Szálloda...

Éreztem, hogy valami miatt nagyon feszült. Le akartam csillapítani a képességemmel, de nem ment. De miért nem? Talán kezdem elveszteni? Remélem nem. Nagyon sok helyzetben jól jött már. Például amikor elvittük Bellát Phoenix-be és majd' belehalt az idegességbe. Zavarta is, hogy mindig lenyugtattam, de engem meg az, hogy idegeskedett. Bár, nem hiszem, hogy tudta, hogy hatással van rám. Szóval ha egy szobában vagyok valakivel, aki ideges, én is az leszek. Most is Victoria bosszúszomja miatt vagyok tuskó, de ez most nem számít. Jelen pillanatban csak az számít, hogy normális tudok lenni egy ragadozó nősténnyel. Ez furcsa... Aztán a vöröshajú az ágyra mutatott, és mielőtt a mondat végére érhetett volna, már ott ültem. Egész kényelmes volt. Odaslattyogott emberi tempóban az ajtóhoz és becsukta. Aztán az ajtónak támaszkodott, és elhadarta a nevét.
-Jasper Hale. - mutatkoztam be én is. Ez a lány emlékeztet valakire, de nagyon... Vörös, göndör haj, vörös szemek... Hát persze, Victoria! És a hangja is hasonlít. Ha nem érezném a szagán, hogy más, mint ő, biztos azt hinném, hogy ő az és át akar vágni. Aztán Natalie befészkelte magát mellém, és a szememről kezdett kérdezni. Tényleg nem láthatott még "vegetáriánus" vámpírt? Bár, ő ragadozó, nem tudhatta, mi vagyok. Esetleg ha találkozott volna hozzánk hasonlóval. De ezek szerint nem. Elmosolyodtam.
-Hát igen, minden vámpírnak ilyen aranyszínű, aki állatvérrel táplálkozik. És az, hogy karikás a szemem, azért látszik ennyire, mert rég vadásztam. - magyaráztam. Egész kedvesnek hangozhatott, ami tőlem mostanság furcsa. De ekkor esett le.. Aranybarna a szemem és szomjas vagyok? Pedig feketének kéne lennie. Ez furcsa.. De hogyan? Régen vadásztam, az embereket is majdnem megtámadtam, erre meg sem látszik rajtam. Ezt hogy csinálhattam?
Aztán a vámpírcsajszi hátrább húzódott, pont annyira, hogy lássa az arcom. A kérdés pedig hideg zuhanyként ért. Ami természetesen így vámpírként nem hatna rám csöppet sem, maximum azt érezném, hogy valami folyik végig rajtam. Az esőt és havat is érzem, de nem hidegnek. Hát ugyebár akinek jéghideg bőre van...
-A Volturié? Volt idő, amikor én is előlük bújkáltam. Úgy 60-70 éve lehetett. Keresni pedig semmit nem keresek. A feleségemmel összevesztünk egy Victoria nevű nomád vámpír miatt, teljesen úgy néz ki, mint te. És két nap múlva, amikor már az egész család ingerült volt, úgy döntöttem, hogy eljövök. Esetleg még bemegyek a kórházba és szólok apámnak, hozza el a cuccaimat. -hadartam. Még mindig rosszul érzem magam a történtek miatt. Ez az egész csak azért történt meg, mert engedtem Victoria érzéseinek, és gonosz voltam a családommal. Igazán nem szolgáltak rá, annyi mindent tettek értem.. És nem foghatom Victoriára, a helyében én is meg akarnám ölni Bellát, még ha ő nem is szolgált rá. Megöltük Jamest, és Victoria úgy érzi, ki akar tolni Edwarddal. Magyarán szólva ő is elveszi a párját. Nem hiszem, hogy sikerülni fog neki, de azért féltem Bellát. És ha megérzem Victoriát a házuk közelében, azonnal megyek. Nem érdekel, hogy esetleg összefutok a többi Cullennel. Csak hadd öljem meg Victoriát. Annyira szeretném már...

-Prince-

Minden izmom megfeszült, ahogy vártam, hogy közelebb érjen hozzám a rejtélyes vámpír. Alapjából véve nem vagyok félős, de akármilyen vámpír is vagyok, mégiscsak nő. Behunytam a szemem és minden idegemmel arra koncentráltam, hogy én támadjak előbb. Az ajtóhoz somfordáltam és kezem a kilincsre tettem. Vártam, hogy az illlat a közvetlen közelemből áradjon, és akkor...
Kitártam az ajtót, és elrugaszkodtam a földtől...de lassú voltam. A belépő idegen helyett pontosan a falat céloztam meg, és mint egy falra dobott paradicsom szó szerint lefolytam rajta.
A düh, ami eddig is bennem volt, most még nagyobbra duzzadt. Összeszorítottam a fogaimat, és összeszűkült szemekkel néztem a mellettem álló vámpírra. Jól szemügyre vettem a férfit, és valamit különösnek találtam rajta. A szemét...nem vörösen izzott, hanem egészen más árnyalatot vett fel. Dühömet felváltotta a kíváncsiság, még mindig a földön kuporogtam és onnan vizsgáltam a fiatal embert. Fejem oldalra fordítottam, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Így jobban megnézve me kell, hogy valljam magamnak, csinos egy vámpírral hozott össze a sors. Valami különlegeset érzek benne, ami felkeltette a kíváncsiságomat. Kérdésére halványan elmosolyodtam, és talpra szökkentem.
- Semmi bajom!
Valami belülről azt súgja, hogy ez a fiú nem fog bántani. Fülig érő szájjal vizsgálgattam tovább, és mintha már rég ismernénk egymást megszólaltam.
- Foglalj helyet!
Az ágyra mutattam, ami kívánatosan terült el a szoba kellős közepén. Én magam az ajtóhoz ballagtam, és becsuktam. Van egy olyan érzésem, hogy ezt a beszélgetést nem kell megosztani másokkal. Nekitámaszkodtam az ajtónak és bemutatkoztam.
- Natalie Josephine Darcy vagyok!
Közelebb araszoltam az egyre szimpatikusabb alakhoz, és lekucorodtam mellé az ágyra. Kezemmel megérintettem a szeme alatt levő karikákat.
- Te más vagy mint én. Van benned valami...hm...hogy is mondjam. Különleges. Sosem láttam még ilyen aranybarna szemeket. És ezek a karikák.
Lehunytam a szemem, és ujjaimat ismét végigtáncoltattam a sötét karikáin.
- Furcsa!

Amikor sikerült ismét magamhoz térnem kíváncsian néztem bele a másik vámpír szemeibe. Van néhány kérdés amire szeretnék választ kapni, de mondjuk kezdjük az elején. Kicsit hátrább húzódtam, és kezeimet összefontam a mellkasomon.
- Áruld el nekem, hogy mit keresel itt? Talán a Volturi egyik embere vagy?
A királyi klán nevét csak suttogtam, és bíztam az ösztöneimbe, amik azt súgták, hogy jó vámpír Ő.

~nyuszipussz~

Port Angeles utcáin bóklásztam. Alice-szel egy hónapja váltunk, és nem akarok még haza menni. Rosszul is érzem magam. Lehet, hogy vissza fogok térni a ragadozó életmódhoz? Nem igazán kívánom senkinek, hogy emberi életeket vegyen el, én is ebbe őrültem bele. Csak 100 év kellett hozzá, hogy kimondhatatlanul, őrülten elegem legyen belőle, nem kérek belőle még egyszer. De ha már van vadászterületünk, minek menjek máshová vadászni? Ha szerencsém van, nem találkozom a többiekkel. Esetleg Carlisle jöhetne szóba, Esmével és a többiekkel ellentétben biztos nem erőltetné, hogy vissza menjek. Alice-szel meg főleg nem szeretnék. Igaz, közös megállapodásból váltunk el, de ahogy ismerem, ő még rosszabbul van nálam. Nem ezt akartam, de muszáj volt. Igazából a tervem az volt, hogy örökre vele maradok. Hát, úgy néz ki, nem jött össze. Mióta Victoria a színre lépett, elég ingerült vagyok. Talán, mert így hat rám a bosszúszomja. És nem tudtam elviselni Alice pörgését, ő meg a taplóságomat. Nővel még soha nem voltam udvariatlan, de úgy néz ki, Victoria érzései tényleg hatással vannak rám. Sőt, majdnem beleharaptam Alice-be. Na ez már tényleg nagyon nem rám vall. Ezért jöttem el. Nem kell az nekem, hogy egy szobában legyek vele, más meg nem fogja bevállalni. De attól, hogy ő már nem a feleségem, még mindig családtag vagyok. Csak éppen Alice a húgom. A középsuliba sem járok már, ott is találkoznék velük. Edward kivételével mind majdnem mindig ugyanarra az órára járunk, együtt. Esetleg, ha tudom, hogy vadásznak, kirúgatom magam, vagy kiiratkozok, vagy valami.
Az zökkentett ki a merengésemből, hogy egy panzió elé értem. Tökéletesen megfelelt a célnak, ezért bementem. A szemem már nagyon sötét, de sikerült nem megtámadnom senkit. Ez kész csoda, főleg most, hogy idegességemben nem nyírtam ki egy embert sem. Aztán akkor meg megint szokhatnék vissza az állati vérre. Mert addig, amíg az be nem következne, nem táplálkozhatnék, utálom az embervért, ami vámpírnál ritka. Meg még az állatokat sem szeretem megölni, de valamit muszáj. És akkor már inkább állatot... Végre felértem a szobámban. Csodálkoztak is, hogy semmi cuccot nem vittem magammal egy mobilon kívül. Ahogy az érzéseikből meg tudtam állapítani, arra gondolhattak, hogy csak ideges vagyok és eljöttem egy időre. Részben igaz is volt. Nem zért jöttem el otthonról, mert ideges voltam, hanem mert ha Alice-szel közös szobánk lenne, vagy egy házban lennék a többiekkel, biztos idegbeteg lennék, esetleg depressziós. Na ja, vacak egy dolog a válás. Amúgy erre a gondolatukra abból következtettem, hogy először csodálkoztak rajta, aztán egy perc múlva előjött ez a vállvonogatós "nemtörődöm" sztájl. Ez a "biztosan gond van az asszonnyal". Már ha kinézték belőlem. A lényeg, hogy az ajtóban csodálkozva álltam meg. A luxusvillánk után ez a kis szoba egy igazi féreglyuk, mondhatni nyomortanya. Az egész első ránézésre kb. 10 négyzetméter volt, plusz a picike fürdőszoba, ami csak egy tusolóból és klotyóból állt. De nekem ezek nem is kellenek, csak azért jöttem el, hogy ne otthon kelljen lennem. Holnap talán hazamegyek a cuccaimért, vagy bemegyek a kórházba és megkérem Carlisle-t, hogy hozza el őket. Biztos megértené, hogy pillanatnyilag nincs kedvem a többiekkel találkozni. Esme és Emmett megpróbálnának rábeszélni, hogy menjek vissza, Edward letépné a fejem, vagy minimum ellenszenves lenne, Alice meg... hát, őt nem akarom szenvedni látni. És én is szenvednék, ha látnám.
Úgy döntöttem, el megyek felderítő-körútra a szállodában. Nem egy túl nagy felhajtás. Van egy étteremnek szánt hely, egy apró büfé, közös budi, 3 emelet. A másodikon sétáltam éppen, amikor megéreztem egy másik vámpír illatát. Ahogy észre vettem, fél és ideges. Talán ő az a ragadozó, aki az embereket gyilkolássza? Hát akkor le a kalappal előtte, hogy még nem hívta fel magára a Volturi figyelmét. Bár, James-t is mi öltük meg. Mi, avagy Alice, Emmett, én és Edward.. Vagyis nem, csak mi hárman, Edward Bellával volt. Szóval akkor a MI, az hármunkat jelentette. Amikor kopogtam, kilökte az ajtót és nekem ugrott... volna, ha nem lettem volna gyorsabb és nem mentem volna odébb. Neki is ugrott a falnak. Azt hittem felröhögök, de nem. Még mindig nem tudtam kiröhögni egy nőt. Még akkor is, ha az ragadozó, és a legkevesebb, hogy jól pofán röhögöm. Ehelyett csak felsegítettem.
-Jól vagy? - kérdeztem enyhén félrebillentett fejjel. Nem tudom miért, reménykedtem, hogy nincs baja. Meg hát egy vámpírnak ez meg sem kottyan.

Amióta ebben a kisvárosban élek, nem tudom, hogy mit kezdjek magammal, nem találom a helyem, és folyton William jár az eszemben. Pedig nekem ez igazán nem szokásom. Az elmúlt hatszáz év alatt a lehető legkevesebbet gondoltam elhunyt kedvesemre, de ezek a hetek olyan mások. Szinte mindennap eszembe jut, és elönt egy megmagyarázhatatlan félelem.
Idegesen dőltem hátra az ágyban, és néztem a plafonról lelógó csillárt, amin visszacsillant a kint lemenő nap sugara. Ilyenkor mindig ebben a poros hotelszobában tartózkodom, mert ugye nem tehetem ki a lábam.
Pedig régen mennyire szerettem a napsütést...minden időmet a szabadban töltöttem, de azok az idők elmúltak, most más vagyok. Egy sokkal szebb, elégedettebb, de magányosabb vámpír.
Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy mit jelent a barátság vagy a szerelem zavarba jönnék, de mivel senki nincs aki megkérdezze, gond egy szál sem.
Kezemet a fejem alá tettem, és egy régi dalt dúdoltam. Ez még emberkoromból maradt meg, az anyukám ezt dúdolta esténként, elalvás előtt. Na jó...vége a nosztalgiázásnak.
Lábra pattantam, és az ablakhoz ballagtam, hadd lássam mi folyik odakint. Az emberek mit sem sejtve arról, hogy egy szörnyeteg figyeli őket az ablakból, végezték a jól megszokott dolgukat.
Reggel felkelnek, reggelit főznek, elviszik a gyerekeket az iskolába, rohannak a munkába, majd hazatérnek és fáradtan bedőlnek az ágyba. Az én létezésem, azért ennél sokkal izgalmasabb, mindennap mást csinálhatok, más embereket ízlelhetem meg, minden napban van valami különleges.

A festőállványhoz sétáltam, és folytattam a tegnap elkezdett festményemet, amin egy magányos vámpírlány van. Már csak ez az egy dolog maradt, ami megvigasztal, és természetesen még a zene, de ahhoz ma nincs hangulatom.
Egy piros vonal itt, egy kék csík ott, és már kész is. Elégedetten végignéztem az alkotásomon, és...
hirtelen az orromat egy vámpír édeskés illata csapta meg. Kővé dermedve álltam a szoba közepén és füleltem. Közelebb léptem az ajtóhoz, és nagy meglepetésemre az illat is egyre közelebb ért hozzám. Összerezzentem a gondolatra, hogy talán a Volturi keres. Minden percben bosszút forraltam szerelmem gyilkosai ellen, de most, hogy ilyen közel vannak hozzám megijedtem.
Ugyan már Nat! Nem lehetsz ennyire nyuszi, nem is biztos ide jön, sőt nem is tuti, hogy ölni akar. Szedd össze magad kislány!
Megbűvölve néztem az ajtót, és ugrásra készen vártam, hogy bekopogjanak.

...