúnyolódna rajtam.
-Minden második ember fél tőlem a korom és a képességem miatt, a többi...a többi meg csak gúnyolódik, mikor rájön, milyen is vagyok valójában.
Lesütöttem a szemem.
-Tudod, hiába vagyok ilyen öreg, nem érzem magam erősebbnek, mint akárki. A tanítóm ezer éven át használt szolgának, bár ő úgy fogta fel, hogy a fia vagyok, akit meg kell nevelnie. AZ egyik Római háborúban talált rám, az ellenség legerősebb embere felnyársalt egy óriás karddal a szívem és a tüdőm között.
Kigomboltam az ingem nyakát, így látszott a két harapás, és a seb is, jó volt valakinek elmondani mindent, valahogy felszabadított.
-Megtalált és az otthonába hurcolt, ott meg megkínzott, és csak azután változtatott át vámpírrá, aztán meg kihasznált, magához kötött a képességem miatt, meg tudtam védeni a többi vámpírral és vérfarkassal szemben, ezeknek általában én ittam meg a levét, több harapás, karmolás heg, és seb van rajtam, amit te valaha el tudnál képzelni, olyan fájdalmakat is átéltem, amit te álmodban se képzelnél. Aztán végül, mikor már egy roncs voltam a vérfarkasok neki estek, nekem pedig már nem volt elég erőm, hogy megvédjem, és akár csak egy áram szikrát csikarjak ki magamból, megölték, engem meg hullának néztek. Egy évembe telt, mire visszanyertem eredeti formámat. Azok után nem találtam magam a társadalomban, azóta az egyetlen barátom az előbb említett író volt, utána meg magamnak voltam. Te vagy az első, akivel 200 éve ennyit beszéltem. Elfogadom a bocsánatkérést, mert végig hallgattál, ekkora ajándékot senki sem adott nekem.

~ Azt hiszem, hogy eléggé megsértettem azzal, hogy legyilkosoztam, miközben tényleg nem is ismertem egyáltalán... ~ Szörnyen éreztem magam emiatt, s nem is igazán tudtam mit mondani, csak úgy lesütöttem a szememet, mint aki csak valami rosszat tett. Mint amikor a kisfiú meghúzza, a kislány haját aztán pedig leszidják, csak az a baj, hogy én nem húztam meg senkinek a haját, hanem egyenesen a lelkébe gázoltam. Annyira szégyelltem magam, hogy olyat mondtam, amit nem kellett volna, de nem igazán tudtam tényleg mit mondani.
Az ajtóhoz előbb ért oda, mint én és valamilyen áramot vezetett bele, így nem igazán, szóval, nem nagyon tudtam sehova se menni. ~ Így akar itt tartani? ~ Kérdeztem volna tőle, de nem mertem. Nem tudom, hogy miért, most már nem féltem, mert rájöttem, hogy neki is van... szíve, és érez is vele, én, meg mint egy tapló egyenesen belegázoltam. Nem fordultam el az ajtótól ettől függetlenül, vártam, hogy mi fog történni. ~ Olyan hülye vagyok! ~ Szidtam le végül magamat, mert már egyáltalán nem tudtam, mit kezdeni magammal.
Ne,m tudom, hogy szándékosan-e vagy sem, de a lelkemre gyakorol hatást, és egyáltalán nem volt jó azt hallani, hogy a nevelője... magamban sem merem kimondani. Nem akartam szánakozó tekintettel ránézni, nem tudom milyen érzés lehetett, de azt tudom, hogy ilyenkor senki nem nagyon szereti, ha próbálják megérteni, azt, amint ők nem mentek át: lehetetlen.
Nem sokkal később újra megszólalt, elengedett, de én nem tudtam a helyemről egy tapodtat sem mozdulni. Miután elejtette a könyvet, majd kiment az ablakon, el akartam ugyan indulni, de az ajtónál tovább nem jutottam... tudom, hogy bocsánatot kellene kérnem emiatt nem is tudok elmenni, szóval azt hiszem megvárom még visszajön. Nem sokkal később vissza is jött, de mintha ott sem lennék beleült a fotelbe.
- Sajnálom - motyogtam őszintén, és bár lehet, hogy figyelembe se fogja venni, hogy tényleg őszinte vagyok, úgy döntöttem, hogy mondok valamit. - Sokat beszélek, általában és hirtelen felindulásból, ezért... olyat is hozzá vágok akár idegenekhez, amit nem kellett volna és... tudom, hogy ez nem elég indok, de rettentően sajnálom! - Nem mertem ránézni se, nem tudom, hogy mit láttam volna, féltem, de nem feltétlenül azért, mert rettegtem tőle.

Azt mondta, hogy nem ül le, de végül mégiscsak letette magát a fotelbe. Komoran néztem rá. Legyilkosozott. vettem egy óriási levegőt és felálltam. Bevallom, kicsit elkomorodtam, nem esett valami jól ez a kijelentés.
-Lehet, hogy igaza van, és egy gyilkos vagyok. De nem ismer, maga nem tud rólam semmit, jogtalanul ítélkezik, ítél el, döngöl porba. Ha éppen érdekli, csak három hónapban egyszer ölök embert, azon kívül vegetáriánus vagyok, mert tisztelem az életet valamilyen fokon. És csak gyilkosokat ölök, ha ennyire...otthon van a témában.
Előtte értem el az ajtót. Hozzáértem és áramot vezettem bele, így az egész kijárat olyan magas fokon rázott, hogy még egy vámpír is eszméletlenül terül el, ha átmegy rajta, de ettől a lépéstől kékes-ezüstös fényben játszott a nyílás.
-bevallom, eléggé fájt ez a kijelentés, de...sajnos nem engedhetlek ki. Azért, mert már hét hónapja nem beszélgettem senkivel, és te most itt vagy. Nem foglak bántani, a nevelőm eléggé kikupált, vagy mondhatod úgy is, hogy addig vert, míg meg nem tanultam fegyelmezni magam.
Lehunytam a szemem és vettem pár nagy levegőt. nem bírom, ha elöntenek az emlékek, azoktól mindig érzelem hullámaim lesznek és csomó dolgot kikotyogok. A könyv gerincén húztam végig az ujjamat, csak azt néztem. Nem sikerült,az érzések legyőztek. Nyeltem egyet, és az ajtó felé intettem.
-Menjen csak...elnézést a viselkedésemért.
Csak egész halkan sikerült kinyögni, mert különben elcsuklott volna a hangom. Kiesett kezemből a remekmű, én pedig elsétáltam az ablakig, kinéztem rajta, pont a hullára. Elfordítottam a fejem, majd kiugrottam az ablakon és arrébb vonszoltam a testet a fák közé, majd visszamásztam a fotelbe.

Teljes mértékben igaza volt abban, ha már meg akart volna ölni engem, akkor megtette volna, de nem tudhatom, hogy mennyire szeret játszadozni az áldozataival! Mindenesetre az ablak felé tévedt a tekintetem, mert a szag valahonnan oda jött. Inkább nem akartam megnézni, hogy mi is történhetett ott, vagy legalább is nem akartam látni, hogy mi is van ott... és hogyan.
- Szeretek állni - motyogtam neki válaszul, mikor felkínálta a helyet a szemben lévő fotelnek, maga előtt. Azt hiszem, hogy most tudok örülni annak, hogy nem nagyon hordok magas sarkú cipőket, meg ahhoz hasonlóakat, mert akkor tényleg nem járnák nagyon jó, na, de... mégis... ~ Ki azaz okos aki egy erdőben magas sarkúban szaladgál? ~ Kérdeztem magamtól, de mint általában mindig választ nem vártam. Bár tényleg nem igazán vannak olyanok akik, úgy mászkálnak.
Érdekesen hallgattam a történeteit, akció meg minden, olyan élet, amire én soha sem vágytam. A mostani világban sem igazán találom a helyemet, nem pedig itt, mármint olyan emberek mellett. Észre sem vettem, hogy idő közben leültem a fotelbe, így kissé kínosan éreztem magam, tekintve, hogy azt sem tudom hogyan kerültem oda. Bár felettébb kényelmes volt azt meg kell hagyni.
- Ez érdekes, de maga is ugyan úgy öl, igaz... életben maradás céljából, de az ölés akkor is bűn! - Amíg beszéltem fel sem fogtam, hogy mit mondtam, azt hiszem, hogy itt az idő megijedni, mert, most, hogy szó szerint "legyilkosoztam", nem hiszem, hogy ennek bármelyik vámpír is örülne. - Sajnálom, azt hiszem, hogy... inkább megyek - hadartam el, s már föl is álltam.

Láttam rajta, hogy jól megijesztettem. Nem akartam, hogy féljen, hisz akkor itt hagy, márpedig valahogy vonz magához ez a furcsa angyal.
-Nézze! Ha meg akarnám ölni kegyedet, akkor már rég hulla lenne. Kismillió képen tudnám eltenni láb alól úgy, hogy még csak fel sem kelek ebből a kényelmes fotelből! kérem, foglaljon helyet, mert elég kellemetlen így társalogni, nem gondolja?
A másik ülőhely felé intettem. Sóhajtottam egyet, majd egy másik S.H. könyvet vettem a kezembe.
-igen, ismertem, jó barátom volt, segítettem neki írni egyszer-kétszer. Komolyan irtó jó fej volt, kár, hogy meghalt...pedig milyen jókat csevegtünk! aztán ott volt az a Zodiákus is...Rengeteget ölt, mindenki félt tőle, meg minden, soha nem kapták el, de a fő gyanúsított szívrohamban meghalt. Engem is megpróbált kinyírni, az ötödik lövésnél leesett neki, hogy nem fog menni, onnantól meg folyton figyeltem...Egyszer megijesztettem, attól kapta a szívrohamot. megérdemelte a halált az a tetű! A nép nevében tettem, amúgy meg komolyan ő volt a gyilkos.
Felettébb szórakoztatott, hogy ezt mind elmondhatom ennek a lánynak.

//Sajnálom, de nem volt ihletem! a következő 1000-szer jobb lesz, ígérem!//

Nem igazán örültem, hogy ez a vad idegen kinevet, de ha nagyon is őszinte akarok lenni, nem igazán érdekelt. Túl sok, olyan dolog foglalkoztatott volna ellenkező esetben, így inkább nem tettem szóval. Most nem. Legutóbb emiatt keveredtem olyan nagy bajba, mint amilyenbe voltam és azt nem akarom. ~ Az lenne a legjobb, ha gyorsan tovább is állnék! ~ Gondoltam magamban, de ismertem magamat már annyira, hogy tudjam úgysem az fog történni, amit én szerettem volna, mert ugyebár most sem fordulok meg és megyek el, hanem itt állok, mint egy cövek az ajtóban.
- Akkor többet nem is fog látni! - Szűrtem ki a fogaim között, és tudtam, hogy hamarosan dühbe fogok jönni, sőt egészen jó úton vagyok afelé. Megint. Mindenesetre ez legalább leplezte a meglepettséget, amikor elmondta, hogy hány éves is valójában. Ilyen "öreg" vámpírral még nem igazán találkoztam, feltehetőleg, ötszáz évnél aligha találkoztam öregebbel is, legalább is én nem tudom annyira megállapítani, hogy ki hány éves.
- Nem, nem az enyém - válaszoltam a feltett kérdésére. - Villám? - Hitetlenül kérdeztem vissza, mert tudtam, hogy az égből mostanság egyetlen villám csapás sem sújtott az égből. - Aligha, de ön nyilván jobban tudja... - A beszélgetésnek ezt a részét a részemről lezártam.
Mikor nem éppen a legkedvesebb módon "felfedte", hogy mi is a különleges képességem-aggodalmam még jobban az egekbe vágott, úgy éreztem, hogy jobb lenne innen minél előbb elmenni, ugyanis most csapódott be mellém egy villám. ~ Legalább most már tudom, mi ez az égett szag! ~ Még a gondolatra is összerezzentem, és ez kívülről is eléggé látszott.
Éppen, hogy nem estem megint hátra mikor kezet csókolt nekem. Kezdett a frász kerülgetni. ~ Miért is vagyok még itt? ~ Erre a válasz felettébb egyszerű volt: kíváncsiság.
- Szeretek olvasni - amit utána mondott az még jobban meglepett - jóban voltak? - Hihetetlennek hangzott, de én ezt hamar ki tudnám deríteni, hogy mi az igazság.

Elhúzott szájjal vártam, hogy végre feltápászkodjon. Nem bírtam ezt a csiga tempót. Leültem a fotelbe, mely amúgy mögöttem terpeszkedett. Volt egy másik is, de az szemben volt az enyémmel. Más ülő alkalmatosság nem volt a szobában. A könyv még mindig a kezemben volt. Hiába, nem vagyok képes csak úgy elengedni egy remekművet. Felsóhajtottam. Ez a csaj esetlenebb, mint amilyennek kinéz. Amíg állóhelyzetbe kínlódta magát elolvastam a maradék oldalt, majd unottan ejtettem le a könyvet a mellettem lévő kis asztalra.
-Elárulom, hogy a 2055 évem alatt nem láttam olyan esetlen hölgyeményt, mint magam, pedig elhiheti, megértem egy-két dolgot!
Szerettem piszkálódni, főleg, ha gyengébbel állok szemben. Bár ez a gyengébb egyed felettébb szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Emlékeztettem magam, hogy a hölgy mit se tud rólam, és hogy az ingem nyakig be van gombolva, így nem láthatja a harapásokat sem, vagy a hátamon éktelenkedő ocsmány, mély seb helyeket. Ez valamennyire megnyugtatott. De a lány mégis tudja, mi vagyok, bár ez nyilvánvaló, hisz félig ő is az.
-Netán ez az Ön erdeje, hogy tilos lenne belépnem ide? Amúgy meg kíváncsi kisasszony...vadászni voltam. szegény vadőr..rossz napja volt...belecsapott egy villám.
Elnevettem magam. Nagyon gonosz volt tőlem, de kicsúszott. Összeérintettem mind az öt ujjamat, majd elhúztam egymástól. A villám átcikázott a szobán és becsapódott az álom lány mellé a falba.
-Valami ilyesmi. Amúgy igen, itt lakom. A házam az erdőben van, pár kilométerre innen.
Felálltam, majd odarohantam a hölgyhöz, nyomtam egy csókot a kezére.
-Nézze el faragatlanságomat, rég nem voltam élő lény társaságában. Kevin Langdon vagyok.
Visszaültem a puha fotelbe és újra az ujjaim közé kaptam a Sherlock Holmes kötetet. Éppenséggel a Sátán Kutyája című remekmű volt.
-Olvasta? Imádom Mr. Holmest. Az írójával pedig jó barátságban voltam...míg meg nem halt. Esküszöm, nem én öltem meg. Szegény.

~ Rendben! ~ Gondoltam magamban elnyúzottan. A forksi erdőben elég gyakran járok erre meg arra, de ez már teljesen röhejes, hogy én mindig bele botlok valamilyen idegenbe... ez azt hiszem, hogy nem normális, vagy csak nekem van ilyen hatalmas nagy szerencsém? A válasz, egy egyszerű ám, de annál határozottabb: igen! ~ Jól van, Sher, csak nem lesz itt gond. ~ Nyugtatgattam magam, esélytelenül, hiszen ha találkozom valakivel, akkor mindig van valami gond.
- Nem, nem kell... azt hiszem, jól vagyok - mondtam miután sikeresen összeszedtem magam. Amint biztosra vettem, hogy egy ragadozó vámpírral állok szemben hátráltam is egy lépést. Mondhatni egy reflex. Legalább is nálam többnyire az, nem akartam vacsora lenni, bár ahogy őt elnézem most vacsorázhatott nem is olyan régen. Ez legalább egy jó előjel, de nem mintha ez neki valamennyit is számítana.
- Megkérdezhetem, hogy... mit keres bent ennyire az erdőben? - Ez volt az egyik dolog, ami nagyon érdekelt, míg a másik az, hogy mitől van ilyen furcsa égett szag... Mintha valami nem olyan régen égett volna meg, de nem tudtam be azonosítani, hogy mi is lehet az.
Akaratlanul is próbáltam kinézni a férfi válla fölött, de mivel magasabb volt, így aligha volt rá esélyem, ugyanis szinte semmit sem láttam, ahhoz, hogy meg valamit jobban is láthassak közelebb kellett volna lépnem azt meg... nem igazán szerettem volna. Nem csak azért, mert egy ragadozó vámpírral állok szembe - azt az utóbbi időben majdhogynem megszoktam - hanem egy férfi van velem szemben. Ez meglehetősen zavart.
A legutóbbi találkozásomra is igazán kínosan emlékszem vissza, hiszen az volt mégis csak az életem egyik leghosszabb, legbénább és most, hogy így visszagondolok rá, legröhejesebb találkozásom, egy vámpírral. Azóta nem találkoztam vele, még szerencse. Ha megtörténne, azt hiszem, hogy alaposan kikelnék magamból.
- Maga idevalósi? Még sosem láttam erre - az utóbbi mondatot inkább már csak magamnak mondtam, mint neki. Hiába gondolkoztam, nem volt ismerős az arca, meg úgy ő se maga. Nagy valószínűséggel ő sem idevalósi.

Nagyon el voltam foglalva aznap, mert elhatároztam, hogy megtalálom a kék ingemet, ami valahol a ruhakupac alatt bújt meg. Szegény ruhák, már mióta nincsenek kimosva? Hát..legyen elég annyi, hogy elég régóta, na! Mikor már kiástam belöktem a mosógépbe, amit meg bedugtam a konnektorba, össze-vissza nyomogattam a gombokat, de nem történt semmi. Sőt! Mikor benyomtam megint az indítást leverte a biztosítékot az egész házban.
-Hogy az a jó, büdös...
Szitkozódtam halkan, majd kimentem, és visszakapcsoltam a biztosítékot, és leültem a mosógéppel szembe, sóhajtottam egy nagyot. Összeérintettem a két mutatóujjamat, és lassan kezdtem elhúzni egymástól őket, a két ujjbegy között ezüst fonal cikázott, melyet buborékká bővítettem, majd ráfújtam a gépre. Az azonnal hörögni és csukladozni kezdett, majd nagy nehezen,hörögve beindult, csendben zakatolva mosta a cuccomat. felkeltem és beágyaztam az ágyamat, elég cudar állapotok uralkodtak rajta.
Mikor már leállt a gép és kiszedtem az ingemet, felakasztottam a kék ruhadarabot, majd megint alkottam egy energialabdát, melyet tüzzé alakítottam át, az meg egy perc alatt megszárította a felsőmet. Felkaptam, mellé egy farmert húztam, majd bevetettem magam az erdőbe.
Imádtam a fák közt rohangálni. A nagy futkorászásban találtam egy kis faházat, benne egy kövér hapival. Éhes voltam, így gyorsan elintéztem szegényt, majd kilöktem az ablakon, küldtem utána egy villámot. Így balesetnek fogják hinni. Vetettem még egy pillantást a pörkölt férfi után, majd elkezdtem átkotorászni a holmiját. Találtam egy klssz könyvet, egy Sherlock Holmes-t. Imádtam ezt a magándetektívet! Leültem olvasgatni.
Békémet egy fálvér lány zavarta meg, aki bezuhant az ajtón.
-Üdvözlöm! Segíthetek esetleg, vagy kíván még fetrengeni?
Kérdeztem csípősen, halvány mosollyal az arcomon

//Új játék //

Őszintén megmondom, hogy már megint csak egyedül akartam lenni. Az erdő mindig olyan békés és nyugodt mellesleg itt biztosan nem találok olyat, aminek olyan fontos múltja lenne, ha csak nem az, hogy hogyan nőtt ki a földből az a virág, vagy növény. Az viszont már érdekesebb lenne, hogy kik jártak erre, hiszen, ez alapján nekem könnyebb bármit is követni.
Na, de nem is olyan lényeges most ez. A csöndben szinte nem is figyeltem, hogy merre megyek csak úgy haladtam előre, mint valami robot, ami be van programozva, hogy merre menjen. Bár elég gyakran értem így, hiába van ennek az ellenkezője. Többször majdnem el is estem, mert nem figyeltem az orrom elé, de azt hiszem, hogy ezen már egy kicsit késő lenne változtatni - nem mintha annyira tudnék.
Mikor már észbe kaptam fogalmam sem volt, hogy merre jártam, csak valamilyen kis házat vettem észre. ~ Csak nem lesz baj belőle, ha felmegyek! ~ Gondoltam magamban, miközben már elindultam felfelé a lépcsőn. Ezzel nem lett volna probléma, ha nem éreztem volna olyan furcsa szagot, amiket ragadozónál szoktam. Viszont hiába néztem körbe, nem láttam és nem is hallottam semmit. ~ Ez a hátránya, hogy félvér vagyok! ~ Gondoltam magamban, ez alatt pedig lenyomtam az ajtó kilincset, és szó szerint beestem az ajtón.
- Hozom a szokásos formámat! - Morogtam magamnak félhangosan.

A futás mindig nyugtatott, de most nem, sőt inkább még dühösebb lettem tőle. Szívem szerint megvártam volna míg beér és széttépem. Sőt a hangokból ítélve nem is kellett volna sokat várjak arra, hogy Dan befusson. A ház előtt gyorsan alakot váltottam, kinyitottam, majd becsuktam és vissza bundába. Ez az egész felemésztett röpke öt percet. Egyre közelebbről halottam Dan lihegését, és éreztem a szagát. Nem sokára ki is tárult az ajtó és egy Dan nevezetű sötét szürke bundájú farkas esett be szépen felnyalva a padlót. Remélem hogy mellette még az állkapcsa is eltört. Az orrát már sikerült.

Kedvem lett volna még ezt a fogócskát folytatni, mondjuk úgy egészen Alaszkáig és ott kapjon el ha tud, és akkor megtanulja, hogy jobban jár ha velem nem cicózik. Nem tűröm, hogy csak úgy eláruljanak, és Dan azt tette. HA nem is a szó szoros értelmében, de valamilyen szintén én úgy éreztem és ezt nem tudja helyre hozni a kompromisszum, vagy a bocsánat kérés. Nem álltam fel, csak ültem továbbra is a helyemen, mint egy nagy szobor és megvetően figyeltem a fiút. Kíváncsi voltam mit csinál, de őszintén nem is érdekelt nagyon. Csinálhat azt amit akar, engem rohadtul megbántott és erősen kezdhet aggódni az életéért, vagy legalábbis azért, hogy meglegyen minden darabja, mikor kiskanállal összekaparják.

Gondolatait meghallva felborzolódott a szőr a hátamon és vicsorogni kezdtem. Támadó állást vettem fel, bár akartam neki adni egy esélyt hogy még jobban felhúzzon. Ahhoz egyszerűen tehetsége van. Nem tudom ez veleszületett, vagy csak az utóbbi időben ismert ki ennyire, hogy tudja mivel kell kiborítani. A falka tagjainak nem kell tudniuk róla, hogy pusztán "testvéri szeretetből" jól megtéptem Dan-t. Bár felfoghatjuk ezt egy edzésnek is. Akkor egy szava nagyon nem is lehetne, hiszen csak "segítek" neki fejlődni a harcban.

~Lehet, hogy bunkóságban nem, de árulásban még Derek-et is lepipáltad. Róla legalább tudtam, hogy egy féreg. Rólad most már tudom~ reagáltam. Igaz, hogy csak gondolatban beszéltünk de tisztán lehetett hallani, a visszafojtott indulatot a hangomban. ÉS biztos lehet benne, hogy pár szó és neki ugrok. Válogassa meg, hogy mit mond nekem.

Nem válogatta meg... Egyenesen azon csodálkozok, hogy nem lángolok dühömben. Biztos nagyon érdekes látványt nyújthatnék... de szerintem így is látszik rajtam, hogy sík ideg vagyok - nem mintha eddig nem lettem volna az -, és hát ezt magának köszönheti.

~Ne ítéld meg a falkám. Nem volt rémes.~ Ezzel kiakasztott.~ Az összes tag a te kisujjadnál is többet ért és érni is fog! Egyikük se vetemedett arra, hogy eláruljon, legalábbis azok közül akiket a barátaimnak tartottam. Te meg tetted ezt. ÉS innentől vége. Nem vagyok rád többet kíváncsi. Eljátszottad a bizalmamat. Nem bocsájtok meg egykönnyen főleg nem ilyet. Ez alatt az egy nap alatt szerintem erre már rájöhettél volna. Sokáig fogtam vissza magam, de most már elegem van. Belőled is, meg abból is, hogy itt sápítozol mint egy hatvan éves nénike... "Jajj.. de össze vagyok zavarodva...ˇBrühühü most sírnom kéne? Nem fogok, mert nem érdemled meg, hogy könnyeket ejtsek érted...~ folytattam volna tovább is, de arra nem voltam képes.

Kísértetiesen emlékeztettet a szöveg arra, amint az eljövetelemkor mondtam Mike-nek. Ő nem érdemelte meg, sőt még el sem árult... Kezdtem tényleg elveszíteni a sulykot. Na jó, akkor egy kis futás, mondjuk Alaszkába. A Denali melletti erdő tökéletes lesz, és Dan meg egy kicsit idegen terepen lesz. Én meg hazain, sőt ha szerencsém van, akkor feltűnik Derek is, és a két áruló elbeszélgethet egymással...

~Ha van merszed kövess~ cukkoltam még egy kicsit majd az ablakon kiugorva - üvegestül persze - teljes sebességre kapcsoltam, s meg sem álltam a Denaliban lévő erdőig. Én bírni fogom az iramot, de vajon Dan fogja-e?

//Folyt. Köv.: Denali/erdő//

// Samantha háza Vadászház//


Szépen a pofámba mondott mindent, amit gondolt rólam és hiába mondanám az, hogy "hú de nagyon fájt" miközben teljes mértékben igaza volt, mindenben. Még csak egy csöppnyi tagadási esélyt sem adott, de nem csak azt, hanem átalakult és elment, de előtte hagyott nekem egy kis búcsú ajándékot, mert a fél arcom fel volt már karmolva. Na, ha valamire, erre már én is dühbe jöttem. Én is átalakultam, de jóval lemaradva mögötte követtem ide ehhez a házhoz. Nem tudom, pontosan, hogy milyen hely is ez, de réginek tűnt és talán vadászok használhatták, mivel az erdőben volt és csak nem olyan marha senki, hogy az erdőbe költözzön, ha csak nem egy nyaraló ház ez. Ebben nem vagyok biztos.

Egy ideig csak körbe-körbejárkáltam, hogy valamiféle arra utaló jeleket kapjak, hogy Samantha már nincsen itt, de minden jel arra mutatott, hogy még itt volt. Sajnos vagy nem sajnos, de végül úgy döntöttem, hogy egy ideig csak az ajtó elé fekszem le. A futás valamennyire csillapítani tudta a bennem dúló dühöt, de nem segített valami sokat, csak annyira, hogy ne essek, neki mihelyst meglátom, hiszen az arcomon tényleg jó kis sebet hagyott és gyanítom, hogy nem véletlenül. Nyugodtan feküdtem még mindig, próbáltam nem gondolkozni semmin, de, ha nagyon őszinte akarok lenni ez nem nagyon sikerült. Tagadni nem tudtam ellene, igazat nem akartam neki adni. Bár az, hogy megbízott bennem eléggé meglepett. Én nem bíztam saját magamban, de ő megbízott bennem. Eddig is nyomorultul éreztem magam - ami az elmúl kerek egy napban folyamatossá válta - de most már nem csak, hogy nyomorultul, hanem mint egy... igazából nem is tudok mit mondani, csak annyit, hogy egy igazi bunkó, paraszt vagyok.

Fölálltam nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e, ha csak így rányitok, de nem tudok tappancsokkal kopogni. Fölálltam két lábra és megpróbáltam kinyitni az ajtót, ami egy óvatlan pillanatban sikerült is, így beesetem az ajtón, az álkapcsom elég hangosan csattant, de azt gondoltam magamban, hogy: ~ Ezt megérdemelted! ~ Igazat kell, adjak magamnak és nem érdekelt már semmi. Fülültem, majd ránéztem Sammy-re. Úgy ült a szoba közepén, mint egy király a trónján. Tényleg nem volt kis farkas, ezt el kell ismernem. ~ Kezdhetsz szégyenkezni mellette... ~ Gondoltam magamban vigyorogva.

Nézzük, hogy működik ez a fejbe látás dolog! ~ Mondtam, hogy két hétnél nem maradok tovább, és nem olyan későn úgy gondolom, mellesleg tudom, hogy nagy bunkó vagyok, lehet, leprofitálom ebben a testvéremet, bár kétlem. ~ Egy kicsit elmélkedtem még, hogy mit tudnák gondolni neki. ~ Samantha, én nézd... én... ~ Nem tudtam lereagálni a helyzetet. Ez már nálam magas fokú tudást igényelt, így inkább csak járkálni kezdtem jobbra-balra. ~ Nem akartam, hogy csalódj benne, ezt őszintén nagyon sajnálom, tényleg! Valószínű, ha nem így lenne akkor most én sem lennék itt! ~ Egy röpke pillanatra megálltam majd tovább járkáltam. ~ Nem tudom, hogy milyen volt az előző falkád, de gondolom rémes lehetett. Gratulálok magamhoz. ~ Beszéljük meg az egészet Sammy, ha annyira szeretnéd, hogy itt maradjak, rendben legyen ~ adtam meg magam valamilyen szinten ~ de adj nekem egy kis időt még rendezem magam. Elmegyek egy kis időre, egy-két hétre vissza utazom, haza, hagyok telefonszámot minden órában zavarhatsz. Csak hadd gondoljam át egy kicsit más környezetben! ~ Megálltam, majd leültem vele szemben. ~ Gyere velem te is pár napra! ~

Sötétség, teljes nyugalom, béke. Ennyi kész, vége tovább sehová. Egyszerűen feladtam. Hiszen mielőtt még elájultam akkor ugyebár még ott volt az a vámpír. És valljuk be, nagyon nem bíztam benn, még akkor is ha vega volt. Bármikor változtathatna az életmódján, szóval részemről, erről ennyit.

Kicsit megdöbbentem mikor tudatosult bennem, hogy valami vizeset érzek a homlokomon, de ahhoz még túl lusta voltam, hogy kinyissam a szemem. Helyette vettem egy picike kis levegőt, amiből beigazolódott a sejtésem: a vámpír ott volt mellettem. Azt már nem tudom, hogy mi okból, lehet, hogy még se olyan rossz mint elsőre hittem, de köszönöm én azért még nem bízok benne, bár nagyra értékelem, hogy nem csinált belőlem fali szőnyeget.

Kicsit nyögve felültem majd levettem a homlokomról a vizes borogatást, ami már így is száraz volt tekintve, hogy 42°-os testhővel szaladgálok. Nem, mondtam semmit, csupán hálával pillogtam a vámpír lányra, majd felálltam, és leporoltam magam. Többek között azért sem mondtam semmit, mert nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Így jobb híján csendben maradtam.

Némán intettem neki, majd bele vetettem magam a fák közé. Lehet, hogy egy kicsit bunkó lelépés volt, de hát ez van, kész. Nincs mit ellene mit tenni. Mindenesetre, azért hálás voltam neki, és ha majd találkozunk legközelebb ezt meg is említem neki.

//Köszi ^.^ //

*Egyszer ,csak összeesett. Előtte meg sem szólalt semmit nem csinált....Teljesen bepánikoltam és gyorsan letérdeltem hozzá a földre.Megfogtam a csuklóját és a pulzusát próbáltam kitapintani. Szerencséére pulzusa volt ,szóval nem kapott szívrohamot. Letéptem egy darabot a ruhámból és befutottam a házba a táskámért ,amiben mindig van víz. Bevizeztem a rongyot és kiszaladtam újra a lányhoz.Vizes borogatás gyanánt összehajtogattam és a homlokára tettem a ruhadarabot. Igaz a ruha tönkrement ,de többet ér a lány jólléte ,mint egy ruha.*
Jól vagy? Kérlek szólalj meg!!!!!
*Kérleltem az eszméletét vesztett Kílie-t. Remélem felébred. Nem szeretném ,hogy itt beájuljon komolyabban nekem. Ott térdeltem mellette és borogattam a homlokát. Nem érdekel ,hogy ő farkas és én vámpír vagyok. Ez csak egy szó ,de a segítség igazi. Remélem ezt ő is megérti.*

A fulladás és a pánik roham egyre jobban felerősödik és már kis lila foltok táncolnak a szemem előtt. Nincs levegőm, nincs más csak a színtiszta pánik és félelem, amit belőlem ez a vámpír vált ki. No persze nem az ő hibája, de nem tudok rajta változtatni. Nagyon sajnálom, de ez van. Hangjára felkaptam a fejemet, illetve a szövegére, de nem érdekelt mit akar mondani.

Felsikítottam gondolatban, hogy tűnjön már el mellőlem mikor a szokásos elmúlás utána, mármint a pánikrohamnak a végén, nem a jól eső zsibbadtság jött, hanem a feketeség.

Még halványan érzékeltem, hogy azt kéri, ne féljek tőle, de egyedül arra volt erőm, félig öntudatlanul, hogy kicsit másképp álljak, hogy lehetőleg ne álljuk bele az ő karjaiba, ám mielőtt a műveletet végre hajthattam volna, már elsötétült a világ. Nem szoktam gyakran elájulni, de... most ez van. Közben, míg teljesen sötét lett a világ felkészültem lelkileg, hogy többet nem ébredek fel, hiszen adott egy vámpír és egy ájult farkas lány.

* Bemutatkozott ő is. Szép neve van. Kylie. Kapkodja a levegőt ,mint ,aki mindjárt megfullad. Úgy látom nem szívesen engedné el azt a fát. Válaszol a kérdésemre és azt mondja minden vámpírtól fél. Ez kissé meglepő ,de gondollom rossz élmény vagy rossz tapasztalat. A válasz után kicsit elgondolkozik ,majd újra rám néz. Egyre közelebb lépkedek hozzá és már én is a fánál vagyok.*
- Rossz élmény vagy rossz tapasztalat? Nem szeretem ,ha ,azért ítélnek el ,mert a többi vámpír viselkedése nem megfelelő. Egyetlen vámpírt ismertem életem során.. Őt soha többé nem akarom látni...
*Mondtam és lesütöttem a szemem. Ha tudnék könnyezni most biztos egy könnycsepp folyt le volna az arcomon. Akár mennyire is haragszom és mérges vagyok ,arra az alakra ,mégis ,csak szerettem valamikor. Na de így visszatérve e mellettem álló lányra ,Kylie-ra ,nagyon nem szeretem ,ha valaki egyből megítél. Én soha nem bántanék embert. Most gondoljunk ,csak bele. Ha én bántanék embereket ,akkor a tegnapi buli résztvevői közül eltűtnek volna páran ,de nem tűntek. Ha felakartam volna falni valakit nem egy bulit választottam volna ,meg ,amúgy sem csinálnék ,ilyet. Nem nagyon értem a ragadozó vámpírokat. Nekem meg sem fordult a fejemben az ,hogy valaha is az legyek. Mára már elég jól tűröm a vér szagát. Ezen nem csodálkozom. A kalózéletben is sok sebesült volt és nem bántotta az orromat ,inkább segítettem az illetőnek ellátni a sebét. Egyrészt örülök ,hogy vámpír lettem ,másrészt nem. Ha nem lennék az soha nem éltem volna át a sok kalandot amibe belekeveredtem ,ha pedig nem ,akkor lehetne családom és ehetnék is ,és mehetnék napra. Újra Kylie-ra néztem.*
-Kérlek ne félj...

Hát az a fa még se volt elég. Eskü: jó barátként köszöntött a pánik roham. Kapkodtam a levegőt, a fának dőltem, mert már a lábamon is alig bírtam állni. Persze a vámpír lányt azért szem előtt tartottam. Ugyanis, ha gyilkos kedvű, és az a fegyver biztos nem véletlenül volt a keze ügyében, akkor egy pánik rohammal küzdő farkas könnyű préda. A sebem már begyógyult, tehát tud rajtam új lyukat vágni, ha nagyon akar… Farkas alakomat nem tudom használni…

Persze igyekeztem leküzdeni a páni félelmet, főleg mikor egészen barátságos hangot ütött meg.

- K…k…Kylie vagyok – nyögtem ki nehezen. Azért még mindig kapkodtam a levegőt, de legalább nem éreztem úgy mintha fojtogatnának.

Szemügyre vettem a vámpír lánykát, és mikor a szemébe néztem több évtizedes csillogást vettem észre. Azért kíváncsi vagyok hány éves, de az erejét, nem akarom megtapasztalni. Orromat nem bántotta a szaga, csak egy kicsit, bár a pánik roham miatt nem volt rá agyi kapacitásom, hogy arra figyelje. Volt jobb dolgom is, például, hogy ne ismétlődjön meg.

- Minden vámpírtól félek – feleltem egy idő után neki halkan. Miért félek? Mert nagyon megszívtam két évvel ezelőtt. De nem fogok neki regényeket mesélni, többek között azért is, mert nem vagyok nagyon megnyílós hangulatomban. Mi köze van bármihez is, ami velem történt? Semmi, akkor meg mit kíváncsiskodik. Arra meg hogy egy fajtárasa ölt meg, nem tudom, hogy hogyan reagálna. És jobban szeretném, ha nem vérbosszút álló fajta lenne, de akkor se mondom el.

Na tehát visszatérve Hayley-re, mert bemutatkozott és igen szép neve van… Na tehát, a szemében lévő évtizedes bölcsességtől eltekintve olyan, mint bármelyik másik lány, ha távolról nézném. Ha közelebbről megnézem, üvölt róla hogy vámpír.

Nyeltem egyet mikor közelebb jött, mindenesetre én nem léptem hátra és nem futottam el a világ másik végére. Gratulálok magamnak.

* Nagy meglepődésemre a lány ,amint ránéztem elkezdett hátrálni és nem tudom meddig ment volna ,ha nincs egy fa nem messze az ajtótól. Soha nem láttam még ,ilyet. Elvileg vérfarkas ,nem? Akkor miért fél? Láttam ,ahogy ott figyel a fa mögött és reszket. Minek ekkora pánik????? Én nem bántok senkit és életemben kétszer öltem embert,de azt is ,csak azért ,mert muszály volt ,hogy életben maradjak. Körülnéztem magam körül és ,akkor vettem észre a puskát. Hupsz... Lehet ,hogy emiatt fél? Felálltam és a fegyvert is felemeltem. A helyére illesztettem és az ajtóhoz mentem. Ránéztem a lányra és kisétáltam a házból. Az ajtót nyitva hagytam és nem túl közel a lányhoz megálltam. Azt hiszem jobb lesz megszólítani.*
- Öööö.....Szia én Hayley vagyok!!!
*Mondtam lesütött szemmel. Nem szeretem ,ha nem kedvel valaki ,csak azért ami vagyok. Nem én döntöttem ,úgy ,hogy ez leszek. Az az álszent hazudós exvőlegényem ,aki még mindig él. Szerencsére én nagy ívben elkerülöm. Nagy valószínűséggel egy újabb találkozást nem élne túl. Az a düh ,ami bennem volt ,mikor elmondta mi ő és három éven keresztül hazudott még mindig ott van a lekem mélyén és nem bírná ki a találkozást. Na ,de inkább koncentrálok a lányra ,mint sem az idióta gondolataimba merüljek.*
-Miért félsz tőlem???
*Kérdeztem nagy kiváncsisággal és felcsillanó kék szemekkel. Szokatlan a vámpíroknál ,hogy a szemük kék és fekete között váltakozik. Nem is értem nekem miért ilyen,de ,azért tetszik. Teljesen ki is ment a fejemből. Úgy udvarias ,ha megkérdezed a másik nevét. Gyorsan mielőtt még megszólalt volna közbeszóltam.*
-Esetleg megtuhatnám a neved???
*Mondtam kedvesen mosolyogva. Remélem ,azért nem lesz egész végig ilyen. Utálom ,ha valaki vámpírcímkét tűzve a másikra elítéli. Én nem szeretem egyből utálni a vérfarkasokat. Olyan vagyok ,mint ő ,csak sokkal tovább élek és nem öregszem. Szerintem még okosabb is vagyok nála ,hisz minden létező iskolát kijártam és munkákat tanultam. Nem tehetek ,arról ami vagyok.
Mi mást csinálhattam volna ,mint elfogadom magam ,amilyen vagyok?*

Addig oké, hogy a séta egészséges meg minden, de azért van egy határ, amit nem kéne át lépni. Így van ez a pech sorozatnál is. Nem, nekem nem volt elég, hogy a múltkor belefutottam egy ragadozóba, nekem volt olyan pokoli szerencsém, hogy most megint belefutottam egybe. Na igen… ehhez már tehetség kell, és úgy látom nekem van is.

Őszintén, én azt sem tudom, igazából mit keresek itt, mármint, hogy miért pont a vadászházhoz jöttem... Pedig annyi hely van az egész erdőben, és nekem pont sikerült egy olyan helyre jönnöm, ahol feltehetőleg a vámpír éppen a vacsoráját készíti elő. Na persze, a levegőbe szagolva azonnal megállapítottam, hogy egy vegetáriánussal van dolgom. Mondjuk, ez nem sokat javít rajta, mert nem csípem a vámpírokat, bár Leyla nem éppen az a vérszomjas akárki… de van. amin ő se tud változtatni, de van, amin én se. Erről ennyit.

Kicsit félve nyitottam be a vadászházba, titkon reméltem, hogy már nincs itt, de sajna nem volt szerencsém. A vámpír ott ált, akarom mondani ott ült egy kis széken és az ajtót figyelte, amin meg beléptem én. Bár szívem szerint nem kellett volna, sőt amint megláttam, hogy meg pillantott egyenesen hátráltam ki az ajtón, majd meg sem álltam az első fáig, ami az ajtóval szemben volt. A fa mögül figyeltem, mikor lép ki vagy csinál akármit is. Fel kell készüljek rá, mint tettileg, és mint lelkileg.

Be kell ismernem, hogy félek. Sőt reszketek, mert a vámpír lány keze mellett még fegyver is volt. És mivel nem vagyok… áh… egyszerűen semmi nem vagyok. Csupán félek és örülök, hogy itt van a fa, ami megtámaszt, és nem engedi, hogy pánikszerűen fussak, mint egy félőrült.

:.Kylie.:
*A mai nap egész jól kezdődött. Egész éjjelt átbuliztam és míg a normál emberek másnaposak lennének ,nekem meg se kottyant.
Bár én nem is ittam alkoholt és nem is alszok ,de azért jól éreztem magam. Az volt kedvencem ,mikor eljött a karaoke party ideje és mindenki énekelt egy számot a színpadon. Énekes múltamnak köszönhetően mindenki ledöbbent ,mikor én voltam a soros. Jó ideig le se engedtek a színpadról. Azt hiszem ,úgy három órán keresztül énekeltettek az emberek. Volt ott minden fajta zene. Egyszer pop ,másszor rock vagy funky. Sőt néhányszor elborzadtam a papírra vésett négy oldalas szövegektől. Röviden ez az este fantasztikus volt. Bár ma reggel kimondhatatlanul éhes voltam. El is jöttem az erdőbe és egyből a vadászház fele vettem az irányt.
Egész úton a buli járt az eszembe pluszban ember tempóban mentem. Egy idő múlva akkorát korgott a gyomrom ,hogy nem bírtam tovább és vámpírgyorsasággal futottam tovább. Hiába sietttem útközben muszály volt elkapnom egy szarvast. Egyszóval céltalanul mentem tovább ,hisz már éhes sem voltam. Gondoltam itt már nem érdemes visszafordulni. Oda is értem körübelül két perc alatt a házhoz. Kinyitottam a nyekergős ajtót és beléptem. Minden ott volt ,ami kellett a vadászathoz. Nem is értem miért ez az első hely ahova jövök ,mikor éhes vagyok. Sokkal könnyebb elkapni az áldozatot ,mint lelőni vagy mást tenni vele. Várjunk ezt a gondolatot kijavítom. Egy vámpírnak könnyebb elkapni ,mint lelőni. Egy ember nem elég gyors hozzá. Végig néztem a vadászpuskákat és kipróbáltam őket. Persze nem állatokat lőttem ,hanem kitaláltam célokat. Minden lövés pontos volt. Ezen csodálkoztam ,hisz még csak először tartottam kezembe puskát. Mindig mással vadásztam ,mint például íjjal és dárdával. Nem tudom miért vannak ilyen elavult fegyverek is itt ,de nekem tetszik. Egy idő után lépéseket hallottam és inkább letettem a fegyvert.
Nehogy már lelőjek valakit. Leültem egy kis székre és megvártam ,míg az illető odébb áll. Nem állt odébb ,sőt egyre hangosabbak voltak a lépések. Megnyekergett az ajtó és egy lány lépett be. Szuper lesz társaságom!!!!!! Bár a lánynak farkas szaga van ,de remélem nem ,olyan ,mint egyes társai ,akik egyből letámad ,ha vámpír vagyok. Inkább ,csak ültem és vártam mi lesz a vége a dolognak.*

...