Tó part...

Természetesen, ahogyan számítottam: Megijedt tőlem. Mondjuk nem is meglepő azok után, amiket az előbb gyermeteg módon műveltem. Azonban az ilyen lehetőségeket elszalasztani roppant butaság volna, főleg akkor, ha még ennyire működik is. Egészen meglepődött és abban is egész biztos voltam, hogy elpirult miközben kezet csókoltam neki és lemagáztam. Biztosan nem ehhez van szokva, mondjuk az is tény, hogy ez a viselkedés, ami engem jellemez nem is ehhez a korhoz tartozik. Miközben az ajkam a bőrét érte éreztem azt is, hogy a testhőmérséklete is megemelkedik, itt akarva akaratlan mosolyra is húztam a számat. Miközben felegyenesedtem addig használta ki az alkalmat, hogy bemutatkozzon. Gondolom csak azért, hogy ne kelljen rám néznie, hiszen egyértelműen látszott, nem kis zavartsága.

- Szóval Brittany West – ismételtem utána a nevét úgy mintha csak valami édes gyümölcsöt kóstolgatnék. – Meg kell, mondjam, gyönyörű neve van kisasszony. Tudta, hogy latin és kelta eredetű? Bár Nagy – Britanniából származik valójában talán Breizh- ből vagy Breatagene-ból. Sokan keverik össze hasonló nevekkel, csakhogy ennek nincsen párja – jelentettem ki miközben lassan az arcára vittem a tekintetemet. Felettébb bájos volt, amikor lányos zavarában babrálni kezdett szép hosszú leginkább arany színre emlékeztető hajával. Direkt úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, amikor elég látványosan végég mért a tekintetével. Nagyon is biztos voltam benne, hogy roppant elégedett a látvánnyal. Életemben is nagy népszerűségnek örvendtem a hölgyeknél, most pedig, hogy már vámpír voltam csak még inkább felkeltettem a nők érdeklődését. Amikor újra elpillantott rólam újabb kérdet tett fel nekem, amire ismételten csak elcsaptam egy fél mosolyt.

- Valóban kihat volna? – kérdeztem miközben kissé eltekintettem a távolba. – Ha jobban megfigyeled magad is rájössz, hogy nincs egészen igazad. – Majd egy ötlettől vezérelve, hogy bebizonyítsam az igazamat, ember tempóban közelebb léptem, hozzá, majd megkerültem és megálltam mögötte.

- Most ne ijedj meg… - suttogtam a fülébe majd két kezemet felemeltem és gyengéden befogtam a szemeit és folytattam a mondatomat természetesen ugyan úgy suttogva. – Próbálj ne csak a szemeddel látni. Érezd azt, ami körülötted van. Hallgasd a hangokat. Még mindig ugyan ez a véleményed? - kérdeztem miközben sokkal közelebbről suttogtam a fülébe. Éreztem, hogy megremegett egy kicsit és a válasszal is habozik kissé, így úgy döntöttem folytatom a válaszadást és elléptem mögüle.

- Valójában nagyon vonzanak az ilyen gyönyörű és különleges helyek – kezdtem beszélni a táj csodálása közben. - Annyira megnyugtató csak csodálni azt, ami körül vesz. – Majd megfordultam. -Meg aztán ki tudja… néha egészen kellemes dolgokkal is találkozhat az ember – céloztam az összetalálkozásunkra. Miközben beszéltem folyamatosan a lányt néztem, aki elég látványosan próbálta nem rajtam pihentetni a tekintetét, ami nem is ment neki annyira könnyen. Mondjuk nem meglepő. A kisugárzásom egészen különleges. A következő kérdésére újra csak elmosolyodtam majd a szemébe néztem és úgy válaszoltam.

- Nos, igen. Már egy jó ideje itt élek. Viszont gondolom te csak nem régiben érkezhettél, mert nem emlékszem, hogy láttalak már. Arra biztosan emlékeznék. – Én egy pillanatra sem vettem le róla a szememet. Egy ideig próbálta állni a pillantásomat, de végül mégis képtelen volt tovább folytatni a szem kontaktuktust. Úgy döntöttem most én fogok kérdezni tőle.

- És te Kedves? Mért döntöttél úgy, hogy idejössz? Ne vedd sértésnek, eszemben nem lenne megsérteni, de nem épp olyan lánynak tűnsz, mint aki a kisvárosi élethez van szokva. Akkor biztosan tudnád, hogy egy ilyen széplánynak… egyedül… főleg egy erdőben… nem kellene egymagában lennie. Ki tudja, miféle alakok lehetnek erre felé…

Elsőre megijedtem a sráctól, de ahogy jobban megszemléltem, így külsőre egyre inkább megtetszett. Furcsának találtam amikor kezet csókolt, hiszen még soha egy pasi sem csinált ilyet, legalábbis nekem, hanem inkább csak odanyögtek egy "hello"-t. Furcsa egy ember volt így elsőre, mert azt sem szoktam meg, hogy valaki, aki körülbelül velem egy korú, lemagáz, erre el is pirultam, legalább is valószínűnek tartottam, mert a fejem hirtelen felforrósodott.
- Semmi baj. Egyébként Brittany West vagyok. De, csak Brit.
Mondtam az arcomon széles mosollyal, majd elkezdtem birizgálni a hajamat, mint általában zavaromban. Végigmértem a fiút, és valljuk be elég helyes volt, talán túlságosan is.
- Hogy hogy erre jártál? Teljesen kihaltnak tűnik ez a hely.
Kérdeztem kíváncsiságból, mert érdekelt, hogy ő mért pont erre tévedt. Nem úgy nézett ki, mint aki olyan magának való ember, aki szeret egyedül lenni. Találkozott a pillantásunk, de én gyorsan el is kaptam a tekintetem. Ez mindig gyengeségem volt, ritkán tudtam szemezni egy fiúval. Ahhoz kellett, hogy a tekintete vonzzon. Az eget kezdtem el vizslatni, már amennyit láttam a fáktól, de nagyon úgy tűnt, hogy mindjárt elered az eső. Most valahogy viszont nem volt nagyon kedvem hazamenni. "Megtetszett" a fiú, és legalább így tudok barátot szerezni magamnak.
- Te is itt laksz Forksban?
Kérdeztem az alapvető kérdést ami számomra fontos egy ismerkedés során. Egy póló volt rajta, de ezen is ki lehetett venni, hogy izmos, és a hasa is valószínűleg tiszta kockás. Hirtelen azon kaptam magam, hogy nézem, már egy ideje. Újra a távolba néztem, de valahogy nem bírtam elkerülni, legfőképpen a pillantását. Közelebb jött és megláttam a szeme színét... Barna, de mégsem. Inkább vörös mint barna... Létezik vörös szemszín? Az lehetetlen... biztos csak kontaktlencse. Most már ténylegesen nem bírtam levenni a pillantásom a szemeiről, így egymással szemtől szembe néztünk. Álltam a tekintetét, de végül eszméltem és lenéztem.

Már megvan vagy egy hónapja is annak mióta tartósan Forks környékén vagyok állandó jelleggel. Ez a hely egészen más, mint azok a helyek ahol eddig jártam. Annyira csendes és nyugodt, hogy még a fák lélegzetvételét is hallani lehet, legalább is egy magamfajtának biztosan. Viszont azt elég furcsának találom, hogy hiába vagyok itt ennyi ideje, innen még egy áldozatott sem találtam magamnak. Ezen a téren azonban kissé mazóistának számtok a fajtársaimmal szemben, hiszen nem ölők meg akárkit. Számomra a gyilkolás nem csak azzal egyenlő, hogy az éhségemet csillapítom, hanem az élvezet is része, hiszen régi életemet és magatartásomat képtelen voltam feladni. Még mindig bolondulok a nők után és nem szalasztok el egy alkalmat sem arra, hogy ezt ki is fejezzem. Furcsa módon azonban elsőre sosem bántok senkit. El sem tudom mondani ez mekkora kínlódást jelent, de több mint 700 év azért elég volt ahhoz, hogy hozzászoktassam magam a rendszerhez. Úgy döntöttem járok egyet az erdőben egy kis örült rohangálás mindig jó kedvre tud deríteni. Ez az egyik kedvencem a vámpírságban. Emberként, annyira jelentéktelennek tűntem így visszagondolva, bár akkor sem voltam valami nagy szerencsétlenség. Miközben a múlton merengtem azonban hírtelen meg kellet állnom, mert egy édes illatot éreztem meg. Biztos voltam benne, hogy ez egy nő illata. Már volt annyira fejlett a szaglásom, hogy ezt akár egy kilométerről se tévesztettem volna el. Azonban ő nem volt tőlem annyira messze mi több alig pár méterre. Nem tartott egy percig, sem amíg a közelébe értem. Szándékosan nem jelentem meg előtte azonnal, nem mintha nem lettem volna képes rá. Először figyelni kezdtem őt. Szép nő volt… szép és nagyon fiatal. Ott ült a padon és elgondolkodva figyelte a tavat. Butus kislány. Egyedül egy ilyen helyre keveredni, amikor a környék tele van hozzám hasonlóval. Nos, ő tudja. Majd arra gondoltam, kicsit felébresztem a nagy gondolkodásból. Szándékosan elkezdtem kisebb zajokat okozni, ami meg is tette a hatását. Tisztán éreztem, hogy szíve sokkal hevesebben kezd verni, mint eddig. Szinte magam előtt láttam, ahogyan a gyönyörű ízletes vére átrohan, a szívén miközben szaporábban veszi még a levegőt is. Biztos voltam benne, hogy tudja, hogy figyelem. Hirtelen felpattant. Szegény biztos nagyon megijedhetett, na de elmenni már nem fog ilyen egyszerűen. Azonnal a háta mögé mentem, és amikor megfordult újra csak halálra ijedt, pedig ránézésre nem vagyok ám annyira ijesztő sőt. Amint megszólalt és kijelentette, hogy mennyire megijesztettem, azonnal megjelent egy kissé gonoszas vigyor az arcomon.

- Elnézését kérem, ha hirtelen megjelenésem ekkora riadalmat okozott – jelentettem ki miközben kezet csókoltam neki. – Fantasztikus ez az illat – járta át az agyam a gondolat, de még nincs itt ennek az ideje.

3 napja vagyok Forksban, és eddig minden nagyon tetszik. Remélhetőleg ez így is fog maradni... A mai napom azonban egy merő unalom volt. Tehát, valami elfoglaltságot csak kell keresnem magamnak, mert így megőrülök a természetemből kiindulva, hiszen köztudott, hogy én nem bírok egy teljes napig, egy helyben üldögélni. Mivel Los Angelesben is imádtam azt a nagy erdő ami a város mellett volt, így elhatároztam, hogy felfedezem a Forks-it is, bár tudtam, hogy ez minimum háromszor kisebb mint az előző otthonom béli. Gyalog indultam el, mert nem volt egyáltalán messze a házamtól, csupán pár utca erre-arra, és már ott is vagyok... Pár perc volt az út az erdőbe vezető ösvényig, ami valószínűleg turistáknak volt kialakítva. Elindultam rajta, és körbepillantottam. A fák elég sűrűn benőttek itt mindent, néhol itt-ott lehetett látni egy-egy madarat, de ritka volt. Minden vizes volt, ami még nekem elég furcsa, mert itt majdnem egész nap esik az eső, ellentétben Los Angelesszel. Egy gazos részhez értem, de nem akadtam meg, átvágtam rajta, és egy tóparton találtam magam, ami körül fapadok álltak. Közelebb mentem és leültem az egyikre. Ez egy nagyon jó hely, ha valaki egyedül szeretne lenni, mert valószínűleg itt már régen járt ember. Nem volt egy nagyon gondozott hely, de valahogy mégis olyan nyugtató hatással volt rám. A vizet nézve ráeszméltem, hogy nagyon hiányoznak a szüleim. Kezdett egy kicsit honvágyam lenni, de nem akartam erre gondolni, hiszen még csak most van a harmadik napja, hogy itt vagyok. Bár lehet, hogy azért hiányoznak ennyire, lassacskán csak megszokom az egyedüllétet. Mármint a szüleim nélkül. A barátokra remélem azért majd szert teszek. Elmélkedésemből valami zaj zökkentett ki. Felkaptam a fejem, de nem láttam semmit. Valószínűleg egy mókus volt, vagy valamilyen kisebb állat. Visszafordultam a tóhoz, de újból meghallottam a zajt és kezdett olyan érzésem lenni, mintha valaki figyelne. Pedig ilyen elég ritkán fordult velem elő, nem nagyon szoktam ilyet érezni. Most azonban nagyon erős volt ez az érzés, mintha szúrkodná valaki a hátam a tekintetével. Hirtelen felálltam és jobbnak láttam indulni, mert ez a hely elég elhagyatott volt, így bármi bajom eshet itt. Azonban ahogy megfordultam egy fiú állt mögöttem. Halálra rémített. A kezem a szívemre raktam, majd megszólaltam.
- Jézusom, de megijesztettél.
Mondtam, majd visszaültem a padra.

...