Konyha....

Annyira fura volt érezni, hogy milyen lenne nélküle és az elmúlt egy hónapban sajnos volt időm megtudni. Nélküle mintha csak egy vámpír lennék a földön érzések, és érzelmek nélkül, pedig ez nem így van. Mellette érezhetem magamat teljes embernek. Tökéletesnek, és olyan Alice-nek akit megismert a világ…nélküle?! Semmi… Ahogy visszacsókolt kissé megnyugodtam. Legalább ez nem változott, és ha megcsókol akkor tudom, hogy nincs minden veszve.
Amint állam alatt éreztem kezét muszáj volt felnéznem rá. Szemei tompán csillogtak a konyhán beszűrődő fényben…sütött a nap. S ez akkor esett le mikor arcára esett egy gyenge sugár s bőre úgy verte vissza ezernyi színben mint egy kristály. Mindig elcsodálkoztam, hogy ilyenkor mikor napon van még ennél is lehet szebb.
És belekezdett ő is. Már ráztam is a fejemet, ahogy első mondatát hallottam.
-Nem! Nem! Nem! Jasper…- mondtam elvékonyodó hangon, szinte már hisztérikusan. -…te vagy az egyetlen, aki miatt végeznék magammal!- az egyetlen szócskát megnyomtam, hogy érezze jelentőségét.
-Tudom…- mondtam halkan. Tudtam, hogy sajnálja, és épp ezért szerettem annyira. Nem gondolta komolyan és nem is akartam, hogy komolyan gondolja. Amint lehajtotta a fejét, kezemet kivettem övéből s átkaroltam derekánál. Fejemet feje alá tettem, hogy lényegében megtámaszthassa, s erősen szorítottam magamhoz, beszívva illatát.
-Ígérj meg valamit Jasper Hale!- néztem rá komolyan. –Maximum a következő esküvőnkön vitázunk megint!- néztem fel rá mosolyogva egy pillanatra majd visszahajtottam fejemet mellkasába. Mindenki másnak úgy tűnhetett, mintha két szobor egymásba lenne fonódva, de nekem hús-vér volt az érintés. Illata is annyira ismerős, számomra annyira emberi. Ezekben a pillanatokban el tudtam felejteni, hogy vámpírok vagyunk.
-Szeretlek!- suttogtam mellkasába, majd csókot leheltem nyakára. Nem szerettem vele vitázni. Amióta együtt voltunk maximum 2x vitáztunk és utáltam. Mert ilyenkor mindig nélküle kellett lennem. Üres voltam nélküle.

...