Elhagyott városrész

A válaszát eltartott pár pillanatig, mire sikerült elemeznem, mivel Prae sikeresen tette eléggé sejtelmessé és két értelművé. Remélem azért a fejtörés közben nem vágtam fura arcot, a maszk hatás talán képes volt megmaradni. Ugy 5 másodperc alatt aztán kattant egy fogaskerék az agyamban és végre képes voltam értelmezni minden egyes szót. Na jó, akkor már csak válaszolnom kéne rá, de az szintén nem lesz túl könnyű feladat, mivel em egy ilyen szóbűvölést én nem tudok előadni, mint amilyet ő produkált. Azért próbálkozzunk meg vele, mást nem, legalább jó kedvre derítem a szövegemmel. Rá is férne egy kis vidámság, eléggé fancsali képet vág, pedig tényleg örül a viszontlátásnak...
-Akár hetekre is, ha akarod. Számunkra az időnek tényleg nincs nagy jelentősége, de nem szerettelek volna untatni. - próbálok épkézláb választ összehozni neki, de nem tudom ez mennyire sikerült. Talán csak egy keveset, de remélem azért megértette mire céloztam, hiszen nem olyan félreérthető ez a szövegelés. Azért hálás vagyok neki, hogy nem kacag fel, de ez is csak addig tart, amíg meg nem látom az arcát. Hirtelen érzem, hogy elgyengül, ha nem fognám a derekát, kicsi lenne az esélye, hogy talpon tud maradni. Nem értem pontosan mi történik vele, de az szemmel látható, hogy nagyon szenved. Az arcán földöntúli fájdalom tükröződik, ami egészen biztosan nem csak egy rossz emlék miatt van. Inkább azt mondanám, valami kísérti, és belülről marcangolja. Hogy erre eddig nem jöttem rá, hiszen csak egy valami válthat ki az vámpírokból hasonló tüneteket, a vérszomj. A szeme alapján jó ideje ő is vegetáriánus, de még nem tanulta meg kezelni a kitöréseit. Még mindig nem tért vissza, de mintha kicsit kezdene végre lecsillapodni. A másik kezemmel is átkarolom és magamhoz húzom. Bármennyire is erős, mégiscsak lány, ha kell, vissza tudom tartani. Végül csak visszakapja az öntudatát és megszólal. A hangja gyenge, és amúgy sem hazudik túl jól. Ráadásul továbbra is remegett. Szerencse, hogy nem jár erre senki, különben elég nehéz lenne vissza tartani.
-Azt hiszem ma már említettem, hogy nem tudsz hazudni. Mind ketten tudjuk nagyon jól, mi volt az előbbi roham. - párszor én is át éltem, csak engem közel sem ilyen gyenge módon tarottak vissza, hanem tudatmanipulálással. Az sokkal rosszabb volt, éppen ezért nem tudnám megtenni. De szegény Prae még mindig nem csillapodott le, talán valamit még tehetnék. - Segítek! - suttogtam neki, majd újra magamhoz húztam, és közben elsuttogtam a szavakat: - Illúzió! - az egyik kevésbé hasznos képesség, de most pont ez kellett. Bár még mindig ott áltunk az utcán, a tudatunkban már messze jártunk. A tudatommal próbáltam egy nyugodt helyet, egy tisztást alakítani ki. Sikerült is, így mindketten egy különös zöld fűvel borított mezőn voltunk, és mindent rózsa illat lengett be. Ennél többre nekem most nincs ötletem, talán Prae még tud rajta dolgozni. - Ez a hely egy illúzió, képzeld el mi nyugtatna meg, és fel fog bukkanni. - adom neki a magyarázatot, majd hagyom, hogy a képzelete alakítsa ki a táj jellegét...

- Miért nem? Hiszen itt az örökkévalóság, kedvesem, az idő már csak egy kényelmetlen, kinőtt ruha, amit mi vámpírok könnyedén levehetünk, ha úgy tartja kedvünk! Vetkőzd le nekem néhány órára! - kértem tőle halkan. Leplezni sem próbáltam, mennyire örülök a társaságának, eluralkodott rajtam a viszontlátás boldogsága. Akár egy időgép, az agyam visszatekerte a világot az 1800as évekbe, amikor először találkoztunk egy bálon. Álarcos bál volt, rengeteg ember és köztük a vámpírok, akikről senki sem tudta, hogy valójában milyen veszélyesek. Imádtam a nyüzsgést, az öngyilkos szeretőim arca felrémlett a szemem előtt, kivétel nélkül emlékeztem rájuk, az illatukra, a vérük ízére...
Egy pillanatra megrohant a vérszomj, önkénytelen reakció volt, de egy gyors kattanással megbilincseltem a vérszomjas lidércet odabenn. ~Már megváltoztam.~ emlékeztettem magam. ~Már nem ölök embert. Akármilyen nehéz is megállni...~ Amikor feleszméltem, lehunyt szemmel álltam Belial karjai közt. Minden erőmre szükségem volt, hogy visszatartsam a vágyat.
- Bocsáss meg, Bel – néztem fel rá bocsánatkérőn. – Fogalmam sincs mi ütött belém.
Pedig nagyonis jól tudtam. Csak nem akarom, hogy gyengének lásson, az nem volna jó. Viszont nem volt mit tenni remegtem az erfeszítéstől, akár egy alulöltözött halandó télen. Szánalmas.

Ahogy sejtettem, az érintésem nem ilyesztett rá, megadóan simult a karomba, miközben kiválasztott egy irányt a kihalt sikátorok egyikében. A közelben egyetlen emberi lényt sem nagyon hallottam, sőt szinte csak apró állatok, patkányok és hasonlók jelenlétét és szagát éreztem. Nem túl szép környék, de egy ilyen abszurd beszélgetéshez tökéletes, ráadásul nincs senki, aki meghallaná, ha az 1800-as években átélt dolgokat elevenítjük fel éppen. Hát igen, egy vámpír életében még ez is csak a közelmúlt, bár bennem emlékeim nagy része még mindig élénken él. Leszámítva persze azon keveseket, amelyeket elnyomtam magamban, csakhogy ne érezzek. Számomra az érzések nagy része teljesen felesleges, az életemben semmi értelme nincs olyanoknak, mint pl. a szerelem. Ennek hála a vele együtt járók, a lelki fájdalom, féltés, féltékenység és az örökös bizonytalanság is szánűzve vannak az életemből. Olyan, mintha egy lelki terhet, amelyet az emberek nagyrésze önként/önkénytelenül hordanak, nekem nem kéne, és nincs ami lehúzzon. Saját magamtól állok két lábbal a földön, az eltökéltségem tart rajta. Na meg persze az az el nem hanyagolható tény, hogy egy kősziklát könnyebb lenne lebegésre bírni, mint engem odébb rakni.
-Hát szerintem felsorolni nem fogom neked. Legyen annyi elég, hogy azért van pár agyban kutakodós képesség is köztük. - mondom röviden és tömören, hiszen jelenleg éppen az emlékeket kutató képességem van, hála egy szelíd vámpírlánynak. - Ha más is érdekel, kérdezz nyugodtan... - vagy igazat mondok, vagy hallgatni fogok. Teszem hozzá magamban. De ezt nem kell hangosan kimondanom, tudja, hogy így van. Valami soha nem változik, és ezek közé tartozik a viselkedésem is. Egyenlőre legalábbis nagyon nem akarok felhagyni ezzel az életmóddal, ahhoz túl sok a szép lány...
-Diplomára ehhez nincs szükségem, elég ha szóval tudlak tartani. Minden egyes mondatnak van rejtett tartalma is, amelyet a hanglejtés és a mimika palástol. Te ezeket nem tudod még semlegesíteni, én pedig mindig is felismertem. Ezért is olyan jó a kamuzásom...- fejtem ki bővebben mire gondolok, mire mintha kicsit megvilágosodott volna. - De persze neked eszemben sincs hazudni. Egyébként pedig ez alapján derítem ki azt is, hogy egy lány szerelmes, vagy érdemes-e próbálkoznom. - közlöm vele vidáman a tényállást, de szerintem ezzel nem sok újat mondtam neki. Ha kicsit is használja a fejét, magától rájön...

Hagytam neki, hogy átöleljen, de tartottam a tempót. Kellemes volt ismét vámpírkezek közé kerülnöm, bár elég szokatlanul hatott. Furcsa volt, annyi "egy éjszaka, egy harapás, egy hulla" kapcsolat után. Összehasonlíthatatlan a kettő, teljességgel két külön világ. Önkénytelenül is mosoly lopózott fel az arcomra, elfeledtetve az előbbi gyászos ténymegállapításom.
- Ha összeszedtél volna valahol egy gondolatolvasó képességet, most nem jelentene gondot a lelkemben turkálnod - állapítottam meg jókedvűen. - De lebuktál, nincs telepatikus képességed. Érdekelne azonban miket tanultál az utóbbi... lássuk csak... sok-sok éveben.
Míg el nem váltak útjaink minden képességét felfedeztem. És a képesség most nem csak vámpírkellékként értendő, hanem teljes emberi dolgok is. Ilyen például a kényszeres nőhajhászás. Egyáltalán nem zavaró dolog, feltéve, hogy semmi komolyat nem akarsz tőle. Az kéne még valakinek, hogy Belialtól hűséget várjon. Szilánkosra törne minden reménye, mire elfelejtené.
- Hogyan szeretnéd kitalálni miben változtam meg? Időközben lediplomáztál volna pszihológiából? Bár kétlem, hogy így lenne, semmi szükséged ilyesmire a női szívek elrablásához, hisz ismered őket, mint a tenyeredet.
Kíváncsi voltam, mennyire tűnök másnak, mint egykoron, hiszen senki nem venné észre magán, hogy megváltozott. Viszont egy embernek a barátai szólnak, hogy ha rossz irányba indult, a vámpíroknak ez kicsit nehezebb ügy, ritkán alakítanak ki barátságot egymással. Ami Gerard és köztem volt, az is több volt, mint elvárható.

Csak kérni kell, és én megyek. Na ebben igaza van. A kis játékokat mindig is szerettem, különösebb ösztökélés nélkül is szívesen beleegyeztem egybe, vagy én magam hoztam fel a témát. Jó móka, és a hozzám hasonló kortalan emberek számára remek kikapcsolódási lehetőség, ráadásul kiderül, mennyire is szabadelvű a partner. Prae pedig régebben eléggé eleven és gondtalan volt. Azóta mintha megkomolyodott volna. Fura, nekem hiányzik az a vidám lány, aki ott marad Franciaországban, miután két különböző irányba folytattuk az utunkat. Valahogy sokkal élettel telibb és nyitottabb volt. Most mintha maga lenne a vámpírok mintaképe, bizalmatlan és érzéketlen. Mi tehette ilyenné? Remélem ehhez Geraldnak van csak köze és nem a Volturinak, mert még a végén Aro bánná a dolgot. Bár a legtöbb lány mások számára csak egy kis kaland, én azért szeretem néha felélénkíteni a régi kapcsolatokat...
-Piszkos kis gondolatok? Igazán kíváncsi lennék rá, mi fordulhat meg abban a csinos kis fejedben. - vagyis lefordítva, szerintem nem tud olyan mondani, amin meglepődnék. Ennek egyik indoka, hogy ismerem, a másik pedig az, hogy a vámpírok bármennyire is igyekeznek, teljesen nem tudnak megváltozni. Ez nekem jó is, mert még mélyen él benne az a lány, akit én, mondhatjuk úgy, szerettem.
Bár még mindig furcsa, hogy sok dolgot tud rólam. Na jó, annyira sokat azért nem, de ha valamire rákérdezett, és nem tartottam kompromitálónak, elmondtam neki. Ezek közé persze nem tartozik a nevem és a születési dátumom, hiszen ezekkel védtem meg akkoriban a még élő családtagokat. Azóta pedig nem ejtettem ki a számon, és nem is szándékozom. Ugyanakkor azt elmondtam Prae-nek, hogy Troys-ból származom, 21 évesen "haltam meg", és milyen képességre tettem szert. De ezekkel nem sokat tudott kezdeni, ráadásul ő sokkal őszintébb volt velem. Szinte nem volt olyan kérdésem, amire ne válaszolt volna. Ez kicsit egyoldalú kapcsolatnak tűnik még nekem is ebből a távlatból, de figyelembe véve, hogy kizárólag ilyenekben vagyok hajlandó részt venni még mindig, nem különösebben zavar. Mikor Prae egy sétára invitált, rájöttem, hogy kicsit elgondolkodtam őt nézve. De nem baj, talán így jobban tudom értékelni az előttem álló lányt.
-Miért is ne? Sétáljunk egyet és közben megpróbálom kideríteni, mennyit is változtál valójában... - váltok vissza a szokásos viselkedésemre. Ez a kérdés komolyan foglalkoztat, de még nem tud kizökkenteni a rutinból. Prae pár lépéssel előttem van, mellé lépek és átölelem a derekát, majd hagyom, hogy arra menjen, amerre neki tetszik...

Semmit sem változott. Hiába várnám, hogy elszólja magát, hogy valami megváltozott, de semmi. Én viszont megváltoztam. Szomorú, de megváltoztam. Oda a naivitásom, a bizalmam, a gondtalanságom. A szívem megkeményedett, szavaim megvadultak és megszűntem boldog szörnyeteg lenni. Helyette boldogtalan szenvedő lettem. De legalább emberbarát.
A tekintete időről időre végigsiklott rajtam, benne is felébredtek az emlékek, emlékezett milyen voltam és látja milyen lettem. Reméltem, hogy nem csalódott nagyot.
- Tudom, tudom, te mindenre kész vagy, csak kérni kell - sétáltam el mellette, a vállam felett rávigyorogva. - Azonban én túl jólnevelt vagyok, nem traktállak a piszkos kis gondolataimmal...
Néha jól jött a szabadszájúságom, de vannak helyzetek, amikor jobb nem kimondani amire gondolunk. Néhány elejtett kis hangsúly, egy pillantás és az illető pontosan tudja mire is gondolsz és ez sokkal izgalmasabb, mert ott a lehetőség, hogy valamit rosszul értelmeztél.
- Nincs kedved sétálni? Kellemes ez a hely, csöndes és magányos... - invitáltam miközben tovább sétáltam.
- Oh, igen, akkor az voltam - mosolyodtam el - Ki tudja mennyi maradt abból a lányból... Talán már nem is az vagyok, akire emlékszel, vagy talán még kalandvágyóbb lettem... - pillantottam vissza kihívóan, ellenőrizve, hogy követ-e.

Igazam volt, a szavai és a gesztusai mind arra vallanak, hogy az annyira imádott szeretete, már rég gyülöletté változott. Egy ilyen emberrel szemben azonban ez nagyon nem csoda, hiszen ha jól emlékszem, Prae már akkor is egy ketrecbe zárt madárhoz hasonlított, akik díszként néha leemeltek a polcról, de gyakran használtak másik kis állatot is. Perszer erről neki vagy nem volt tudomása, vagy nem akart tudomást venni, elvégre ő volt a gazdi kedvence. Most mit mondjuk, nagyon örülök, hogy Gerald halott. Még az én szememben is nagy szemétség volt, amit művelt, pedig nem vagyok az igazmondás mintaképe, sem a hűségé. A kettőnk közti nagy különbség azonban az volt, hogy nálam mindig tudták a lányok, nem ők az egyedüliek...
-Engem teljesen felesleges uralnod, ha akarsz valamit, bőven elég, ha megkérsz rá. És igazad van, tényleg nem voltam soha szerelmes. De szerintem sokkal többet ér ennél a kötöttségek nélküli románc... - elvégre ott nincsenek szabályok, közös problémák és bármikor vége lehet. Az állandó bizonytalanság érdekessé teszi, és megtartja a kezdeti tüzet, amíg van egy kis érdeklődés is. Prae pontosan érti mire gondolok, volt ideje megtapasztalni. Remek szórakozás volt az a rengeteg lopott óra, amikor bárki megtalálhatott volna minket, vagy Geraldnak lett volna oka féltékenykedni. Még szerencse, hogy olyan biztos volt a saját dolgában, hogy a kis barátnője után nem kémkedett...
-Azokat én sem felejtettem el, te voltál az egyik legkalandvágyóbb lány, akit csak ismertem. - mondom ki az igazat, mivel tudom, ezt szeretné hallani, és nem is érné meg neki hazudni. Amíg a bizalma megvan, addig sok mindenben szabad vagyok. Akkor is tudta, hogy két másik vámpírlánnyal is van kapcsolatom, de nem zavarta, mivel őszintén elmondtam neki, mielőtt még az erejét kipróbálta volna. Ha már egyszer több vasat tartok a tűzben, hatásos módszer, ha egy kézben fogom őket. Ráadásul ők fele olyan érdekesek sem voltak, mint ez a kis tünemény. Prae-val töltöttem a legtöbb időt, és nagyon nem bántam meg...

Meglepődött, ami csodálkozést váltott ki belőlem. Miért? Talán zavarja, hogy nem kezdek gyászos zokogásba? Volt időm, hogy túltegyem magam rajta és rájöjjek, mennyire átvert. Hazudott nekem, eltitkolta, hogy a Volturi üldözi, hogy magával rángatott a saját kivégzésére. Szerettem, de nem vagyok kibékülve a módszereivel...
- Szükséges önzés volt részéről, de persze erről mit is tudhatnál, drága Bel, soha nem voltál szerelmes - mondom neki mosolyogva - Jól is teszed, ha emlékszel... Mára már, teljesen uralmam alatt tarthatok akárkit... Még téged is. - nevetek, hisz nála semmi szükségem ilyesmi "praktikákra", magától is tudja mi jár a fejemben.
- De még mennyire, hogy eszembe jutottak! Hogyan is feledhetném? - imádtam az izgalmakat amiken Beliallal mentem át, valahogy mindig élveztem, ha a tilosban járhatok, Gerard tudta nélkül. Hogy minden pillanatban ott volt a lehetőség, hogy leleplez minket, hogy megsértem, hogy elhagy. Gyakran gondoltam rá, milyen volna nélküle, de soha nem ragadtam meg az alkalmat, hogy elszakadjunk egymástól. Hisz akkor ki elől bújkáltam volna a sötét kalandjaim függönye mögött?

Az első mondata meglepett, én úgy tudtam nagyon is ragaszkodott Geraldhoz. Ehhez képest mintha a legnagyobb ellensége lett volna. Az igaz, hogy nem jöttem ki tul jól vele, de hát ki tudna rendesen viselkedni egy olyan féltékeny személlyel mint ő. Prae sosem szerette szerelemmel, ehhez képest mindent meg akart tenni, hogy kisajátítja. Szegény lánynak mellette nem volt könnyű sorsa. De azért csak kijutott belőle, és mintha ki is virult volna. Lehet, hogy tényleg jót tett neki ez a szakadás?
-Tény, hogy soha nem kedveltem, mert a közeledbe sem engedett. De az erőd sok dolgot megoldott. És még mindig élénken emlékszem rá mi a hatása. - pedig rajtam csak pár percig volt alkalmazva, mikor még nem nagyon tudta irányítani. Van egy olyan érzésem, most sokkal nagyobb ez a hatalom és eléggé megszívnám, ha ki akarnám próbálni, mire is képes.
A bókom mindenesetre betalált, és Prae máris elő vette a régi, jól bevált, csábító stílusát. Ezt is szerettem benne, az egyik legkalandvágyóbb lány, akivel csak találkoztam. Ráadásul az ego fényezés neki is elég jól megy, mert rögtön elkezdte az enyémet kezelésbe venni.
-Jó ezt hallani. Fogadjunk most neked is eszedbe jutottak a régi szép emlékek... - jegyzem meg, kaján arckifejezése láttán. Na igen, kevés lány volt ennyire rugalmas és ragaszkodó egyszemélyben. Mindenesetre jó móka volt, mindketten alkalmazkodtunk a feltételekhez és maximálisan kihasználtuk a lehetőségeket...

- Ne, nem sajnálod - feleltem hidegen. - Tudom mennyire utált téged és hogy te sem voltál oda érte. - folytatom kissé oldódva - Fájt, de mindenért kárpótolt Aro, azzal, hogy kitanított. Soha nem játszom meg magam - mosolyodom el. - Anélkül is el tudom hinteni benned a gondolatokat, hogy akár a kisujjamat kéne moccantanom.
Ugyanúgy örült nekem, mint én őneki. Nosztalgikus emlékképek rohamozták meg az agyamat, ami jól esett. Gyógyír volt a magányos, agg lelkemnek. A testem fiatal volt és a belsőm is olykor, máskor viszont életéveim száma olyan gondolatokatt keltett bennem, melyek csöppet sem voltak vidámak. Sőt, nyomasztóak voltak és gondterheltek.
- Köszönöm - hajoltam megkissé felé, majd közelebb léptem hozzá, és az arcába suttogtam. - Te is hasonlóan jóképű vagy, mint régen, minden létező női lélek legnagyobb örömére. - vigyorogtam rá, pimaszul, hisz emlékeztem még rá, milyen volt vele lenni.

Amint meghallottam a válaszát, rögtön rájöttem, hogy nem kellett volna ezt kérdeznem. A szomorú arc ugyan elmaradt, de a hangjában azt a kicsi kis éllet nem tudta eltüntetni, amit a vámpír hallásommal szúrtam ki benne. Hiába, még nem tökéletesedett ki az álarca, de egy ilyen lánynál ez nem is baj. De hogy a Volturi végzett vele? Ez elég fájdalmas lehetett, elfogadom Prae is csak a képességének köszönhetően menekült meg.
-Sajnálom, nem kellett volna felhoznom a témát. - kezdek bele a beszédbe. - Biztosan fáj még neked a dolog. Előttem felesleges megjátszanod. - mivel nálam nagyobb hazug szerintem a földön nincs. A legkisebb füllentést is kiszúrom mástól. Remélem erre már rájött. Különben pedig ismerem annyira, hogy tudjam, mikor van rossz kedve.
De a hír, hogy Forksban van, jól felvillanyozott. Na igen, ő vegetáriánus, nem nehéz leragadnia. Csak én folytatom ezt az örökös vándorló életmódót, de hiszen ha nem tud semmi fenekemet tartani, mi mást tehetnék? Közben észre veszi a pillantásomat és fordul egyet. Na igen, ismer.
-Még mindig ugyanolyan szép vagy, mint régen! - bókolok neki, ami igaz is. Hiszen egy vámpír nem túl gyakran szokott külsőre változni...

Ahogy figyeltem őt, rájöttem keres valamit, vagy valakit, aztán mikor rákérdezett... kicsit zavarba jöttem. Hogyan kellene ezt elmondanom neki.
- Gerard halott - szóltam végül, minden érzelmet eltüntetve a hangomból - A Volturi végzett vele.Miért nem csodálkoztam, hogy nem tudja, hogy Gerard meghalt? Nem igazán kedvelték egymást. Főleg, mert Gerard túlságosan féltett, oktalanul és ostobán. Szeretett engem, de én nem tudtam őt viszontszeretni. Megpróbáltam, nem ment. Dühítette mindkettőnket, de képtelen voltam rá.
- Én szintén. Forksban vettem házat ott élek. Furcsa, hogy nem találkoztunk - észrevettem jó öreg nőcsábász pillantását és körbefordultam a kedvéért, hadd lásson mindent - Na, változtam valamit, kedves? - nevettem rá. - Mert te semmit.

A köszöntés alapján még mindig emlékszik rám. Mennyire jól jött ez a kis találkozó, Prae az egyik legszebb vámpír lány, akivel valah is összefutottam. És a legvédettebb is. Legalábbis eléggé sokat kellett próbálkoznom, mire sikerült vele kettesben maradnom. Na igen, eléggé féltékeny egy társa volt. De megérte, imádtam ezt a lányt. Még most is nagyon örülök neki, hogy újra összefutottam vele. Kevés lány van, akire sokat gondolok a régiek közül, de ő be került ennek a kis csoportnak a tagjai közé.
-Jó, hogy újra találkoztunk. A kísérőd merre van? - teszem fel a kérdést, mivel kicsit furcsa, hogy senki nem támadott rám két szó után, mert ferdén mertem nézni egy ilyen szépségre. Bár őszintén szólva nem hiányzik, csak jobb tudni hol van, mielőtt még valami kompromitálót mondok.
-Valójában csak kicsit kijöttem, most Forksban vagyok. - felelek a kérdésére, miközben kicsit megnézem. Még mindig olyan szép, mint mindig, könyvelem el magamban...

- Bel - csodálkozom - Én is rég láttalak! - De még milyen rég!
Néhány lépéssel előtte teremtem. Semmit nem változott, mintha csak ma lett volna, hogy Gerard bemutatott neki. Végigmértem őt, nem is leplezve eme tettemet, hisz kerestem az idő nyomait, de sehol sem találtam őket.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezem tovább, mosolyogva. Épp mikor kellett akkor érkezett. Amikor már kezdtem magányosnak érezni magam, itt terem egy arc a múltból. Rögtön jobban voltam.

Tessék, már megint itt vagyok. Mindenki mondta nekem, hogy nem fogom bírni az unalmasságot, és egyre inkább az az érzésem, igazuk is volt. Még csak pár hónapja vagyok Forksban, de már eléggé eluntam az életemet. Már szinte naponta járok át Port Angelesbe, vagy máshova, csakhogy ne kelljen ott lennem. Hiába van ott egy csomó vámpír, meg egy-két farkas is, az a hely valahogy nem tudja fenn tartani tartósan az érdeklődésemet. Bár néhány lány képes lenne hosszabb időre is lefoglalni, de ez most különösebben nem izgat. Újra itt vagyok Port Angelesben, de most egy olyan részen, ahol még korábban nem jártam. Legalábbis nem nagyon emlékszem, hogy valaha is jártam volna ennyire elhagyatott részén. Hát ez meg mi? Vámpír van a közelben, méghozzá ismerős a szaga is. Ki lehet ez? Lány, az már biztos. Utána kéne mennem.
A következő sarkon befordulva egy ismerős vámpírt látok meg. Nahát Prae. De rég nem láttam. Pedig mennyit gondoltam rá, amikor kicsit használtam az erejét. Neki köszönhetem a manipulációs képességet, amely állandóan működik. Ezért még mindig hálás vagyok neki.
-Nahát Prae, de rég nem láttam a szépséges arcodat! - jegyzem meg, miközben kisétálok elé az egyik mellékutcából.

Lassan sétáltam az elhagyatott utcákon, halálosan untam a létet, az örjítő egyhangúságot. Már az emberek levadászása sem okozhatott örömet. Gerard ilyenkor mindig kitalált valami jó balhét: színházba mentünk és előadtuk magunk a darabot, a képességemmel, ez megoldható volt, vagy férfiakat, nőket csábítottunk el a parkban, éjjelente a tenger vizén járva a frászt hoztuk a halászokra.
Nosztalgikus mosoly ömlött az arcomra, önkénytelenül is. A karjaimat magam köré húztam, mintha fáznék, pedig a hidegség a belsőmben tombolt: a fagyos, rideg magány.
Néhány sakorokkal arrább, ismerős szag ütötte meg az orrom. Egy nagyon régi ismerős illata. Megszaporáztam a lépteim és a szag forrása után eredtem.

...