Folyópart...

- Én szeretem, csak az nem jó ha nagyon meleg van. - Mondja elgondolkozva.
- Tudom. De néha nem árt, ha az ember egyedül lehet. - Válaszol mosolyogva, igazából, neki mindegy, hogy egyedül vagy társaságban, a lényeg az, hogy önálló lehessen. Nem szeret másoknak felesleges gondot okozni.
- Az szép hely lehet. Az erdők, a hegyek.- Bológat kedvesen, majd körbe pillant. Pont mint itt. De Romániában nem esik állandóan az eső.
- Rendben viszlát- Egy darabig követi tekintetéval, majd ő is elindul a bicikli felé, hogy aztán végig hallgassa a monológot nagybátyjától, miszerint mennyire felelőtlen.

//Én is köszi//

Csupán bólintottam, nem nagyon tudtam mit mondani, így inkább vártam hogy emily dobjon fel egy témát amiről talán még lehet is beszélni, vagy nem tűnik fel, hogy én csak csendben üldögélek a fán.

- Én szeretem, ha a nap nem süt. - felelem.

- Az egyedüllét sokszor nem olyan jó, mint ahogy azt az emebrek elképzelik - mondom nagy bölcsen, majd leugrok a fáról.

- Romániában, de én most megyek - mondom, majd míg lát, addig lassan emberi tempóban megyek, s utána elsuhanok a fák között.

//Köszönöm a játékot//

- Akkor Lilo - Mosolyodik el- Azt hiszem az Emily-re nem nagyon vannak lehetőségek becézni. De mondjuk elég rövid név ahhoz hogy ne kelljen még jobban lerövidíteni. - Gondolkozik egy pillanatra, majd gyorsan észbe kap, és rájön, hogy szokása szerint megint elkalandozott egy kicsit a tárgytól.
- Az. Bár végül is a nap se süt. - Sóhajtott fel. Nem szereti a nagy meleget, de azért nem árt, ha néha látjuk a napot is, de ez van ezt kell szeretni.
- Én is szeretnék egyedül lakni, de amíg ez nem sikerül kénytelen vagyok nála élni. – De legalább nem kell állandóan minden percéről elszámolnia. Egy kis szabadság kell a normális élethez, és már mióta el akar költözni onnan. Nyugodtan figyelte, ahogy a lány felmászik a fára, és az agyában megszólaló vészharang is mintha kicsit halkabb lett volta.
- És az a falu, az hol van? – Kérdezte érdeklődve. Nem lépett közelebb a fához, amin Lilo ült, hanem letelepedett egy nagyobb sziklára.

Hát nem úgy nézett ki, mint aki besértődött a nem sikerült kézfogás miatt. Piros pont neki. Van amit nem szoktam, így ne is várják el tőlem. Elfojtottam egy sóhajt, mert valahogy úgy éreztem, hogy ez már kezd szánalmas lenni, én meg nem vagyok az a fajta, aki csak úgy szereti a szánalmasságot.

- Igazából Lilo, a Lieselotte nekem túl hosszú - eresztettem meg egy könnyed mosolyt. az egyszerűsége ellenére aranyos lánynak tűnik, és nem úgy néz ki ő lesz az ebédem. Remélhetőleg nem jut eszébe, hogy éhes és elrángat kajálni. Akkor tuti nem fogok jól kijönni a dolgokból.

- Igen, az jó dolog - bólintottam. HA nem szereti az esőt az csak jó lehet.

- Én egyedül - reagáltam rá. Fintorát láttam, de nem tettem szóvá. Majd elmondja, ha akarja. Nem leszek tolakodó, bár a kínos csendtől én si szerettem volna magunkat megkímélni, meg az se lenne hátrány, ha tudnék snormálisan lélegezni. Körbe néztem, hol van egy jó kis fa, amire ugrás nélkül is feljuthatok.

Amint sikerült, sóhajtottam egy szép nagyot, majd máris jóval beszédesebb lettem. Mit nem tesz a vámpírral a friss levegő...

- Egy kis faluban születtem - feleltem. Miért nem mondtam inkább Drakula kastélyát. Nagy poén lett volna.

A kinyújtott kézre csak egy biccentés volt a válasz, de Emilyt ez nem igazán zavarta. Vállat vont, és leeresztette a kezét. Nem kötelező a kézfogás, de a mosoly még mindig nem hervad le az arcáról. A névre ő is biccent egyet.
- Örülök- kicsit félre billenti a fejét, és derűs nyugalommal kezdi fürkészni a lányt. Előnyös külsővel áldotta meg a sors annyi szent, elsőre nem tűnik egoistának, ez piros pontot érdemel. Nem kedveli a beképzelt embereket, bár vannak ilyen barátai.
- Én is. Szerencsére nem esik az eső, és ki használtam a lehetőséget .- A lány nem beszél sokat, és ez nem is baj. Ő sem szokott állandóan beszélni, de a kínos csöndeket sem kedveli.
- Én is csak nem rég vagyok itt. A nagybátyámnál lakok. – Az utolsó mondatnál megenged magának egy kisebb fintort, de gyorsan rendezi a vonásait, és újra elmosolyodik.
- Előtte Angliában éltem, így már nem is tűnik fel, hogy mennyit esik az eső. Te honnan jöttél ide? – Kérdezi kedvesen érdeklődve. Nem akar tolakodónak tűnni, de ha egyikük sem az beszédes típus jó lenne megelőzni a kínos csöndeket.

Szkeptikusan néztem a lányt. Szép volt, olyan emberi, de mit is várhat a vámpír egy halandótól, és ahogy ott evickélt olyan esetlennek tűnt. Szinte fojtogatott a nevető roham, de tartottam magam, nem illet volna kiröhögni szegény emberkét azért, ami.

Pislogva bámultam a felém nyújtott kézre, majd csak biccentettem. Nem lett volna nagyon jó ötlet megfogni a kezét. Így is igyekeznem kellett, hogy ne nagyon szippantsak a levegőből, bár igaz ami igaz a tegnapi öt ember megfeküdte egy picit a pocimat.

- Lieselotte Moorey - mutatkoztam be, majd szemügyre vettem az emberkét. Hosszú szőke haj, kék szemek és egyszerű öltözék. Na igen, nem mindenki lehet gazdag...

- Csak sétáltam - feleltem szűkszavúan. Pár másodpercig tartott a gondolat, hogy nem így kéne "barátokat" szerezni, de most már késő.

- És te? - kérdeztem vissza. Kemény kétszavas mondat. Tisztára profi vagyok. Ennél kevesebbet már nem is tudok mondani.

- Nem rég költöztem ide. - na megdöntöm a saját rekordomat. Kemény 4 szavas mondat. Fejlődök.

- Te?

Valahogy át akart jutni a túloldalra, és közben sikeresen megfürdött a jéghideg vízben, így kénytelen volt visszafordulni. Pár perccel később észre vett egy gyönyörű zöld szemű lányt. Nyelt egy nagyot, mivel ki tudja miért, de valamilyen rossz érzés kerítette hatalmába. És ezt az érzést igyekezett legyűrni, és barátságosan elmosolyodott.
- Szia.- köszönt vissza, és mikor elérte a partot odasétált a lány hoz, és kézfogásra nyújtotta a kezét. De az agyában még mindig ott dübörgött a gondolat, hogy ezt talán mégsem kéne.
- Emily Walpole- Mutatkozott be kedvesen.- Mi járatban erre?- kérdezte vidáman sóhajtva, majd neki állt, és elkezdte kicsavarni a hajából a vizet.
- Régóta élsz Forksban?- Tett fel még egy kérdést, nem törődve a vész csengővel, amit agya indított be 10 perccel ezelőtt. Remélte, hogy nem zavarja a lányt a sok kérdés, és válaszolni fog rájuk, de ha nem, az sem baj, ő sem szokott túl sokat beszélni, és tényleg idegesítő lehet egy vadidegen kérdéseit hallgatni.

Úgy döntöttem felfedezem az erdőt, még annál is jobban, mint eddig. Egyszerűen érdekelt hova kerültem. Összetettem a két kezemet, hogy nem esik az eső. Az volt, amit itt a legjobban utáltam. Persze tudtattam volna, hogy ez a világ legesősebb része, de ami itt a pozitívum alig süt a nap. Ha meg süt is az se nagyon zavar.

A folyó felé vettem az irányt, többek közt, mert arról éreztem számomra nagyon csábító illatot, nevezetesen egy emberkéét. Tegnap ettem, sőt dőzsöltem az egyik városban, azt hiszem Seattle-ben, hogy az itten kutyusoknak ne legyen olyan sok gondjuk.

Sebesen mentem a vízhez, és hamarosan meg is pillantottam a szőke lánykát, amint éppen ugrál a sziklákon, hogy átevickéljen a folyón. Kár hogy nincs valami olyan képességem, amivel megviccelhetem. A sajátom csak gyilkolni jó, vagy védekezni. Persze egy láthatatlan ketrecet vonhatnék a lányka köré… De abba mi a szórakozás. Az se biztos, hogy feltűnne neki, hogy nem ember vagyok. gonoszul elvigyorodtam, majd kisétáltam a fák közül.

- Szia! – köszöntem neki. Próbáltam emberien viselkedni, és remélhetőleg sikerült is. Nos, nem áll szándékomban meg enni, úgy hogy még a napom jól is alakulhat.

Emily csak nem rég érkezett Forksba, és hát az első alkalommal engedett a kísértésnek, és felhúzta túra bakancsát, és útnak indult. Sajnos még nem lehet jogsija, így biciklivel indult neki. Végig száguldott a főúton, és az erdő szélénél lefékezett. Lerakta a biciklit, igen annyira naiv volt, hogy nem tett semmit az esetleges tolvajok ellen.
Már pár perce gyalogolt, amikor víz csobogást hallott maga előtt, a távolban. Gyorsan neki lódult, és egy félórás gyaloglás után meg is látta a folyót. Sóhajtott egyet, és elmosolyodott. A folyó partjához érve, leguggolt, és a kezét beledugta jeges vízbe, hogy aztán azonnal kikapja onnan. Körbe nézett, hátha van itt valahol egy híd, hogy folytatni tudja az útját, és csalódnia kellett, mivel ilyesmi nem volt arra felé, de pár méterrel feljebb látott egy nagy kupac sziklát, amin talán átjuthat a másik partra.
Ahogy elérkezett a sziklákhoz, megdöbbenve tapasztalta, hogy egy kettő a víz alatt van. ~Szerencsére ezért vettük fel a bakancsot!~ Jutott eszébe hirtelen, és ráugrott a legközelebb lévő sziklára, majd a következőre, és így tovább. Az út felénél azonban rosszul mérte fel a távolságot, így egyenesen a vízbe érkezett. Azonnal bele kapaszkodott az eredeti célpontként szolgáló sziklába, és felhúzta magát rá. Egy darabig csak ült ott a kövön, tanácstalanul nézett körbe, hogy most merre tovább. Egyértelmű. Haza. Nem lenne jó rögtön megbetegedni, mit szólna hozzá Eliot bácsi? Bár ez őt nem igazán érdekli, de azért elindul kifelé a folyóból a sziklákon ugrálva, de most sokkal lassabban haladt, nehogy megint bele pottyanjon a vízbe.

Teljesen magával ragadott a hév és már gondolkodni sem tudtam. Ezt az érzést hosszú évek óta nem éreztem és most olyan erővel tört rám mint még soha. Megráztam a fejem és próbáltam félretolni magamtól, de olyan erővel szorított, hogy nem tudtam szabadulni. Zavaromban ismét eltoltam magam tőle. Nem azért, mert nem volt jó, hanem azért, mert még így néhány száz évesen is kicsit gátlásos vagyok. Nem is gátlásos, inkább nem szeretném ha könnyűvérű nőcskének néznek.
Éreztem ahogy kezével a hajamat simogatja és élveztem apró pusziját. Összeráncoltam a szemöldököm. Már éppen kiakartam bújni az öleléséből, amikor megéreztem egy vastag fa törzsét a hátam mögött. Átkoztam mindent amit élő ember még nem átkozott, hogy ilyen helyzetbe kerültem.
Gondolkodni sem volt időm, mert a vágy egyre jobban eluralkodott rajtam.
Belenéztem vörösen csillogó szemeibe és akaratom ellenére is végigsimogattam az arcát. Kérdésén elmosolyodtam és bólintottam.
- Határozottan állítom, hogy rosszul csókolsz.
Ezeket a szavakat már csak a fogaim között szűrtem ki, mert kezeit megéreztem a mellemen. Levegő után kapkodtam és minden erőmmel azon voltam, hogy ellenálljak a rám törő szenvedélynek, de már nem bírtam. Lehet, hogy könnyű nőcskének fog találni, de most nem érdekel. Egyedül csak az, hogy kielégítsem a rám törő érzések. Kezemmel közelebb húztam a fejét és szenvedélyesebben mint valaha bárkit megcsókoltam, közben meg átkulcsoltam a lábam a derekán. Amikor ismét levegőhöz jutottam megszólaltam.
- Lássuk mit tudsz nagyfiú.

Igen, számítottam rá hogy valami ilyesmi lesz. Hiába szeretem a tüzes vérű nőket. Kíváncsian mélyesztettem bele vörös íriszeimet az övébe és vártam, hogy mit fog reagálni. Igazán kíváncsi voltam.

Hát a bal horog után csak pislogtam kettőt, majd gúnyosan elvigyorodtam. Megvártam míg leül, és csak azután szólaltam meg.

- Nem is ütsz rosszul egy lányhoz képest – vigyorogtam még mellé.

Az hogy ezek utána csókolózási képességemet bírálta meglepett, de egyben fel is húzott. Persze a dühöm az mindig átmegy gúnyba, és ez esetben mikor feláll hátráltam pár lépést és feltűnően végig néztem rajta és egy-egy helyen hosszabb ideig legeltettem rajta a szememet. Egy idő után visszatértem az arcához, mire váratlanul megcsókolt.

Heves és észvesztő csók volt. Az is igaz hogy nagyon jól esett. Az viszont már nem tetszett, hogy abba hagyta.

- Tehát így? - kérdeztem vissza egy vérpezsdítő vigyor kíséretében és magamhoz rántottam a derekánál fogva.
Megcsókoltam és ugyan olyan heves, követelődző voltam mint ő az előbb. Megrészegített a csók, és mire észbe kaptam már egy fának támaszkova találtam magunkat. Egyik kezemmel tartottam míg a másikkal végig simítottam a haján. Ezt követően én hagytam abba a csókot és az egyik kezemmel megtámasztottam magamat a fánál. A füléhez hajoltam és a fülcimpájára adtam egy puha csókot

- Még most is azt tartod, hogy nem tudom hogyan kell megcsókolni jól egy nőt? - suttogtam bele a fülébe, miközben a melle felső kontúrján végig húztam az ujjamat.

Bébimnek (LL)

Az összevissza vonalhúzogatásból lassan kialakult a kép. Az erdő sűrű fáival, meg a tőle nem messze csörgedező folyóval. A kész festményt lefektettem a fűbe, hogy száradjon én magam meg letelepedtem mellé. Élveztem az enyhe időt és az itt-ott besütő napfényt. Hátradőltem és kezeimet a fejem alá fogtam, közben meg valami nagyon ismerős illat csapta meg az orromat. Ismerős illat...ami az elmúlt héten fejtöréseket okozott nekem. Lehunytam a szemem, hogy kiverjem fejemből az idétlen rémképet és szagot, közben meg nem vettem levegőt, hogy még véletlenül sem érezzem.
Kezdek becsavarodni? Minden bizonnyal igen. Kellett nekem ide jönnöm...
Minden bizonnyal folytattam volna az önostromlást, ha közvetlen a közelemben nem szólal meg egy ismerős hang. A szemem felpattant, és felugrottam. Nyolcvan fokos fordulatot vettem, és szembetaláltam magam a képzelgéseim okával. Megráztam a fejem, és hátráltam néhány lépést. Közben az összefogott hajam lehullott a vállamra. Összeszorítottam a fogaimat és erőt vettem a dühöm. Ökölbe szorított kézzel közelebb sétáltam és behúztam egy jó kis balhorgot a képes felére.
- Ennyit minimum megérdemelsz.
Ennyit tart nekem minden dühöm és bánatom. Máris sokkal jobban éreztem magam, és mint aki jól végezte a dolgát lekuporodtam a festményem mellé, és a hibákat kerestem benne. Még mindig éreztem, hogy a közelemben van, mert az illata nem távolodott el. Ellöktem magam a földtől és máris belenézhettem a szemeibe.
- Nem is csókolsz jól. Szívesen megmutatom hogyan kell.
Kezemet a nyakára kulcsoltam, nagy levegőt vettem és ajkam az övére tapasztottam. Vad és követelőző csók volt. Sokkal jobb mint az első, segített elfelejtetni minden bajomat. Nem húztam sokáig az időt, nehogy agyába szálljon a dicsőség. Hamar megfosztottam számat az övétől és hátráltam pár lépést.
- Így kell csinálni.

Nat

Megettem Sámulet, majd útnak indultam, hogy valamivel elüssem a mai napot. Nagyon nem volt ötletem, így végig jártam az erdőt, pár embert megettem, de semmi. Dög unalmas ez a kisváros. Bár... ha a múltkori találkozásomat vesszük azzal a dögös kis vámpírkával... Talán megérné itt maradni egy kicsit.

Valaki engem odafönt nagyon szeret, mert mikor elindultam a folyó felé, megéreztem a vámpírka illatát. Kaján vigyorral az arcomon sétáltam a háta mögé, és biztos távból figyeltem, ahogy az üres vászonon lassan egy kép kezd kialakulni.
...

egy idő után untam már a bámulást...

- Csaó szépségem! - köszöntem neki vigyorogva.

Ger

A mai nap is elkezdődött, tehát valamivel be is kell fejezni.
Egész nap azon gondolkodtam, hogy mivel töltsem el a napot. Aztán végre eszembe jutott. Lemegyek a folyópartra festeni.
Felvettem a nemrég vásárolt piros ruhámat, hajamat laza lófarokba fogtam, és belenéztem a tükörbe. Most is mint mindig elégedett látvány fogadott, de ezt a látványt elrontotta valami, aminek a neve képzelgés. Mégpedig nem is akármilyen...azóta a förtelmes csók óta, amit nem is lehet annak nevezni, folyton képzelgek. Mindig magam mellett látom azt a...szemtelen kis izét...vámpírt.
Ettől feláll a szőr a hátamon. Hátat fordítottam a tükörnek és a sarok felé vettem az utat, ahol a festőállványom hever. A hónom alá kaptam, másik kezembe a festékeket, és egy utolsó pillantást vetve magamra kiléptem a friss levegőre.
Lassan lépkedtem a forgalmas úton, tartva a látszatot.
Mikor végre kiértem az erdőbe, mindent hátrahagyva rohantam a kiszemelt hely felé. Élveztem a sebességet, a szelet és mindent ami körülvesz. Pillanatok alatt megérkeztem. Felállítottam az állványt a számomra tökéletes helyre, és körbenéztem a gyönyörű terepen.
Nagy levegőt vettem, és belemártottam az ecsetem a zöld festékbe, és apró vonalakat húztam a fehér papírra.

Az állatokkal kapcsolatos válaszomra, csak annyit mondott Kylie, hogy gondolta és hogy a vámpírok azért ölik a vérfarkasokat, hogy kevesebb legyen belőlük. Ez jogos is. Én sem szívvel lélekkel társalgok ezzel a nővel, de legalább megtudtam pár dolgot arról világról, amiben most kényszerülök élni. Ez egy varázslatos világ, természetfeletti, de sajnos úgy látszik, a negatív hősök közé kerültem akarva-akaratlanul. Egy részem örül neki, a másik nem.

Kylie már eddig is nyugtalan volt. Látszott rajta, hogy nem szívesen szív velem egy levegőt. Megértem. Ha vérfarkas lennék és egy olyan ragadozó vámpír előtt ücsörögnék, aki most mondta el, hogy megölte a saját mesterét, én sem maradnék tovább szívesen.
Miközben ezzel a lánnyal beszélgettem, rájöttem, hogy nekem kell valaki, aki segít. Találnom kell valakit, aki újra felnevel, mint ragadozó vámpírt és megtanít rá, hogyan éljek ebben a világban.

Nem csodálkoztam Kylie-n, hogy olyan gyorsan felpattant és hátrált két lépést, mikor elkezdtem használni a képességem. Ekkor már tudtam, hogy nem szívesen játszana velem és a jég labdámmal. Nem akartam én nagyon megfélemlíteni, csak egy kicsit. Nem tetszett, hogy ilyenekről beszélgettünk, sőt feldühített. Viszont megtapasztalhattam, hogy nagyobb erőm van, amikor a gyűlöletből táplálkozom. Aztán Kylie elköszönt és elment. Én nem köszöntem el tőle, csak integettem, de ő ezt nem láthatta. Az időjárás pedig egyre jobb volt, már akinek. Az eső abbahagyta a szemetelést is és csak a felhők maradtak jelzésül, hogy itt sírtak az égiek.

Letettem a jég labdát a földre, majd úgyis elolvad magától. Felkeltem a földről, leporoltam a ruhám. Aztán hirtelen egy árva rózsát fedeztem fel magam mellett. Szegény, milyen egyedül van. Olyan kis rózsaszín mint én vagyok és olyan törékeny, olyan tövises, olyan árvácska, mint amilyen én vagyok. Viszont finom az illata, a szirmai pedig nedvesek voltak. Megérintettem a növényt és ahogy végig mértem, észrevettem, hogy ahonnan ő gyökerezik, ott van még egy kissebb száracska és rügyecske.
- Ne aggódj kicsi Rózsaszín, jövőre neked is lesz társad! - Súgtam halkan a szirmaiba és reménykedtem, hogy hamarosan én is így járok majd. Én is szeretnék egy társat, aki velem lesz amíg csak lehet és vigyázz rám, mégha nem is kell...



//Köszönöm <^x^>//

Azt hiszem kezdett ez a beszélgetés olyan irányba terelődni, ami nekem nagyon is nem volt ínyemre. De azért tisztázni kell a helyzetet, mert azt hiszem Leyla eléggé félre értett.

- Gondoltam. – bólintottam. – A vérfarkast se a vérük ölik a vámpírok, hanem hogy kevesebb legyen belőlünk, ők meg nyugodtan garázdálkodjanak – adtam magyarázatott az előző kijelentésemre. Leyla talán nem is sejthette, hogy tapasztalatból beszélek. Persze senkinek nem kívánok ilyen tapasztalatokat, hiszen nem éppen a legkellemesebb… de van amit nem lehet elkerülni.

Azt hiszem Leyla válasza nagyon rossz volt. Illetve csak a vészjelzőm kezdte magát nyúzni úgy visított. És valahogy egyet értettem vele, hogy nekem is jobb lesz, ha minél gyorsabban elhúzom innen a csíkot. Még hogy megölte a mesterét? Menten meg áll az ész… Mi lesz a világgal, ha már a vámpírok is a saját fajukat gyilkolják?

Látszott Leyla szemében, hogy eléggé ideges én meg egyébként is tartok a vámpíroktól, és egy ideges ragadozó nem éppen jó társaság, már az is furcsa, hogy eddig kibírtam a közelében és nem kaptam szívrohamot, mert hozzám szólt. De ennek ahogy látom vége, és amint elkezdi használni a képességét… Nos hozzám képest még a gyalog kakukk is lassú lett volna, amilyen gyorsan fel pattantam és még két métert hátráltam Leyla-tól.

- Bocsi de én most megyek. Majd még biztos összefutunk – köszöntem el, majd villám gyorsan húztam el a csíkot. Minél messzebb tőle annál jobb. Remélem hogy a közel jövőben nem fogok vele találkozni.

//köszi ^.^//

Eleredt az eső. Minden hüvös kis csepp gyógyír a lelkemnek. Ezer fokos lázban égtem haragban az egész világgal lelkemben és most az eső, hüvös nyugtatóként hull az arcomra és viszi le a belső lázam. De még mindig nem elég jó, még ez sem tud segíteni a gyűlöletemen teljesen. Be kell vallanom magamnak, hogy igenis elkárhozott a lelkem.

Viszont Kylie szavai felkeltették az érdeklődésem. Nem az a része, miszerint nem döntheti el a magamfajta, ki érdemli meg az életet és ki nem, hanem az, hogy a vámpírok farkasokat is ölhetnek. Kylie-t látva, nem éreztem indíttatást, hogy vérfarkasokat öljek és az ő vérüket igyam. Ők csak védelmezik az embereket.
- Én nem tudnék állatokat ölni. - Mondtam az előttem ücsörgő lánynak. Biztos nem akarta ezt mondani. Annyi eszem nekem is van, hogy ne magam ellen úszítsam a velem szemben ülőt.

Az állatok csodálatos lények. Vegyük a delfineket, ők idomíthatók és nagyon okosak. Velük szemben nem érzek sajnálatot, amikor a tv-ben a medencékben látom őket. Mert ők játszanak és ezt a néző közönség is élvezi nézni. Minden gyereknek az jut az eszébe, bárcsak odamehetnének megsimogatni őket. Aztán ott vannak a nagy macskák. Ők is csodálatosak... azt hiszem ők azok, akik hasonlítanak rám. Azért ölnek, hogy éljenek. Én is ezért teszem és ha már jótékony akarok lenni és még választhatnék is, akkor olyan embereket ölök, akik megérdemlik.

De Kylienak nincs szüksége ölésre, hogy éljen. Csak azért öl, mert a magam fajták a világon vannak. Ezt már csak Kylie következő válasza erősíti meg. Azért vannak a vérfarkasok, mert mi létezünk. Ez borzalmas és fáj. Egyre jobban dühít ez az egész beszélgetés is. Jobb lenne most felpattani és elmenni. Miért van minden ellenem? Miért ilyen mocskos minden? Az egész világ rohadjon meg, sőt örülök annak, ami vagyok. Örülök, hogy írhatom a gyűlölt népet magam körül.
Habár, ha még nem gyűlölném még eléggé a világot, akkor most Kylie szépen boldoggá tett. Ami a legjobb, hogy boldogan válaszolok rá.
- Az, aki átváltoztatott, ha minden igaz halott! - Jelentettem ki nyersen, de a hatás fokozásáért... - Én öltem meg! - És Kylie arca nagyon komoly lett. Vajon mit tenne, ha most itt helyben, folytatom a képességeim gyakorlását? Nem kell megkérdeznem tőle, elég ha cselekszem.

Kinyújtottam az egyik kezem kosarat formálva a tenyeremből, hogy belehulljon az eső. Most a tenyerembe gyűjtöttem az esőcseppeket és szépen, lassan egy kissebb vizi gömböcske keletkezett a tenyeremből. Ránéztem Kyliera, hogy lássam, mit szól a jelenséghez. Közben elkezdtem felemelni, nem a kezemmel, az meg sem mozdult. Hanem azzal a bizsergéssel a tenyeremben, amit akkor is éreztem, amikor először kezdtem neki a gyakorlásnak.
- Hát nem nagyszerű dolog a víz? - Kérdeztem meg fennkölten. Majd a lebegő vizi gömböt meg is fagyasztottam és elkezdtem vele játszani, mint egy labdával. - Elkapod?

Láttam a felhőket, hogy gyülekeznek, és őszintén ezt nem is bántam. Leyla arcát látva, inkább szemeit elfogott az ösztönös késztetés, hogy meneküljek. Nem tudom, hogy végül miért döntöttem úgy hogy maradok.

- Igen vannak köztük olyan, aki nem érdemli, meg hogy éljen, de ez nem azt jelenti, hogy a kezetekbe vehetitek a büntetés jogát. Egyébként vannak olyan ragadozó vámpírok, akik nem csak embert ölnek, hanem farkast is – a végét nem kellett volna mondani, de csak kicsúszott a számon. De ez van kicsúszott és kicsúszott.

Őszintén nem bántam azt mikor elkezdett esni az eső, viszont nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy fogom magam és egy az egyben kikapcsolok, és nem figyelek arra, hogy ki hol és mi van. Annak én láttam volna a kárát, amit meg szeretnék elkerülni, bár ha valaki azt mondta volna egy héttel ezelőtt, hogy itt fogok beszélgetni egy ragadozóval, beajánlottam volna egy nagymenő agy dokihoz, vagy egyszerűen körbe röhögöm.

Na igen, egy hete ezt még lehetetlennek tartottam volna, sőt ami azt illeti most is annak tartom, ugyan is, ha ez a beszélgetés így megy tovább nekem fog ugrani, ezt meg tényleg szeretném elkerülni.

A kérdés sorozat nem fejeződött be, sőt, még hülyébb kérdést tett fel, mint amire számítottam, de legalább már a meglepetés nem látszott az arcomon. Éjjen!

- Nem. – ráztam meg a fejemet. Legalább volt okom megrázni, így a hülye gondolatokat is kiráztam a kis buksimból. – Vérfarkasnak születni kell. És csak akkor változik át valaki, mikor egy bizonyos korba ér és abban a bizonyos korban összefut egy vámpírral – magyaráztam még. Csak hogy teljes választ kapjon.

- Miért tudsz ennyire keveset? A mestered, az aki átváltoztatott, nem magyarázta el a dolgokat? – érdeklődtem. Remélem nem kényes téma nála, ha az, akkor nem ártott volna egy végrendeletet írnom…

A kérdésemre Kylie végképp elképedt. Szegénykét egyre jobban lesokkolom, pedig nem áll szándékomban. Csak néztem az arcát, az elképedést, egy lehelletnyi kíváncsiság váltotta fel. Azt hiszem önkéntelenül is felkeltettem az érdeklődését, de ő idáig csak a nevemet kérdezte meg, meg azt hogy mit keresek itt. Az utolsó kérdésemre elmondta, mire is gondolt, amit érdeklődve hallgattam.

Szóval a vámpírokból két fajta van. Van a ragadozó az olyan mint én és vannak a vegetáriánusok, akik ugyanúgy olyanok mint én, csak ők állatokra vadásznak. Szegény állatok, ők aztán tényleg nem tehetnek semmit az újdonsült vadászaik ellen. Túlságosan szeretem az állatokat, hogy csak úgy rájuk vadásszak. Nem, én ilyet nem teszek. Ha választanom kéne, akkor inkább az emberek, mint az állatok. Meg sem érdemlik hogy éljenek. Tönkre vágják a saját világukat, csak azért hogy nekik kényelmesebb legyen. Nem is baj, hogy léteznek a magam fajták, legalább egy kicsikét fogynak a Föld kártevői, az emberek.

Annyira gyűlölöm őket. Az apám is egy tahó volt. Miért nem tudta elmondani nekem, hogy rákos. Miért tagadott meg magától? Ha tudom, hogy ilyen súlyos betegsége van, nem hagyom el. Talán nem lettem volna olyan önző. Meghalt és csak egy levelet kaptam és nem tudtam elbúcsúzni tőle. A levél miatt törtem össze, amiatt mentem a parkba. Ha azt a levelet nem kapom meg, nem megyek a parkba, nem találkozom Deannel, nem vihetett volna föl magához és nem tudott volna átváltoztatni. De szerencsére, még akkor megtudtam bosszulni gaztettét. Lelőttem... nem is egyszer, addig lőttem rá, amíg ki nem fogyott a pisztolyomból a lőszer...

Felnéztem az égre, ahol a fehér felhők elkezdtek gyűlekezni. A felhők is tartalmaznak vizet. Remélem esni fog, azt akarom, hogy essen. Annyira gyűlölöm ezt az egész világot, mindenkit. Ahogy növekedett bennem a gyűlölet egyre több és több felhő lett fölöttünk. De az arcomon nem lehetett látni, egy arc rezzenésem sem mutatta a gyűlöletem, a belső kínjaim., a lelkem fájdalmát. Amikor tükörbe nézek egy lányt látok, aki vidáman öltözködik, de gyermeteg arca olyan mint a porcelán babáké és a szeme, a szememben látom a lelkem fájdalmát. Ezekkel a szemekkel nézek Kyliera. Látom rajta, hogy nyugtalan és talán miattam.
- Sok ember nem érdemli meg az életet... - mondtam végül. Aztán megéreztem az első cseppet az arcomon. Én egy harapástól lettem az, ami. Azaz igazság, hogy nem tudom, hogy tényleg sikerült-e megölnöm Richard Dean-t, de remélem...
- A vérfarkasok is harapás útján lesznek azok, amik? - Kérdeztem meg Kylietól. - Ha igen, akkor te is gyűlölöd azt a személyt?

Ha ő nem képedt el én igen. Azt hiszem itt volt az idő, hogy leüljek és feltegyek egy pár kérdést a vámpír lánynak. Nem vagyok nagy barátkozós típus, ha vámpírt nézzük, de azért szegényt még se hagyhattam volna csak úgy bele a világba, mikor van olyan dolog, amiről nem is tud. De azért vegyük sorjában… Most már biztos fogok beszélni azzal a tuskóval, aki vámpírt csinált belőle, és hagyta, hogy csak úgy éljen bele a világba.

- A ragadozó vámpírokra gondoltam, azokra, akik ember vért isznak, és ehhez megölik az embert. Mert vannak vegetáriánus vámpírok, akik állatokat ölnek, hogy ők életben maradjanak, azaz ők állatok vérét isszák. – magyaráztam. Az már biztos, hogy ez egy nagyon érdekes találkozás, és talán képes lenne arról meggyőzni, hogy a ragadozók se olyan elvetemültek, mint Ő két évvel ez előttről.

Őszintén nagyon fogalmam sincs, hogy mit kéne még mondanom, nem tett fel több kérdést, én meg nem fogok csak úgy elkezdeni mesélni és beszélni. Nem vagyok nagy társasági lény. Ha kérdez, válaszolok, ha nem akkor csendben maradok és támasztom a fát, és figyelem, hogy a legelső gyanús jelre felpattanjak és meg se álljak a Föld másik oldaláig. Bár azért szeretném, ha erre nem kerülne sor.
Ez a három méteres távolság nekem most tökéletes és nem is óhajtok közelebb menni. Bármennyire tudatlan, nem szabad elfelejtenem azt a tényt, hogy a vámpírok alapvető ellensége nem a karókkal hadonászó emberek, ha nem mi, a vérfarkasok

Elfojtottam egy sóhajtást, nem akartam, hogy rá kérdezzen, mi jár a fejemben, na meg, ha rá kérdezz, akkor se válaszoltam volna, lévén, hogy ez magánügy és neki ehhez semmi, de semmi köze sincs. De ha nagyon kíváncsi, akkor, mindent megtenne, hogy kiszedje belőlem, ami pedig egy kórházi látogatást jelente számomra, amit szeretnék elkerülni.

De minek nekem kórházba menni? Ott a farkasom… Bár igaz, az a legutóbb is cserben hagyott… Jó nem cserben hagyott, de mire átváltoztam volna, nekem kampec volt. Nem tudom, hogy működik, de nem most szeretném kitapasztalni.

Megráztam egy picit a fejemet, hogy a gondolataimat elűzzem nyaralni, majd Leyla-ra emeltem a tekintetemet. Nem látszott az arcán semmi, vagy én nem vettem észre semmit, viszont a vészjelzőm bekapcsolt, amitől én is nyugtalanabb lettem, mint ami eddig voltam. Nagyon remélem, hogy nem gondolat olvasó…

Kylie teljesen elképedt a kérdésem hallatán. Ezek szerint én vagyok az első, aki ilyet kérdez tőle. De ha én vagyok az első, akkor én lehetek az egyetlen vámpír is? Vagy jó sok vámpír él még rajtam kívül itt és csak én vagyok ilyen tudatlan... De ha így van, akkor ideje megtudni, tulajdonképp mi vagyok én? Miért vannak a vérfarkasok és vámpírok? Vagy erre nincs válasz és csak vannak mint az emberek és állatok? Hát ha ez a természetes, akkor eléggé természet ellenes világban éltem én eddig.

Kylie válasza szépen kirázott a gondolataim örvényéből. Nem képedtem el, de csodálkoztam. Akkor változik át, amikor akar és nem eszik embert... Visszhangzott a fejemben a válasz. De mit takar az, hogy az embert védi a ragadozóktól? Az embereket nem kell megvédeni a ragadozóktól, megvédik ők saját magukat, sőt egyes ragadozó fajokat állatkertben tartanak, vagy megnyúzzák őket és hordják a bundájukat.

Hmm... mosolyogni való ez a dolog. Mosolyognék is, ha képes volnék rá. Nekem ez nem megy. De ha a számmal nem is vagyok képes a mosolygásra, azért a tekintetemmel igen.
- Milyen ragadozóktól kéne az embert megvédeni, amitől ők nem tudnák önmagukat? - Tettem fel a kérdésem érdeklődve. Különbenis az embert inkább önmagától kéne megvédeni, nem pedig a ragadozóktól, akár milyen ragadozókról is legyen most szó. Bár ha jobban belegondolok a válaszba, az egyetlen dolog amitől az emberek tényleg félhetnének, azok a vámpírok, vagyis az olyanoktól mint én. Akkor most én lennék a ragadozó? Ha igen, akkoris elég lenne azt mondani, hogy vámpír. Kötve hiszem, hogy növényevő vámpírok egyáltalán léteznének, hiszen azokban nincs semmilyen nemű vér. Akármilyen undorító is a dolog, egy vámpír vért iszik és kész!

Eskü, kész szerencse, hogy ott a fa mögöttem. Nem hiszem el. Egy ragadozó, aki talán most lát életében vérfarkast… Menten megáll az ész… Hogy miért nem rohangál több ilyen alak a világban. Azért jó lenne tudni, hogy eme lánykának ki volt, esetleg ki a mestere, lenne hozzá pár keresetlen szavam, mondjuk úgy telefonon keresztül, vagy nem is tudom. Hozzá nem mennék közel, van egy olyan érzésem, hogy a mestere tud a farkasokról, és azt is hogy mennyire vagyunk veszélyesek.

Majdnem felnevettem. Végül is nem is rossz elképzelés, de majd kiábrándítom. Látszik az arcán, hogy magához hasonlít.

- Nem. Akkor változnék át, amikor akarnék, és nem eszem embert. Az embert védem a ragadozóktól – feleltem. Ha nem lenne vámpír, megkockáztatnám, hogy közelebb mennék hozzá, akarom mondani, ha nem lenne ragadozó, akkor talán, de csak talán, megkockáztatnám, hogy leülök, és talán barátságosabb leszek, de így, hogy ragadozó, sajnos ez nem jöhet szóba.

Fokozott érdeklődéssel figyeltem a ragadozó vámpírt, habár az arcán látszott, hogy az előbb hallottak sokkolták őt. Hát igen… Először engem is sokkolt a hír, hogy vérfarkas vagyok.

Kylie végre előmerészkedett a fa mögül, ahol eredetileg bújkált. Bár az a körülbelül három méter még megvolt, de legalább nem a fának beszélek és még teljes élet nagyságban is láthatom őt. De mikor előjött, kicsít megborzongtam. Lehet, hogy nem kéne itt lennem? Hogy lenéz engem... Mintha ő valami felsőbb rendű lény lenne.
Végül válaszolt az utolsó kérdésemre. Igazából nem tudtam hova tenni azt a választ. Vérfarkas... Elkezdtem méregetni és most már igazán viccesnek tartottam ezt a helyzetet. Itt áll előttem egy vérfarkas én meg egy vámpír vagyok. Szép párosítás mondhatom. De milyen vérfarkas? Talán olyan, mint amilyenek a filmekben szoktak lenni? Akik teliholdkor átváltoznak és embereket zabálnak, aztán reggel újra emberek lesznek , de nem emlékeznek semmire?
- Te tényleg átváltozol teliholdkor és még ráadásul embereket is eszel mint a filmekben? - Ha most már kigondoltam, kimondom. Vagyis megkérdezem. Ha tényleg úgy van, ahogy gondolom, Ő se lehet jobb nálam, sőt rosszabb. Én csak vért iszom, ő meg felzabál egy egész embert. Felsőbb rendű lény... Nem is értem hogy gondolhattam az előbb ilyet Kylieról. De nem néz ki olyan szörnyen, biztos van valami értelmesebb válasza. És ha így van, akkor sem nézhet le. Ő akkor is csak egy mutáns állat, én meg jó formán élőhalott, mint ahogy azt a Drakula filmekben mondanák.

Nos tehát igazam volt abban hogy nem tudja mi vagyok. Remek, itt áll előttem egy tudatlan ragadozó, én meg legszívesebben a föld ellenkező pontján állnék, hogy minél messzebb legyek tőle. Bár hogy nem tudja mi vagyok, így nagyon nem is lehet veszélyes. Bár ki tudja. Bocs, nekem bárki bármit mond én nem csípem őket, és erre meg van az okom, de ezt nem kötöm senki oldalára, hogy a múltban mi volt. főleg nem az övére.

Neve nekem egy pillanatra angolnak tűnt, de mégis olyan furcsa volt a hangzása. Nem tudom, olyan dallamos volt. mindenesetre nekem tetszett a neve. A neve is aranyos volt és a vámpír is aranyos volt, mint egy nagyra nőtt óvodás. Jó, az aranyosságát csak az rontotta, hogy ő ragadozó és vámpír. Nálam, aztán egyre megy, hogy vega vagy sem, vámpír, vámpír és én nem bírom őket.

Ő meg leült. Törökülésbe, mint akinek nincs semmi dolga az életben, végül is számára ott az örökélet, nem is tudom, mit aggódok én itt… Megöregedni nem fog, a vén banyák se fogják macerálni a motelben.

Felvontam a szemöldökömet, nem akartam tudni, illetve akartam tudni, hogy mit gyakorolt, de valahogy még sem. Nem akarom hallani, hogy egy védtelen halandót küldött a mennybe, hogy utána két pelyhes szárnyacskával a hátáról legyen a halandóból zugkukkoló.

Hogy ne sértődjön meg Leyla, mert ugyebár nem tudom mennyire sértődős ragadozó őkelme, így előmerészkedtem a fa mögül és a fának támasztottam a hátamat. Eszem ágában sem volt leülni. Még mit nem… Igaz már így se volt köztünk egy fa, de legalább mozogni jól tudjak. Neki még fel kell állnia, és az alatt pár tized másodperc alatt jöhet a mindent megváltó ötlet, hogy hogyan ússzam meg.

- Vérfarkas vagyok – feleltem azért, a kérdésére, bár nem hinném, hogy ezzel sokat mondtam neki. De ő kérdezte, én válaszoltam, ennyi.

Az a lány sem köszönt nekem, de ugyanazt a hangvételt vette fel, amit én. Vagy úgy vélekedik az udvariasság feleslegéről mint én, vagy csak az adok-kapok tipikus példáját követi. Ha én nem udvariaskodom, akkor ő sem. Viszont még egy érdekesség, hogy nem mászott ki a fa mögül, úgy mint én. Ott maradt, mintha félne tőlem. Ezt én kikérem magamnak, cuki vagyok. Igaz, hogy ember vért iszom, de akkor még ugyanolyan aranyos vagyok, mint voltam. Vagy már nem? Furcsa ez az egész helyzet és kínos...
- Leyla Cattus a nevem... - Válaszoltam Kylie kérdésére. Kylie... Szép név, illik hozzá. Egyáltalán nem úgy hangzik, mintha valami veszélyes elmeháborodott nőszemély lenne. Inkább olyan egyszerű és mégis szép. Az utolsó kérdésemre való válaszául azt mondta, hogy csak sétált. Nahát... még egy közös bennünk. Én is szeretek sétálni az erdőben. De most ő is kíváncsi, hogy én mit keresek itt. Fogtam magam és leültem törökülésbe. Nem gondolja, hogy én itt ácsorogva és feszélyezve fogok beszélgetni vele, nem is ismerem, de különleges.
- Én gyakoroltam. - Válaszoltam neki. Bár így utólag azt gondolom, mást kellett volna mondanom. Most már mindegy, viszont érdekelne, hogy mi ő, mert nem ember az biztos...
- Mi vagy te? - Tettem fel nyersen a kérdést. A következő arc rezzenése megfejthetetlen volt. Most vagy meglepte, hogy ilyet kérdezek, de készült rá, vagy nem lepte meg, de nem is készült fel rá, hogy ilyet megmerek kérdezni. Egyik vagy másik, nem tudom melyik, de biztos vagyok benne, hogy érdekes választ fogok kapni.