Baseball tisztás

Mester

Meglepődve lépdeltem mögötte mikor megfogta a kezemet, egy pillanatig úgy éreztem, mintha áram csapott volna belém, de erre sem nagyon figyeltem, azt figyeltem, hogy merre visz. Valami sötét helyre, hogy megöljön vagy a tisztás szélére, de az utóbbiban inkább voltam biztos mint az előbbiben, mert nem szorongatta az ujjaimat, hanem óvatosan húzott, mintha hozzám sem érne mégis erősen tartana, ha netalántán el akarnák menekülni.
Lassan ahogy haladtunk át a tisztáson úgy kezdtem megnyugodni mellette, nem tűnt veszélyesnek én meg miért ringassam hamis illúziókba magamat? Nem lett volna semmi értelme, és teljesen fölöslegesen félnék tőle. Nem is ismerem! Szóval nem is hozhatnák föl igazán valamit. Viszont, ha éhes, az már más kérdés.
- Hát...attól függ! Nappal vagyok inkább ember, olyan kajákat eszek mint ők, és semmi bajom sem lesz tőlük, elviselem a közelségüket, de éjszaka, ha kedvem tartja eljárok ide-oda és néha napján iszok is vért, állatit, de ittam már emberét is, szóval... tényleg ilyen vegyes. Jobb a hallásom, szaglásom és látásom mint az embereknek, de nem is jobb mint a vámpíroknak. Ha süt a nap akkor nem megyek iskolába. - Az utolsó mondatot már csak úgy mellékesen tettem hozzá, semmi értelme se lett volna ennek a mondatnak. Fölösleges.
Észrevettem, hogy figyeli az arcom, nem tudtam mit kellene mondanom, de ő megszólalt helyettem is, mintha semmi sem történt volna megszólalt és bemutatkozott.
- Sheyll Cleaver - ráztam meg a kezét bemutatkozás közepette.
Kicsit régiesnek tűnt a neve, szóval viszonylag idős lehet. Azt hiszem.
- Oxford - ismételtem meg a lakhelyét. - Szép hely! - Rámosolyogtam, egyszer voltam ott kiskoromban, de az már nagyon régen volt azóta csak képeket láttam róla.
- Franciaország? - Rendesen meglepődtem, akkor beszélnie kellett franciául. Azta, ez nagyon jó! - Meddig éltél ott?

Felecske

Egyre jobban éreztem magam ennek a furcsa lánynak a társaságában. Sokkal barátságosabb pillantásokat küldtem felé, mint a megismerkedésünk első pár percében. Természetesen még mindig érdekelte ennek a lénynek a a létezés, és természetesen ha bántani akarna még most is nyugodt szívvel kinyírnám, de magamtól nem támadom meg. Még mindig egy helybe álltunk. Megfogtam a kezét és magam után húztam, persze csak finoman, hogy ne ijedjen meg. Lassan lépegettünk előre a hatalmas tisztáson, és én megbűvölve hallgattam a szavait. Micsoda érdekes dolog. Félvér....hmm...biztosan ha Will most velem lenne mindent tudna erről a fajról. Így viszont én csak értetlenül pislogtam és próbáltam feldolgozni a hallottakat.
Ezek szerint a magunk fajtának is lehet gyereke!
Jegyeztem meg inkább magamnak, és rámosolyogtam a lányra.
- És te milyen életet élsz? Mint egy vámpír, vagy mint egy ember?
Ez egy igen jó kérdés...eszik ételt, vagy vadászik? Biztos nehéz szegénykének.
Kezdtem megsajnálni ezt a gyönyörű teremtést itt mellettem. Ránéztem, és megpróbáltam leolvasni az arcáról, hogy mire gondolhat. Sosem voltam jó ember vagy vámpír ismerő, így az új lány arcáról sem láttam le semmit. Mintha misem történt volna, jobbomat felé nyújtottam, és bemutatkoztam.
- Natalie Josephine Darcy vagyok.
Olyan hosszú nevem van, hogy amíg kimondom belefárad a szám. Ezen az elméleten elmosolyodtam és eleresztettem a lányka kezét. Kérdésére megcsóváltam a fejem, és halkan nyögtem ki a válaszom.
- Nem! Oxfordi vagyok, de most Franciaországból jöttem ide.

Mester

Kicsit meglepődtem mikor megláttam a kinézetét, azt ugyan tudtam, hogy nem ember, és tudtam, hogy vámpír, de a külseje az valahogy olyan... más. Nem rossz értelemben csak szokatlan. Olyan akit az ember egyből észre vesz és nem kerüli el a figyelmét. Nem úgy nézett ki mint egy ma született, sőt, olyan régies típusú szépségnek tűnt. Viszont a vörös haja az nagyon tetszett, olyan aranyossá és ördögivé tette egyszerre, eddig nem nagyon találkoztam ilyen vörössel.
Annyit meg kell hagynom, hogy rettegek tőle, de - látszólag - ártalmatlan, reméltem én. Talán nem fog bántani, ha nem kezdek ki vele kekeckedni, ha pedig igen akkor azt hiszem én húznám a rövidebbet.
Mikor vissza húzta a felém nyúló kezét egy kicsit összerezzentem, de amin jobban meglepődtem, hogy ő visszarántotta az övét. Azt ugyan nem tudom, hogy modorból vagy csak meggondolta magát, de ez most talán kevésbé is érdekel. Majd még később, ha esetleg érdekelné ez a dolog megtapizhat.
Próbáltam lenyomni a magamban tomboló félelmet ami arra kényszerített, hogy ne szólaljak meg nyeltem egy hangosat majd nagy levegőt véve beszélni kezdtem.
- Félvér vagyok - úgy jelentettem ki mintha ez olyan természetes dolog lenne, se baj vegyük úgy, hogy nekem az. - Anyám emberi nő volt míg apám minden ízében vámpír!
Tisztában voltam vele, hogy az arcomról semmit sem fog tudni leolvasni, jó pókerarcom van általában, de olykor-olykor eléggé gyakran meglátszik, hogy mit is gondolok, valahogy el kellett viselnem a külvilágot ami néha napján elég nehezen ment...
Nem bírtam meg állni a kérdésemet, de nem is nagyon akartam, pedig eléggé lényegtelen és buta kérdés.
- Te ugye nem idevalósi vagy? - Érdeklődtem enyhén felvont szemöldökkel.

Felecske

Gondolom mondanom sem kell, hogy mennyire élveztem a furcsa lény ijedtségét. Bátrabban közelítettem meg, mert láttam, hogy a légynek sem tudna ártani. Már mellet álltam, amikor ismét megszólaltam. Persze előtte jól szemügyre vettem.
Érdekes lény. Van benne valami emberi, de ugyanakkor vámpíros dolog is. Fejem jobboldalra billentettem, és egyik szemem lehunyva vizsgáltam. Az ösztönöm azt súgta, hogy Ő tudja mi vagyok én ezért nem is próbáltam elrejteni igazi valómat. Kezemet felemelve próbáltam megérinteni, de az utolsó pillanatba visszahúztam azt, talán nem mindenki szereti, ha végig tapogatják.
- Mi vagy te?
Lehet, hogy ostobának tart majd a kérdésem miatt, de én már csak ilyen vagyok. Ha valami rejtély előttem, addig nyomozok, kellemetlenkedek amíg ki nem derítem, hogy mi a titok. Még mindig láttam az arcáról visszatükröződő félelmet, és megpróbáltam nem törődni vele. Ahhoz képest, hogy egy szörnyeteg lakozik bennem elég laza lény vagyok. Úgy állok a dolgok mellé, mintha mindegy lenne, hiszen nem érem meg a holnap, pedig pontosan tudom, hogy de.
Megnyugtatólag rámosolyogtam, hogy eloszlassam a félelmeit.
- Nem foglak bántani. Csak kíváncsivá tettél, hogy mi is vagy te. Úgy értem...van benned emberi és vámpíri egyaránt.
Monológom után rövid szünetet tartottam és kíváncsian fürkésztem a lányt. Arcáról próbáltam leolvasni a választ, de csak meglepetés tükröződött rajta.

Forogtam jobbra-balra, hogy hátha meglátom az idegen látogatót, de eddig sehol nem volt. Nagyjából onnan tudtam kikövetkeztetni, hogy hol lehet, ahol a madarak fölröppentek az ágakról. Egy ideig még türelmetlenül néztem abba az irányba, és be kell, hogy valljam kicsit veszélyben érzem magamat, mert a rendes vámpírok mégiscsak erősebbek nálam, én hozzájuk képest puding vagyok, vagy legalább is nekik.
Egy jó darabig néztem azt az irányt ahol fölröppentek a madarak, majd úgy döntöttem, hogy inkább nem várakozok, elindultam, normális emberi tempóban, hozzá kellett magamat szoktatnom a normális viselkedéshez és az autóvezetéshez, nem beszélve arról, hogy itt mintha megállt volna az élet, lassabban telnek a napok hosszabbak az éjszakák. Cardiff-ban nem volt túlzottan baj, ha már valaki harminc kilométer per óra fölött ment, de itt még a rendőr azzal is megbüntethet, hogy gördeszkázva gurulok végig egyenes úton, se jobbra, se balra haladva.
Éreztem, hogy a szag egyre közelebb jön vagyis egyre közelebbről éreztem, de még mindig hiába forgolódtam hátra sehol sem láttam meg a lényt, akire olyan "türelmetlenül" várakozom, pedig még a tisztás negyedén sem haladtam át még az emberek is gyorsabban haladtak, körülbelül most egy csiga tempójához lehetne mérnem az én haladási tempómat, viszont egyre furcsábbnak, idegesebbnek éreztem magam. Talán félelem? Nem. - Ebben biztos voltam. - Aggodalom vagy az idegesség teszi? A helyes válasz, igen, de még mennyire, hogy az!
Már éppen azon voltam, hogy gyorsabbra veszem a tempót mikor egy idegen hang ütötte meg a fülemet, nem számítottam rá, így megtorpantam. Vitatkoztam önmagammal, hogy elrohanjak-e vagy inkább az lenne a helyes, hogy felé forduljak és köszönjek neki. Az utóbbi gondolatom sokkal jobb ötletnek tűnt, mint az, hogy elmeneküljek, mint egy gyáva nyuszi, ami történetesen vagyok, de azért jó lenne, ha egy kicsit össze szedném magam, így hát fogtam magam és megfordultam.
Egy nő állt előttem. ~ Okos következtetés, de ezt hallani is lehetett, de idióta vagyok!
- Szia - köszöntem neki, miután krákogtam egyet, de fölösleges volt, mert a végén ugyan úgy elcsuklott a hangom.

Évszázadok óta bolyongok egyedül a semmiben. Körbejártam Európát és egyre jobban érlelődik bennem a düh. Amióta az eszemet tudom, mindig a szerelem volt az első az életemben. Amikor végre megtaláltam, tíz boldog év után néhány öntelt, szadista vámpír elvette tőlem. Női, és vámpír büszkeségem nem engedi, hogy ezt csak úgy eltűrjem, így gyászom után lábam alá vettem Európát, hogy megkeressem kedvesem gyilkosát. De ez már rég volt.
Most itt vagyok Amerikában, és megpróbálok a mának élni. Világoskék farmerben és fehér, mély dekoltázsos pólóban, emberi léptekkel haladtam az erdő felé. Szomjam már csillapítottam Seatl-ben , így talán embert sem ölnék. Már sokat hallottam erről a Forks nevű kisvárosról, ahol egy bizonyos vámpír családnak állandó lakhelye van. Persze nekem is van egy két kastélyom szerte Európában, de azok nem a legmodernebb kort tükrözik. Kíváncsi vagyok, hogyan élnek a vámpírok a 21. században.
Lassan sétáltam az erdőben egyre beljebb és élveztem ahogy a szél felborzolja a hajam. Még emberségemből megmaradt bennem a természet iránti imádat, akárcsak a művészet iránt.
Felgyorsítottam a lépteimet, és szórakozás képen kerülgetni kerülgetni kezdtem a fákat, amik hatalmas óriásként magasodtak felém. Már annyira megszoktam, hogy egyedül élek, és nincs senki akivel megoszthatom örömöm, bánatom, vagy akár csak a gondolataimat is, hogy nem is vágyom közösségre.
Átugrottam egyik fáról a másikra, majd az ágakon kapaszkodva haladtam a mélység felé. Még szerencse, hogy ezekben a cseles pozíciókban senki nem lát. Bár az sem zavarna, hiszen egy rossz szó és vége. Elkapnám, és belemélyeszteném fogaimat, puha nyakába, és szívom magamba az erőt adó vért. Ettől máris rám tört a szomjúság, de nem annyira, hogy nem bírjam ki, amíg beérek a városba. Biztos nagyon finomak az forksi lakók. Hmm....
Lassan elfogynak az ágak, amiken ugrálni lehet és kedvem sincs már hozza, így leugrottam a zöld gyepre és futva haladtam egyre beljebb. Szaladás közben figyeltem a tájat és ittam magamba a környezet minden apró részletét. A bogarakat a fatörzseken, a madarakat, akik riadtan repültek fel a közeledtemre, a bokorban meghúzódó nyulacskákat, és az ijedten elszaladó őzeket. Poénbol az állat után rohantam, hogy felmérjem vele az erőmet. Egy ideig együtt futottunk, egyforma gyorsan, de nagyon cseles kis őzike volt. Pont amire elkerültem volna egy hatalmas kanyart vett balra. Irigykedve néztem utána, hogy látszólag kicselezett, de mivel nem indította be a fantáziámat tovább haladtam a széllel. Ennél jobb elfoglaltságot nem találhattam volna, csak rohantam és rohantam, amíg meg nem pillantottam egy hatalmas tisztást. De más érdekesség is megcsapott, pontosabban az orrom csapta meg. Egy vámpír illata. De ez az illat más volt, különleges.
Behunytam a szemem és észak felé vettem az irányt, ahol a vámpírt éreztem. Amikor közelebb értem hozza lelassítottam a lépteimet, és az emberekéhez hasonló gyorsasággal közelítettem meg.
- Szia kicsike.

Céltalanul bolyongtam az erdőben míg el nem értem egy tisztásra. Amerre csak a szem ellátott mindenhol sárgás színá növényeket fújdogált a szél, nem beszélve az égen gyülekező sötét felhőkről. Úgy látszik,ha a nap nem is az enyém, de legalább ez az időszaka kellemes lesz annak aki szereti az esőt.

Sosem értettem miért is szeretem annyira az esőt, odahaza szinte mindenki utálta és nem szerették, ha kimegyek csakis azért mert eső mániás vagyok. Egy idő után már senki sem bánta, hogy kint vagyok, mert teljességgel megszokottá vált. Meg nem mintha annyira megtudták volna akadályozni, az iskolát leszámítva. Az volt az a hely, ami még ott tudott tartani, semmi más. Sokat gondolkoztam, hogy miért is alakulhatott ki ez a szokásom és hiába is gondolkoztam ezen, nem értettem és senki más sem. A legrosszabb az egészben ez a szokás néha még engem is kicsit idegesít, mikor már csurom víz vagyok, de én még mindig kint ülök vagy sétálgatok.

Hirtelen megfordultam, mert egy idegen teremtménynek az illatát éreztem meg, hiába forgolódtam, nem láttam semmit és senkit, pedig nem lehetett messze, a fákon túl lehetett, erősen koncentrálni kezdtem, hogy ne a dübörgő égre figyeljek, hanem az illatokra amelyeket a szél szállított felém, vámpír volt, ragadozó. Azt hiszem, bár én ebben sosem bíztam.

...