Tengerpart

Beth

Jól tudtam, hogy mit fog reagálni. Ennyit azért ki tudok még olvasni azokból a szemekből. Aminek a fénye, mintha kicsit megkopott volna. De, valami új fény van benne...Anyám, beteg leszek. Ennyi-ennyi. Komolyan, ez nem normális. Mi ez a csöpögős maszlag? Túl sok minden jött össze, biztos azaz oka.
Mire feleszméltem egy "Cseszd meg"-et kaptam...Aztán faképnél hagyott...Megint....Ehhez aztán tényleg ért. Ha Ő így,körbe néztem, majd átváltoztam és vonyítva egyet a másik irányba nekiiramodtam. Jobb, mintha ráugornék. Ő is kijött a sodrából, akár csak Én. Jobb is, ha egy ideig nem megyek vissza...Bár az éhség nagy úgy! De, előtte lenyugszok.
Ennek fejében rohanni kezdtem, és vagy 2 órán keresztül rohantam. Hogy minek? Ki tudja, Nem is nagyon érdekelt, csak jól esett. Meg aztán Sam a lelkemre kötötte, ha ideges vagyok rohanjak, különben bajok lesznek. Tessék, több ilyen sem lesz.
Aztán az éhség csak győzött rajtam. Így tehát, visszasiettem a háthoz, hogy végre egyek. ÉS micsoda csodálatos pillanatban tértem vissza. Kész is lett a nagy muffin, egyből kettőt fogtam és nekiálltam enni. Szerencsére Beth illata már nem érződött rajtam, ez volt a tiszta szerencsém...

Paul

Költőinek szánhatott kérdésére nem válaszoltam, hiszen mindketten pontosan tudtuk rá a választ. Egyikünk sem ismerte a másikat, csak régen azóta pedig nagyon sok idő telt el és rengeteg minden megváltozott. Olyan dolgok történtek, amelyeknek életem végéig titokban kell maradniuk ahhoz, hogy békesség legyen. Hogy senkinek ne okozzak velük fájdalmat és hogy ne gondolják azt elárultam őket. Nem tudom miről beszélek hiszen én magam is úgy érezem, hogy az lennék, nem számít mennyire mélyen nyomom el magamban az Alfát, attól még ott van, és nem fog eltűnni, csak mert én azt kívánom.
Mindazonáltal, úgy vélekedtem, hogy ha Paul így reagált a jelenlétemre, akkor Jake talán még rosszabbul fogja viselni ezt az egészet. Nem mintha azt terveztem volna, hogy átugrom hozzá beköszönni... Nem. Billy majd magától, vagy a pletykákból rájön hogy visszatértem, nem óhajtok vele személyesen is találkozni, mert a véleményem a távozásom óta sem változott szemernyit sem. Egyébként is, ennek a falkának már megvan a tökéletes alfája, tehát részemről a pokolba a hagyományokkal és azzal a hanggal amely mélyen bennem temetődött el.
Szinte ellökött magától, én pedig már megint azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem. De egy dologban biztos voltam; ebből elég volt. Majd ha eldönti hogy utálni akar, vagy semlegesen áll hozzám, akkor beszélhetünk, addig jobb ha távol maradok tőle. Sietve vettem vissza a felsőmet és a farmeromat, miközben Paul szitkozódását hallgattam. Mérges voltam-e rá? Igen. Vagy inkább magamra, amiért nem értem őt? Meglehet.
- Tudod mit Paul...? Cseszd meg. - közöltem velősen és mérgesen, ráadásként megéreztem, ahogy a remegés végigfut a testemen így egyszerűen hátra arcot vágtam neki és elindultam hazafelé. Minél messzebb tőle annál jobb, és akkor még le is csillapodok mielőtt még a ruháim látják kárát az átváltozásomnak. Hatalmas önuralmam van, de úgy tűnik Paul percek alatt képes felemészteni ezt.

Beth

-Mert Te marhára ismersz, igaz?- Tettem fel a költői kérdést, majd felsóhajtottam. Attól, hogy Ő is megnőtt, és Én is...Nagyon nem változott semmi. A jelleme ugyan olyan makacs, és ha nagyon figyelek még mindig meglátom mi jár a fejében, a szeméből kiolvasva. Ezt persze, nem úgy, mintha Sam csinálná, vagy az a vérszívó, szimplán ösztön. Meg aztán a gyerekkori "barátságra" alapozva...Na igen, a mi kapcsolatunk sose volt olyan jó, de kié olyan? Meg aztán, valakivel szívni kellett a másik vérét. HA már Jacob-bal versenyzek, akkor csak Beth maradt.
Az indoka jogos, nekem meg lehet bekéne fognom a szám? Ohh ugyan, minek? Úgy is kinyílik, és akkor csak még rosszabb lesz. Meg aztán szerintem neki sem lenne jó, ha nem most rendeznénk le. Ugyan, miket beszélek? Legyen bármi, mi mindig egymást idegeit fogjuk tépni, legyen bármi. Bár, ami azt illeti, igazán kíváncsivá tett, minek ment el? Bár, ha rajta múlik majd pár év múlva megtudom a dolgot. Addigra, mondjuk már nem hogy érdekelni. Meg aztán, mi a biztosíték rá, hogy holnap nem megy vissza? Kinézem belőle, hogy megint magára, hagyja Sam-et.
Tovább kokiztam, majd nemes egyszerűséggel kérdésekor elengedtem. -Belém mi ütött? örülnöd kellene, hogy nem ugrok a torkodnak! ÉS még a szememre mered hányni, hogy mi ütött belém? Neked aztán van bőr a pofidon...Bár mit várjak, pont tőled?- Kérdeztem, és csak költői kérdésnek szántam a dolgot. Választ nem vártam. Elléptem tőle, majd illedelmesen elfordultam és megvártam, hogy felöltözzön.
Bevallva magamnak, perverz gondolat futott végig az agyamon, de egyből el is kergettem. Nincs az a pénz, amiért megtenném, meg aztán, hogy nézne ki ha a két "ősellenség" összeállna, akár csak egy menet erejéig? NA meg aztán, Beth nem olyan. É ki tudja, lehet talált magának valakit.
Minek gondolkodom Én ezen? ÉHES VAGYOK! Inkább azon gondolkozzunk! De nem kell a gyomrom megint korgott. Miért is ne, enni kéne valamit. Ideje lesz visszaindulni.

Paul

Valamilyen szinten igazat adtam neki, de ezt semmi pénzért nem lettem volna hajlandó nyíltan ki is mondani. A régi piszkálódásnak, nem volt éle kettőnk között, csak a másik bosszantása volt a cél. Most azonban Paul szavai olyan mély sebeket ejtettek rajtam, hogy nem akartam hogy ez így menjen tovább. Még annak ellenére sem akartam, hogy tudtam, hogy megérdemlem, ezért is vagyok még itt. Talán ha kiadja magából a dühét, anélkül, hogy átváltozna és valamelyikünknek is komolyabban baja esne, akkor megnyugszik. Talán lenyugszik eléggé ahhoz, hogy amikor ismét találkozunk, az ne vádaskodással és a másik kínzásával kezdődjön.
- Ezt úgy mondod, mintha annyira ismernél. - jegyeztem meg elgondolkodást mímelve az arcomon. Holott mindketten tudtuk, hogy az eltelt két év éppen elég volt ahhoz, hogy mint két idegen álljunk egymással szemben, akik egyszer régen ismerősek voltak. Hát igen, régen sem tudtam megmondani mi jár a fejében, mert a képességemet eszem ágában sem volt bevetni ellene. Ha használtam volna a falka tagjain azzal elfogadtam volna azt, ami nem vagyok és sosem leszek; Alfa.
- Mert itt van az otthonom és a családom. - feleltem egyszerűen a kérdésére, ahogy lassan kiértem a vízből a homokba. Mert ahogy kimondtam a szavakat, tudtam hogy ide tartozom még akkor is, hogy ha a falkából sokan legalább annyira haragszanak rám, mint Paul. Nekem viszont itt a helyem, hogy ha már az apánkat nem találtam meg, legalább én elmondjam Samnek, hogy jó az amit tesz. Hogy jó vezető.
Szó nélkül álltam meg egy lépésre Paultól, s kissé meglepődtem, amikor felém nyújtotta a ruháimat, de ennek ellenére elvettem tőle. Azonban amikor összeért a kezünk ő váratlanul megragadott és magához rántott. Fogalmam sem volt hogy mi történik körülöttem, csak azt fogtam fel, hogy Paul egyszerűen megölelt. Én pedig halk sóhajtás kíséretében lazítottam el megmerevedett testemet. Egy pillanatra éltem a gyanúperrel, hogy a dolog verekedésbe fullad, de úgy véltem ettől nem kell tartanom. Meg aztán... ki látott volna meg minket. Kinek mondtuk volna el, ha úgy alakul a dolog. Én senkinek és szerintem Paul sem... azzal jóformán aláírná mindkettőnk halálos ítéletét a tudtán kívül.
- Mi ütött beléd? - kérdeztem meg végül csendesen, mert fogalmam sem volt, hogy még is hogy jutott eszébe megölelni, nem mintha nem esett volna jól, de annyira ismertem régen őt, hogy tudjam ez közel sem a megbocsátás. Mindig is harag tartó típus volt.

Beth

-Na látod, ebben igazad van. Neked a faképnél hagyáson kívül, más búcsú nem megy.- Sziszegtem, és kedvem lett volna nekiugrani. De mivel nő és valamilyen szinten a falkába tartozik...Nem tettem. Valamilyen? Tévedés, teljesen a falkába tartozik csak cserbenhagyott minket. Egyébként, minden stimmel.
Az igazat megvallva rosszul esett, hogy csak úgy itt hagyott...Nem mintha, olyan jó lett volna a viszonyunk, de azért megvolt az a kis plusz, amit valahogy sikeresen mindig kikerültünk, de tudtuk, hogy ott van.
Sam majd elküldi...Na igen, pont Sam lenne az, aki elküldené? Ha ezt tenné igen nagyon meglepne. A két év alatt nem egyszer emlegette, a nővérét. De melyikőjük nem? Jacob és Sam ebben igazán egy síkon voltak. Mondjuk feltehetjük a kérdést, miben nem?
-Ott sem voltál hasznos, itt meg szükség nincs rád, Beth. Minek jöttél vissza?- Kérdeztem rá konkrétan a dolgokra, majd feszült figyelemmel követtem a mozdulatait. Ha jobban belegondolok, magammal hozhattam volna Jac-et. Biztosra veszem, hogy jól ellenének. Én meg visszamehetnék eni. Evésről jut eszembe...De már késő volt, megkordult a gyomrom. Tudtam, hogy ennem kellene mielőtt eljövök. De hát...Merem ajánlani, hogy legyen még pár comb, különben igen zabos leszek. Mivel már kiért a partra, igen kedves leszek hozzá és...Lehajoltam, majd felé nyújtottam a ruháját. És annak ellenére, ez is mennyire az elveim ellen volt...Amikor a ruháiért nyúlt, megfogtam a kezét és megöleltem. Csak úgy a szokásosan, majd átfogtam a nyakát a kezemmel és a hüvelykujjammal elkezdtem a fejét dörzsölni.

Paul

A szavai bizonyos mértékben leforráztak, de be is bizonyította vele, hogy nem csak én nem ismerem őt, de ő sem ismer engem. Fogalma sincs, hogy milyen lány áll előtte tulajdonképpen, de ennek ellenére fájt. Basszus, hát hogy ne fájt volna, elvégre a két év alatt folyamatosan azért imádkoztam, hogy ne felejtsem el őket, hogy az együtt töltő idő emlékeit ne fakítsa az idő, különben nem tudtam volna végig csinálni az egészet, amit elterveztem. Na nem mintha ez sokat változtatna a dolgokon, elvégre üres kézzel tértem vissza.
- Fogalmad sincs miért mentem el. - jelentettem ki és a hanghordozásommal egyértelműen tudattam, hogy ha rajtam múlik akkor nem is fogja megtudni. Ha visszatekintek az életemre, igazából semmit sem csináltam túl jól. Egyedül a Sammel való viszonyom az, amire büszke vagyok, ahogy arra is, hogy mennyi mindent ért el. Megérdemelte volna, hogy az a szemét, aki az apánknak nevezi magát lássa, mit veszített. És hogy felfogja végre, hogy rosszul diskuráltak annak idején a választásaikat tekintve.
- Ha Sam akar, majd ő elküld. - zártam rövidre ennyivel a beszélgetés ezen részét. Nem óhajtottam kiadni Sam-et, azzal hogy elmondom mennyire örül nekem, amikor tegnap este hazajött és én ott ültem a küszöbön. Csak mint régen, amikor nem vittem kulcsot és kicsuktam magamat a házból. Ennek ellenére, persze úgy éreztem, hogy az én feladatom vigyázni rá, az én feladatom megvédeni, hiszen az öcsém.
- Nem tulajdonképpen semmi hasznom nem származott belőle. - közöltem vele, még mindig rémisztően nyugodt hangon, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve lassú léptekkel elindultam szépen kifelé a vízből, egyenesen Paul felé. Tekintve, hogy állt a levetett ruháim mellett. Viszont éreztem, hogy a keserűség megtölti a szívemet a szavaira, de ezt nem mutattam. Ezek urán rettegtem, hogy mi lesz vajon, amikor Jake-el találkozok.

Beth

-Ugyan úgy, mint múltkor? Ohh kérlek, ebben Te vagy a "mester". Minek jöttél vissza? Jól megvoltunk nélküled is. Igazén visszahúzhatod a kényes kis s*egged, Londonba.- Sziszegtem át a fogaim között. Nem nagyon zavar, hogy elment felőlem aztán. ha neki ott jó. Az már viszont zavar, hogy egy szó nélkül képes volt itt hagyni a falkát. Ahhoz képest, hogy régebben mennyit szívtuk a másik vért, számíthattunk is a másikra. Illetve, Ők számítottak rá, nekem meg nagyon mindegy volt. Végül is ha kellett volna, Ő is Rám és Én is Rá. Erről soha s nem esett. Ugyan minek? Volt neki elég rajongója. Nem kell neki még egy. Meg aztán, hova lett volna a tekintélyem, ha leállok pont vele flörtölni. Ugyan kérem! Ez még viccnek is rossz.
-Minek jöttél vissza? Sam megvolt nélküled. Mint Te is látod. Meg aztán. Kivert kutyáknak itt nincs helyük!- Nem ezt senki másra nem értem, csak rá. Senkire nem mondanám, hogy kutya, főleg, mert Én is farkas vagyok. Mondjuk...Ezt nem Én mondom meg, de nem nagyon érdekel. Felőlem fogadják vissza a falkába, Én nem vagyok köteles pont vele együtt működni. Meg eztán, Sam nem osztana be minket egyszerre. Ha meg igen, akkor biztos, hogy másik irányba mennénk. Már csak a megszokás végett is.
-Egyébként, miért is nézném a hátad? Nem vagy Te annyira jelentős személy, hogy pont téged nézzelek. Ennyire nagy lenne az arcod? Még is van valami hasznos abban, hogy Londonban voltál. A pofid ennél már nem nagyon tudna nagyobb lenni.- Mosolyogtam rá gúnyosan továbbra is. ha mutatnék érzelmeket, keserűség lenne az, amit úgy isten igazán megmutatnék neki. De ugyan, minek? Nincs értelme, meg aztán nem érdemli meg, hogy lásson tőlem bármi ilyet is.

Paul

Csak álltam a térdig érő vízben és a parton álló fiút... miről beszélek, férfit figyeltem, akivel együtt nőttem fel. És akinek a tekintete, most riasztóan idegennek és gúnyosnak hatott számomra. Sosem láttam Pault azelőtt, ilyennek, ennyire... leginkább távoli, talán így tudnám pontosan megfogalmazni a dolgot. Nem álltunk egymáshoz annyira közel, de ahhoz elég közel hogy a lehető legtöbbet piszkáljuk egymást, de ez valami olyasmi volt, ami együtt járt a gyerekkorral. Valami furcsa, nyakatekert barátság volt a mienk... volt, mert én egyszerűen eltűntem előlük. Az ő szemében tisztán láttam, hogy talán árulónak tart és ez szíven ütött.
Lassan indultam felé, de alig léptem két lépést közelebb a parthoz, ismételten egy kisebb kődarab zúgott el mellettem, ez azonban ár súrolta az arcomat, amelynek nyomán vékony vércsík kezdett szivárogni a felsértett bőr alól. Elenyésző volt és tudtam, hogy hála a gyors gyógyulásnak, igen hamar be fog majd gyógyulni. De a felszíni sem össze sem volt hasonlítható azzal, amit a szívemben éreztem. Nesze nekem, most aztán majd megkapom a fájdalmat, ami egészen a két év alatt kísértett.
- Ha elmennék, újra csak a hátamat látnád, vagy még azt sem. - vágtam vissza ennek ellenére élesen, de legyőztem a kényszert, hogy az arcomra gúnyos mosoly üljön ki. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy Paul az, aki a legkevésbé tudja megőrizni a hidegvérét. Nem állt szándékomban annyira felbosszantani, hogy átváltozzon. Ennek ellenére magam sem tudom miért de nem tudtam elhinni, hogy bántana, hogy nekem támadna. Még az előbbiek fényében sem, és még abban a tudatban sem, hogy egy ismeretlen Paul áll előttem.

Az igazat megvallva, sose gondoltam, de Én kimondatlanul haragudtam Beth-re. Nem csak azért, mert nem mondta el, amikor átváltozott, de azért is mert csak úgy ott mert minket hagyni. Ohh és a legjobbat, még nem tudja, hogy van még egy falka. Na mondhatom gratulálok ennek a 2 éves eltűnésének.
A köszönését elengedtem a fülem mellett, majd egy újabb kőt hajítottam felé, ez viszont már súrolta az arcát, és egy apró kis hámfelület sérülést okozott rajta. Nem nagyot, Sam megölne ha bántanám a nővérét. Ohh ugyan dehogy. Veheti köszönésnek.
A bandáról meg...Én ugyan nem szólok neki. Nem látom értelmét. Majd Sam beavatja. Meg a falka többi tagja. Nagyot ásítottam jelezve, hogy unom a pofiját. Ettől kezdve Én bemutatkoztam. Élek és virulok, ahogy látom Ő is. Szimplán sarkon fordultam és elindultam vissza a táborhelyre. Egy nagy bökkenővel, hogy érődik rajtam a szaga. Hát, engem nem zavar, de Sam tuti kérdőre von majd miatta, szóval vagy magammal viszem vagy lemosom a szagát. Bökkenője, nincs szappan a közelben...Majd kitalálok valamit.
Bunkó lettem volna, amikor nem köszöntem vissza? Lehet, de ismer már egy jó pár éve, és ebből kifolyólag felfogja a dolgokat. ha nem...Igazából tudom sajnálni. Mondjuk igen nagy személyes sértésnek vettem, hogy nem ismert egyből. Ha Én képes vagyok Őt felismerni egyből elvárom, hogy Ő is ugyan ezt a tiszteletet tanusítsa. Bár, az évek alatt nem hinném, hogy bármiben is változott volna, így azt sem vártam, hogy megismerjen. Ismerem már Beth-et. Ha akar valamit, utánam jön és közli. Ha meg nem. Örvendtem!
Sose hittem, hogy ezt fogom tenni...Feladom az elveim és köszönök neki...Borzalmas. Biztosra veszem, hogy beteg vagyok, de...Nagy nehezen rávettem magam, hogy megforduljak, majd kinyitottam a szám is, és annyit böktem ki rajta, hogy :
-Szia. Megtanultál köszönni? És most elköszönsz vagy köszönsz, mert visszajöttél?- Na ez azért még is csak több mint amire Én számítottam magamtól.

Paul

Hagytam, hogy a tenger hűs vize egy kissé lehűtsön és a bőrömet átitassa a sós tengervíz jellegzetes illata. Régen mindig is imádtam, még annak ellenére is, hogy ha a tengerből távozva záros hatásidőn belül nem zuhanyoztam le, akkor bizony igazán marni kezdte a bőrömet a só. Emlékszem anya hányszor elmondta, hogy egy fiatal lány nem úszkálhat csak úgy amikor kedve tartja a vízben, hiszen bárki megláthatja. Nos, én sosem foglalkoztam azzal hogy ki lát meg belőlem és egészen pontosan mit is, hiszen mindenkit ismertem La Pushban. A fiatalok pedig egytől egyik a barátaim voltak, ráadásul sosem gondoltam egy percig sem, hogy Jake vagy akár Paul leskelődni kezdene utánam. Ilyesmi sosem fordult elő, így nem éreztem, hogy bármiért is aggódnom kellene.
Váratlanul ért a közvetlenül a fejem mellett vízbecsapódó kisebb kő, amire azon nyomban felpattantam. Ennek köszönhetően persze már mindenem vizes volt, ezzel azonban képtelen voltam foglalkozni, mert a parton álló alak sokkalta jobban lekötötte a figyelmemet. Egy pillanatig meg sem ismertem, de aztán ahogy jobban szemügyre vettem, már azonnal tudtam, hogy Paul az.
- Szia... - köszöntem neki kissé megdöbbenve. Nem számítottam rá, hogy pont ő fog felbukkanni ráadásul az arcáról még csak azt sem tudtam leolvasni, hogy vajon Sam említette-e a falkának, hogy visszatértem. Bár mivel tegnap este érkeztem, nem voltam biztos a dologban. De a lényeg, hogy az egyik annyira félt találkozás, most bekövetkezett.

Az igazat megvallva a hátamra kívántam a mai őrjáratot. Épp pulykacomb volt a kaja. Erre Sam bejelenti, hogy ma Én vagyok a soros az őrjáratban. Mondanom sem kell, az ellenállásom a legnagyobb mértékben kimutatkozott rajtam.
Mondjuk, ellent nem mondhattam a falka vezérünknek, így kénytelen kedvetlen nekiindultam az útnak, természetesen előtte megettem egy combot. Még a végén éhen halnék! És az senkinek nem lenne jó. Borzalmas is lenne.
Kiugorva a faházból átváltoztam és körbe ügettem a területen. Nem értettem minek, tekintve, hogy vámpír ide nem jön be. De hát...
már épp visszaakartam menni enni, amikor egy igen ismerős szag...Akarom mondani illat csapta meg az orrom. Ha rá jönnék, hogy kié is. Jól van nem tehetek róla, a kajaszagon kívül nem nagyon ragadnak meg a szagok. Na ez sem igaz. Minden szagot megjegyzek...Ez is ismerős, de nem tudom kié. Az igazat megvallva, nem is nagyon érdekel. De mivel ismerős, így megnézem ki az. Maximum mentem egy plusz felesleges kört. Majd lekajálom.
Amikor a partra értem visszaváltoztam. Konkrétan egy farmer volt rajtam és azzal le is tudtam a dolgot. Azért nem lenne jó, ha valaki meglátna. Nem miattam, de Sam kiakadna...És ugye azt csak nem akarhatjuk.
És Sam-hez kapcsolva a nővére lebegett a víztetején. Szóval ezért volt olyan ismerős..... Kész szerencse, hogy emlékszem még rá.... Attól függetlenül felvettem a pólóját és megszagoltam. Mély levegőt szippantottam és legnagyobb meglepetésemre igen kellemes érzés töltött el...Borzalom.
Ledobtam a ruhát, majd a lebegő testre figyeltem. Nem mondom, hogy nem érzett meg, de csukott szememmel nem sokat lát. Ezért is fogtam meg egy követ és dobtam be közvetlen a füle mellett a vízbe. Szépet dobás volt, büszke is vagyok miatta magamra. A válasz reakciója meg külön örömet okozott. Ugyan, ha neki rossz, nekem attól csak még jobb!

Paul

Csak tegnap délután érkeztem de ma úgy döntöttem, hogy irány a jó öreg tengerpart, amelyet már olyan régóta nem látogattam meg.
Igaz hogy csak tegnap érkeztem, de Sammel már sikerült összekapnom, viszont még nem volt meg a botrány az öregekkel... na már előre félek, mi lesz ha ott elszabadulnak az indulatok. Ráadásul hogy egyáltalán mit szólnak majd ahhoz, hogy csak úgy visszajöttem, ahogy eltűntem, szó nélkül.
Ahogy elnéztem a hamarosan viharba forduló időt valahogy kedvet kaptam az úszáshoz. Szóval le a cipővel, a hosszujjú pólóval és a farmerrel. Egy fekete trikóban és egy rövid fekete kisnadrágban sétáltam bele a tengerbe. A víz másnak jéghideg lett volna, nekem viszont a magas testhőmérsékletem miatt éppen kellemes volt.
És szerencsére arra sem kellett számítanom, hogy magyarázkodnom kell egy embernek mivel vihar előtt egy árva lélek sem volt a parton. Be sétáltam a derékig érő vízbe és csak felfeküdtem, és hagytam hogy a víz lágyan ringasson és az eső az arcomra szemerkéljen.
Hihetetlen békés és megnyugtató érzés volt.
De nem tudtam kiverni a fejemből az emlékeket, amelyek minduntalan visszatolakodtak az előtérbe. De egyik sem maradt túlzottan sokáig csak elúsztak a szemeim előtt rég volt gyermekkorom pillanatai. Amiket Sammel, Jake-el és azzal a nagyszájú meggondolatlan Paulal töltöttem. Arról a makacs kölyökről is az utolsó gyerekkori emlékem hogy pont itt a tengerparton verekedtünk össze, azt hiszem 10 évesek lehettünk és Billy szedett szét minket. Még soha életemen nem láttam őt annyira dühösnek, mint akkor...

Éltembe egyszer jöttem be La Push-ba és akkor se valami pörgős esemény dús napom lesz, nem valami puhány farkast fogok ki és szemmel láthatólag tökm mindegy lenne neki, hogy most ött fekszik, vagy esetleg egy koporsóban. A pjzsot már rég leeresztettem, nem úgy nézett ki, hogy rögtön nekem ugrik a nagy semmiért, vagy legalábbis mert bemertem tenni ide a lábam.

- Az szép - bólintottam, mikor közölte, nem tudja ő se, hogy miért ordibál. Biztos van egy kis baja, mármint azon kívül, hogy farkas, bár szerintem az így is elég nagy vétség a világ ellen. Na mindegy. Érdeklődve pillantottam rá, amint lefekszik a homokba, majd felhívta a figyelmemet az amúgy is nyilván való tényre. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el gúnyosan.

- Tudsz tenni ellene valamit? - érdeklődtem egy árnyalatnyit gúnyosan. Nem mentem közelebb hozzá, bár úgy se nagyon tudna nekem ártani. DE soha sem leeht tudni.

- És miért vagy ennyire padlón kics farkas? - érdeklődtem. Ha már itt vagyok, nem vagyok hajlandó úgy elmenni, hogy jobban unom magam, mint mielőtt ide jöttem volna. Csak egy kicsit lenni poén.

~Lilo~

Nem tudtam, hogy mi lenne a legjobb megoldás, ismét elmenni és ezzel valószínűleg ujjabb fájó sebet ejteni Jake-en és valószínűleg az öcsémen is, vagy maradni és megvárni amíg mindenki meggyűlöl a múltbéli gyávaságom miatt és csak aztán elmenni. Jó lett volna látni a jövőt, de nekünk ez a bizonytalanság adatott meg nem a jövő ismerete. És most a tudatlanság mindennél nagyobb erővel és hatalommal bír felettem, mint eddig valaha is. Mindig is úgy gondoltam, hogy kivételesen erős jellem vagyok és egy erős nő is... sosem azt, hogy erős vérfarkas, aki mellesleg alfa. És ha már itt tartunk nem is végzem éppen jól a feladatomat, elvégre ha megnézzük találkoztam már rendes vámpírral. Ahogy ott álltam és az egyre viharosabbá váló szél megtépte hullámos barna hajamat egy illatot is felém hozott, majd egy hangot. Lassú mozdulattal fordítottam a hang irányába a fejemet, elvégre nem siettem, és ha akartam sem lettem volna rá képes. Itt és most nem. És ha meg akart volna támadni, azt már régen megtehette volna, úgy hogy még csak esélyem sem legyen védekezni.
- Tudom... még én magam sem. - feleltem halkan, s azt már csak magamban tettem hozzá, hogy régen rossz ez így. Rossz ez az egész helyzet, amibe belekeveredtem pusztán a létezésem jogán. Ráadásul a lány az illata alapján egy vámpír volt La push-ban... tudtam én, hogy csapnivaló alfa lettem/lennék, hiszem még csak elküldeni sem fogom. Nem zavar hogy itt van, amíg nem harap meg senkit, ha pedig csak rágondol azt tudni fogom és a lelkiállapotomon már nem fog rontani ha darabokra tépem. Szétszedem aztán pedig szakadt ruhákban vértől mocskosan, üres tekintettel visszamegyek a házba, és reménykedek, hogy nem találkozom senkivel sem... ha már hát isten irgalmazzon a lelkivilágának.
- Nem lenne szabad itt lenned. - mondtam végül, de magam is éreztem, hogy semmi értelme sem volt, ezért is ültem le egyszerűen a homokba majd feküdtem a hátamra és kedtzem a sötét eget bámulni.

~Beth~

Kellemes nap volt a mai, tökéletes egy kis sétára. Történetesen az eső sem esett, így a nap számomra felért azzal, hogy egy kis szabálysértés belefér a mai programba. Így át La Push felé vettem az irányt. A tengerpartra mentem, hátha arra nem nagyon rágnak be a kutyuskák.
Szép a tenger part, az egyik sziklán élveztem a bágyadt napsütést, mikor egy igen csak heves kuty-muty került a halló területemre. A zsagára elfintorítottam az orromat, majd magamköré vontam a pajzsomat. Biztos, ami biztos alapon.
- Hogy miért kiabálasz arra nem tudok válaszolni. - feleltem halkan, de biztosra veszem, hogy meghallotta, elvégre ha farkas, akkor jó a füle, ha nem tömte be valamivel. Kétlem, hogy ezt tette volna... Na mindegy, farkasokon nem fogok agyalni, ugyanis úgy se érteném meg a gondolkodás módjukat.
Inkább rápillantottam a lányra, mert az volt, ugyan is az én fülem is betömve... Laza hullámos barna haja volt, ugyanolyan színű szeme, és bosszantóan édes szaga. Egyszerű ruhát viselt, egy pólót és egy farmert. Nos nyilván nem vette komolyan a felöltözést, biztos kész volt, hogy alakot váltson. Nos mivel én nem akartam alakot váltani, na meg nem is tudok... Fekete csípő farmert és padlizsánszín felsőt viseltem.

~Lilio~

A Paul házában történtek rengetek emléket kavartak fel bennem ezért úgy döntöttem a mai napot sétálással töltöm. Tisztában voltam vele, hogy ezt nem fog segíteni és semmi sem lesz rendben, semmi sem lesz olyan, mint amilyen volt... sem Jake-el, sem Sam-el... vele sosem Paul-t pedig minden bizonnyal egy életre elvesztettem. Most éreztem úgy igazán mióta visszajöttem az otthonomba, hogy talán hiba volt... hiba volt visszatérni és felkavarni az állóvizet. Vagy talán a sors űz velem furcsa játékot, s bánik így el velem a múltban elkövetett hibáim miatt. Ez is könnyedén meglehet, de akkor nincs igazság. Nem szenvedtem már eleget? Nem volt elég, hogy itt hagytam mindent amit szerettem, mindenkit aki az életemet jelentette és jelenti most is? Mindössze azért mert annak születtem aminek...? Mert azzá akartak nevelni ami nem vagyok és nem is leszek soha?!
- MIÉRT?! - ordítottam teli tüdőből a tengernek, mintha csak ő rejtené magában a legmélyén a válaszokat, megannyi kérdésemre. Pedig tudtam, hogy nincs így... ez a tengerpart akkor is ilyen volt amikor elmentem és most is pontosan olyan. Minden lábnyomot elmos a habjaival, s után nem marad semmi más csak az üres homok... elvesznek az emlékeket szimbolizáló lábnyomok. Egészen a Londonban való tartózkodásom alatt folyamatosan az emlékeimbe kapaszkodtam, a felejtés ellen küzdöttem minden csepp kis erőmmel, amim csak volt... és most? Most pedig legszívesebben mindent elfelejtenék, amit csak lehetne. Eltörölném az egész életemet... elfelejtenék mindent, s akkor nem maradna semmi... én is olyan lennék, mint a homokos tengerpart... üres. Mélyen egészen mélyen üres... tiszta... békés.

Pedig én csak viszonylag barátságos akartam lenni, de ha nem hát nem erőltetem… Készültem volna elmenni, és bevallom eléggé csalódott voltam, ugyan is az emberek társaságát még mindig jobban eltudtam viselni, mint a saját fajomét. Na persze az ő szemében pusztán ember voltam. Ez így volt rendjén és nem is zavartattam magam emiatt.

- Kylie vagyok – mutatkoztam be azért. Minek bunkónak lenni? Nem érdemli meg. És habár nem vagyok gondolatolvasó, azért az arcán látszott, hogy nincs rendjén valami. Éppen megkérdeztem volna, mert hát a farkasok azért vannak, hogy védjék az embereket és ebbe minden beletartozott legalábbis az én véleményem szerint.

- Sajnos nem – ráztam meg a fejemet mikor a kocsi kulcsa után érdeklődött. Kicsit esetlenül álldogáltam nem sokkal messze tőle és figyeltem. Nem lehet olyan béna, hogy el hagyja, vagy még is? Egyáltalán miért a homokban keresi, és miért nem nézi meg a kabátja zsebében? Mind-mind olyan kérdések, amire nem tudtam. És ha meg akartam volna tudni, akkor bizony eléggé átléptem volna vele azt a bizonyos határt, ugyan is véleményem szerint eléggé bunkó lettem volna.

Ez mind szép és jó lett volna, mikor a viharos szél egy olyan illatot hozott felém, amitől majdnem dobtam egy hátast. Hát, ha nem is estem el, de megszédültem és el is támolyogtam az első szikláig, ami az utamba került és lehuppantam rá. Onnan néztem Bella-t aki úgy integetett annak a vámpírnak, hogy jöjjön be La Push-ba. Szerencsére a vámpír nem jött be. Akkor tuti, hogy a mentőket kéne hívni.

- Talán ismered? – érdeklődtem céloztam a távolban felbukkanó vámpírra. Ha ismeri, akkor remélem azt is tudja mi. És remélem nem lesz a vacsorája, mert jóban van egy olyannal, mint az a srác. Ráadásul pasi, tehát… Nem, nem, Kylie nyugodja meg, nem kell mindenkit hozzá hasonlítani… Nyugtattam magam, de nem sok sikerrel. Azért féltettem a halandót, bár mindenkit féltek, aki egy vámpírral áll szóba, illetve találja magát szembe.

Hallottam a lány megkönnyebbült sóhaját amint megtalálja a kulcsát. Hát örülök, hogy meg találta, de arról le is mondtam, hogy megkérjen vigyen be Forks-ba. Nem bírnám, ki ha netán a vámpír követne minket. Itt a „védett” területen is féltem. Na igen, utána olvastam, hogy hogyan működnek itt a dolgok. Muszáj volt, lévén amiatt, hogy jobban ki ismerjem magam, és ne legyen az, hogy még az egyenes utcán is képes legyek eltévedni. Mekkora gáz lenne…

- Te tudod - vontam meg a vállam, majd én is elmentem.

//semmi gond^^//

-Heh?- néztem a telefonra bambán. Az eső közben egyre jobban szakadt de már nem érdekelt. Csöndesen lépkedtem a rozsdás kocsim felé aminek természetesen nem tett jót, hogy egy vihar teszi otthon is a szabadon állna Carlie járőrkocsija mellett.
Mikor a hátam mögül valaki rám köszönt összerezzentem és rögtön szembe fordultam „támadómmal”.

-Szia!- köszöntem oda neki dadogva majd sarkon fordultam és indultam tovább a kocsimig. De amint oda értem a zsebemből eltűnt a kulcs…
~Ne már…lent hagytam…~ dörmögtem magam elé miközben elindultam lefelé. A lány még mindig ott állt…nem is ismertem de ott volt. Biztos én nem emlékszem rá…vettem le a következtetést de ez szinte lehetetlennek tűnt. Sok mindenre nem emlékszem de arra biztos emlékeznék ha egy ilyen lánnyal összeismerkedtem volna.

-Őőő…Bella Swan vagyok!- mutatkoztam be neki kétkedve. Egyelőre nem értettem…de kellett a segítség. Lehet neki jobb a szeme mint nekem vagy kitudja. Bár kinek nem jobb? Nekem se a szemem se mondhatni semmim nem jó…
-Nem…nem láttad a kocsikulcsom?- kérdeztem tőle halkan.

Majd ismét a kocsim felé néztem. Edward mintha egy falon kívül állna integetett nekem. Visszaintegettem de, én úgy mintha hívnám őt…megrázta a fejét és elindult a kocsija felé.
~Valószínűleg megvár…~ vontam le a következtetést aztán megint csak a fekete angyalra néztem, aztán mikor válaszolt kikerültem és a zuhatag, közepette kezdtem el keresni a homokban a kulcsot. Lehet, már elvitte a víz…akkor viszont apám nem áll jót magáért. És Edward is venni akar majd nekem egy autót…
~Úristen…~sikoltottam fel magamban és gyorsan tapogattam a homokban a kulcsomat.

Amint nem találtam meg csak csöndesen álltam fel és Kylie felé néztem.
-Mindegy...- mondtam halkan majd intettem neki tétován és elindultam Edward felé.

//Köszi ^^ És bocsi a sok bajlódás miatt :S //

Amint megéreztem az eső cseppeket felültem. Csöpögtem a víztől, és az sem segítette ezen, hogy eddig a vízben feküdtem. Telefonomat a zsebembe rejtettem, talán az még záraz volt. Minek sietni? Török ülésben fordítottam az ég felé a fejemet, és hagytam, hogy az eső az arcomra hulljon.

Kikapcsoltam és egyedül az eső cseppekre figyeltem. Eme békességet, egy hangos „Jake” kiáltás zavarta meg, ami a lánytól származott. Hát erről ennyit... Utána elugrált mellettem, és még le is fröcskölt. Nem számított így is csöpögtem a víztől. Viszont az én mobilom is megcsörrent. Csodálkozva néztem a kijelzőre, majd egyfajta keserűség, és talán egy enyhe düh is kerített hatalmába. A készüléket és a kezemet egyaránt beletettem a vízbe.

Két perc múlva elégedetten húztam ki onnan. Holnap elmegyek telefont venni. Könyveltem el magamban. Nem éreztem csalódottságot, se semmit. Csupán a szokásos űrt, viszont ez most nem volt kellemes. Talán amiatt, mert a vihar úgy kapott el, hogy nem voltam egyedül? Lehet... Tétován álltam fel és lépdeltem a halandó után.

Igazából nem szép hallgatózni, de ha már jó a fülem akkor miért ne használjam ki? Illetve az a kiabálás nekem is felkeltette az érdeklődésemet. Hát nem sok információt tudtam, meg talán annyit, hogy mit is keresett a csaj itt La Push-ban. Igaz, vele ellentétben én tudtam, hogy ő mit csinált ott, róla ez már nem volt elmondható.

Sóhajtottam egyet, mikor már közel voltam hozzá. Nem volt nagyon kenyerem a társalgás, de azért nem kéne csak úgy eltűnni a partról. Na meg van kocsija, hátha be tudna vinni Forks-ba.

- Szia – köszöntem halványan mosolyogva.

Csöndesen figyeltem a lány, aki nem akart mozdulni. Bár inkább csak bambultam ki a fejemből Edward vagy Jake hívására várva. Persze ezt otthon is megtehettem volna és lehet jobban ki is jött volna a lépés úgy hiszen a vihar ütemesen közeledett és én a feketeséggel ellentétben nem akartam megázni.

Az eső csöndesen kezdett el hullani. Még nem estek akkora cseppekben, mint amekkorákat a hatalmas szürke felhők ígértek. A telefon megcsörrent és én ügyetlenül ejtettem ki a kezemből majdnem a hullámokba. Gyorsan kaptam fel és lábaimat magam alá húzva védekeztem a hullámok ellen.
-Igen?- szóltam bele kissé rémülten.
-Hálló? Bella?- hallottam Jake rekedtes hangját. A lányra már mondhatni nem is figyeltem. Jacob hangjából valami megnyugvás de mégis zaklatottság áradt. Nem értettem miért ilyen zaklatott.
-Hívott Billy, hogy kerestél…valami gond van?- tette fel a kérdést. Ugyan mi baj lenne.
-Nem Jake…semmi baj, csak te akartál mindenáron találkozni, és most itt vagyok La Push-ban de lassan megyek is mert nagy vihar közeledik.- néztem fel egy pillanatra az égre. Jacob mintha megkönnyebbült volna. Viszont Jake nevét szinte ordítva mondtam ki. Erre valószínűleg a lány is feleszmélhetett.
-Sajnálom de most nem vagyok La Push-ban…-
-Igen Jake azt észrevettem…- Duzzogtam megjátszottan miközben a vihar is utolért.
-Figyelj Jake most le, kell tennem… majd ha hazajöttél, nézz át hozzánk…Otthon leszek! Szia!- meg se vártam még ő elköszön, rögtön raktam le. Leugrottam a szikláról persze egyenesen bele a habokba. Kiugráltam a partra szerencsésen lefröcskölve így a lányt de én ezzel nem törődtem. És már azzal sem, hogy fussak-e vagy sem. Már úgyis bőrig áztam. Lassan lépkedtem a kocsim fel. Zavart, hogy nem tudtam mit keresett ott az a lány. Miért feküdt így…és egyáltalán mi baja volt.

Újabb telefoncsörgés…nem volt kedvem egy újabb beszélgetéshez. De Edward volt így felvettem.
-Hol vagy?- kérdezte rekedt hangon.
-La Push-ban…- majd a vonal megszakadt…

Maradtam mozdulatlanul feküdve a parton. Én siettem sehova. Megakartam várni a vihart, hogy utána úgy érezzem a jeges eső cseppek mindent kimossanak belőlem és a végén üres legyek minden nélkül. Gondolataimat nem tudom elhagyni, de ha esik az eső legalább arra az időre megszabadulok tőlük. Nem kellenek kusza gondolatok, melyek csak arra jók, hogy gondolkozzak rajtuk, csűrjem-csavarjam és a végén kilyukadjak ott, hogy elrepült az idő, és én nem jutottam semmire, csak arra, hogy fölöslegesen rágódtam valamin hosszú perceken át, amik nekem óráknak tűnnek.

Kicsit feljebb kúsztam, hogy a víz ne érje a lábamat, bár már úgy is mindegy volt. Megfázni úgy sem fogok. Viszont nem akarom azt az érzést kelteni a lányban hogy vízi hulla vagyok, na meg gondolt sem akarok magamnak, hogy mit keresek itt, miért éppen így vagyok ahogy vagyok, meg a hozzá hasonló olyan kérdés, amitől én a falra mászok.

Feltámadt a szél, a hullámok jobban csapdosták a sziklákat, és a háborgó víz egyre több uszadékot sodort ki a partra. A víz már a csípőmig ért. A telefonomat, meg jó lenne kivennem a zsebemből, ha nem akarok újat venni, mert éppen egy kerek napja vagyok itt. Gondoltatott tett követett, de annyira lusta voltam, hogy felállni a világ minden kincsérét sem álltam volna fel.

Csak maradtam fekve és kész. A telefonomat a hasamra tettem, azt egy ideig nem fogja elérni a víz. Felnéztem az égre. A felhők gyülekeztek, de a közelgő viharról egyenlőre csak a szél tájékoztatott, na meg a tenger, de ha nem La Push-ban lennék, hanem Forks-ban akkor csak a szélből tudnám megállapítani, hogy vihar van.

Pechemre vagy nem pechemre a halandó nem ment el. Szemem sarkából azért megfigyelhettem hogy lány, de hogy kicsoda és miféle azt nem tudtam, azonkívül hogy a vámpírok szaga erősen érződött rajta. Kész szerencse, hogy legalább vegetáriánus vámpírokkal barátkozott, és nem ragadozókkal, bár akkor vacsorára biztos meg lett volna hívva, ahol ő lett volna a főmenü.

Sóhaj, majd enyhe bosszankodás, hogy belemerültem a gondolataimba és nem figyeltem hogy halad az idő. Illetve a jéghideg víz először csípte a bőrömet, de hamar megszoktam. Viszont, ha nem akarok úszni jobb lenne, ha kimásznék... de olyan jó volt itt feküdni, teljes békében és nyugalomban, és nem érezve, hogy figyelnek. Biztos gondolkodik azon, hogy mi a fenét csinálhatok a vízben, de ha már figyel, akkor nem adom meg azt az örömöt senkinek, hogy megmozdulok. Jó hullát játszani, senki nem zavar...

Csodálkoztam, hogy a mai nap nem akart a szeme előtt tartani Edward. Örültem is ennek és nem is. Szerettem vele lenni és most hiányoltam a jelenlétét. De ő sem lehetett mindig velem és vadásznia kellett, és nem tárhattam vissza akármennyire szerettem volna. Így úgy döntöttem meglátogatom régi barátomat Jake-et. Mostanában sokszor csörgött a telefon, hogy menjek el hozzájuk, de mindig akadt kifogás. Vagy, hogy mosnom kellett vagy takarítani, esetleg Carlie képtelen volt magának elkészíteni egy szendvicset vagy csak Cullenéknél voltam. De most, hogy minden el volt rendezve és apám is Harry-vel horgászott úgy gondoltam én is lenézhetek, La Push-ba, senki és semmi, nincs ami, visszatartson.

A piros kocsim alattam halkan morgott mintha meg akarná adni magát, de én legalább nem hergeltem annyira, mint Edward szokta. Neki az a szórakása, ha ki tudja akasztani a mérőt, de persze az én 100 éves csodakocsim nem bír ki ilyeneket.
Amint leértem első utam a Black házhoz vezetett. Halkan kopogtam mire, mintha Billy tudta volna, hogy én jönni fogok kiordított.
-Nincs itthon Jake, Bella, de átadom az üzenetedet, ha van…- azzal kigurult az ajtóig. Rézszínű arca kissé meggyötörtnek, nyúzottnak tűnt. Mint mindig mikor velem beszélt. Hisz engem már elkönyvelt a vámpíros lánynak, és meg is akart védeni de nem volt semmi ami miatt feladtam volna Edwardot. Ő volt az életem, és annak értelme. Akármennyire is szerettem Billy-t…Edward jelentette számomra a világot, és nem hagyhattam, hogy elrontsák ezt az idillt.
-Mondd meg neki, kérlek, hogy itt jártam…és majd hívjon!- mondtam hidegen. Sosem szerettem mikor Billy ennyire látványosan utálta, hogy Edwarddal lógok. Mit szólt volna, ha ő is jelen van most a mi kis beszélgetésünkkor.
-Szia Billy!-
-Szia Bella…és átadom…vigyázz magadra!- persze…jellemző…ki nem hagyta volna.

Hátat fordítottam neki de úgy gondoltam nem fogom újra elkezdeni az Üvöltő szelek olvasását és most nem is volt kedvem az otthon üléshez így lesétáltam a partra. Mint mindig most sem sütött a nap, a hullámok vadul csapkodták a partot. Csodás szerencsétlenségemre az egyik uszadékában majdnem hanyatt estem, de az a rossz egyensúlyérzékem most nem hagyott cserben. Még szerencse.

Az egyik sziklára ültem és az egyik lányt figyeltem, aki a parton feküdt. Fehér bőre volt és hosszú fekete haja. Számomra annyira hasonlított egy vámpírra, de persze én mindenkit az én Edwardomhoz hasonlítottam.
A telefonomat vettem ügyetlenül a kezembe majd kikerestem Jake számár és csörgetni kezdtem de csak a hangposta jelzett folyamatosan.

Az óra csörgésére ébredtem. Nem aludtam semmit, talán csak hajnalban aludtam el. Most voltam túl egy csomó repülésen, hogy végre ide érjek, az isten háta mögötti kisvárosba: Forks-ba. Igen, hölgyeim és uraim megérkeztem, hogy új életet kezdjek és mindent elfeledjek ami valaha is történt velem. Nos persze ez nem olyan egyszerű, ahogy csak elgondoljuk. Sőt, itt vagyok 19 évesen, lassan felnőve és mégis úgy érzem hiányzik a családom, akik mindig mellettem volt és vigyázott rám. Na jó, apám nem mert ő kondenzcsíkot hagyott maga mögött, amint megtudta, hogy anya vérfarkas. Nem keverendő össze ez a szó a mesékben és tévében látott filmekben lévő vérfarkasokkal. Nekünk a történelmük más. Na de nem akarok történelem órát tartani...

Felsóhajtottam és elfeküdtem a homokban, majd az égre pillantottam. Pár felhő volt az égen, ami arra engedett következtetni, hogy vihar lesz ma éjjel, ami annyit jelent, hogy én megint nem alszom. Nem, helyette merenghetek a múlton. Kezem lassan a hasamra csúszott, majd megint sóhajtottam. Talán mégsem volt olyan jó ötlet ide jönnöm, hiszen nem tudom mi várhat itt rám. Na is igaz, hogy itt azért itt volt La Push, meg az indiánok, akik szintén farkasok, bár azt igen kétlem, hogy akad olyan köztük aki át is van alakulva, bár ha azt nézzünk én csak egyetlen egyszer alakultam át, azóta semmi. Nem is veszélyeztet, hogy dühömben alakot váltok, nagyon türelmes vagyok, jószerével semmivel sem lehet felhúzni, nem bánom, inkább örülök neki.

Még egy sóhaj. Majd felvettem az előző gondolatmenetem fonalát...
Nem változunk át minden teliholdkor és megyünk vadászni, nem mi védjük az embereket a vámpíroktól. A vámpírok. A mondáinkban hidegeként szerepelnek, mi meg vagyunk a melegek, mert jóval melegebb a hőmérsékletünk a normál emberekénél... Jó nekünk, télen sem fázunk, erősebbek vagyunk, jobb a látásunk, szimatunk fülünk, minden. Na persze ez rám nem vonatkozik, jó ez így hülyeség, rám is vonatkozik, csak mikor átváltoztam nem tudtam semmit sem magamról, így könnyű példa voltam egy ragadozó vámpírnak, aki nem is kímélt. csodával határos módon azért mégis élek, és ezért hálával tartozom az orvosoknak.

Ahogy itt feküdtem a tengerparton, mert ha nem a motelban fekszem, akkor valami békés helyen, mert nincs olyan őrült lény aki vihar közeledtével kijön a partra. Na jó, akad egy-kettő. Na tehát, fel se tűnne senkinek, hogy élek-e vagy halok.. mozdulatlanul feküdtem és csak kér-három percenként vettem levegőt. Vehettem volna gyakrabban is, de kísérleteztem meddig tudom visszatartani a lélegzetemet. Hát az ötperces rekordomat nem tudtam megdönteni...
Békés magányomat léptek zaja verte meg. Nem emeltem fel a fejem, járását hallottam, nem tűnt se fajta beleinek, se ellenségnek. Csupán egy halandónak, akin vámpírok szaga érződött. Ha olyan bolond, hogy vámpírokkal lógjon, hát szíve joga, ki vagyok én hogy bele szóljak? Senki, csupán egy idegen, aki a homokban fekszik és élvezte volna a magányát.

...