Kórház...

Csak bólogattam, és igyekeztem valami hihető kifogást találni, hogy letudjak lépni.
- Nem nagyon mozdulok ki - tettem még hozzá, mert az arcára volt írva, hogy nem érti, miért nem látott még engem a környéken.
- Beugrottam pár receptért, ami a pánikrohamomat csökkenti, de most megyek, hogy még a gyógyszer tárat nyitva találjam.
- Szia!
Köszöntem el tőle, majd mint akit tényleg üldöznek az oroszok vágtattam ki a kórházból.

//köszi//

Elméletileg anyához jöttem be, és nem azért, hogy egy idegen lánnyal beszélgessek. Visszaadtam azt ami Őt illeti, de most már ideje visszamenni anya mellé. Eddig biztosan felébredt. De ha még sem, majd megvárom amíg felkel. Meg még sietnem is kell haza, mert Daisy nem maradhat sokat Amandával, mert biztosan nagyon sok dolga van otthon.
- Én itt születtem.
Válaszoltam kérdésére, majd egy mosolyt erőltettem magamon. Most valahogy nem vagyok olyan kedvemben, hogy mindenkivel beszélgessek. Meg ezek az orvosok is szúrják a szemem. Annyira bosszant, hogy Ők itt mennek körbe kereken és én itt ülök tétlenül, miközben anyának valami komoly baja is lehet. Ma még munkába se mentem be.
- Fura....még soha nem láttalak.
Már nagyjából mindenkit ismerek Forksból, hiszen 34 év után ez természetes. És amúgy sem olyan nagy város Forks, hogy olyan sok lakója lehetne.
- És te kihez jöttél be ide? Vagy veled van baj? Esetleg most engednek ki?
Csak úgy áradtak belőlem a kérdések. Magam sem tudom, hogy még mindig miért ülök itt tétlenül, de valahogy nincs kedvem innen felkelni.

Miután megnyugodtam, hogy az éltemet jelentő telefon a helyén van kíváncsian függesztettem a tekintetemet az előttem ülőre. Kicsit öregebbnek tűnt, mint én, de ez nem akadályozott meg abban, hogy szépen letegezzem. Viszont most már nagyon nem is tudok mit csinálni, mégsem szabadkozhatok, azért mert letegeztem, és utána meg spurizhatok el, mint akit üldöznek az oroszok? Vagy igen? Szerintem nem. Így tehát maradtam ülve és igyekeztem a beszélgetésre összpontosítani.
Szépe neve van, olyan… nem is tudom, különleges, de ezt csak magamban jegyeztem meg.
- Los Angeles-ben születtem, de már kábé 4 hónapja itt élek. És te? Most költöztél ide? – érdeklődtem és közben próbáltam legyőzni magam azt az érzést, hogy húzzak el innét. Na, igen, nem szeretem a kórházakat, és ha lehet, akkor kerülöm is, erre itt beszélgetek egy lánnyal/nővel/nénivel, ki hogy veszi, a kórházban és lehetőleg a közepén. Mindenütt szaladgálnak az orvosok, nekem meg már borsódzik ettől a helytől a hátam.

Szerencsére nem gyanúsított meg és nem is kapta ki a kezemből olyan hirtelen a kezemből, hogy szóljon a rendőrségnek, hogy elloptam a telefonját. Máris letegezett....aminek persze nagyon örültem, mert végre nem kellett arra gondolnom, hogy már milyen öreg vagyok. Ám ez a lány sokkal fiatalabb nálam. És nem hiszem, Forksban élne, mert ahhoz túlságosan barna a bőre. Talán egy sokkal melegebb városból jött.
- Örülök, Kylie! Maya vagyok.
Kezet ráztam vele, majd leültem melléje. Nagyon helyes lánynak tűnik.
- És mond csak....ide valósi vagy?
Nem tudom, hogy miért de valahogy ezt mindig megkérdezem akárkivel találkozom. Úgy reflexeszüen jön. Dehát ez vagyok én.

Úgy mentem végig azon a szerencsétlen épületen, mintha valami újfajta zombi lennék, ráadásnak jobban el is sápadtam mint szokásom. Az egyik doik - akinek véletlenül neki mentem a nagy sietségbe - meg is jegyzete, hogy bent kéne maradnom pár napig. Cehh... még mit nem. Nincs az a lény aki miatt én itt önszántamból maradok.
Őrült tempóban fordultam befelé a sarkon - elsodorva pár ápolót - mikor megpillantottam azt a helyet, ahol neki mentem a lánynak.

Két perce álltam ott, mikor fel tűnt, kezében a telefonom. Mondanom sem kell, hogy megkönnyebbültem, sőt annyira, amint elvettem, kiment a lábamból az erő és szépen ahogy lennie kell fenékre ültem.

- Igen az enyém - mosolyogtam rá, mikor újra függőlegesbe tornáztam magam. - Örülök, hogy végül nálad lett meg és nem kell a fél kórházat feltúrnom utána - tettem még hozzá.
- Egyébként Kylie vagyok - tettem még hozzá.

Amíg anya aludt kipakoltam a kis szatyromból. Hoztam néhány ruhát és kaját. Mikor benyúltam a barna táskámba egy idegen tárgyat fogtam meg. Egy mobil telefont. Nem lehet az enyém, mert én a zsebembe szoktam tartani. Nem sokkal később már a kezemben is fogtam egy kis szürke, felnyithatós telefont.
- Hát ez meg mi?
A szomszéd ágyon fekvő nénike kíváncsi szemekkel nézett. Biztosan gondolja, hogy bolond vagyok, hogy nem tudom, hogy egy telefont tartok a kezemben. Rámosolyodtam, majd azon törtem a fejem, hogy hogy kerülhetett a táskámba?
~Megvan! Talán az a lány, aki az elébb nekem jött. Lehet, hogy az övé.~
Hirtelen felugrottam az ágyról, egy puszit nyomtam anyu szerény arcára, majd kimentem a szobából. Nem tudom, hogy fogom megkapni azt a lányt, ugyanis ez a kórház nem valami kicsike. Először arra a helyre mentem, ahol összeütköztünk, hátha neki is feltűnt, hogy nincs meg a telefonja. És ott is volt.
- Öhm...azt hiszem ez a tied.
Kivettem a táskámból a szürke telefont, majd átnyújtottam neki. Igazán remélem, hogy nem fogja azt hinni, hogy elloptam.

Aggódtam, hogy a pánik rohamom nagyon súlyos lehet, így jobb híján magam mentem a kórházba. hát ha tudnak ott velem valamit kezdeni. hát tudtak. Adtak egy csomó gyógyszert, meg megjegyezték, hogy feküdjek le, mert nagyon lázas vagyok... Ceh... emberek...

Ahogy mentem a folyosón egy lány, inkább egy nő jött velem szembe, én meg sikeresen neki is mentem. sietve elnézést kértem, majd mentem is tovább. Csak a kórház bejáratánál jutott eszembe, hogy nincs nálam a telefonom, azaz annyira emlékeztem, hogy elejtettem.

Kezdtem megint pánikot kapni, hogy az idegen nő táskájában landolt... de nem volt mit tenni, muszáj volt vissza mennem, hozzá, hátha a táskájában van. Ha nincs ott, akkor az nagyon kellemetlen.

Egész éjjel nyugtalanul aludtam, mert anyát kórházba szállították. Úgy volt, hogy nálunk tölti a hétvégét, és az amojan csajos hétvége lesz. Ám az éjjel nagyon rosszul volt így mentőt kellett hívnunk. Nem engedték, hogy ott maradjak vele, azt mondták, hogy inkább aludjak egyet.
Reggel korán ébredtem, és első dolgom az volt, hogy felhívtam Amandát, a legjobb barátnőmet, hogy jöjjön át és vigyázzon Daisyre. Szerencsére hamar ideért. Belebújtam a ruháimba, és magamra kaptam egy barna felsőt.
- Sziasztok! Sietek haza.
Mondtam, majd egy puszit nyomtam lányom homlokára. Szerencsére nem lakom olyan messze a kórháztól, így nagyon gyorsan odaértem. Mikor beléptem a hatalmas épületbe, máris megcsapta az orrom a kórházszag. Annyira utálom.
- Elnézést! Melyik szobába szállították Sophia Uptont.
Kérdeztem az egyik nővértől. Egy pillanatig a számítógépét bőngészte, mire végre, megszólalt.
- 37.szoba, a folyosó végén. - kezével a szobához vezető útra mutatott.
- Köszönöm.
Mikor a szobába léptem, anya mélyen aludt. Mellette egy öreg néni, békésen falatozgatott. Rámosolyogtam, majd leültem anya ágya szélére.

...