Út Denali-ba

Eléggé ingerülten válaszol, pedig mostmár nagyon nincs senki mögöttünk. De van egy olyan érzésem, csak akkor fogok megnyugodoni ha ode érünk, ahová szeretnék érni.
- Remélem nem az ajtón sétáltál ki - jegyeztem meg, miközben bevettem egy éles jobb kanyart. Sokszor mondták, hogy jobb ha nem vezetek, mert ott hagyom a fogam. Kezdem megéreni, miért mondták ezt...
- Nem kell kiakadni. - morgolódtam. - Baj hogy aggódók? - tettem hozzá, enyhe sértődöttséggel a hangomban.
- A nagy francokat. - mordultam fel, és jól rátapostam a fékre.
- Együtt kezdtük el ezt a bulit együtt is fejezzük be - fordultam hátra, hogy Clare szemébe tudjak nézni.
- Van egy hely, ahol nem találnak meg, vagy ha igen, ott van mögötte az erdő. Ott meg kereshetnek... - mosolyogtam rá, csakohogy megnyugodjon.
Újra elindultam, majd pár kanyar után rátértem egy földes kis útra. Utána nem sokára láthatóvá vált a hely ahová tartottam.

//az erdőszéli fogadóba írj majd //

Kezdek kikészülni. Hogy lehetek én ekkora balfék? Egyszer próbálok meg elszökni, de már aznap a nyomomban vannak a szüleim…meg jó néhány rendőr. Azt tudtam, hogy a szüleim aggódnak értem, na de ennyire? Most az egyszer kívántam, hogy ott azonnal haljak meg.
- Nemes egyszerűséggel: mikor senki sem figyelt, hang nélkül leléptem. – máskorra kellett volna ezt időzni. De hogy kerültek ide a szüleim ilyen gyorsan? Ezt nem tudtam felfogni.
- Azt nem is akarom megtudni. - két rendőrautó elzárta az utunkat. Nagyot sóhajtottam. Itt a vége a bulinak. Itt a vége mindennek. Pedig olyan szép lett volna! Ahelyett, hogy lassítottunk volna, gyorsabban haladtunk. Az ugratáskor akkorát sikítottam, hogy még én is meglepődtem rajta. Most valahogyan nem tudtam nevetni Ryan mondatán. Normális esetben nem így tettem volna. Csakhogy ez nem normális szitu.
- Szerinted, hogy lehet egy ember ilyen helyzetben? Élek, egyenlőre, tehát egészen jól, már ha itt lehet. – ekkor eszembe jutott egy lehetőség. De az nem éppen a legjobb.
- - Kevés az esély arra, hogy mind a ketten megússzuk ezt. Ha én most leszállok, akkor te még el tudsz lógni, és hátha a szüleim is lehiggadnak. Vagy sikerül megnyugtatnom őket. – a hangom elcsukott. Fájdalmasabb volt ezt kimondanom, mint ahogyan elképzeltem.

Ki a fene lehet ez a lány, azon kívül, hogy elviekben a csajom... hogy úgy megy utána a fél világ mintha maga az elnök ülne mögöttem. Ez az elképzelés mosolyt csalt az arcomra, és majd elröhögtem magam, mikor Clare jelezte, hogy az apja is felbukkant.
Oké, nekem soha sem volt szokásom egy lányra azt mondani, hogy az isten csapása, de ő most erőteljesen ebbe a kategóriába tartozott. De végülis ettől érdekes az élet. Bár az már nem lenne érdekes, ha lesittelnének. Nem hinném, hogy Csibe ügyvéd.

- Hogy szöktél ki? - kérdeztem. Ha az ajtón ment ki, akkor elég hülye lehetett. De jobb nem firtatni. Max eljátszuk... mit is? Majd rögtönözünk, hogy hogyan is került a motoromra...

- Remek... Mi jöhet még? - tettem fel a nagy költői kérdést. Szerintem le kéne az ilyenekről szoknom, mert ebben a pillanatban felbukkant egy másik rendőr autó és benne az apja. Fasza...

Két kocsi ék alakban beállt, és nem volt kiút.
Mögöttem a lány lemondóan sóhajtott, ami valami olyasmit tartalmazott hogy túl szép lett volna, ha sikerül. Éppen nagyon szerelmes hangulatban voltam, meg egyénként is, ki vagyok én, hogy csak úgy hagyom, hogy elkapjanak? Nem vagyok bolond, így az ésszerű lassítás helyett, gyorsítani, HANGSÚLYOZOM: gyorsítani kezdtem, és ahol a két rendörautó eleje összeért felugrattam. Nagyott lökött, még engem is meglepett. Hallottam, hogy Clare felsikít, de mire abba a fázisba ért volna, hogy leesik már a földön voltunk és száguldottam vissza az útra.
Jobban járna mindenki, ha a civileket kihagynánk a buliból. Nem kéne halálos áldozatot szednie ennek a kis kiruccanásnak, bár aki felfogja dobni a talpát az én leszek.
- Maguk eszement barmok! - kiabálta Clare anyja, egy igazi úrihölgyhöz méltan.

- Talán kínában nem hallják - morogtam megvetően, hogy máshogy is lehetett volna? Én alapból azt nem értem, minek csődítette ide a fél rendőrséget... De a nők furcsa lények, és nem is kívánom megérteni az észjárásukat. Tuti belefájdulna a fejem...

- Jól vagy? - érdeklődtem közben a lánytól, aki úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. Hát ha az nem is, de az idegeinek az épsége biztosan. Aggódtam érte, mert miért is ne tettem volna...

- Nem tudom! Nem lehet igaz, hogy ilyen gyorsan ideért! - ajj, átkozom, hogy ennyi kapcsolata van a szüleimnek. Ekkor tudadosult bennem még egy dolog.
- Ha nyám itt van, akkor itt van az apám és bátyám is! - ha ezt túlélem szívroham nélkül, akkor legyőzhetetlen vagyok. Össze-vissza kapkodtam a tekintetemet. Résen kell lenni.
- Szerintem feltűnt a testvéremnek, hogy nem vagyok otthon. És ő riasztotta őket. Esküszöm, hogy kicsinálom! - szürtem ki a fogaim között. Továb szálgoldottunk. Persze anyám nem adta fel.
- Ez az ő stílusa. - ekkor vettem észre még egy rendőrautót, apámmal együtt.
- Vigyázz, ott van apám!

- Anyád? hogy a francba kerül az ide? - pattantam fel a motorra.
- Asszem a kaja az kiesik. Először rázzuk le anyádat. - állítottam sebességbe a járgányt.
- Egy nagy kérdés: Hogy a francba került ide? - érdeklődtem tőle, egy picit mérgesen, és élesen bevettem a jobb kanyart, majd balra fordultam. Sok kocsi őrült dudálásba kezdett, de valahogy nem érdekelt.
- Állítsák már meg! - hallottam megint a nőt.
- Anyád mindig ilyen kitartó? - tettem fek a költői kérdést.

- Én nem vagyok annyira éhes, de ha te az vagy mehetünk! hangos szirénázásra lettem figyelmes.
- De, ezek a rendőrök! - a szívem még hevesebben kezdett verni. Ez az üldözési mánia kikészít. Aztán mikor meghallottam anyámhangját az ájulás szélére kerültem.
- Basszus, ez anyám! - hangom oktávokkal feljebb volt. Ez nem lehet igaz! Hogy találtak rám egyből? És hogy-hogy ilyen gyorrsan? Darrent kicsinálom, ha az ő keze van a dologban. Honnan tudták, hogy itt kell keresni. Elvettem a tekintetemet anyámról.
- És most mi lesz, Ryan? - kérdően néztem rá. Ajjaj, jobb lesz ha gyorsan cselekszünk.

- Nem azért mondtam. - ráztam meg a fejemet.
- Nem tudom mennyire vagy te éhes, vagy valami... De elmehetünk a hotelba is, hogy lefoglalajuk a szobát. - ajánlottam.
- Te az ott nem a rendőrség! - kaptam fel a fejemet, mikor asziránázást hallottam.
- Igen, ő az... Az a hauligán elrabolta a lányomat. - hallatszott egy nő hangja.

Földre szegeztem a tekintetemet. Nem szeretem ha okítanak, még akkor sem, ha jogos. Hangom elhaló volt.
- Bocsánat! Ezentúl lakat lesz a számon! - ujjaimmal úgy csináltam, mintha becipzároztam volna a számat. Tovább haladtunk. dugóba keveredtünk. Ettől kicsit feszültebb lettem, picit bennem volt, hogy elkaphatnak minket, és akkor viszlát szabadság. Nagy nehezen túljutottunk a dugón. Egyszer csak megálltunk, gőzöm sincs, hogy hol.
- Mivel, hogy én még egyszer sem voltam itt, nem tudom, hogy mi van itt. Dönts te! - néztem rá. Innen lesznek érdekesek az események, ez az érzésem.

Lehúzódtam az út szélére, és Eléggé szemre hányóan pillogtam Clare-re.
- Ne ordibálj, főleg a fülembe ne, mert jóval érzékenyebb a hallásom mint neked - mondtam neki, majd vissza az útra. Teljes sebességgel száguldottam, mikor aztán az útépítés miatt dugó alakult ki, pár ugratás után, és dohártya kiszakadás után végre a városban voltunk, vagyis inkább annak a határán.
- Most merre? - érdeklődtem kíváncsian.

Ez a szó, most annyira kedves a szivemnek: szabadság.
- Nyugi, te leszel az első akinek elmondom! A szüleim nem nagyon akaszthatnak ki a büntetésem alatt. Ők csak kiosztják a büntetést, majd mennek vissza Sacramentóba. - sóhajtottam. Be kell szereznem egy pár füldugót, ha nem szeretnék megsüketülni. Ismét nevetni kezdtem.
- Hidd el, kiborító tudok lenni! - hirtelen egy kocsi szálguldott el mellettünk. Már kezdtem volna ordibálni, nem éppen a legszebb szavakkal, de erről próbálok leszokni. eddig egész jól haladok ezzel. Ismét megláttam egy táblát: Üdvözöljük Denaliban! Mikor ezt megláttam olaszul kezdtem el ordibálni.
- Fuori! Fuori! - miután befejeztem hangosan kacagtam.

Csak suhant a táj mellettünk, nekem nagyon fel se tűnt, hogy mikor haladtunk el a tábla mellett, csak akkor mikor Patricia megszólalt.
- Bizony. Édes szabadság. - csóváltam a fejemet. Azért kíváncsi leszek rá, hogy mit fog ezért kapni.
- Majd feltétlen számolj be arról, milyen büntit kaptál. Egyébként ha anynira zavarnak a szüleid, jöhetsz hozzám is. Apám nem fog fent akadni. jó formán semmin se akad fent. - ajánlottam fel a hozzám költözést, mikor oldalról egy sport kocsi kacsázott el mellettünk.
Éppen idejében rántottam ki a kormányt jobbra, különben nagy esély lett volna arra, hogy nem Denaliba megyünk várost nézni, hanem temetőt és temetést...

Már egy jó ideje úton voltunk. Én csak a tájat figyelem. Az út szélét hatalmas fenyőfák szegélyezték. A táj egyhangú, unalmas volt. Mindegyik ugyanúgy néz ki. A szivem még mindig hevesen vert. Kiváncsi vagyok, hogy mikor jönnek rá, hogy a kicsi Clare Patricia se puszi, se pá, lelépett. És még a szüleim azt hitték, hogy itt fogok megjavulni! Tiszta komédia! Ezen hangosan nevetnem kellett. Nagy kő esett le a szivemről, amikor megláttam a táblát, hogy Üdvözöljük Alalaszkában. Mostmár másképp láttam a fákat. Mintha csak azt szajkózták volna, hogy: szabadság, szabadság! Ezen elmosolyodtam. Lehet, hogy kezdek megörűlni.
- Már nem lehetünk olyan messze! - súgtam Ryan fülébe.

...