Garázs...

Majdnem idegbajt kaptam, míg beértünk az alig használt konyhába. Bezzeg
magamat nem tudom lenyugtatni, de nem ám. Legyek más hasznára úgy, hogy
én meg begolyózok. Hát, de jó.. Igazán lehetne még egy ilyen a
családban, vagy valamit kitalálhatna valami csodabogár. Például valami
nyaklánc, amit ha szorítok, lenyugszom. Tudom, hogy ilyen soha nem lesz,
maximum 700 év múlva, de álmodozni jó dolog. 166 évet túléltem, az a
700 igazán semmi... Csak kábé négyszer annyi, mint a jelenlegi
életkorom.
A halandók mindig arról álmodoznak, hogy lássák a nagyon
távoli jövőt. Változzanak át, aztán hadd szóljon.. Van olyan idióta, aki
lehibernáltatja magát, vagy az agyát és 300 év múlva beépítik egy
robotba. Meg én vagyok a mesemaci... Ahhoz nem csak agy meg test kell,
hogy valaki élni tudjon. Legalábbis ha az illető nem vámpír. Akkor simán
elég annyi is, mivel ha úgy vesszük, élőhalottak vagyunk, és semmilyen
szervünk nem üzemel, ami egy halandónak létfontosságú lenne.
Hirtelen
Alice megtorpant és szembefordult velem. Akkora lendülettel sétáltam,
hogy majdnem nekimentem. Az lett volna égő... Szegénynek nekifutnék
vajon mit szólna hozzá? Biztos röhögne rajta egy sort, hogy mekkora
pancser vagyok.
"Kissé" bizonytalanul néztem Alice topázszín
szemeibe. Gyönyörű. Leginkább az aranyhoz lehet hasonlítani a színe és
csillogása miatt. Hirtelen a kezei az arcomon termettek és megcsókolt.
Eléggé meglepődtem, de azért viszonoztam. Talán kicsit túlzásba is
vittem.. Akkor ezek szerint ezt hozza ki belőlem, ha sokáig vagyunk
távol egymástól.
A szabad kezemet álla alá raktam, arra kényszerítve,
hogy ne hajtsa le a fejét. A monológja végén szomorkás mosoly jelent
meg arcomon.
-Először is.. Nem vagyok olyan fontos, hogy
miattam végezz magaddal. Te arról nem tehetsz, amit veled műveltem. És
nagyon sajnálom, csak.. - na itt éreztem úgy, hogy Victoriára
fogom az egészet - Victoria érzései összezavartak, és nyugtalan
voltam miatta. Te is tudod, hogy előbb tépném szét magam, mint hogy
akármelyikőtöket megbántsam. De sikerült, és tényleg sajnálom...
- mondtam, s amikor befejeztem leengedtem a kezem és lehajtottam a
fejem. Miközben választ vártam, azon gondolkodtam, leordítja-e a
fejemet, amiért így ráfogtam arra a bestiára.

//bocsii, ez hozzám képest elég béna lett//

A konyháig való út szinte mérföldeknek tűnt még úgy is, hogy vámpírként gyorsabban mentem mint egy szokásos ember. Éreztem, hogy idegességem nem múlik így valószínűleg Jasper is leállította magát. Pedig biztos voltam benne ha ezt megérezni rögtön felém küld egy nyugalom hullámot, de ez most elmaradt így kissé feszengve léptem be a teljesen érintetlen konyhába.
Az első találkozásra gondoltam Bellával aki meglepődve nézett végig a családon, és a Cullen család nem okozott valami csodás élményt számára. Rosalie rögtön széttörte a kedvenc tálunkat -bár Ros sosem szerette Bellát...bár ő magán kívül kit szeret?- és Jasper is elég ijesztő lehetett számára. Én meg megjegyeztem rögtön, hogy milyen jó az illata. És ez egy vámpír szájából nem igazán kecsegtető.
Végignéztem a használatlan helységen majd megfordultam Jazzal szemben. Szemei teljesen aranyszínűek voltak, így én ugyan nem nyugodhattam meg de legalább tudtam, hogy nem fogunk teljesen feszengeni, hiszen mégis más ha éhesen esünk neki egy ilyen beszélgetésnek. Én nem haragudtam Jasperre, csak nem tudtam kiigazodni rajta. Hogy miért csinálta, hogy miért kellett megbántania. Vagy már lehet nem szeret annyira mint az elején?!
Szemei csillogását már annyira ismertem. Nem akartam tovább húzni az egészet. Láttam, hogy feszült. Hideg kezeimet márvány sima arcára csúsztattam majd lágyan megcsókoltam. Már annyira vágytam erre. Hiányzott az, hogy vele legyek. Megszoktam, hogy szinte minden napomat vele töltöm, hogy minden bánatomat, látomásaimat elmondhatom neki, és most ez az egy hónap is igazi szenvedés volt számomra is.
Mikor jéghideg ajkától elvált enyém ujjaiba fontam enyémet és lenéztem azokra úgy mondtam a következőket.
-Jasper én nem haragszom rád! Én szeretlek...és ezt te tudod pontosan. Csak kérlek...- néztem fel aranyszín nemeibe. -...ne csináld ezt többet! Én azt hittem...-futottam neki még egyszer. -...azt hittem ha nem jössz vissza, és magamra hagyj, megyek a Volturi-hoz.- a szavak úgy ömlöttek belőlem mint még soha. Csak mondtam és mondtam a magamét, az sem érdekelt, ha ő közbe akar szólni csak meg akartam neki mondani, hogy imádom, és mielőtt akárhogy is dönt, tudja, hogy ez nem fog változni akkor sem ha megbánt.

Még mindig éreztem Alice édes illatát. Annyira rossz volt, hogy nem mehettem oda, és mindent elfelejtve nem ölelhettem volna át. Borzalmas és zavaró is egyben. Aztán nagyon enyhén, de meghallottam, ahogy lepattan egy kocsiról. Carlisle Mercijére wagy Rosalie piros BMW-jére tippeltem. Bár, inkább ez utóbbi, Carlisle nincs itthon, és a kocsit gondolom nem hagyja itt. Na mindegy.. Továbbra is levegővétel nélkül üldögéltem, azon töprengve, mit mondjak Alice-nek, ha esetleg kijönne. Nem lesz rövid, de van időm. Meg gondolom a többiek még nem jönnek haza. Általában amikor a família többi tagja nem volt itthon, csak a miénk volt a ház. Például most is, de máskor vagy ökörködünk, vagy a tévét bámuljuk, vagy mittudomén.. Mindent, amit csak el lehet képzelni. Na jó, azért ezt nem kell szó szerint érteni. De azért elég sok hülyeséget szoktunk csinálni. Legutóbb például átalakítottuk a házat, aztán vissza az egész, mielőtt a többiek haza jönnek. Egyedül Carlisle-nak esett le, hogy a zongora 5 centivel odébb van. Le a kalappal előtte, én nem biztos, hogy észre vettem volna.
Hallottam, ahogy Alice a kilincsre rakja a kezét. Egy ember biztos nem hallotta volna meg. Szóval akkor tudja, hogy itt vagyok, és kijön.. De ezen gondolkodni se volt időm, mert kinyílt az ajtó, és helyére a lábai kerültek. Gondolom, hogy hanyatt ne vágódjak. Kis mafla.. Tudja, hogy úgy szoktam ülni, mint egy szobor, akármi történik. Aztán meghallottam angyalhangját. Sőt, még annál is sokkal szebb. Olyan jó hallgatni. Nagy csodálatomra nem lehordott a sárga földig, hogy hogyan mertem én olyan lenni, amilyen, hanem a legkedvesebb hangján szólalt meg. És mosolygott.. Imádom, és mindig is imádtam nézni az arcát, még amikor elkomorodik is. Bár, ez nagyon ritka, nem könnyű dolog kihozni a sodrából, és ilyenkor próbálom lenyugtatni. És azt hittem, sikerült megutáltatnom magam vele. Hát, ezek szerint nem. Gondolhattam volna, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, de az utóbbi időkben elég pesszimista voltam. Próbáltam mindennek a rossz oldalát nézni. Bár, amikor nemrég Emmett felajánlotta, hogy eljön velem vadászni, eléggé feloldódtam.
-Áh, mit számít az, hogy kényelmes-e vagy sem?- mondtam, miközben megfogtam a kezét, de éppen hogy csak hozzá értem, és felálltam. Megérdemelném, hogy jól éljek? Nem hiszem, és kb ilyen képet is vághattam, mert Alice megint biztatóan elmosolyodott. Mintha csak kimondta volna, ,,Nyugi, ne feszengj már ennyire!". A kezemnél fogva húzott be a konyhába. Magamtól is mentem volna, de ebben nem lehetett biztos, és gondolom nem akarta, hogy hirtelen eltűnjek. Amikor először találkoztunk Cullenékkel, rendesen megijesztettük őket. Legalábbis Emmett és Edward eléggé berezelt, ahogy éreztem rajtuk. Nem lehetett egy biztató látvány, ahogy egy nomád vámpír, tetőtől talpig harci sebekkel borítva előlép a semmiből, maga után vonszolva egy ilyen angyalt, mint amilyen Alice. Az emlék hatására majdnem elnevettem magam, de még így is elmosolyodtam. Szerencsére Edward nincs itt, nem tud a gondolataimban kutatni. Bár, már egészen megszoktam. De zavaró lenne, ha fura pofát vágva kérdezgetné, hogy ez meg hogyan jutott eszembe.
Most pedig éreztem, hogy Alice egy kissé feszeng és fél. Majdnem derűhullámokat küldtem felé, de leállítottam magam. Biztosan érezné, hogy csak miattam van jó kedve. Úgyhogy inkább hagytam is a dolgot. És vártam, hogy megszólaljon, mert gondolom tisztában van vele, hogy én biztosan nem fogok kezdeményezni, ennyire már megismert.

Sóhajtottam egy nagyot majd ismét lehunytam a szememet és próbáltam Jasperre összpontosítani. A képességem megint cserben hagyott de a vámpír ösztönök nem. Orromat megcsapta egy kellemesen ismerős illat.
~Jasper…~ futott végig ez a név az agyamon. Leugrottam a kocsiról de ezt is olyan halkan, hogy talán még Ő sem hallotta meg. Kisöpörtem a szememből a hajamat és még levegőt venni is elfelejtettem. Fölöslegesnek éreztem. Amúgy is csak az emberség megmutatása és elhitetése miatt kellett ezt csinálni. De most nem volt kivel elhitetnem…tudta ő is én is, hogy mik vagyunk de akkor is…
Nekidőltem a kocsi ajtajának és mikor hallottam, hogy ő az ajtónak „esik” neki majd lecsúszik, elmosolyodtam. Sosem voltam az a haragtáró típus. És miért pont rá haragudtam volna mikor mindennél jobban szerettem? Lehet bunkó volt és lehet haragudnom kéne rá egy életre de nem tudok.
Az ajtóhoz sétáltam és kezemet a kilincsre raktam. Kinyitottam az ajtót, miközben lábamat gyorsan helyére raktam, hogy Jasper hátra ne essen.
-Hát…biztos jó a küszöbön is de szerintem az asztal mellett egy széken kényelmesebb lenne…- mosolyodtam el biztatóan miközben kezemet nyújtottam neki, hogy felsegítsem. Neki is ugyanolyan nehéz volt, mint nekem és ezt teljesen jól tudtam de akkor sem kerülgethettem a témát mint a forró kását. És tudtam, hogy Jasper nem fog kezdeményezni.
Bár féltem, hogy lehet most csak azért jött, hogy összeszedje a ruháit aztán menjen is…és azért állt itt meg az ajtóban, mert meg akarta várni amíg elmegyek aztán elvinni Rosalie kocsiját. De próbáltam nem ezekre az őrült dolgokra gondolni hanem, hogy tényleg valamennyire még szeret. Nem vettem volna a szívemre ha a pörgőségem és az ő hirtelen bunkóssága miatt kéne tényleg tönkre tenni az egészet. Nem csak az én vagy az ő érdekében hanem azért is, hogy a család ne essen darabjaira.

Ismét a vadászterületünkön voltam. Elkaptam pár őzet, csak úgy unaloműzés gyanánt. Most nem voltam szomjas, csak jól esett. Egy őzre elég ráijeszteni, és elpusztul. Mármint a stressztől. Micsoda buta állatok... Mi bezzeg halhatatlanok vagyunk. Pedig mostanában már nagyon szeretnék elpusztulni. Nem lehet rossz... És kifejezetten örülnék is, ha most jönne egy életre kelt láncfűrészes porcelánbaba, akiről kiderül, hogy vámpír. Vagy egy csapat vérfarkas. Térden állva könyörögnék nekik, hogy öljenek meg és vessenek véget a szenvedésemnek. És én mosolyogva várnám a halálomat. Csak hát.. ahogy Alice-t ismerem, biztos jönne utánam, és azt nem akarom. Attól, hogy én eltoltam, neki még nem kell meghalnia. Előtte az örökkévalóság, nem szeretném, ha miattam hagyná ki. Meg a família sem örülne szerintem, ha 7 helyett 5en lennének. Sőt, biztos, hogy nem. És nekik sem akarok fájdalmat okozni. Olyan sokkal tartozom még nekik. Éppen ezért indultam el a házunk felé. Emmett szerint senki sem haragszik rám, és én hiszek neki. Meg hát.. nem tudok nélkülük élni. Üres az életem. Vagyis... ezt nem lehet életnek nevezni, inkább az örökkévalóságig tartó létezésem üres nélkülük.
Félúton voltam, amikor megéreztem egy ismerős vámpír illatát. Csak nem Edward? De, azt hiszem őt érzem. A fákhoz rohantam és az árnyékból, tisztes távolságból megbizonyosodtam róla, hogy ő az. Nem akartam odamenni hozzá. Nem, még nem. Először Alice-t kell látnom. Aztán majd az ő döntése alapján döntök én is: megöletem magam, vagy bolgodan létezek tovább. Ismertem Alice-t, biztosnak kellett volna lennem, hogy ez utóbbi választás lesz. De most valahogy az elsőt éreztem lehetségesnek. Az eső lassan szitálni kezdett. Egész kellemes volt, jobb, mint amikor hatalmas cseppekben csöpög a pofámba. De egy pár perc alatt sajnos bekövetkezett. És nem érdekelt, hogy megázok. Én nem fázhatok meg, mint egy ember, szóval gond egy szál sem. Meg nem is fázom. De kezdett idegesíteni, hogy a ruha hozzám tapad. Ennél jobban csak a farkasokat utálom. Meg Lucy-ékat, de az most részletkérdés. Na szóval meguntam az esőt, és lassan, emberi tempóban beslattyogtam a házba. Hangosan vágtam be magam az ajtót. Bár véletlen volt, akkor is hangos. Beleszippantottam a levegőbe. Senkit nem éreztem, ezért nem is zavart. Úgy döntöttem, ruhát cserélek és kocsival bemegyek a kórházba. De csak hogy ne nézzenek hülyének, hogy gyalog megyek esőben. Most már ismét szélvészként rohantam fel a lépcsőn. Ismét szaglásztam, hátha Alice bent van. Nem nincs, tiszta a levegő. Bementem, és csakugyan nem láttam. Szóval nem rossz az orrom. A szekrényhez mentem, és valami normális ruhát kerestem. Csak azok voltak, szóval inkább vegyük úgy, hogy kényelmeset kerestem. Fekete csőfarmer és pulcsi. Alá se trikót se pólót nem vettem fel, így pont tökéletes. Elindultam a garázs felé, de inkább a konyhába néztem be előbb. Megálltam középen, de ahogy jöttem, úgy mentem is el onnan. Nem húzom az időt, megyek a kórházba. Remélem Carlisle ott van. A kezem már a garázsajtó kilincsén volt, amikor megéreztem Alice illatát. Egész idáig azt terveztem, mit mondok neki, de ez hirtelen elszállt. Inkább csak neki dőltem háttal az ajtónak és lecsúsztam törökülésbe.

Vadászni voltam Edwarddal. Mostanában gyakran mentem el vele mert ideges voltam. A képességem is cserben hagyott, Bella is mostanában egyre kevesebbet volt nálunk és Jasper is eltűnt. Nem láttam semmit a jövőben. Azt sem láttam, hogy el fog menni…most azt sem láttam, hogy vissza akar-e jönni vagy nem.
-Edward…én félek!- nyögtem ki egyik este. Sosem mondtam volna, hogy tényleg félek…de most egyszerűen kirázott a hideg ha csak arra gondoltam, hogy lehet vissza sem jön. Nagyon sokat változtattatta a céljait így semmi konkrétat nem tudtam róla. Csak bevillanások voltak és abból nem tudtam meg semmit. Illata is egyre jobban eltűnt a semmiben és tényleg féltettem.
-Nyugi...biztos visszajön.- simította végig a vállamat Edward majd ő is eltűnt. Ment Bellához...persze. Hiszen Charlie nem igazán kedvelte Edwardot így hozzánk el sem engedte de Edward kötelességének érezte, hogy minden nap meglátogassa. Emmett és Rosaile valahol...kitudja hol voltak. Ők nem gyakran mondták el hova mennek és mit csinálnak. Vagy csak Esme és Charlisle tudta akik meg nem különösebben kötötték az orrunkra távollétük okát. Szüleim meg valami orvosi bálon voltak, így az egész lakás az enyém volt. Elveszettnek éreztem Jasper nélkül magamat. Máskor mikor csak az enyém volt a ház akkor Jasperé is volt és ketten mégis könnyebben elütöttük az időt, hiszen mellettem már egész könnyen feloldódott. De most egyedül nem tudtam mit kezdeni magammal. Fel-le mászkáltam a házban és ruháimat pakolásztam jobb híján. Végül a garázsban lyukadtam ki. Rosalie piros Porshe-ja ott állt elég sárosan. Minden más kocsi most a gazdájánál volt. Arra a következtetésre jutottam abból, hogy Emmett kocsija nem volt ott, hogy valami messzi és saras helyre mehettek.
Felültem a piros kocsi tetejére és kezembe hajtottam a fejemet. Próbáltam erősen koncentrálni Jasperre de még mindig semmi...lehet velem volt a hiba...kezdett elszállni a képességem?!

//Bocsi a rövid és nem túl jó kezdésért :S//

...