Tó part...

Bel & Ky - véletlen talákozás buktatókkal

A kislány még mindig valahol máshol járhat, mivel fel sen tűnt neki, hogy nem a kérdésemre válaszolt. Abban már biztos voltam, hogy tudja, vámpír vagyok. Egy vérszívó, az éjszaka teremtménye, élőhalott, vagy ahogy tetszik. A fajtámnak majd ezer neve van, pedig szinte senki nem tud róla semmit pontosan. De engem az érdekelt, a férfitől vagy a vámpírtól, esetleg a kettő keverékétől jött-e rá a pánikroham és az ájulás. Mondjuk ez már majdnem infarktus is volt. Bár lehet, hogy egyszerűen erre a kérdésre nem akar válaszolni. Ha tudja mi vagyok, azt valaki el is mondta neki. És nem hiszem, hogy csak egyszerűen a tudtára adta, inkább vacsorának nézte. Akkor meg nem csoda, hogy nem hiányzik neki még egy élmény. Most is miközben feláll, eléggé a kettőnk között lévő távolságot figyeli. Nem szoktam ennyire engedékeny lenni, de most kivételesen tényleg nagyon érdekel a lány valója. Lassan és egyenletes tempóban tovább hátrálok, miközben figyelem. Szinte fellélegzik, amikor távolabb érek, de úgy, hogy közben szemmel tudjon követni...
A második kérdésemre egyenlőre nem válaszol, de van egy olyan érzésem igazat fog mondani. Miközben végre nyitja a száját a fejemben számos terv körvonalazódik ki, de egyik ötlet sem néz ki elég értelmesnek. A legtöbbet azonnal el is vetem, de pár azért megragad bennem. Mikor végre kinyögi a valódi választ, szinte kedvem lenne felnevetni. Vérfarkas. Ki hitte volna, hogy ez az a nagy titok. Erre olyan büszke az összes indián kisfiú, képesek átváltozni ordassá. Húú, de félek. Ez óriási megkönnyebbülés és szerintem ez meglátszik az arcomon. Eddig azt hittem valami fura dolog, erre csak egy másik mitológiai lény. Hát ezért már megérte ide jönni.
-Köszi az öszinteséget. Cserébe én is elárulok neked valamit. Lányt nem bántottam soha, és nem is akarok. - mintha ettől tényleg megkönnyebbülne. - Ha nem támadsz rám, nem kell tőlem félned! - teszem még hozzá mosolyogva. - A nevedet elárulod? - kérdezem, mivel semmi kedvem magamban továbbra is kislányozni.

Nos vegyük sorra, hogy mit tudok. Adott egy vámpír, aki engem figyel, nem mellesleg ragadozó és még nem ölt meg. Mellette volt egy ájulásom és még mindig életben vagyok. Számomra ez most kész csoda. Ne nem mintha nem tudok mit kezdeni az életemmel, tehát ha nem gond, még egy ideig megtartanám. Kár hogy ezt nem nyögtem be akkor mikor Ő, igen az a bizonyos Ő lyukasztotta ki a hasamat és majdnem feldobtam a talpamat.

Sikerült lábra állnom, majd visszaaraszoltam a fához és neki támaszkodtam. Ilyenkor áldom a természetet, hogy teremtett olyan növényeket amiknek neki tudok dőlni, ha úgy érzem nem bírom tovább talpon.

Miután kellő távolságra ért tőlem - röpke két méter - rám nézett, majd kérdezett. Szerintem ennél hülyébb kérdést még a világon nem tettek fel nekem. Na semmi gond, most már biztos voltam benne, hogy nem tudja mi vagyok. Átfutott az agyamon, hogy mi lenne ha nem válaszolnék neki, de akkor meg nem biztos, hogy életben maradok... Komoly dilemma...

- Igen. Tudom mi vagy - válaszoltam neki. Örültem, hogy van végre hangom és nem csak suttogva tudok kinyögni egy értelmes hangot.

A másik kérdésére, viszont megint elkezdtem kételkedni abban, hogy én válaszadásra képes lény vagyok. De lehet, hogy ez a nap furcsa és velem minden rendben van. Végül is úgy reagáltam a vámpír közeledtére ahogy szoktam: pánik roham majd ájulás. Szóval részemről minden rendben van.

Megnyaltam az ajkaimat, és gondolkodóba estem, hogy tulajdonképpen mit is válaszoljak neki. Oda kéne bökni és utána lelépni. Ez volna a legjobb, de viszont nem lenne kivitelezhető. Emberként jóval lassabb vagyok mint netán farkas alakban. A hiba ebben az, hogy én NEM váltok alakot, tehát újabb dilemma amire tényleg jó lenne valami megoldást találni. Addig is nem halok bele - remélhetőleg - a válasz adásba.

- Vérfarkas.

Bel & Ky - véletlen talákozás buktatókkal

A lány bőre még mindig rendellenesen forró volt, de már nem féltettem annyira. Mozgott és szemmel láthatóan az eszméletét is kezdte visszanyerni. Mikor kinyitotta a szemét és a pillantásunk találkozott, az egyetlen amit láttam benne, az a nyers és leplezetlen rémület volt. Tőlem félt és okkal. Nem akartam bántani, nem viselkedtem ellenségesen, mégis hátrált. Vagyis tudja mi vagyok. Valahonnan felismert, és azt hitte, ő lesz a következő ebédem. Így már nem olyan nagy csoda a gyors szívverése és az ájulása sem. Én sem szívesen találkoznék egy nálam erősebb szörnyeteggel, aki nagy eséllyel még vacsorának is gondol. De akkor sem normális a hőmérséklete. Legalább 42 fok, ami egy átlag embernél eszmélet vesztéssel járna. Neki az ilyedtségen kívül kutya baja sincs, és szemmel láthatóan nem zavarja a hőmérséklete. Mégis mi lehet? Tudom, hogy találkoztam már hozzá hasonlóval, csak nem emlékszem pontosan merre is. Talán belőle még ki tudom szedni mik is ők pontosan. De nem ronthatok ajtóstul a házba. Először is lássuk hogy érzi magát. Az érzéseinek már ura és a helyzetet is felmérte. A hangja már visszajött, ezért azt hiszem lassan kezd is megnyugodni. A szívverése még mindig gyors, de már lassul. Mivel még mindig eléggé félénken néz rám, inkább tényleg hátrálok. Semmi kedvem ahhoz, hogy az új hangja örömére bele sikítson a fülembe. Mikor már van köztünk nagyjából két méter távolság, és ő is félig a fának dőlve védve van, felteszem a kérdést, ami egészen eddig foglalkoztatott.
-Azért rémültél meg ennyire, mert tudod mi vagyok? - ejtem ki a számon, majd elkezdem figyelni. Minden rezdülését észre veszem, mivel érdekel, hazudik-e. Elég nagy hazug vagyok, így messziről kiszúrom a füllentés legkisebb jelét is. Mivel nem nagyon mozdul, újra a szemébe nézek, hátha ez ösztökéli a válaszadásra. Mikor beszélni kezd rá figyelek, de amint elhallgat felteszem a következő kérdésemet: - Mi vagy te? - mert nem normál ember, az már most egészen biztos. De talán belőle több választ tudok kiszedni, mint egy-egy hallgatási fogadalmat tett indián fiúból...

Áldott jó sötétség ereszkedett rám. Nem tudom eddig voltam eszméletlen, csak annyira emlékszem, hogy hirtelen valami jéghideg tárgy, dolog ér a homlokomhoz. Ahogy egyre jobban kezdtem tudatomnál lenni, úgy kezdtem el mocorogni és hátrébb húzódni a hideg akármitől. Szinte marta a homlokomat, hiszen én tűz forró voltam, ebben biztos vagyok.

Lassan pislogtam párat, majd miután nem szédültem rávettem magam arra is, hogy huzamosabb ideig legyen nyitva a szemem. Hát ez az ötlet nem volt a legeredetibb, mert amivel először találkoztam az egy rozsdavörös hajzuhatag volt és a hozzá tartozó - dunsztom sincs milyen színű - szemek.

Ezt követően szavai jutottak el a tudatomig, majd utánam az özön víz alapon nem menekültem el. Ha eddig nem ölt meg akkor miért most tenné? Mellesleg egyre jobban kezdtem úgy gondolni, hogy azt se tudja mivel van dolga. Lefogadom, hogy eddig sima embernek nézett.

- Fogjuk rá - feleltem neki. nocsak visszajött a hangom. Ez a nap kezd egyre jobb lenni. Tuti, hogy az ájulás volt a mély pont.

- Nem muszáj - vontam meg a vállam. Azt már nem tettem hozzá, hogy mehetne, de akkor se lenne elég távol, de inkább ezt megtartottam magamnak. Ha eddig nem is, de ezek utána holtbiztos, hogy itt a fa mellett lenne a sírom.

Bel & Ky - véletlen talákozás buktatókkal

A lány szinte minden közeledésemet visszautasította, ráadásul a lehető legtávolabb ment. Mikor már végre megállította egy fa és rá vette, hogy rám is nézzen, azt hittem rosszul lesz. Egy lépést sem tettem felé, látva a félelmét, de ennek ellenére még mindig nagyon kételkedett bennem. Mivel rájöttem, azzal semmit nem érek el, ha követem, inkább megálltam olyan helyen, ahol jól láthat és onnan figyeltem. Egyre inkább az az érzésem, hogy pánikrohama lesz mindjárt. Vagy már van is, annyira nem vagyok orvos, hogy megállapítsam. A kérdésemre hosszú idő után válaszolsz, de olyan hangon, mintha éppen fulladozna. Mi ilyesztette meg ennyire? Ráadásul szépen lassan a fa mögé araszolt, hogy csak a fejét láthassam. Talán beteg lehet? Nem hiszem, az előbb még semmi baja nem volt. Inkább azt mondanám nem bírja a férfiakat. A szívverése mindenesetre még mindig nem ment 150 alá, ami azért folyamatosan nem túl egészséges. Mikor feltettem neki a kérdést, hogy most akkor merre is menjek mintha válaszolni próbált volna, de nem tudott. Szó szerint láthattam, ahogy a torkán akad a szó, mivel egész biztosan nem ejtett ki semmit a száján. Hirtelen még a szeme is elhomályosodott, ami nem túl jó jel, soha.
-Inkább ülj le, nem nézel ki túl jól! - jegyzem meg, de nem hiszem, hogy meghallotta. Hirtelen térdre esett, mire már nem bírtam tovább és csakazértis alapon elindultam felé. Még távol voltam, mikor aztán végképp elfogyott az ereje és elájult. Szinte a szemem előtt zuhant egyenesen a föld felé, és majdnem be is vágta a fejét egy nagy kőbe, de a sebességemnek köszönhetően elkaptam. Szegény lány, bármi baja és lehet, remélem elmúlik. Óvatosan leültettem, hátát a fának támasztottam, majd a kezemet a homlokára tettem. Hihetetlenül forró volt, lázas lehet. De akkor eddig miért nem volt rosszul? Ráérek ezen később is gondolkodni. Remélem a kezem elég hideg ahhoz, hogy magához térítse. Valóban, pár pillanat alatt kezdett mozgolódni.
-Jobban vagy? - kérdezem, de a reakcióját látva inkább nem vártam választ. - Távolabb menjek? - teszem fel a kérdést, és már el is kezdek hátrálni. Nem tudom mi baja lehet, de eléggé sikerült vele rám is a frászt hoznia.

Nem jött közelebb, kész szerencsére, de ettől függetlenül nagyon úgy néz ki, mintha nem tudná hova tenni, hogy miért rémültem meg tőle. Talán nem érzi rajtam, hogy mi vagyok? Nem tudom hogy miért van ez, de nem örülök. az olyan vámpírok kiszámíthatóbb amelyek tudják mi vagyok. Hiszen úgy reagálnak rá. De az is lehet, hogy ő is csak csinálja az eszét.... vagy valami olyasmiét amivel tud gondolkodni. kétlem, hogy van esze, hiszen vámpír!

Kérdése meglepett, és ez a meglepetés ki is ült az arcomra, sőt több mint meglepődés, kőkemény döbbenet. hogy lehet, hogy ennyire kedvesen viselkedik? tényleg nem tudja mi vagyok...? Egyszerűen ezt nem tudtam sem elképzelni, sem elhinni. Inkább maradjunk annyiban, hogy tudja mi vagyok csak játssza itt nekem az agyát.

Ó... istenem tényleg ne jöjjön közelebb, mert akkor a szívem a világ másik oldaláig szalad, engem meg itt hagy. Egyre jobban neki hátráltam a fának, ami csak azért is volt érdekes, mert eddig is közvetlenül előtte álltam. Utána jött a megvilágosodás, szépen behátráltam a fa mögé, és onnan néztem a vörös hajú vámpírra. Mellette még igyekeztem valami ki is nyögni. Na persze... képeket... Hol itt az ész kérem szépen?

- Jól vagyok - suttogtam. Őszintén már az is kész csoda, hogy ennyit kibírtam nyögni. A hangom már biztosan megelőzte a szívemet, és éppen nyaral, és amit hátra hagyott az csak egy kis emlékfoszlány, hogy nekem volt valaha hangom.

~Remek. Mi jöhet még? Lehet ennél rosszabb?~

Gondoltam enyhén dohogva, mikor a kérdésre a felelet megérkezett. Igen is lehet ennél rosszabb. Az egy dolog, hogy benne legyek egy képben amit egy vámpír csinál, de hogy közelebb jöjjön... Soha. DE még a tó másik oldalára se menjen. Maradjon ott ahol szem előtt van.

A pulzusom az egekbe ugrott, és lelki szemeimmel már láttam, hogy jön egyre és egyre közelebb, majd végül ide ér. Azt már nem láttam, hogy mi lesz tovább, mert a lábamból kiment az erő térdre estem, majd enyhe hányinger kerülgetett, végül fényeket láttam, majd teljesen elnyelt a sötétség.

Egy nyúlfarknyi gondolatra még maradt időm: ~Talán ájultan nem fogom érezni, hogy öl meg...~

Bel & Ky - véletlen talákozás buktatókkal

A lány először csak felpattant, majd engem kezdett figyelni. Nem tudom mi volt neki olyan feltűnő rajtam, de nem is nagyon érdekelt. Biztos egy újabb ember, aki nem tud hova tenni. Na igen, csak az elmúlt időszakban kerültem ide, sokan még mindig nem tudnak a létezésemről. Bár a terveim alapján ez változni fog. Addig azonban még elő kell halásznom az új személyazonosságimat, mivel az előző szerint már 32 éves vagyok, és annyinak még nagy jótállással is csak szemüvegen keresztül tudnak mondani. Valamennyit tudom magamat idősebbnek tenni, de ez azért túlzás...
A hölgy azonban hirtelen mintha felismerne, majd egy fáig hátrál. Nem tudom mi rémisztette meg ennyire, de szerintem akaratlanul is nagyon sok közöm van hozzá. Csak tudnám miért ugrott fel a pulzusa az eggekbe és a szívverése is mindjárt a 200-at fogja verni. Ennyire azért nem vagyok rémisztő, főleg ilyen távolságból. De azért hátrálni kezd, végül egy fánál megáll. Remeg, látom rajta, hogy alig tud megállni a lábán. Nem tudom mi váltotta ki belőle ezeket az érzéseket, de hiába ingatja a fejét, tudom, hogy közöm van hozzá. Talán valami nagyon rossz emlékek, vagy egyszerűen reakció. Bár ez utóbbinak azért túl erős. Mindegy, akkor nem törődöm vele. Megpróbálom távol tartani tőle magam, hátha sikerül megnyugodnia.
-Biztosan jól vagy? Eléggé sápadtnak tűnsz. - jegyzem meg, de nem közelítek felé. Szerintem egyetlen rossz lépés is elég lenne hozzá, hogy elfusson. - Nekem kellene pár képet csinálnom a tóról, most vagy átmegyek a másik oldalra és te is benne leszel, vagy maradok itt, de akkor közelebb kell hozzád mennem. Választhatsz! - teszek neki egy ajánlatot, mivel még mindig nem nyugodott meg, bár mintha most már kezdene a szívverése lelassulni. Remélem azért nem itt fog elájulni a végén...

Kezdtem nagyon utálni a motelt, így már korán reggel kijöttem az erdőbe. Sokáig bolyongtam céltalanul, mire ráakadtam erre a csodálatos helyre. Nevezetesen egy tóra, az erdő közepén. Leültem a partjára és élveztem a csendet. közben lehetőségem akadt, hogy az utóbbi pár nap eseményét átgondoljam. Végül is nem történt sok minden, csak eldöntöttem, hogy most már muszáj lesz új lakhely után néznem.

Sóhajtottam egyet, majd a telefonom fényképezőjével csináltam pár képet a tóról. Szép volt és ha más nem anyámnak meg a barátnőimnek küldöm el a képet.

Egyszerűen nem tudtam betelni a táj szépségével, és kezdtem bosszankodni, hogy miért nem hoztam magammal egy fényképező gépet. Azonban nem sokáig értem rá ezzel törődni, mert egy gyanús illat közeledett. Nem ismertem, de a fajtáját sajnos nagyon is.

Arra felé fordultam, ahonnan az illatot - inkább szagot - éreztem, majd kisvártatva egy hosszú rozsdavörös hajú egyén lépett ki. Elsőre lánynak néztem, így nem éreztem késztetést, hogy a legközelebbi fa mögött keressek menedéket. Inkább szemügyre vettem, de egyre jobban kezdtem az érezni, hogy ez a valami nem lány.

Miután megszólalt sikerült beazonosítanom, hogy a egy hím ragadozóval van dolgom. nos az állatevőket jobban tűröm, a nőkkel semmi bajom, a pasiktól viszont fel áll a szőr a hátamon. nem tudom mi a képessége, de az biztos, hogy nem tudtam róla levenni a szememet és elhátrálni sem tudtam előle. Szabály szerint oda ragadtam a földhöz.

~Miért pont én, miért pont most?~

Gondoltam elkeseredetten, majd erőt véve magamon hátráltam egy kicsit, na jó... a legközelebbi fáig menekültem. Legszívesebben felsóhajtottam volna, amint megéreztem a fa szilárd törzsét, enyhén neki is támaszkodtam, mivel a lábaim kezdték feladni a szolgálatot. De ezzel így volt a hevesen dobogó szívem is.

Bármennyire is féltem, frászt kaptam a fajától, azért még bunkónak nem kéne vele lennem. Kérdésére, így tehát csak megráztam a fejemet. Abban nagyon kételkedtem, hogy egy értelmes választ is kitudnék nyögni, így marad a nonverbális kommunikáció.

Új játék - Bel & Ky - véletlen talákozás buktatókkal

Suhanok az erdőben és próbálok nem figyelni a távolról érkező zajokra. Nemrég ettem, az emberek nem érdekelnek, de azért akkor is nagyon zavaró tud lennu a hangjuk. Ráadásul éppen fákat vágnak, ha jól hallom, ezzel még jobban tönkretéve a természetes tájat. Hiába, néha nagyon együgyűek tudnak lenni. Nem értik meg, hogy minden változik magától is, és miattuk ez a változás még jóvátehetetlen károkat fog okozni. Persze, hiszen nem ők fognak még akkor is élni, ha ennek a hátulütője megjelenik. Számukra ez csak munka, pénz szerzési mód, egy újabb próbálkozás arra, hogy rövidke életüket minnél jobb körülmények között éljék le. Valahogy nem tudom akkor sem megérteni őket. Hogy lehetnek képesek erre. Ha kidöntik a fákat, utána nekik kell nézni a csonkokat és hasonlókat hátralévő életükben. Bár fogadjunk erre soha nem gondolnának. A gondolataim nagyon elkalandoztak, de nem érdekel. Most bármit megtennék, csak végre ne a saát lehetetlen feladatomra kelljen koncentrálnom. Továbbra is eléggé gyorsan megyek, és végre kezdenek a környezeti zajok kevésbé irritálóak lenni. Már nem érdekel merre tartok, csak el innen, minnél meszebbre. A fákat automatikusan kerülgetem, bár szerintem nem lenne akkora probléma az sem, ha neki mennék egynek-egynek. De nem éri meg.
Egy pillanatra megtorpanok, mivel víz szagot érzek, és még valamit. Nem messze tőlem egy kerek tisztás van, közepén egy tóval. Hihetetlen látvány, tiszta természet, látszólag semmi nem jár erre. Kicsit elfordulok, hogy jobban szemügyre vegyem.
-Gyönyörű! - szalad ki a szó a számon, miközben emberi tempóban lépek ki és kezdek el sétálni mellette. A tisztás egy kis részére lesüt a nap, azt óvatosan kikerülöm, miközben újra és újra a víztükörre függesztem a szemem. Hiába, a természet a legszebb dolog. Ekkor tűnik fel, hogy nem egyedül vagyok. Egy lány áll tőlem nem messze, és engem figyel. - Elnézést, ugye nem ilyesztettem meg, kisasszony? - veszem elő a kedvesebbik énemet, mivel egész szemrevaló teremtéssel van dolgom. Felé fordulok vigyázva, nehogy a frászt hozzam rá. Kíváncsi vagyok, mit kereshet itt...

Elmosolyodtam azon, amit mondott.

- Igen valóban az. Tudod én már rengeteg nagyvárosban megfordultam már és kicsit nekem is elegem lett ebből. Mondjuk ez már évekkel ezelőtt volt, de majd egyszer talán elmesélem, hogy merre is jártam eddig. Most inkább nem untatlak vele. – Aztán amikor odahajolt hozzám és arcon csókolt kissé azt hiszem meglepődtem, bár nem igazán látszott rajtam. Igazából sejthettem volna, hogy nem fogom megúszni szóval kár volt. Pontosan tudtam azt, hogy ő például biztosan nem csak egy játéknak fogja fel ezt az egészet, ahogyan én. De én már rég elhatároztam… illetve nem is. Ezen nincs mit elhatározni. Én egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy egy nővel maradjak hosszabb távon. Éheztem az újdonságot, a kalandot, ami talán még sokkal rosszabb volt, mint a vérre való éhség. Nem is tudom, hogy igazából ezért a létért hálásnak kellene-e lennem.

- Ugyan – feleltem legyintve. – Ez a legkevesebb – jelentettem ki vigyorogva. – Már mondtam, hogy a szép kislányok csak ne sétálgassanak magukban még egy ennyire barátságosnak látszó helyen sem. – Míg beszéltem közben azt figyeltem, ahogyan nagy nehezen előkotorja a kulcsait. Részben biztosan azért, mert ennyire vizes ruhából azért nem egyszerű bármit is elővarázsolni, de azt is sejtettem, hogy talán az előbbi miatt kissé zavart is lehet, bár ki tudja.

- Biztosan találkozunk még – mondtam miközben ő elindult befelé a lakásba. Miután ő eltűnt én csak lazán megfordultam és sétálni kezdtem. Persze ember tempóban, mert sejtettem, hogy még mindig figyelhet. Szóval Brittany… - gondoltam magamban. - Vajon csak te is egy lány leszel azok közül… akik általam jutnak el a túlvilágra? Vajon 700 év elég volt ahhoz, hogy erősen tartsam a démonom pórázát? De vajon… ha majd eljön a végóra… tényleg meg akarom majd tenni? Kiderül… minden bizonnyal.

Nem tudtam, hogy mért rakta a vállamra a kezét, de jó érzés fogott el, és ettől kezdve nem igazán bámultak annyira, mint eddig. Hálás voltam neki érte, ám de mindeközben nagyon zavarban is voltam. Jó érzés volt, hogy végre valaki átölel. Hiába csak 3 napja jöttem el otthonról, már hiányzott a szeretet. Jó, nyilvánvalóan ez az átölelés nem azt tükrözi, de akkor is jó volt... Csak ez után reagáltam neki, a válaszára.
- Én mindenhol szívesen ellakok. Bár, már részben azért is jöttem el Angelesből, mert kicsit meguntam a nagyvárosi életemet. De erdőben még sosem laktam. Biztos jó lehet, elzárva mindentől, és gondolom jó csendes hely is.
Mondtam, miközben mosolyra húzódott a szám. Lassan a házam elé értünk, majd egy puszit nyomtam az arcára. Hihetetlenül hideg volt a bőre, így egy jó hosszú puszi lett belőle, de nem bántam. Lehetséges, hogy Aaron ettől meglepődött, de nem csodálkoztam volna rajta.
- Köszi, hogy hazakísértél.
Mondtam, majd előbányásztam a kulcsomat a zsebemből. Ez eltartott körülbelül egy percig, mivel az egész farmer hozzám volt tapadva, így alig bírtam kiszedni azt a nyomorult kulcsot. De végül sikerült.
- És persze, örülök, hogy megismerhettelek. Remélem összefutunk még valahol.
Mondtam, majd elindultam az ajtó felé. Kinyitottam, és lassan besétáltam rajta, majd mielőtt becsuktam volna, intettem neki, egy mosollyal együtt. Becsuktam az ajtót, és mélyet sóhajtottam. Az ablakomból még vetettem egy utolsó pillantást Aaronra, arra a helyes fiúra, aki mély nyomot hagyott bennem...

//Kösziiii ^^//

Annyira nem jellemző rám, hogy főnökösödöm főleg nem egy nővel szemben, de ha az illető hölgyemény ennyire buta, akkor nincs mit tenni. A saját egészsége árán azét ne akarjon már megismerni engem. Bár fogadok, hogy jelenleg valami elég nagy hülyeség járhat a fejében. A hol laksz kérdése kicsit kizökkentett a gondolataim közül.

- Hogy én? Valójában nekem az erdőben van a házam… csak pontosan a másik irányban. Annira nem vágytam arra, hogy beköltözzem a városba. Meg Jó közel tudni magamhoz a természetet. Inkább vagyok a régi kor embere, mint a nagy modernségé. – Aztán elvigyorogtam és hozzá tettem.

– Nem kell félni nem, fogok parancsolgatni neked meg ilyesmi. Csak annyit nem érek, hogy miattam beteg legyél vagy hasonlók. Remélem megérted. Nem akarok én rosszat neked. Azért kísérlek haza is. – Amikor kiértünk az erdőből és elindultunk az úton sokan megbámultak minket. No igen valóban a csurom vizes ruhák meg Brit sáros ruhája elég ok volt erre. Láttam, hogy elég kellemetlenül érezte magát, hogy mindenki őt figyeli ezért egy határozott mozdulattal átöleltem a vállát, ami bőven elég okot adott a járó kelőknek, hogy ne zaklassák őt a pillantásukkal. Elég zavart lett, mert biztos váratlanul érte a tettem, de úgy éreztem, hogy hálás volt a gesztusért. Elmosolyodtam, amikor hirtelen azt se tudta, hogy hol van, de aztán mégis sikerült megtalálnunk a helyes utat.

Akaratos volt, az egyszer biztos, nem változtatta meg a véleményét azzal kapcsolatban, hogy feljöhetne hozzám. Talán nem talál szimpatikusnak. Akkor viszont tényleg az lesz a legjobb, ha hazamegyek, aztán majd meglátom, hogy alakulnak a dolgok.
- Értem főnök.
Mondtam mosolyogva, mert tudtam, hogy valamilyen szinten azért tényleg mégis csak igaza volt. Azt kell tennem, amit mond. Biztos vagyok benne, hogy jót fog tenni a zuhany is és az alvás is. El is indultunk az erdőből kifelé vezető ösvényen, ahol néhol beleakadtam a gazba, ezzel egy kis időt el is voltam, mire ki bírtam kecmeregni a hülye növények tömkelegéből.
- Egyébként, te merre laksz?
Kérdeztem, bár már kicsit óvakodva, nehogy megint lehordjon valamiért. Lassacskán kiértünk az útra, ahol az emberek, nem kicsit megbámultak. Ezen igazából nem is nagyon csodálkoztam, hiszen körülbelül úgy nézhettem ki, mint aki épp egy sárfürdőt vett. Egy pillanatra megtorpantam, mert fogalmam sem volt, hogy most merre kell menni, mivel csupán csak három napja vagyok Forksban. Megálltam egy percre, aztán végül eszembe jutott, hogy hol is vagyok épp.
- Áhh... Eszembe jutott... Nem vagyok szenilis ám. Csak még nem igazán vagyok jártas a városban.
Mosolyogtam, és befordultunk az utcába. Egyre közelebb értünk az otthonomhoz, bár még nem nevezem annak, hiszen nekem még az otthon Los Angelest jelenti.

Kicsit meglepődtem azon, hogy mellém ült tekintve, hogy már amúgy is csurom víz volt. Magamban azon gondolkodtam, hogy lehet ilyen kis butus valaki. Láttam rajta, hogy fázik. Ha még ember lettem volna, akkor pontosan tudom, hogy mit tettem volna. Természetesen úri ember módjára magamhoz ötletem volna, hogy legalább valamicskét melegítsem. De mivel már nem voltam ember inkább meg sem mozdultam. Aztán amint nevetni kezdett majd aztán beszélni az annyira nem nyerte el a tetszésemet. 1. én nem fáznék meg… kb. megölni is alig lehet, akkor meg pont egy megfázás miatt kéne aggódnom? 2. Még hogy nem mindegy, hogy hol vagyunk. Itt kint sokkal könnyebben tudom elterelni a figyelmemet az éhségről, sőt magáról Brittaniról is, míg egy lakásban ahol minden az ő illatával van tele… az rosszabb, mint maga a pokol. Nem bírnám… pont az a baj, hogy túl könnyen menne, és nem nagyon szeretném megölni legalább is azt hiszem, de az ösztönök azért mégis csak azok. Amikor láttam, hogy felkászálódik és összekoszolja, magát magam sem tudom miért, de elnevettem magamat. Aztán amikor fel akart segíteni segítség nélkül álltam fel.

- Így is majd meg fagysz, ha még megfogod az én kezem is, akkor meg pláne. Amúgy én nem fázom. Mint mondtam én kifejezetten szeretem ezt az állapotot, ami rólad nem mondható el. Tehát maximum annyit vagyok engedni neked, hogy haza kísérlek téged, de bemenni nem fogok, mert te amint belépsz, azon az ajtón elmész szépen egy forró zuhanyra és szépen kialszod magad. Vita nincs. – jelentettem ki határozottan. Teljesen elment az eszem, hogy eddig megyek. Ebből a Britt féle kapcsolatból még bajok lesznek, abban biztos vagyok. Nem ártana betartanom a szabályokat.

- Értem. Azért köszi, hogy figyelmeztetsz.
Mondtam, majd kicsit meglepődtem, hogy leült a vizes földre, de ezen a napon, amíg Aaronnal vagyok, szerintem jó pár meglepetés fog érni. A következő megjegyzésére elnevettem magam.
- Bocs, de nem vagyok könnyű eset.
Mondtam mosolyogva, majd mit sem törődve, én is leültem a fűbe. Ahogy rám kacsintott, már nem igazán bírtam tovább. Fél oldalas mosoly, kacsintás, vigyor, suttogás... Te jó ég.
- Dehogy van.
Mondtam, majd tényleg kezdtem fázni. Tuti, hogy holnapra olyan náthás leszek, mert én rohadt könnyen meg tudok fázni, és ez az eső elég sok volt. Szóval maximum két nap, és ágynak esek. Ahogy végig néztem Aaronon, meg magamon nevetnem kellett.
- Most komolyan nem akarok beleszólni, de nem lenne jobb nálam bent? Egy, szétfagyunk. Kettő, ha megakarsz ölni, vagy nem tudom mit csinálni azt itt is és ott is megteheted. De egyébként meg egy ilyen ártatlan teremtést. mint én, csak nem bírnál megölni...
Mondtam nevetve, és felálltam a földről. Most már még viccesebben néztem ki, hiszen tiszta sár volt a seggem. Nagyjából leporoltam magam, amennyire tudtam, bár így csak még jobban szétkentem magamon.
- Oké, most már tényleg remekül nézek ki.
Mosolyogtam, és a kezemet nyújtottam Aaron felé.
- Na, gyere már.
Egyre jobban kezdtem megnyílni neki, pedig nem igazán szoktam ilyen hamar idegeneknek. Ő valahogy mégis más volt.

Sóhajtottam egyet majd, úgy ahogy voltam a földre ültem. Végül is így is úgy is vizes voltam egy két csöpp plusz mínusz már nem számít. Kicsit ezen a húzásomon meg is lepödött, de nem csoda ez cseppet sem.

- Tudod szerintem te egy nagyon furcsa… nem is inkább különleges lány vagy – kezdetem bele. – De igazából nagyon felelőtlen is. Az előbbivel csak arra akartam rávilágítani, hogy akárkinek nem kell csak úgy bedőlni bárhogy is jön a szép bájolgos szövegével. Mondjuk az más kérdés, hogy én általában vagyok ilyen. Kedves tőled, hogy ennyire megbízhatónak találtál, csak nem árt, ha vigyázol, hiszen tudom, hogy csak nem régóta vagy itt én meg azért már fél éve szóval nem rossz, ha hallgatsz arra, amit mondok. Nem véletlenül mondtam, hogy veszélyes. Gyakran tűnek el emberek itt az erdőben. Ritkább esetekben a városból is. Az előbb csak azért akartalak hazaküldeni is, hogy meg ne fáz semmi más okom nem volt rá. Én jól bírom a hideget szóval velem ilyen gond nincs. Az is roppant kedves volt, hogy meghívtál, de ahogy már az előzőben is mondtam. Nem szabad azonnal megbízni senkiben sem. Meg én igazából szeretem az esőt. Furcsa, de még ázni is szeretek - vigyorogtam szélesen.

– Az előző menekülös dolog miatt pedig bocsi, de kicsit olyan voltál, mint egy hisztis ovis.. aki durcásan elvonul és arra vár, hogy utána menjek. – vigyorogtam megint.

- Remélem azért nincs harag – kacsintottam vidáman, majd fogtam magam és hanyat vágótam a fűben.

Komolyan, már nem értettem ezt a srácot.
- Ugyan már... Én menekülnék??? Miért is? Előbb hívtalak fel.
Mondtam, bár nem tudtam, hogy mire értette ezt a meneküléses dolgot pontosan. Igazából már azt sem tudtam mit gondoljak. Az elején olyan kedves volt, most meg... Talán túl nagyra tartja magát, vagy nem is tudom. Mikor ő is visszafordult, kicsit megnyugodtam, de ezt sem tudtam miért érzem így.
- Igen... Mondj egy példát. Miért vagy olyan nagy veszéllyel rám? Csak egy nyomós okot mondj.
Mondtam, de nem olyan hangnemben mint aki követelőzik, csak némi kíváncsisággal. Én teljes egészében bevallottam magamnak, hogy Aaron nem egy átlagos fiú, sőt... Még szimpatikus is. Valószínűleg én vagyok a hibája, hogy nem maradt a beszélgetésünk olyan kellemes és nyugodt, de akkor is. Most már tényleg nagyon kíváncsi voltam, hogy miért is olyan veszélyes rám. Vagy legalábbis mért mondja, vagy gondolja így. Két lépéssel közelebb mentem, nem nagyon volt kedvem hazamenni, amikor olyan jól indult ez a nap. Nem akartam újra egyedül lenni. Már untam a magányt, ebben a 3 napban már majd megőrültem tőle, hiszen köztudott, hogy én egy nagyon társasági, pörgős csaj vagyok.
- Kezd elállni az eső. Maradhatnánk még beszélgetni. Persze nem szeretnék akaratoskodni, csak ha te is úgy gondolod.
Mondtam, bár kicsit szarul éreztem magam vizesen, de ha eláll az eső, - már pedig nagyon úgy tűnik - akkor egy kis idő kell csak ahhoz, hogy megszáradjunk, legalább egy kicsit. Ahogy egyre közelebb mentünk egymáshoz, kérdőn néztem rá, és vártam a válaszát.

Örömmel nyugtáztam, hogy végre hatott a kis felvilágosítás, amit mondtam neki. Éreztem rajta, hogy minta kicsit már ilyedt is lenne.

- Hogy miért? Mert ez az igazság – jelentettem ki, mielőtt csak úgy otthagyott volna. Természetesen tudtam, hogy amint azt mondom neki, hogy menjen, haza akkor biztosan nem fogja csak annyiban hagyni, holott én csak neki akarok jót. És ha ez még nem lett volna elég az utolsó megjegyzése nagyon nem volt ínyemre. Még hogy a feladás? Még csak a szó jelentésével sem vagyok tisztában. Valamiért olyan érzésem van vele kapcsolatban, hogy szándékosan szórakozik velem, ami meg nagyon nem tetszik, mert az kizárólag az én kiváltságom.

- Jól gondolod, nem szokásom feladni semmit, de kettőnk közül te vagy az, aki menekül – jelentettem ki hangosan majd elvigyorodtam. – Különben is – tettem hozzá magamban. – Feladni? Ugyan már… vaknak kéne, hogy legyek, hogy ne vegyem észre, hogy mennyire vonzónak is talál. - Természetesen ez meg is tette a hatását, mert megállt. Tisztán halottam a kérdését hiába álltunk egymástól több méterre, mégsem szólhattam oda egyből a válasszal. Helyette inkább én is megfordultam, majd tettem előre pár lépést.

-Kérdeztél még valamit esetleg? – kérdeztem mit se tudva.

Egyre közelebb jött, a hangja pedig kicsit kezdett megrémíteni.
- Ha te mondod...
Mormogtam, majd amikor felemelte az államat és közelebb hajolt, már azt hittem meg fog csókolni, így el is pirultam, de az ajkaimtól egy pár miliméterre, oldalirányba indult és a fülembe suttogott. A hideg is kirázott tőle, és egy pillanatra megdermedten álltam.
- És mégis miért?
Kérdeztem, bár a szívem mélyén tudtam, hogy nagyon nem kellett volna ilyet kérdeznem, mert valahogy kezdett tényleg olyan érzésem lenni, mintha az egész életem veszélyben lenne.
Mikor utánam szólt, hogy az lesz a legjobb, ha hazamegyek, véletlen kicsusszant a számon, aminek ismét nem kellett volna.
- És én még azt hittem, hogy olyan vagy, aki nem adja fel egykönnyen, de ezek szerint tévedtem.
Mondtam, majd megfordultam. Nem tudtam, hogy ezzel milyen hatást érhettem el benne. Egyszerűen az ösztöneim irányítottak, nem tudtam ellene mit tenni. És fogalmam sem volt miért mondja, hogy nagyon veszélyes számomra, de mi van, ha ez tényleg így van? És mondjuk egy hírhedt bérgyilkos akit épp köröznek, és perceken belül én is egy áldozat leszek a sok közül. Na jó, ez nevetséges. Aaron nem lehet veszélyes rám... De akkor miért mondogatja ezt folyton?
- Mért vagy rám akkora veszéllyel?
Kérdeztem visszafogottan, bár nem tudtam, hogy hallja-e, de az eső egyre kevésbé esett, így reméltem, hogy meghallja amit mondok. Igaz, már több méterre álltunk egymástól. Inkább egy helyes fiúnak látszott, aki nagyon szimpatikus volt, már első benyomásra, mint egy veszélyes valakinek. Ha elfogadta volna a barátságomat, végre lenne valaki, akire támaszkodhatok, és talán segítene is beilleszkedni. Szerettem volna, ha nem megy el, de ebben nem akadályozhattam meg. Azért remélem, hogy a kérdéseimmel vissza tudom tartani, legalább egy kis ideig.

Kissé meglepődtem, rajta amikor odajött, hogy megfogja a kezemet, bár szerintem őt is eléggé meglepte saját tette. Néha tud azért kiszámíthatatlan is lenni ezek szerint. Ez aztán a nagyon érdekes dolog. Mondjuk aztán hamar rájött, hogy mit is csinált és gyorsan elengedte a kezemet. Amikor a nevemre annyit mondott, hogy elegáns akkor egy kis déja vu fogott el, mert az első nő, akit megöltem miután vámpír lettem és így mutatkoztam be neki ő is pontosan ezt mondta. „Olyan elegáns”. Érdekes, hogy most jön rám a nosztalgia, pedig tisztán emlékszem, hogy akkor egyáltalán nem esett. Sőt már több hónapja egy szemernyi sem. Ráadásul éjjel volt. Szinte minden feltétel az ellenkezője. Amikor elkezdte nekem játszani, hogy ő mennyire nagykislány és, hogy tud magára vigyázni legszívesebben elnevettem volna magamat a megennés dologról már nem is beszélve. Kíváncsi lennék, ha tudná, hogy körülbelül a világ legveszélyesebb ragadozójával áll szemben akkor is ennyire kitartó lenne abban, hogy meg tudja védeni magát.

-Nem mondták még neked soha, hogy a látszat csal? – kérdeztem még közelebb menve. – Az hiszed attól még, hogy ez csak egy kis lyuk Los Angeleshez képest itt nem érhet semmi veszély? Forks sem olyan kis barátságos hely, mint amilyennek gondolod. Szóval, ha elfogadsz egy tanácsot, ezt a tév hitet verd ki a fejedből. – Aztán mit sem törődve azzal, hogy hogyan fog reagálni rá jobb kezemmel felemeltem az állát, hogy a szemembe nézzen majd lassan lehajoltam hozzá. Gondolom azt hitte, hogy meg fogom csókolni, hiszen olyan vörös lett, mint egy rák, nagyon lassan hajoltam hozzá, de végül is az ajkai mellet csúsztattam el az enyéimet direkt, úgy, hogy egy ponton se érintkezzen az arcunk, majd amikor a füléhez értem suttogni kezdtem.

-El sem tudod képzelni, hogy mekkora veszélyt jelentek a számodra. Sokkal nagyobbat, mint azt sejted. – Aztán visszaegyenesedtem eredeti helyzetembe. Látszott rajta, hogy megdöbbentette, amit mondtam, de hogy mennyire abban már nem lehettem biztos. Tudtam, hogy nem fogadhatom el a meghívást, hiszen… ha megteszem, akkor talán a dolgok olyan fordulatokat is vennének, amit ő túl sem élne. Az sem lenne túl célszerű, ha most beülnénk valahová, hiszen elnézve, hogy csóróm víz biztosan meg fog fázni. Nekem tudom, hogy nem lesz bajom, amikor a választ sem várta meg tőlem, úgy döntöttem, hogy talán akkor ez lesz a járható út.

-Igen. Azt hiszem is az lesz a legjobb, ha most hazamész – szóltam utána. Természetesen elveim szerint nem csináltam volna ezt, de a sértődött kislányok babusgatása már közel sem az én hatásköröm. Azzal én is fogtam magam és elkezdtem sétálni az ellenkező irányba amerre ő ment.

Amikor elkezdett magyarázni a vérkeringésről, furcsán néztem rá, aztán végül is sikerült eszmélnem, hogy mire is mondja ezt.
- Aha... Hát, elég nagy baj lehet, mert elég hidegek... Mint a jég.
Mondtam, majd odamentem hozzá és megfogtam a kezét. Lehet kicsit meglepődött ezen a cselekvésemen, mert én magam is csodálkoztam magamon. Hihetetlenül hidegek voltak a kezei, annyira, hogy szinte a hideg is kirázott tőle.
Aaron... nagyon szép név. Én azonban nem tudtam kiselőadást tartani a nevéről, mint ahogy az előbb ő tette az enyémmel.
- Dehogy haragszom. Maradj már. Egyébként szép név. Olyan... elegáns.
Mosolyogtam, majd ahogy ő is visszamosolygott egy féloldalas vigyorral, majd elolvadtam. Te jó ég...
Ahogy ott állt, és zuhogott az eső, lélegzet elállító látvány volt. Az eső zaja szinte elnyomta a hangját, de mégis hallottam.
- Nagyon úgy tűnik, hiszen már most csurom vizesek vagyunk.
Kiáltottam hangosabban, majd végignéztem rajta, és megint alig bírtam levenni a tekintetem róla, leginkább a felsőtestéről, mert a póló, ami rajta volt, már teljesen átázott, és rátapadt a bőrére. Nagyot nyeltem, majd válaszoltam a következő kérdésére.
- Mit jössz állandóan a veszéllyel nekem? Előbb mondtam már, hogy tudok magamra vigyázni, és te sem nézel ki úgy, mint aki a következő pillanatban megenne, vagy mit tudom én, összeverne. És hidd el, hogy Los Angelesben milliószor több veszély leselkedett rám, mint ebben a kis városban. Ott akár elüthetett volna egy csomó autó, vagy megerőszakolhattak volna, és a többi dologról már nem is beszélek...
Mondtam hadarva egy kis mosollyal, de ahogy lassan közelebb jött, egyre nyugodtabban kezdtem beszélni.
- És különben is ez egy meghívás volt, természetesen nem vagy köteles elfogadni, ha nem akarod. Vagy esetleg van más ötleted azon kívül, hogy itt álljunk, mert már így is tiszta víz vagyok. Felőlem, akár be is ülhetünk valahová, vagy egyszerűen mindketten menjünk haza. Nekem aztán mindegy.
Mondtam, majd már a reményt feladva lassan elindultam az ösvény felé. Egyszerűen csak barátokat akarok találni, de nem az esőben... Mért nem lehet ezt megérteni?

Volt egy olyan érzésem, hogy nem nagyon hitte el, amit mondtam, mondjuk nem is csodálkozom ezen. Bár a hangsúlyomból kizárt dolog, hogy következtetni tudott volna rá, hiszen tök természetesen jött. Az igazság kicsit merész lett volna neki, meg mért is avatnám be jobban? Végül is ez csak rám tarozik. Amikor a szemeiről kérdeztem újra csak pirulni kezdett és kicsit nehezen tudta összeszedni a választ. Erre csak elengedtem egy sárvos mosolyt, amire ő inkább szándékosan nem is figyelt. Persze nem azért mert annyira ellene volt a látvány. Nagyon zavartnak érezte magát a közelemben, amit én közben nagyon is élveztem, hiszen nekem hozzá voltam szokva ahhoz, hogy minden nőre ilyen hatással vagyok. Zavarában inkább úgy is döntött, hogy elsétál mellettem, de miközben ezt tette a keze akarva- akaratlan az enyémhez ért. Biztos voltam benne, hogy feltűnt neki, hogy milyen hideg, de ezzel kapcsolatban nem intézett hozzám kérdést. Ezen újra csak elmosolyodtam. Tudtam, hogy nagyon kíváncsi csupán fél rákérdezni a dologra.

- Úgy látom a te vérkeringéssel nincsenek akkora bajok, mint az enyémmel – kezdtem el beszélni majd felültem a pad tetejére. – Sajnos ez miatt mindig nagyon hidegek a végtagjaim – magyaráztam miközben felpillantottam az égre. Miközben a lassan vonuló viharfelhőket bámultam akkor kérdezett rá a nevemre. Erre szélesen elvigyorodtam, hiszen már kíváncsi voltam rá, hogy mikor jön rá, hogy az én nevemet még csak nem is tudja. Persze felettébb mókás lett volna, ha csak a „szépfiú maradok a tópart mellet”, de ha már így rákérdezett, nincs okom arra, hogy ne válaszoljak a kérdésére.

- Igen valóban. Bár én sem mutatkoztam be neked, remélem nem haragszol ezért a modortalanságért. A nevem Aaron Grant – mondtam miközben elengedtem egy féloldalas mosolyt. – Sajnos annyira nem különleges név, mint a tied. Sőt szinte minden napi. – Kivételesen most én pillantottam el, méghozzá fel az égre. Már régen tudtam, hogy esni fog. A jelek már régebben megmutatkoztak, hogy ez várható. Úgy láttam ő nagyon gondolkodik valamin. Talán eszébe juthatott valami mondjuk a múltjával kapcsolatban. Aztán egy hatalmas dörgés hallatszott, ami kissé vissza is rángatta a valóságba s a következő pillanatban már szemerkélni is kezdett s végül már rendesen zuhogott. Engem nem zavart túlságosan. Hagytam, hogy az eső cseppek teljes erejükkel zuduljank rám. Ő közben már felvette kapucniát. Amikor felajánlotta, hogy esetleg felmehetnénk hozzá nem lepődtem meg igazán. De amint folytatta már el is vigyorodtam.

- Szóval azt mondod, perceken belül megázunk? – kérdeztem miközben látványosan végigmértem saját magamat tudva, hogy ő is pontosan ezt fogja tenni. Azt hiszem, erre nem kellet perceket várni, hiszen már most is csurom víz voltam. A rajtam lévő póló már minden pontján csurom víz volt. Hajamról is csöpögött a víz. Sokat mondóan ránéztem s jól láttam azt is, amikor arcszíne teljesen vörösre válik. Részben a zavart kérdés miatt, részben a remek látvány miatt, amit én nyújtottam.

- Nem hiszem, hogy egy fiatal lány számára az lenne a legjobb döntés, ha egy teljesen ismeretlen férfit, csak úgy elhívna, a saját lakására nem gondolod? – kérdeztem miközben lassan felegyenesedtem majd elindultam felé. – Szörnyű butaság… – mondtam, amikor már előtte álltam. – Arra nem is gondoltál, hogy esetleg veszélyes is lehetek a számodra?

Meglepődtem amikor azt mondta, hogy nem hord semmiféle kontaktlencsét... konyaklencsét. A megjegyzésén elmosolyodtam, de hogy lehet valakinek ilyen színű a szeme? Gyönyörűek voltak, sokkal szebbek, mint a szimplán barnák. Mikor úgymond bókolt, újra elpirultam, majd válaszoltam a kérdésére.
- Aaaaaaaa.... aaaaaa.... a nagymamámtól.
Nyögtem ki, mert alig bírtam megszólalni. Hihetetlen hatással volt rám, ahogy még eddig soha senki. Pedig még csak most ismertem meg. Általában én nem vagyok ilyen nyámnyila csaj, aki nem bír ellenállni egy helyes pasinak, hiszen sokszor lettem kitéve már ilyennek, de most valahogy mégis olyan más volt... Kénytelen voltam megint elvenni a tekintetemet a szemeiről, hiszen olyan igézően nézett, hogy már nem bírtam tovább állni. Megkerültem és elsétáltam mellette. A kezem hozzáért az övéhez, és újra meglepődtem. A keze jég hideg volt, pedig nem is volt az idő olyan hideg... Egy pillanatra megálltam, majd megfordultam, egy szóra, de mégsem mondtam ki. Újra elmosolyodtam, majd tovább megint hátat fordítottam neki.
- A neved... még nem is tudom. Hogy hívnak?
Kérdeztem, majd el kellett magam nevetnem. Már azt is megkérdeztem, hogy mért ilyen színű a szeme, meg minden mást, csak a nevét nem... Most, hogy egészen jól megnéztem a fiút, emlékeztetett az egyik ismerősömre még Los Angelesben. Csak a jellemük különbözött egy merőben egymástól. Míg ő szinte úriembernek tűnik eddig, az ismerősöm, egy beszólogatós ember. Külsőre viszont egészen hasonlítottak. Mindketten nagyon helyesek voltak, de valahogy ez a srác nagyon megfogott. Kezdtem "megrémülni", hogy még a végén belezúgok, pedig ezt most nem nagyon akartam. Nehéz lesz megállni, de remélem menni fog. A következő pillanatban egy hatalmas mennydörgés hallatszott, és az eső egy perc múlva elkezdett zuhogni.
- Kezdem megszokni... de mért kell pont most esnie?
Bosszankodtam, majd a fejemre raktam a a kapucnimat.
- Esetleg... feljöhetnél hozzám. Mert itt perceken belül meg fogunk ázni. Nem lakom olyan nagyon messze...
Mondtam, majd kérdőn pillantottam rá.

//ááá ne haragudj, de annyira nincs ihletem, ma xD//[b]

Sejtettem, hogy igazam lesz vele kapcsolatban. Mármint, hogy bizony ő a nagyvárosból való. Természetesen abban sem tévedtem, hogy csak nem régen érkezett. Aztán még mielőtt válaszoltam volna arra, hogy akarom e hallani a történetét már mesélni is kezdett. Mondjuk nem bántam. Egészen érdekes hallgatni az egyszerű emberek életét. Már annyi mindenkinek az élettörténetét meghallgattam, hogy akár regényt is írhatnék belőle. Most pedig csak növekedett az ilyen történetek száma. Mint kiderült ő Los Angelesből származott az Angyalok városából. Ez megmagyaráz egyet, s mást. Szívesen belepillantottam volna az emlékei közé, hogy meglássam azt, amit már álélt egyszer. Mondjuk elképzelésem az nagyjából volt, hogy ez, amit mondott mit is jelent pontosan. Szándékosan nem ment mélyebbre a mesélésben, mondjuk ezt meg is tudom érteni, főleg, hogy még nem is ismer. Amikor arról kezdett beszélni, hogy tud vigyázni magára akkor szép széles vigyor jelent meg az arcomon. Természetesen nem volt ennek annyi valóság alapja, ahogyan ő elképzelte. Például itt vagyok én. Ha nem lennék az aki… akkor szegény kislány már nem is lenne az élők sorában. Hiszen semeddig sem tartana, hogy megöljem őt. Miközben folyton engem bámult észrevettem, hogy akarata ellenére többször is a szememre téved a tekintete. Sejtettem, hogy nem tudja majd megállni, hogy ne kérdezzen rá, hogy miért ilyen színű a szemem.

-Nem, nem hordok konyaklencsét. Ha hiszed, ha nem… nekem alapjáraton ilyen szemem van – mondtam ki könnyedén. Végül is ez részben igaz is. Hiszen a szemem barnasága valóban szüleim öröksége, csak a pirosság az, ami újabb adalék. Észrevettem, ahogy sokkal közelebb jött hozzám. Pontosan tudom, hogy miért teszi ezt.

- És mond csak a te szép szemeidet honnan kaptad? – kérdeztem miközben én az enyémet az övébe fúrtam.

Amikor elkezdte elemezni a nevemet, megint nagyot néztem, hogy honnan tudhatja ezt.
- Hm... Nem tudtam. De, akkor most már ma is okosabb lettem.
Mosolyogtam, majd amikor közelebb jött, fogalmam sem volt mit akar csinálni. Lassan mögém lépett, majd egy óvatos érintéssel ráhelyezte a szemeimre a kezét. Kissé megremegtem az érintésére, a hangja pedig mintha megérintett volna. Szinte simogatott, ahogy a fülembe suttogott. Tényleg igaza volt. Hallottam a madarakat, a szellőt, és egy-két levelet is, amint lehullanak a fáról. A kérdésére egy kicsivel később adtam választ.
- Igazad van. Tényleg nem olyan kihalt, mint amilyennek hittem.
Mondtam, majd amikor hátrébb lépett, én is a tájat kezdtem el vizsgálni, ugyanúgy ahogy ő. Amikor megfordult a szemébe néztem, amit még mindig érdekesnek találtam. Nem akartam rákérdezni még, hogy kontaktlencse e vagy sem, de ezt nem hagyom annyiban, az biztos. Úgy vettem észre, hogy az érdekes dologgal a találkozásunkra célozhatott.
- Igen... tényleg...
Mondtam lassan, majd folytattam a mondatomat.
- Egyébként én is szeretem... A Los Angelesi erdőbe is sokszor jártam ki. És szeretek utazgatni, erre-arra, szép helyekre.
Mosolyogtam, majd most már nem tudtam észrevenni, hogy engem néz. De folyamatosan... Kezdett zavarni, de nem szóltam neki. Hiába szoktam már meg, hogy sok pasi megfordul utánam és bámul, most valahogy mégis más volt...
- Igen, nem rég... 3 napja vagyok itt. És... hát ez egy elég hosszú történet. De, ha... nagyon szeretnéd elmesélem.
Észbe kaptam, hogy mit csinálok, hiszen soha nem szoktam ilyen hamar megnyílni senkinek. Most már azonban nem vonhattam vissza.
- Szóval... azért döntöttem úgy, hogy eljövök Los Angelesből, mert ugye ott éltem 17 éves keresztül, mert elég rossz társaságba keveredtem... Drogok, cigi, pia... És minden rossz dolog, amit el tudsz képzelni. Kezdtem ráérezni a dolgok súlyára, úgyhogy jobbnak láttam minél hamarabb eljönni onnan.
Mondtam el röviden és tömören, mert nem akartam untatni a részletességgel, és azért nem is tartozik minden rá... Amikor azt mondta, hogy nem kéne egyedül lennem, nekem... afféle szép lánynak, elpirultam megint.
- Tudok vigyázni magamra. És tényleg nem hiszem, hogy olyan sok rossz alak járhat erre.
Érveltem magam mellett, majd közelebb mentem és ezúttal mélyen a szemeibe néztem.
- Kontaktlencsét hordasz?
Csúszott ki a számon, majd kicsit meg is bántam, hiszen nem kellett volna így letámadnom. Beleharaptam az alsó ajkamba, és kíváncsian vártam a válaszát. Ahogy jobban szemügyre vettem az arcát közelebbről megállapítottam, hogy igen helyes sráccal állok szemben. Talán, egészen véletlenül botlottam bele... Mostanában nem vagyok szerencsés a szerelemben. És amúgy is egy ilyen kinézetű fiúnak biztosan van barátnője. Minden reménykedés nélkül letettem arról, hogy talán lehet valami köztünk, úgyhogy inkább el is hesegettem a gondolatokat a fejemből...