Tengerpart melletti erdőszakasz

Pár percig semmi válasz, csak éppen a bokrok közt lapító illetőnek változott meg a szívritmusa. Nem tudom ez most számomra jót vagy rosszat jelent-e, de nem különösebben törődtem vele. Egy ideig még folytattam a saját utamat, vámpír szagot keresve, de nem találtam semmit. Az egyetlen, amit éreztem, egy nagyon erős bűz volt, aminek az eredete engem a fenyőre emlékeztetett. Bár azóta nyilván hanyatt is esett a tulajdonosa egy mocsárban. A tenger már közel volt és a só szépen lassan kezdett minden mást elnyomni, aminek kifejezetten örültem ebből a szempontból. Bárki is volt a bokrokban, remélem jól szórakozik ott magának, mert engem nem fog érdekelni. Mikor egy pillanatra megálltam, valaki közelebb jött hozzám. Egy indián férfi volt, valószínűleg a közeli törzsből származott, mintha már említették volna, hogy itt van egy. De kár, hogy régebben nem figyeltem oda az ilyen beszélgetésekre. Ki tudta, hogy egy nap pont itt fogok kikötni? A férfi valamit elkezdett mondani arról, hogy nem kéne itt lennem, meg belépni tilos szabály van érvényben. Mit érdekel az engem? Amint megtaláltam a célpontomat, már itt sem vagyok. Addig meg nem dől össze a világ, ha elvisel. Egy pillanatig vártam, mielőtt még válaszoltam volna neki, és közben folytattam az utam a part felé. Fogalmam sincs róla, pontosan mit tudhat a fiú és mit nem, de az biztos, hogy eltávolítani nem fog. Annyit igazán kibír, ha egy kicsit körül szaglászok. Bár ha eddig nem találtam itt vámpír nyomát, kevés esélye van annak, hogy ezután majd pont sikerülni fog. De a kevés még mindig nem egyenlő a nullával. Ha meg akarom találni, mindent alaposan át kell néznem, bűz ide vagy oda. Közben felelnem is kéne, mert ha szemmel ölni lehetne, az indián már megtette volna. Most szerencse, hogy kontaklencse van rajtam, a vörös pillantástól biztosan tele lenne a gatyája. Bár a hideg, acélszürke sem kecsegtet sok jóval...
-Keresek valamit, pontosabban valakit. Amint biztos vagyok benne, hogy nincs itt, eltűnök. - felelem hidegen, és továbbra sem állok meg. Ha valamit akar úgyis megszólal, addig meg legalább csinálok is valamit. Nekem semmi kedvem hozzá hasonlóan gyökeret verni egy ponton...

Ez a napom is úgy kezdődött, mint az összes többi. Korán keltem, hogy tudjak körbenézni La pUsh körül, hogy minden rendben van-e. Miután megreggeliztem kimentem a környékre szétnézni. Egy darabig emberi alakban mászkáltam, megálltam az ismerősöknél, mindenkihez benéztem és folytattam tovább az utamat.
Bevetettem magam az erdőbe, ahol végre nyugodtan átváltozhattam a másik, kicsit szőrösebb énemmé. Belevetettem magam a rengetegbe, hogy ellenőrizzem minden rendben van, nem fenyeget senkit veszély. Már éppen fordultam volna vissza, amikor hihetetlenül csípős, irritáló bűz csapta meg az orrom. Az agyam rögtön kapcsolt, hogy egy vámpír van a területünkön. Igazán reméltem, hogy nem egy Cullen lépte át a határt, mert hiszem az egyikünknek sem tenne jót. Amilyen gyorsan csak lehetett a szag irányába rohantam, ami a tengerpartról jött. Ahogy egyre jobban közeledtem a forrás felé óvatosan léptem. Az erdő szélén megálltam és tekintetemmel az idegent kerestem. Rögtön rájöttem, hogy nem a Cullenek közül van, de azért töretlen figyelemmel néztem Őt. Úgy tűnik nem voltam elég óvatos, mert az idegen lény kiszimatolt. Hangját hallva rájöttem, hogy ez a vámpír nem tud a mi létezésünkről.
Még mindig követtem lassú mozgását, amikor megállt én is lefékeztem. Mozdulatlanná dermedt én meg visszaváltoztam emberi lakomba. Meggyőződtem róla, hogy nincs mit félni, és kiléptem a fák mögül, tartva a tisztes távolságot.
- Nem szabadna itt lenned. Ez a mi területünk. Nektek tilos idejönni.
Karbatett kézzel néztem a lény minden mozdulatát. Ugrásra készen állva, ha natán támadna.

Ezt nem hiszem el! Már végig jártam a fél várost, de eddig semmi. Most már nem csodálom, hogy ide jött, annyi vámpír van a környéken, hogy maga a Volturi sem igazodna ki egy népszámlálásnál. Nem nehéz ebben a buja erdőben úgy eltűnni, hogy évekig ne fedezzék fel az itt létünket. Ahogy elnézem, ez nem lesz itt sétagalopp. Már megint az erdőt járom, de semmi nincs itt. Max. az a furcsa, hogy sehol nem érzem vámpírok szagát. Eddig mindig megzavarodtam a vagy 15-20 különböző aromától, erre itt csak a nagy semmi. Az egyetlen amit találtam, az csak egy kis émelyítő szag, de nem tudom honnan jöhet. Bár minnél közelebb megyek a parthoz, annál erősebb. Már értem miért nincs itt más, én sem szívesen töltenék el itt hosszabb időt. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha gyorsan körül nézek, majd eltűnök.
Egy ideig semmit nem találtam, amikor hirtelen elindultam a part felé. A só szaga még mindig mutatta az utat. Ráérősen sétáltam, élveztem, hogy most az egyszer nincs társaságom. Vagyis majdnem. Egyre közeledik valami, hallom a szívdobogását. Kicsit túl gyorsan közeledik emberhez képest, de nem biztos. Már annyira megszoktam a vámpírokat, hogy szinte furcsállom is, amikor emberekkel találkozom. Bárki is tarott ide, nem messze tőlem megállt. Eléggé ügyelt rá, hogy ne csapjon zajt, de nem lehetett nem észre venni. Ráadásul róla is sütött ez a furcsa szag...
-Ki van ott? - teszem fel a kérdést határozottan, mire tényleg megmozdul. - Ajánlom jöjjön elő, mielőtt én kezdem el keresni! - veszem kicsit erősebbre a dolgot, mivel nagyon lapít az illető. Mivel nem tudom mire képes, azért nem vagyok olyan hülye, hogy hátat fordítsak neki. Lassan elindulok újra a tengerpart felé, de úgy helyezkedve, hogy ő továbbra is csak jobb oldalról tudjon felém közelíteni. Ha támad, az lesz élete legrosszabb döntése...

Kissé mosolyogtam, mikor Leah rájött, hogy imprint van köztünk. Én már elfogadtam, sőt tulajdon képen örültem is neki. De ettől függetlenül aranyos volt látni a reakcióját. Olyan kis aranyos volt… Sok mindenen mentük keresztül Leah-val, így tényleg örültem, hogy együtt vagyunk. A gimiben még más volt. Egyikünk sem gondolta volna, hogy lesz a vége, de ez lett, és nem bánom.

- Szerintem már rájött, hogy vége – mondtam Leah-nak. – De ettől függetlenül beszélek vele, mert úgy illik. Nem lesz sétagalopp és azt is biztosra veszem, hogy repülni fog pár tányér… - mosolyodtam el a végére. Nekem nem számít, hogy Emily hogy fogja fogadni, ha nem hülye, és nem az akkor már rájött, hogy köztünk mindennek vége. Talál majd magának valaki mást… Erre újra elöntött a bűntudat, hiszen én sebesítettem meg… De ő volt rosszkor rossz helyen hiába szóltam neki, tehát nem tudok mit változtatni rajta.

- Ha elviseli jó, ha nem úgy is. A falka fontosabb, mint az egyén, ezt ők is tudják. Nem fognak lázadozni, vagy ha igen… Akkor majd a Vének elé viszem az ügyet. Mindegyikünknek érdeke, hogy a falkában az egységes hangulat, illetve béke ne bomoljon meg. – feleltem Leah-nak. Csak mosolyogtam mikor megéreztem a kézét a kezemben. Megszorítottam, hogy tudja, hogy mostantól nem fogom cserbenhagyni, mostantól végig mellette leszek.

- Akár mehetnénk is - vetettem fel az ötletet, hogy közben haladjunk is meg minden. Kéz a kézben mentünk tovább, és én a magam részéről nem törődtem azzal, hogy mit fog hozni a holnap.

//köszi a játékot//

A hatalmas rádöbbenés szinte villámcsapásként érintett. Rendben, hogy még gimiben szerelem volt de mióta farkas vagyok, úgy éreztem, hogy ez sokkal erősebb, mint egy szerelem. Egy idő után egy „szimpla” szerelemből kigyógyultam volna de ez megmaradt, sőt miután farkas lettem még erősebb lett…
-Úristen…- sápítoztam. Hiszen nem véletlenül történt ez így. Nem véletlenül szerettem jobban miután farkas lettem, nem véletlenül akartam annyira és nem véletlenül bosszantottam a falkát.
~Ő a bevésődésem…~ felnéztem Sam-re aki ebben a pillanatban adott egy puszit az orromra. Csodálkozva meredtem rá. Szinte el sem tudtam képzelni, hogy csak megtörtént velem is. Eddig annyira hihetetlen volt és most itt van az, aki a lelki társam. Az, akit nekem teremtettek és csak egy félreértés miatt volt az egész harc, az idegesítés.

-Csak nem szeretném, hogy miattam, változzon meg teljesen az életed…bár tudom ez szinte lehetetlen…- most nem dőltem vissza a vállára csöndesen néztem azokat a barna szemeket. Egy csomó kérdés annyira ki akart belőlem törni de csak szépen nyugodtan próbáltam felhozni a dolgokat. Mindegyik nagyon érdekelt így nem volt sorrend.

-Hogy fogod ezt beadagolni Emily-nek?- tettem fel az első kérdést miközben egyik kezemmel elengedtem, másikat még mindig hátán tartottam. Szabad kezemmel övé után nyúltam s gyerekesen kezdtem el játszani ujjaival. Hatalmas tenyerében enyém szinte eltörpült, de én legalább nem éreztem forrónak bőrét, hiszen ugyanolyan égető volt. Lassan már úgy éreztem nem is 42 fokos a bőröm…főleg most.

-Igen együtt…- tehát ő is így gondolja. Ami az illeti, mindent meg fogok tenni azért, hogy neki jó legyen és, hogy valamennyire is öröme legyen abban, hogy velem van. Bár még előtte (előttünk) van a egész falka, Emily. A megvető szemek, és még Isten tudja mi. Anyám mondjuk biztos ki fog ugrani a bőréből.

-Szerinted…könnyen elviseli majd a falka a változást? Bár lényegesen nehezebb lesz engem elfogadniuk mint…Őt…- már lusta voltam kimondani Emily nevét, és nem is akrtam, hogy csak ő legyen beszélgetésünk témája. Közben szememet kezeinkre emeltem.

Egyszerűen magamhoz öleltem. Nem volt szükség szavakra, ugyan miért is lett volna? Szerettük egymást és most már senki, és semmi nem is választhatott volna szét minket. Na jó, talán ha egy lökött vámpír most támad, de akkor annak vége is egyből.

Kérdésem talán nem volt nagyon jó, de igent mondott, és ennek örültem. Most már csak Emily-vel kell beszélnem, de ő feltehetőleg magától is rájött, hogy nincs valami rendben. Talán emiatt is sértődött meg. Amúgy ez engem jelen pillanatban hidegen hagy. Van fontosabb dolgom is, példának okáért az, hogy kitaláljam, hogy fogom közölni a döntésemet a falkával, illetve hogy ők ezek után, hogy fognak viszonyulni a karjaimban tartott nőhöz.

- Nincs mit megköszönnöd – adtam egy apró puszit az orra hegyére. Persze csókját alap hogy viszonoztam, miért is ne viszonoztam volna?!
Azt hiszem ha tudtam volna, akkor most szárnyaltam volna a boldogságtól. Hát igen… ez a szerelem, és ez az igazi imprint és nem az a röpke kis fellángolás, ami Emily-re volt jellemző.

- Ha nem értenék akkor se érdekelne. Más a falkát úgy se tudná vezetni. A srácok közül egy se képes rá hogy vezesse – vontam meg a vállamat. Na meg ebbe még a Vének tanácsa úgy is bele szólna, szóval erről ennyit. Ez veszetett ügy a részükről. Na meg… ha már itt tartunk, úgy se fog addig fajulni, hogy lázadozzanak, könyörgöm az igen csak gyerekes lenne…

- Igen, együtt – bólintottam mosolyogva. Talán ez életem egyik legszebb napja…

A levegő már fogytában volt így mikor eleresztett szája fogáságból nehezen és gyorsan kapkodtam a levegőt. Tényleg úgy éreztem ez az utolsó esély, hogy vele lehessek, hogy senki ne szóljon közbe a dolgoknak.

-Nem akarok kertelni, egyszerűen hiba volt Emily-t választanom..- hogy micsoda? Biztos voltam benne, hogy itt nincs rendben valami de valami eszetlen erő azt suttogta, hogy ragadjam meg az alkalmat.. Legalább szaván tudom fogni. És erre vártam egész életemben…s ki vagyok én, hogy ne élnék szerelmem kérésével…hiszen a gimi óta azért „sírtam” mert Sam Emily-t választotta helyettem. S most lehet az egész falka jobban fog utálni, bár ennél nem…csak Sam-et féltettem, hisz tudtam neki a falka az első s az mindenek felett így abba én egyenesen belepusztultam volna, ha miattam, kell lemondania a jogáról. Lehet, ezt nem mutattam volna de, belül fordult volna a lelkiismeret, de akármennyire is… túlságosan önző lennék ahhoz, hogy emiatt elhagyjam, ha újra az enyém lesz.

Szorosabban húztam magamhoz miközben erősen fontam karjaimat vállára, s fejemet nyakához hajtottam.
-Erre vártam egész életemben… nem tudnék nemet mondani…- mondtam halkan inkább nyakának és vállának, mint neki. De így is valószínűleg tökéletesen hallotta. Egyáltalán, hogy merte feltenni a kérdést? Hogy jutott az eszébe is, hogy nemmel válaszolnék, mikor ezzel nyaggattam a gimi óta, s most itt van előttem a lehetőség.

-Szeretlek Leah!- mivel érdemeltem én ki, hogy ezt halljam tőle. Felemeltem fejemet s szemeibe néztem.
-Tudod jól, hogy én is…- tátogtam szinte. Láttam szemében az aggódást így végigsimítottam hátán, s egy kissé erőltetett mosolyt küldtem felé.
-Köszönöm…- csókoltam meg aztán ismét nyakába temettem arcomat.
-Minden rendben lesz…meg fogják érteni…Emily is…- kit érdekel már, hogy megérti-e Emily? Tőlem is elvárta, hogy fogadjam el és értsem meg…most rajta a sor. Bár tény, hogyha még egyszer ugyanez történne, hogy Sam elhagyna…azt már biztos nem élném túl.
Csak Sam miatt aggódtam, hisz láttam és éreztem rajta, hogy feszült. Hogy zavarja a dolog de, örültem, hogy velem van. S most már visszatérhetett belém a régi Leah.
-Ha tényleg komolyan gondolod…-na igen…meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem csak átver…bár tudtam, hogy Sam nem olyan aki ilyesmivel viccelődne. -…megoldjuk ketten.- nyugtatásként megint végigsimítottam a hátát miközben magamba szívtam bőrének illatát.

A mámor mind az illata mind az, hogy végül engem választott megrészegített s már nem is tudtam s igazán nem is akartam már olyan "hárpia" lenni mint régen. fellélegezhet a falka is...

Túl hamar lett vége. Túl hamar lett vége mindennek, de abban már biztos voltam, hogy az imprintem nem Emily hanem Leah. És ez ellen nem tehet senki semmit, és azt hiszem, egy pár napig nem megyek haza, legalábbis azután, hogy beszéltem Emily-vel. És akkor még ott lesz az egész herce-hurca Beth miatt is… Nem könnyű élet, de a falka mindenek előtt.

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna Leah-nak, megéreztem ajkait a sajátomon és mint kiéhezett kutya kaptam utánuk és úgy csókoltam mintha most lenne a világvége és ez lenne az utolsó tettem a világban, mielőtt mind eltűnünk. Na persze nem volt világ vége, csak éppen a megvilágosodás köszöntött rám. Leah, meg megragadta az alkalmat és megint egy forró csók következett. Levegőt sajna mi nem nélkülözhetjük, így sajna el kellett válni a másiktól, és eljött az idő, hogy feleljek pár kérdésre, bár ha szemét lettem volna, de nem voltam az, akkor igazán megtehettem volna azt, hogy fogom magam és alakot váltok, lelépek. Na, az ciki és meglehetősen bunkó lett volna.

- Figyel Leah… - öleltem magamhoz és kezdtem bele – Nem akarok kertelni, egyszerűen hiba volt Emily-t választanom – nah fele már meg van. – Kezdhetnénk elölről? – kérdeztem.

Ha nemet mond, nem tudom, mihez kezdek. Akkor talán felcserélődik a szerep falkán belül és én leszek az, aki mindenkit kínoz mentálisan. Na akkor a Vének tuti Beth-et akarnák alpáhnak, de ha ez nem, akkor is lenne valami, és ez biztos…

Mondanék még mást, de az már védekezés lenne, viszont én nem akarok védekezni, mert végül őt választottam és nem Emily-t. Meg alapjába véve Leah jobb. nincs rá sok okom, hogy ezt mondjam, de Leah… ő volt a gimiben a mindenem, míg nem jött Emily, és akkor jött a fellángolás, amire mindenki azt hitte, hogy imprint… És még én is. És fájdalmat okoztam egy olyan személynek, akit igazán szerettem, meg még szeretek most is.

- Szeretlek Leah – mondtam ki végül a két súlyos szót, aminek még lesznek következményei, és talán a falka se fogja jól fogadni, de nem érdekel. Ez van és ezt is kell szeretni. Én vagyok az alpha és el kell, fogadják a döntésemet.

Egy pillanatra becsuktam a szememet s mély levegőt vettem. Éreztem, ahogy a tüdőmet s egész testemet átjárja a levegő. Jobb híján nem figyelhettem másra. Csak Sam-re és ez épp elég lett volna abban az esetben ha nem érzem úgy, hogy ha elmegy megint valami feketeséget hagy majd bennem.

-Jelenetet te szoktál rendezni Leah- hallottam. Fanyarul elmosolyodtam. Ismer már nem is kicsit. Úgy tűnik nem csak nekem jutott az eszembe, hogy én lennék féltékeny Emily helyében. Emily max annyit mondana, hogy…ejnye-bejnye…majd valószínűleg besértődne, s várná, még megvigasztalják. Nem mondhatni, hogy el lett volna kényeztetve, mégis néha úgy viselkedik. Persze nem lehet könnyű a farkasok mamijaként mindenkit megetetni és gondoskodni róla, de ő sem értett meg még annó engem…így én sem tettem soha…még próbálkozni se próbálkoztam őszintén.

Következő megszólalására, hatalmas késztetést éreztem, hogy felemeljem a fejemet és megnézzem az arcát, ami lehet sokkal több dolgot, elárulna, mint a szavak.
~Velem?~ Addig talán oké, hogy Emily-vel de velem ugyan mit? Biztos valami olyat, ami a falkával kapcsolatos. Hogy holnap ne ott járőrözzek, ahova be vagyok sorolva, hanem mondjuk a hegyeknél.

De amint éreztem meleg államon érintését, szinte elakadt a lélegzetem.
~Ez biztos megőrült…~ vontam le a következtetést. Húzza itt az agyamat és lassan már nem is, lenne csoda, ha féltékeny lenne Emily. De hol érdekel most ő engem? Forró ajkai enyémhez értek, s az, hogy féltékennyé tegyem Emily-t egy pillanatra elmúlt, viszont az, hogy Sam megőrült erősebben lángolt bennem. Mi történt azóta? Hiszen mikor én próbálkoztam könnyedén lerázott magáról, mint kutya a vizet s most ő vágyik arra, hogy áthágja a szabályokat. Ő…a nagy Alfa.

Ahogy ajkai elváltak enyémtől kérdőn néztem rá.
-Sam…mit…csinálsz?- kérdeztem tőle végül nagyon halkan. Szinte hallani sem lehetett. Emberi fülnek azaz biztos, hogy hallhatatlan Sam viszont valószínűleg tökéletesen hallja. Nem mintha ellenemre lett volna a dolog…de lehet később ő fogja megbánni…és nem vettem volna a lelkemre, ha ő is azt csinálja majd mint én…ez az én reszortom, hogy most visszaadjam neki azt ami velem történt.

Össze voltam zavarodva, de élveztem is a helyzetet. Legalább most élvezzem, amíg nem szól bele senki. Nincs mitől félnem. Nem lesz egyelőre következménye, hiszen csak egy csók volt…nem tudja meg senki. Se Emily, se a falka…ha csak nem akarok felvágni ezzel a többieknél. Még nem fáradtam bele ebbe a gyerekes játékba?

Szemeim még mindig mereven az övébe mélyesztetem alsó ajkamat harapdostam, de forró ajkait még mindig éreztem számon.

-Oké...ez...most ez mi volt? Ha össze akarsz zavarni hát sikerült...de...- nem bírtam s nem is akartam befejezni a mondatot. Hihetetlen vágyat éreztem ahhoz, hogy újra megcsókoljam s már nem is tiltakoztam annyira ellene. Lehet ez a utolsó esélyem s minden meg kell ragadnom. Számat újra övéhez tapasztottam s most próbáltam hosszabb ideig nem elereszteni.

Hát valahogy, valamikor egyszer, mikor megfogalmazódott bennem a kérdés, akkor sejtettem, hogy nem talált semmit. Akkor ugyanis nem törődött Emily-vel és jött volna, hogy elmondja. Talán még ajtóstól rontott volna ránk… Bár az nem neki a szokása…

- Értem – bólintottam, meg mondtam valamit azért, hogy mondjak valamit. Kételkedve néztem rá. Nem örülne neki, ha vele tartanék? Emily miatt aggódik? Mi történt itt? Nem voltam sokáig távol, talán egy fél délutánt, nem tartózkodtam La Push-ban és máris a feje tetejére állt a világ?

Szerencsére Leah újra önmaga lett és kinyögte, ha Emily nem bánja, akkor miért ne. Ugyebár amiről valaki nem tud, arról nem is fog tudni, egyenlőre. Csak ezt még Leah-nak is fel kell hozzam, ami pedig érdekes lesz..

- Jelenetet te szoktál rendezni Leah – mosolyogtam rá. – Emily-vel meg ne foglalkozz, úgy is meg kell beszélnem vele valamit… De ha már itt tartunk veled is – tettem még hozzá. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fog a döntésemhez szólni.

Nem emelete fel a fejét, így csak én nyúltam gyengéden az álla alá és fordítottam magam felé a fejét. Mélyen bele néztem a szemeibe, amiben kíváncsiság szikráit véltem felfedezni, majd egy gyengéd csókot leheltem ajkaira…

Kérdésére még mindig lefelé néztem, majd úgy ráztam meg a fejemet. Érdekeset? Semmi újat inkább úgy mondanám. Minden olyan, mint régen…és ezt sem találtam csak jött magamtól. Persze ez neki sem biztos, hogy jólesne. Bár…azzal ki törődött még annó, hogy nekem mi esett jól? Meg most ugyan ki törődik azzal?

-Semmit…- nem voltam valahogy bőbeszédű. De valószínűleg ő is tisztában volt vele, hogy ha lett volna valami, rögtön azzal kezdeném. Mert biztos nem az utolsó percekre hagytam volna azt, hogy jah és Sam… mielőtt haza mész…valószínűleg egy vámpír járt a területünkön. Lehet az fontosabb lenne, minthogy itt hadakozzak ellene.

Olyan gyorsan hadarta le a kérdést, hogy csak szemeim kerekedni kezdtek aztán kérdően, néztem Sam-re. De úgy látszik észrevette, hogy még akkor sem tudok ilyen gyorsaságban megérteni dolgokat így szépen lassan is megkérdezte.
Magamban majd kibújtam a bőrömből, de rögtön eszembe jutott, hogy nem biztos, hogy jó ötlet ez. Mit szólna hozzá Emily, a falka többi tagja? Az már mondjuk régóta nem érdekelt, hogy rólam mit gondolnak de ő az Alfa nem akartam, hogy rossz hírneve legyen, akármennyire is szívattam folyton folyvást. Szerettem és én sem akarhattam mindig, hogy rossz legyen neki.

-Sam…nem is tudom…- belül ott ordibált bennem a másik énem és erősen mondta, hogy Igen-Igen-Igen…de másik énem letűrte ezt. -…nem biztos, hogy örülne neki Emily…- fintorodtam el, és csak ezután néztem fel rá. Most íriszeim övébe fúrtam és alsó ajkamba haraptam. Hihetetlen mekkora vágyat éreztem iránta, hogy velem legyen akár egész este...vagy az élet többi hátralévő részében. El tudtam volna viselni őt több ezer éven keresztül is, csak mellettem legyen. Még akkor is jól éreztem volna vele magamat, ha csak érzem az illatát és foghatom a kezét vagy átölelhetem.

-De...- úgy tűnik mégiscsak győzedelmeskedik az az énem magam felett aki mindennél jobban szereti Sam-et. -...ha nem baj, hogy Emily féltékenységi jelenetet fog rendezni...-vontam meg a vállamat s szemeimet ismét lekaptam a földre.
~Aki féltékenyésgi jelenetet rendez az te vagy Leah...~ emlékeztettem magamat. Persze hiszen az egész családban mindigis Emily volt a jókislány...a pédakép. Sam is ezért szereti...

Elnyomtam magamban az erős késztetést, hogy felsóhajtsak, majd ezt követően Leah-t magamhoz rántsam és megöleljem. Az egyértelmű megcsalás lett volna Emily-vel szemben. De kérdezem én, hogy ez hol is érdekelt volna engem? Biztosan rosszul érintette volna, ha egyszer csak közlöm vele, hogy ’bocs, de én Leah-t választom mégis, mert te csak egy hirtelen fellángolás voltál a részemről.’ Mindenki csak nézne. Ennek a döntésemnek, meg Leah nagyon örülne, hiszen emiatt ostromolja a falkát mikor farkas alakban vagyunk. Nem tudok ellene mit tenni. Büntetni akar, de miért? Mert otthagytam, mert akkor azt hittem az a helyes döntés? Nem vagyok mindent tudó, mert alpha vagyok, sőt nem is én lennék az, hanem Beth, de ezt mélyen titkolom a többiek elől. Mindenkinek vannak titkai, nekem is akadhat pár. Titkokba még senki sem halt bele.

- Értem – bólintotta, mikor közölte, hogy ide van beosztva. – Találtál valami érdekeset? – kérdeztem. Magamat meg gondolatban szidtam. Lehet, hogy nem most kéne közölni vele, mire jöttem rá őrjárat közben, de akkor mikor? Mikor lenne rá alkalmas hely és idő? Ez most tökéletes. És egyébként is, Emily-vel is majd közölnöm kell, csak azt nem tudom, még hogy hogyan. Így is bűntudatot érzek amiatt, hogy régen megsebesítettem. Nem akarok újra fájdalmat okozni neki. De ha most így bele gondolunk mindenkinek csak fájdalmat okozok.

Nem, most már nem tudtam elnyomni a sóhajt. A három lépés távolság most meg igazán frusztráló lett. Jobban örültem volna, ha távolabb áll, de hogy vette volna ki magát, ha itt arréb tolom? Biztosan rosszul.

- Esetleg… - nagy levegő… mikor esett valami nehezemre hogy kimondjam? – Tarthatokveledazőrjáratodonazesttovábbirészében? – hadartam el gyorsan, de valamiért úgy érzem nem értette. Nos ez a gondolatom bizonyítást is nyert, mikor kérdő pillantásával találtam magamat szembe

- Azt kérdeztem, hogy veled tarthatok az est további részében? – ismételtem meg a kérdést normális tempóban.

Valamennyire sikerült is az, hogy elfelejtsem a dolgokat. Sokkal jobb volt ez így mindenkinek, de leginkább nekem. Még jó is volt, hogy nem farkas alakban vágtam neki az erdőnek, mert akkor bizony mindenki részese lehetne a kavargó érzéseknek. És igaz mikor farkas vagyok szinte mindenkire, ráömlesztem ezt a szerelmet, de nem ennyire érzelmesen. Így is csak önmagamnak mondtam el a teljes valóságot, a falka jelenlétében csak azokra gondolhattam, amiket ők is tudtak. Tudtam, hogy ezzel fájdalmat okozok Sam-nek, de önző módon úgy gondoltam, ha ő fájdalmat okozott nekem miért ne tehetném én is?

Újabb gondolatátmenetemből -amit nem is akart, hogy bekövetkezzen- egy olyan finom illat húzott ki melyet, nem érezhettem minden nap… Sajnos.
Reflexből nyúltam a szememhez, hogyha észrevehetetlen sós cseppek lennének arcomon, letöröljem. Nem láthatta, hogy szenvedek miatta.

-Szia!- hallatszott a halk hang hátam mögül. Nem ijedtem meg, hiszen az illatát is éreztem, és ha jobban figyeltem lépteit is hallottam, de mégis összerezzentem. Hasam hirtelen görcsbe ugrott, mint mindig mikor a közelében tudhattam magam.

Mikor már megbizonyosodtam róla, hogy észrevétlen cseppek, sincsenek az arcomon szembe fordultam vele.
-Hiányolni fognak…- de csak elgondoltam… kimondani képtelen voltam. Mintha…nem tudnám megbántani…
-Szia!- ezt persze tisztán ki bírtam mondani. De ebben a szóban minden bele volt sűrítve. Egy lépéssel közelebb léptem hozzá de még így is bőven megvolt a 3 lépés távolság.
-Most én vagyok ide beosztva…- hangom kissé fátyolos volt. Hihetetlen, hogy még mindig mennyire szerettem…hogy mennyi minden nem változott a gimi óta és mégis mennyi minden.
Nem mintha zavart volna, hogy itt van...sőt...csak mindig emlékeztetett a múltra...arra, hogy sosem lehet ténylegesen az enyém.

Lepillantottam az avarra és egy újabb erősebb széllökés sodorta arcomba a hajamat. Sóhajtottam egyet miközben kisepertem arcomból a fekete tincseket de még mindig a földet néztem.

Tegnap este éppen, hogy haza értünk Emily-vel, mikor felbukkant rág látott nővérem Beth... Hát volt nagy csodálkozás, az már biztos. A két lány velem mit sem törődve ült le pletykálkodni, így én végezhettem a "munkámat" azaz az őrjáratot. Sok minden járt a fejemben, mielőtt a nőveret megláttam volna, de hogy ő is felbukkant valahogy eszembe jutottak a régi évek. A boldog gyermek kor ami egy csapásra elillant, akkor a gimi, és a gimin belül Leah.

Nagyon sajnálom azt ami kettőnk között történt, de ilyen az imprint, habár azt már nem érzem olyan erősnek. Lehet, nem is az volt, csak egy hirtelen fellángolás. Nem szeretem, még magamnak se bevallani, hogy nincs, olyan nap mikor ne gondolnék Leah-ra. Lehet, hogy akkor ő az imrintem? Lehet.

Jó szerével, ezzel ment el az egész őrjárat és nagyon nem is figyeltem merre megyek. Talán ez az oka, hogy egész nap kint voltam, hogy gondolkodjak. Igaz, most hogy lement a nap, és eléggé későre jár visszaváltoztam, jobb szeretném, hogy egy falka tag se kapjon ízelítőt a fejemben dúló gondolat háborúból. Az csak fölösleges gondokhoz vezetne, és ha már itt tartunk...
Enyhe kis szellő borzolta meg a fák leveleit és számomra finom illatot hoztak felém.
~Leah~
Elmosolyodtam, majd az illatot nyomon követve indultam meg a lány felé. Nem tudtam elképzelni, hogy mit csinál itt, és féltettem is, mint minden falka tagot, de lehet, hogy őt jobban. Nem törődtem azzal, hogy halkan közlekedjek, hiszen a szélnek köszönhetően úgy is megérezte a szagomat, de ha nem, akkor arról biztosan tudhatta, hogy valaki jön, mert az állatok gyorsan eltűntek.

Magával az erdővel nincs sok gondom, sőt örülök, hogy valamilyen fás rész is itt a parton, ahová csak ritkán tévednek be az emberek, egyaránt nappal és egyaránt éjjel, vagy estefelé, ha a mostani alkalmat nézzük.

- Szia – köszöntem a lánynak halkan, hogy ne ijesszem meg. Egy közeli fának dőltem és onnan figyeltem.

Most valahogy nem volt kedven ahhoz, hogy farkas legyek és ez igazán ritka alkalmak egyike. Hiszen mikor hallani tőlem olyat, hogy szinte elegem van ebből?
Csöndesen lépkedtem az avarban, szinte hallani sem lehetett, hogy jön valaki, de ahogy az erdőbe értem máris érezni lehetett, hogy nincs hatalmas csend, hiszen az állatok ijedten rebbentek szét.
Miután beértem egy kisebb patak mellé kissé elgondolkodtam. Igaz nem volt olyan nagy az a patak, hiszen csak a tenger befolyó része volt, ami utat tört magának a fák között. Mély levegőt vettem majd lehunytam szememet miközben hagytam, hogy az emlékek átjárjanak. Most hirtelen apám halála jutott eszembe. Hihetetlen… hiszen nemrég még Seth-nek és nekem mesélte el, hogy mi is történik velünk, hogy mi ez az egész átváltozás…most meg már. Olyan hirtelen történt. És, hogy Victoria volt-e a bűnös még nem tudtam s nem is tudom…de ha igen…akkor nagyon súlyos dolgokra várhat. Apám volt akkor az egyetlen akire támaszkodhattam mikor először átváltoztam. Igaz anyám is mindig mellettem volt de ő sosem tudott a dolgokról semmit. Ő csak akkor állt ki mellettem mikor Sam és Emily összejöttek. Hm…ez már egy másik történet. Emily-vel azóta sem találkoztam és őszintén megvallva nem is akartam. Bocsánatot kért ugyan és ez volt az egyetlen, ami figyelemre méltó volt benne, de azóta már nem is keresett. Nem mintha hiányozna a dolog. Egy valami hiányzik, ami az övé…Sam. Ő mikor még nem volt ez a hülye bevésődéses dolog akkor annyira szép volt minden. Mindenki szerint mi voltunk az álompár…de egyszer csak jött Emily és összetört mindent, amit eddig felépítettem. És Sam meg csak ment az esze után…persze a szíve mást diktált, de muszáj volt a szerint cselekednie az „univerzum” mondta. Lehet ő nem is akarta, de valószínűleg ez már nem fog kiderülni. Vagy ha igen akkor is muszáj lesz azzal maradni akit neki teremtettek. Szempilláim alól egy sós könnycsepp gördült le de gyorsan le is töröltem és ismét a sima vizet kémleltem. Próbáltam semmire sem gondolni…csak a lágy hullámokra.
A fák körbe vettek és ez valamennyire megnyugvást okozott, hogy nem igazán vannak a közelembe. Nem látnak és így a fák oltalmában ez jólesett...Valamennyire.

...