Nagy Sziklák

Ahogy előre gondolhattam volna, felkapta a vizet, és azt hajtogatta, hogy "nem tudod min mentem keresztül."
- Lehet, hogy nem tudom, milyen volt számodra ez az egész, de... ezzel nem védekezhetsz.
Komolyan, meg kell nyílnia, és ha valakivel odáig eljutna, hogy hagyja, hogy segítsen neki, hogy engedje, hogy megértsék, neki is jobb lenne. Elhatároztam, hogy én leszek az a valaki, mégha ő ezt nem akarja egyenlőre. Most nem erőltetem tovább, különben is ijesztő lehet neki, hogy az első alkalommal ennyi mindent elmesélt magáról. Én úgy ahogy megtanultam bízni az emberekben, és azt is, hogy az sem baj, ha egy kicsit többet árulsz el valakinek arról, ami bánt. Bár ez egy kicsit felelőtlennek tűnhet.

Felpattant a helyéről, és a távolba nézett, megvonva engem jeges tekintetétől. A tenger vize tajtékzott, noha nem volt egy viharfelhő sem, a víz mégis mintha átvett volna emberi érzéseket, és annak a valakinek a dühét adná ki magából. Nem kérdéses, hogy kinek az érzéseit tükrözhette volna a víz.

Később megint engem figyelt, de nem mutatott túl nagy érdeklődést aziránt, amit mondtam. Kíváncsi voltam mi tereli el a gondolatait, talán az, amiről az előbb beszéltünk, vagy esetleg egy teljesen más dolog.

Nem akartam folytatni a "Jacob Black különös életének egyik fejezete" taglalását, inkább rátértem a találkozónkra.
- Hova mennél szívesen?
Miközben a helyszíneken agyaltam, eszembe jutott, hogy Bellával miket csináltunk és hogy régen találkoztam vele. De ő választotta azt az életet, aminek én nem lehetettem a részese. De Bellát ki kell vernem a fejemből, ami azt illeti, úgy éreztem, ez szinte már meg is történt. Már nem éreztem azt a mardosó fájdalmat, ha csak a nevét kimondtam magamban.

- Lassan mennem kéne... - nem értem miért mondtam, hisz még nem akartam elmenni. De a kis sétán hosszabra nyúlt, mint terveztem. Remélhetőleg a falkabeliek még nem keresnek, nem mintha különösebben érdekelne most. Tagjaimat mégis valami más irányította, felálltam a szikláról, és a tájat kémleltem.

Oké, kész vége. Nekem most van elegem. Miért szól bele abba amihez nincs semmi köze? Nem tudom. És én miért mondtam el? Még mindig nem tudom. Viszont azt hiszem, most adom fel, hogy engem érdekeljen az ok-okozat összefüggés.

Egyébként magam sem tudom, hogy mi a bajom Jacob-bal. Talán az, hogy veszélyesen helyes, és… ha egyszer… nem, nem akarok abba a hibába esni mint annakidején. Nem, egyszerűen nem akarom. Érdekes, hogy mikor az ember magával fojtat, kemény harcot kívülről csupán a közöny látszik meg az arcán és talán a szemeibe nézve, jó mélyen lehet megtalálni, hogy mi zajlik tulajdonképpen a lelke mélyén.

Nos, nálam is egy ilyen belső harc dúlt. Egyik felem engedett volna a Jacob féle csábításnak, míg a másik meg sem állt volna az északi sarkig. Sajnos ebben a helyzetben nem lehet okosnak lenni. Csak hagyni kell, hogy az ár sodorjon magával és ott szállj ki a sodrásból, mikor úgy érzed, hogy elég, vagy hagyod, hogy teljesen elsodorjon, de akkor már késő. Én nem akartam, hogy késő legyen.

Kerültem a srác pillantását, ami mikor megszólalt és szinte kioktatott, egyből felkaptam a fejemet és majdnem fel is pattantam. De végül még is ülve maradtam és hallgattam mit is mond. Kétségtelen volt benne valami halvány igazság, de nem tudok mit tenni. Én ilyen vagyok, és nem tudok és nem is akarok ez ellen semmit tenni. Nekem tökéletesen megfelel ez a Jéghercegnő állarc.

- Nem tudod min mentem keresztül. Újra felteszem a kérdést: Tudod mi a halál? Tudod milyen az, hogy meghalsz, majd feltámadsz? Tudod milyen kétségek közt lebegni? Hallani, hogy rimánkodnak, hogy ne halj meg? Tudni, hogy szeretnek, és nem akarják, hogy meghalj?
Tudod? – találn egy kicsit ingerült voltam, de most az egyszer nem érdekelt. Inkább felálltam és elindultam a szikla széléhez és elnéztem a távolba. Nem láttam át a másik földrészre, az nagy poén lett volna. Meg fordultam, minek nézzem a tájat, mikor van más nézelődni valóm is.. pölö Jake...

Majdnem megálltam és dobtam egy hátast... Végül erőt vettem magamon, és visszaültem, és nagyon kényszeríttettem magamat, hogy ne forduljak már ki a bőrömből. Mi van velem? Megőrjített teljesen ez a srác, pedig, alig pár perce ismerem. Jó formán semmit sem tudok róla, és így reagálok a jelenlétére... Nem ez már agyrém.

A következő meg szólalására csupán vállat vontam, inkább mondja tovább, nem kell itt a bevezető szöveg…

Valószínűleg nagyban gondolkodott valamin, mert szemöldöke összefutott, és álmodozva nézett vhol az egyik nagyobb kő és közém. Jobban szerettem volna ha a szemembe néz, de nem akartam megzavarni. Egy pillanatra a tengert kezdtem el bambulni, a hullámok morajlása tisztán hallattszott, ha jobban figyeltem, és kizártam a többi zajt a fejemből, akkor olyan érzésem támadt, hogy ott vagyok köztük. Persze egyszereűbben is ott lehettem volna lent, ha hódolok egyik la pushi, és farkasos extrém tevékenységnek, a sziklaugrásnak. De ha lenne is hozzá most kedvem, nem akartam, hogy addig esetleg ideje legyen faképnél hagyni Kylienak. Mert igen, mostmár tudtam a nevét, hacsak a keresztneve is volt az, de több mint a semmi. Mostmár elkerülhető az a helyzet, hogy "Szia őőő... lány, aki már meghalt egyszer és most zárkózott, na meg akivel megbeszéltem egy randit." Szóval ilyen elköszönés már minden bizonnyal nem lesz.

Csak megerősítette azt, amire eddig is gondoltam, hogy az egész vámpírtámadás rosszul érintette - és ugyan miért ne érintette volna.
- De ha kizárod magad körül a világot, azzal a jó dolgokat is elkerülöd, amikben esetleg kellemesen csalódnál. Előbb utóbb mindenen túl kell tenned magad, csak így élheted az életed nyugodtan.
Tapasztalat, a halálesetek elég nehezek, főleg ha valakinek olyan közeli hozzátartozója hal meg, mint nekem az anyukám. De erre szerintem magától is rájött, ha pedig még nem, majd rájön. Mégis valahogy úgy éreztem, szívesen segítenék neki visszaszokni a rendes kerékvágásba, esetleg valami plussz izgalmat vinni az életébe. Oké, talán a plussz izgalmaktól már eléggé elment a kedve is.

Az már kevésbé érdekelte, hogy Forskban lakik a Cullen klán, vagy nevezzük őket családnak. Gondolom nem akarta beleártani magát, és talán jobban is teszi. Elvégre ez nem az ő dolga, mégha ennek az utálatnak, amit a vámpírok iránt érzünk a vérében kéne lennie. Nos, engem sajnos nem tudom ennyire hidegen hagyni, főleg, hogy a barátom is ahhoz a családhoz járt.

- A falka teljesjogú tagja vagyok. - mondtam büszkén. - Csak nemrég kerültem be, mivel nemrég történt meg az átváltozásom is...
Nem akartam bővebben belemenni a témába, lehet nem is érdekli. Az viszont engem érdekelt, hogy miért jött fel ez a kérdés nála. Nekem eszembe se jutott volna. Jó, talán igen.
A hajába ismételtem belekapott a szél, és odakaptam a fejem. Az illatát felém sodorta, én meg úgy éreztem, nem tudnék enélkül élni.

- Most jönne az, hogy visszakérdezek. De nem úgy tűnsz, mint aki annyira odavan a farkasságért. Pedig vannak igazán érdekes és hasznos dolgai is. Nem mintha ezt választottam volna magamnak.
Na igen... talán ez lett volna az utolsó, amit választok. Mondjuk úgy elég nehéz, ha az ember nem is tud a létezéséről, vagy legalábbis ha nem hisz benne, mint ahogy én se tettem.

Vegyük, sorra mit tudok: egy én nem vagyok eszemnél, kettő még mindig nem vagyok eszemnél, három én hülye vagyok. Itt beszélgetek egy sráccal, akinek már a nevére is fény derült lásd: Jake, de akkor is. Nem mentem vele sokra. Még se hívhatom fel a tudakozót, hogy infókat tudjak mg róla, és ő rólam meg sokat meg tudott.

Nézzük tovább: sajna az ellen már nem tudok mit tenni, hogy kicsit hülye vagyok, de hogy esetleg Jake befogja a csőrét és engem ne analizáljon, az ellen tudok, nem tudok mit tenni. Nem, nem fogom befogni, se lesmárolni, nem, akkor inkább már fejest ugrok az előttem lévő tengerbe. Az viszont nincs kizárva, hogy a görög félisten, alias Jake nem ugrik utánam. És hogy őszinte legyek, nem is tudom, hogy ez most zavarna vagy sem. Ha végig gondolom, akkor talán nem. Valljuk, be nagyon jól néz ki. Még ha én nézem is, és mint tudjuk nekem aztán tényleg válogatós az ízlésem. Ő sem volt rossz, ő is görög félisten volt, csak az volt a gondja, hogy csinált rajtam egy új lyukat, amit aztán anyámék el is intéztek, míg én az intenzív osztályon nyomtam az ágyat.

Na tehát térjünk vissza Jake-re. Feltűnés mentesen pillogtam rá, de végül is minek? Már annyiszor pillogtam rá, hogy nagyjából tudom, hogy néz ki. Mi tagadás póló nélkül azért megnézném. Nem semmi izmokat sejtek a ruhadarab alatt. Mindemellett vonzó is srác, talán emiatt van az, hogy szinte kifordultam magamból, meg fordulok ki, mikor hozzám szól vagy akár mi. De most nézzük logikusan: ha nem lenne ez, akkor elmondtam volna neki magamról mind azt, amit elmondtam? Nem. Tehát nincs vita, vagy beleszerettem, vagy az eszem elment nyaralni. És inkább az utóbbi, mint az első.

Az észről jut eszembe, azaz eljut az agyamig, hogy most válaszolnom kéne, és csak halványan rémlik mit is kérdezett. Hát semmi gond, majd feltalálom magam. Nos, két rövid percecske elteltével sem jövök rá, hogy mit kérdezett, viszont továbbra sem figyelek rá, így előbb-utóbb az se nagyon fog feltűnni, ha lelép, na persze ezt nem akarom. És jön a megvilágosodás, na meg az, hogy rájöttem, tulajdonképpen én kéretem meg, hogy fejtse ki az egyik kérdést, amire már akkor tudtam volna válaszolni, csak lusta voltam akkor meg fogalmazni. Na, igen… a lustaság. Nem jellemző nagyon rám, de van mikor én is el tudok lustulni. Elljen a lustaság…

- Igen, a miatt vagyok zárkózott, mert nem akarok úgy járni, mint két éve. – bólintottam. – És hogy mi történt azután? Semmi különös, talpra álltam és éltem tovább az életemet, de mivel minden rá emlékeztetett fogtam magam és eljöttem Los Angelesből – tettem még hozzá. Remélhetőleg ennyi bőven elég volt belőlem. Ha az ő helyében lennék, bár régen sokk lett volna. Jó, mondjuk a stílusom is hagy néha némi kívánni valót maga után. Hát sajnálom, de ez van: vagy megszoksz, vagy megszöksz. Bár őt semmi sem köti hozzám, sajnos.

Már megint olyanokra gondolok, illetve olyan hülye gondolataim vannak, hogy már az egyenesen fájdalmas, meg egyszerűen kiábrándító és sokkoló. Figyelmesen hallgatom, hogy mit mond, illetve a hangjára figyelek, az aztán már nem érdekel, hogy kiről is beszél, míg nem kerül szóba egy vámpír család. Na, jó, én most költöztem ki Forks-ból. Semmi kedvem nincs egy vámpír család közelében lenni. Cöh… még az kéne. Gyorsan szerzek valami lakást, aztán pápá Forks. Ha kell, még megyek Port Angelesbe is, minél messzebb a vámpíroktól annál jobb. Bár… Ami kettővel már találkoztam azok mindenek voltak, csak nem vérszomjasak, vagy csak felém nem mutatták. És inkább az utóbbi. Így végül is mindegy hol is lakom. Bár inkább AL Push mint Forks.

- Nekem aztán mindegy mik, csak tartsák távol tőlem magukat – morgolódtam. Nem, nem szerettem a vámpírokat, és nem amiatt, hogy ölnek meg minden. Nem lenen bajom velük, csak ugyebár az egyik társuk megpróbált megölni, tehát inkább kerülöm őket. Jó messzikre és szép nagy ívben. És ha már a névnél tartunk talán nekem se ártana elárulni a nevemet. De sokkal érdekesebb lenne, ha nem tudná a nevemet. Nagyon érdekes helyzet lenne az már biztos, de nem vagyok gonosz, és azt se lehetne megcsinálni, amit szívem szerint tettem, volna. Jó két évvel ezelőtt még simán lehetett volna róla szó, de könyörgöm az akkor volt, most meg most van, ergo kilőve.

- Kylie - mondtam végül meg a nevemet. Vezetéknevemet meg megtartottam magamnak, ő se mondta az övét, én miért mondanám az enyémet…

- A falkához tartozol? – kérdezem. Eszembe jutott a beszélgetés múltkor Beth-tel. Ő is falka tag volt, ráadásnak rokona az alphának. Na, igen… én ezt el akarom kerülni, mármint a falkavezérrel való találkozást és akkor már a falkába való belépést is. Nekem tökéletesen megfelel magányosan, úgy se változok át, mihez kezdenének velem? Nem nagyon lennék hasznukra, azt meg nem akarom, hogy szégyenszemre a falkából kipakoljanak, mert haszontalan vagyok, legalábbis az ő szemükben.

De ha logikusan nézzük, akkor van is benne valami: mi haszna az olyan farkasnak, aki át se alakul? Talán szökőévbe, ha egyszer átalakulok. Nem szeretek farkas lenni, mert ott van a gondolat kommunikáció, ami annyit tesz, hogy sok olyan információt tudhatnak meg a falka tagok, amik nem tartozik rájuk. Hát erről ennyit. Ezt Beth-nek is elmondhattam volna, de most már késő bánat. Az Uley fiúval találkozást mindenesetre hanyagolni fogom, Jake-n meg még lesz időm sokat gondolkodni.

Ha otthagyott volna minden további szó nélkül, megértettem volna. De nem ment el, csak ott ült, és mosolyogva gúnyolódott rajtam. Nem ott volt a gond, hogy nem tudtam, mi az a halál, legalábbis a jelentését ismertem... inkább az volt a gond, hogy... meglepődtem rendesen ezen az egészen.
- Ha eddig nem lett volna világos, jelzem, mostmár biztosan megértettem mire gondolsz. Elvágták a párkák az életfonalad....
Lehet hogy ennek a mondatrésznek nem a Hercules című meséből kellett volna rémlenie, de most mit csináljak, gyerekkoromban én is láttam pár mesét. Ott viszont nem tudták elvágni Haerculesét, és túlélte. Vajon az övét sem sikerült elvágniuk, csak akarták? Vagy mi történhetett az ő "fonalával"?

Mikor a vámpír-gyomor lyukasztás dologhoz ért, értetlenül és sajnálkozva néztem rá. És valamiért dühös lettem. Mert hogy jön ahhoz egy mocskos vérszívó, hogy elvegye valakinek az életét, hogy elvegye az Ő életét? Aztán újra a gyomor lyukasztásra gondoltam... a vámpírok nem kiszívják az ember vérét, a csuklójánál, vagy a nyakánál? Nem mintha vámpírszakértővé nőttem volna ki magam. Azért sajnáltam, hogy az ösztöne nem volt olyan erős, hogy felfedje előtte a veszélyt. Mondjuk ha szerelmes az ember, akkor minden bizonnyal vak is, és kevésbé figyel ezekre a jelekre, mert minek is, mikor annyira boldog és elégedett? Az a vérszopó pedig ezt a boldogságot dopta el, ezt a lányt hagyta magára, az életéért küzdve.

Végül már biztos úgy néztem ki, mint aki megemésztette a hallottakat, legalábbis reméltem. Visszakérdezett, én pedig sóhajtva megmagyaráztam mire is gondoltam a kérdésemmel.
- Mi történt azután hogy... meghaltál? Azt már elmondtad, hogy az orvosok hoztak vissza. Gondolom ezért vagy egy kicsit... zárkózott.
Ezt magabiztosabbn mondtam volna, ha nem félek attól, hogy megbántom vele.
Észbekaptam, hogy talán túl sok kérdést tettem fel neki, pedig most látjuk először egymást. Mégis minden érdekelt volna amit mond, mégha valami teljesen érdektelen dologról beszél is.

Visszakérdezett, hogy nekem volt-e közöm vámpírokhoz, de ez afféle figyelemelterelésként hatott. Mintha magáról elakarná terelni végre a figyelmet. És mivel szinte megtudtam élete legfontosabb mozzatanait, engedtem neki, és válaszoltam.
- Eddig nem túl sok "közös élményem" volt velük. A legjobb barátnőm, vagyis... - hirtelen nem tudtam Bella ki is nekem, milyen kapcsolatban állunk még. És nem csak amiatt, hogy itt van ez a gyönyörű lány, hanem mert Bella a vámpírokat választotta. Hogy lehetünk így barátok?
- ... ezt nehéz elmagyarázni. De valaki aki fontos volt nekem, az itteni vámpírokkal állt össze. Forksban él egy család, akik vegetáriánusnak tartják magukat és nem emberi vérrel táplálkoznak.
Nekem ez mondjuk akkor sem tetszik, se a falkának. Ezért kötötték meg őseink is a szerződést.

- Amúgy még a nevedet sem tudom. Persze te se az enyémet. Jake vagyok. - kezemet felé nyújtottam, és egy féloldalas mosollyal próbáltam levenni a lábáról. Komolyan nem értem magam. Ilyen hamar túllennék ezen az egész Bella ügyön? Mert... eddig azt hittem szeretem Bellát.

Na igen, ez egy olyan téma amibe talán nem kellett volna bele merülni, de most már késő bánat, csak azt az egyet nem tudom, hogy én még mindig mit keresek itt, és válaszolgatok a farkas fiú kérdéseire. Jó, talán mert akarom hallani a hangját, meg őt figyelni a hajam mögül, meg... ÁLLJ!!! Miért viselkedek én úgy, mint egy szerelmes csitri?

Megesküdtem, hogy lehetőleg kerülni fogom a pasikat, erre itt vagyok egy görög fél istennel. Igen, valahogy efelett még mindig nem bírtam dűlőre jutni. Aztán ott van az örökös kérdései, na meg most beszéltem meg vele egy randint. ÉN! Egy RANDIT! Menten megáll az ész. Ilyen egyszerűen nincs, és nem is lehet. Illetve lehetni lehet, csak nem velem. Miért van az, hogy így büntet a sors? Mit tettem?
Jó, ez nem kérdés: mit tettem: egyszerűen nem haltam meg, nem adtam fel, az orvosok meg szintén nem adták fel, és már is meg van, hogy kerülök én ide.

- Jól hallottad. Nem szokásom ismételni magam, de most az egyszer kivételt teszek: meghaltam, feldobtam a talpam, a párkák elvágták az élet fonalát, leállt a szívem. Gondolom így azért már felfogható, nem? - pillogtam rá angyalian. Döbbentett az arcáról nem tudta eltűntetni, de ezt senki sem várta tőle. Annyira aranyos volt ezzel a bamba arcával, hogy csak na...
ÁLLJ, megint...
Mi a szösz van velem? Itt elmélkedek egy olyan srácról, akihez semmi, de semmi közöm sincs, csak annyi, hogy megzavart, és most itt beszélgetek vele, akarom, mondani bírósági kihallgatáson vagyunk, mert ő mindent akar rólam tudni. Nem mintha ez nem lenne kölcsönös, csak azért még is hogy nézne, ki ha én kezdeném el faggatni? Sehogy, na ugye... tehát ez kiesett. Magán nyomózót nem fogok felfogadni, mert ebben a kis poros városban mindenki ismer mindenkit, ergo ez is rossz ötlet. Tehát nincs mit tenni.
Mindenesetre bármi is a motiváció mindkettőnk esetében meg kell hagyni aranyos.

- Igen, tényleg meghaltam. Nem, nem vagyok szellem, élek és virulok, köszönhetően az orvostudománynak. Megállt a szívem, ergo klinikai halál, de ott még van pár perc, hogy újra élesszék a meghalt személyt. Tehát így élek. Az meg hogy a farkasok gyorsan regenerálódnak, az nem igaz újoncokra, akik csak két hete változtak át, és balszerencséjükre egy ragadozó vámpírral jártak, aki volt olyan kedves és kilyukasztotta a gyomrát - felelem. Na igen, az irónia nem hiányozhat a mondat végéről, mert akkor nem is én lennék én, akivel történt ez az egész.

Mai napig életem legnagyobb hibájának gondolom ezt az esetett, no persze erről a srácnak már nem kell tudnia, így is túl sokat tud rólam. Nem vagyok valami, hű de híres, csak egyszerűen zárkózott. Ami pedig a mostani helyzetemben igazán nem tűnik fel. Bár ha úgy vesszük alapvető kérdésekre válaszolok, hiszen az ember fia, vagy farkasa nem találkozik minden nap olyan személlyel, aki feldobta a talpát aztán még is itt van. Nos vannak csodák, a lá én, meg az hogy élek. Orvosi csoda, mondogatják mai napig is. Hát erről ennyit.

A srácra néztem, aki közben nagyjából megemésztette a hallottakat, majd egy újabb kérdést tett fel nekem. Nem fogy ki a kérdésekből? Vagy mi a szöszöm?

- Mi miután? - kérdeztem vissza. - Egy kicsit pontosíthatnád a kérdést, ha már így is faggatózol, vagy a kíváncsiságodat próbálod kielégíteni? - tettem még hozzá érdeklődve.

- És neked volt már dolgod vámpírral? - ez nem fontos kérdés, csak nem akarom, hogy csak én válaszolgassak, aztán a végén tényleg bíróság utánzat legyen itt. Vagy kihallgatás. A végén még benyögi, hogy 'itt csak én kérdezek'. Na akkor aztán tuti körberöhögöm, és elvonulok vissza a motelba. A reggeli béke már úgy is megszűnt.

Hirtelen mosolya igencsak meglepett, mintha kifordult volna önmagából. Először nem tudtam mire vélni, és megzavarodtam. Persze ez azért is történt, mert mosolya elragadott, nem tudtam levenni róla a tekintetem.
Közben leült mellém, najó, nem teljesen mellém. "Beleegyezett" hogy újra találkozhatnánk, én pedig már egyből azon kezdtem agyalni, hova is vihetném el. Érdekes volt, hogy nem gondoltam Bellára. Úgy gondoltam a mozinál jobban örülne valamiféle szabadtéri programnak. Mikor ráeszméltem, hogy min is gondolkozok, gyors megráztam a fejem.

- Remélem is. - feleltem neki.
Mikor a családjára tereltem a szót, pontosabban a farkas gének örökléséről, úgy láttam tényleg nem haragszik, amiért felhoztam ezt a témát. Ennek örültem, hogy nem rontottam el mindent.
Ő sem kérdezett vissza az én családfám bemutatásánál, talán mert félt, hogy az anyám halála még mindig olyan rosszul érint, és még nem tudtam elfogadni. Szerencsére egyik sem igaz, mivel hála optimizmusomnak, az élet vidám oldalát néztem, vagyis igyekeztem. Természetesen eleinte nehéz volt, de végül elfogadtam.

Újra ránéztem, hallgatva, vajon milyen tapasztalatai vannak ezzel a vérszívó fajjal.
Akaratlanul is betolakodott a szeme elé az a kép, hogy Edward Cullen, a sárpadt fehér bőrével, ijesztő vigyorával átkarolja Bellát. Hát igen...
- Mit csináltál?- néztem rá értetlenül, mintha ezt a rövidke mondatot kínaiul mondta volna el. Köztudott, hogy nem vagyok tolmács.
- Tényleg... meghaltál? De hogyan? És hogyan jöttél vissza? Rendben, hogy a farkasok regenerálódnak, viszonylag hamar, de... a halálból ők sem képesek visszatérni.
Aztán eszembe jutott, hogy lehet még emberként érte ez a támadás az egyik vérszívó részéről.
- Mi történt aztán?- kíváncsi voltam, hogy menekült meg, és mi lett a mocskos piócával, ahogy magunk közt szoktuk mondani mi, la pushi farkasok. Elképedt arcomon igyekeztem lazítani, nehogy úgy nézzek ki, mint aki szellemet lát. Mondjuk nem mindennap tud meglepni ilyesmivel engem valaki. Bár az is igaz, hogy manapság semmin nem kéne meglepődnöm. Elvégre vérfarkas lennék, vámpírok közelében. Ki tudja még melyik legenda igaz, amiről kissrácként azt hittem, hogy csupán egy mese, amivel ijesztgetni akarnak minket a vének, na meg az idősebb indiánok.

Rám cseppet sem jellemző módon kacéran elvigyorodtam, majd a srácra néztem. Nem tudom mi ütött belém. Na, jó, igazából semmi, csak tényleg nem kéne úgy viselkedni lépten-nyomon mindenkivel, mintha egy jéghegy lennék. Bár itt Forks-ban el se olvadnék, amilyen pocsék idő van... És érdekes módon nem ültem le,( csak két perccel később...) kérem szépen, hova tűnt a büszkeségem, na meg minden más érzelmem a félelmen és a bizonytalanságon kívül? Biztos elment nyaralni, hát jó utat nekik… Én meg itt maradtam, egyedül nyakig a pácban egy görög fél istennel, hű de jó nekem…

- Szavadon foglak – mosolyogtam rá, majd felültem a mögöttem lévő sziklatömbre. Ő is ül, akkor én minek álljak jót magamért? Na tehát lecsüccsentem, majd hallgattam. Azt mondjuk tudtam, hogy nem fog válaszolni a kérdésre. Azért az a legközelebb érdekel mikor lesz.

- Semmi gond – ráztam meg a fejemet. Jelen pillanatban nem gond, hogy beletenyerel a dolgok kellős közepébe még nem kérdezett olyat, amiről nem szívesen beszélnék.

- Értem – bólintottam, mikor a család fájáról mesélt. Az viszont üvöltött róla, hogy indián, meg hogy helybéli. Ezt nem is kellett volna mondania. Most hogy mondja én sem tudom melyik a rosszabb. Bár ha azt vesszük, engem apám személyes egy csöppet sem érdekel, viszont neki tényleg rossz lehetett, hogy elveszítette az édes anyját.

Igen, két perccel ezelőtt tényleg nem zavart, hogy olyanba kérdez bele, amiről nem kéne hogy tudnia. Viszont ezzel a kérdéssel olyanba nyúlt bele… Hát ez kész.

- Volt dolgom vámpírral, meg is haltam – feleltem szűkszavúan. Na kíváncsi leszek a reakciójára. Ennyire nyíltan még nem mondtam ki, hogy mi is történt két évvel ezelőtt. Na persze neki dátumot nem kell tudnia. Elég ennyi. Úgy is lesz kérdése, ha csak nem azzal fog törődni, hogy a leesett állát kaparja fel.

Hát igen, megzavarni a napfelkeltében az ő szemében minden bizonnyal felért egy halálos kimenetelű párbaj kihívásra. Szúros tekintetével méregetett tovább, de nem tudtam mivel tehetném bizalomgerjesztőbbé ezeket a szemeket.

- Akkor bocsáss meg nekem. Legközelebb jóvá teszem.
Nem kerülte el az ő figyelmét sem a legközelebb kifejezés. Ha errefelé lakik, vagy szállt meg, akkor biztos lesz ilyen, ha akarja ha nem.

Az előbb oylan bátran felhozta a témát, hogy farkas vagyok én is akárcsak ő, de mikor rákérdeztem honnan kapta, már nem tűnt ilyen készségesnek, hogy közölje az információt. Elhúzta a száját, de csak belefogott a történetbe. Kérdések zápora hangzott el a szájából, de nem tudtam eldönteni, hogy erre most válaszoljak-e. Úgy döntöttem költői kérdésnek szánta mindezt és tovább figyeltem.
Az apja egy szépen szólva barom lehetett, hogy elhagyta őket. Nem vállalta a felelősséget a tetteiért, és megfutamodott. Rendben, tényleg ijesztő lehetett megtudni a farkasok létezését, és elfogadni, hogy a felesége, és vaslószínűleg a lánya is ezzel a génnel fog élni, de igazán megpróbálhatta volna, ha tényleg szereti a családját.

- Sajnálom, hogy pont erre kérdeztem rá. Néha beletenyerelek a dolgok közepébe, ez jól megy nekem.
Most jött volna az én mesém, de az közel sem volt annyira érdekes. Nincs sok dráma az életemben... vagy mégis? Azt hiszem az utóbbi idő elég élménydúsra sikeredett, de csak mióta tudok ezeknek a misztikus világoknak találkozásáról. A vámpírok mindent megváltoztatnak. Ezen a véleményen voltam, akár jó, akár rossz értelemben értjük is.

- Mint látod, indián vagyok. Az itteni törzsfőnökei egyikének vagyok a leszármazottja, aki farkas volt. Édesanyám meghalt, úgyhogy tudom milyen mindössze egy szülővel élni, bár nem is tudom melyik a rosszabb, ha ismerted előtte és szeretted, vagy ha sosem ismerted, és nem tudtál róla semmit.
Már régebben történt ez az egész, a dühömből és szomorúságomból nem maradt sok, talán inkább csak a hiányát éreztem anyának. Apa nem mutatta, de gondoltam, hogy neki sem könnyű ez az egész. Ha nem lennék ilyen optimista, valószínűleg nehezebb lett volna átvészelnem, na meg ha nincsennek a nővéreim.

- Volt már közöd vámpírhoz?
Alapvető kérdés, mivel a mi ellenségünk a vérszopó banda. Ha ők nincsennek, ránk sincs szükség.

Felvontam a szemöldökömet. Nem értettem és nem is tudtam hirtelen mire venni a kérdést. Halk nevetése nem kerülte el a figyelmemet. nem értettem. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, ám a kuncogása valamit felébresztett bennem: a büszkeségemét. Felszegett állal néztem a szemébe, ahol csak a tükörképemet láttam. Illetve csak azt az arcot, akit akartam látni. Egy olyan lányét, akit nem tart sakkban a múlt. De nem tudok mit tenni ellene.

Következő mondatára elmosolyodtam, igaz csak halványan, de akkor is mosoly volt és a magam részéről én nagyon örültem, hogy végre mosolygok. Ja a büszkeségem az valahol eltűnt a ködben. Gyorsan jött, gyorsan ment erre mondják. Hát így jártam.

- Nem vagyok tanító néni – húztam fel az orromat. – Egyébként élveztem a csendet, míg valaki meg nem törte – pillogtam szúrósan rá. Nem is értem, hogy jön ő ahhoz, hogy itt ossza nekem az észt.

- Nem, jól vagyok – ráztam meg a fejemet, és gyorsan levettem a hasamról a kezemet. A földet kezdtem el pásztázni. Zavart, hogy rajtakapott a mozdulatot, sőt alapjával véve zavart ez az egész srác. Nem tudtam hova tenni, nem tudtam róla semmit. Annyira bizonytalan volt ez a helyzet, hogy az már szinte fájt.

Nem tudok nagyon másra figyelni csak őt figyeltem, hogy mit tesz, mit mond. Izmaim pattanásig feszültek, hogy a legkisebb gyanús jelre is ugorjak, meneküljek és meg se álljak a motelig, igaz, ami nem tartozik a kedvenc helyeim közé, de legalább tudom, hol van...

De nem lett semmi, inkább egy elég furcsa kérdést tett fel. Csodálkozva pillantottam rá, és talán egy percig, vagy talán többig elfeledtem, hogy éppen riadó készültségben vagyok.

- Tessék? – kérdeztem vissza. Mit vár tőlem teljes élettörit? Hát jó, megkapja, de aztán majd rájöhet, hogy inkább még se akarta. Jobban járt volna úgy.

- Tudod mi a halál? Tudod milyen az, hogy meghalsz, majd feltámadsz? Tudod milyen kétségek közt lebegni? Hallani, hogy rimánkodnak, hogy ne halj meg? Tudni, hogy szeretnek, és nem akarják, hogy meghalj?
Tudod? – hatásszünet. Majd szépen lassan megkapja azt a részt az életemből, ami erre vonatkozik. – Két héttel a 17. születésnapom után belázasodtam. Ekkor megtudtam annak az okát is, miért nem ismertem meg soha az édesapámat. Apám egyszerű ember volt egyszerű álmokkal. Nem akart túl sokat az élettől, csak egy házat, pár gyerkőcöt és egy feleséget. Ehelyett kapott egy lányt és egy feleséget, aki vérfarkas. – többet nem mondok. Rakja össze, gondolkozzon, így is többet mondtam magamról, mint amit akartam.

- És te? – akkor ugyebár ez a faggatózás menjen a másik irányba is…

Kezdtem azt hinni, hogy nem akar velem beszélni. A testbeszéde ezt mutatta. Törzsével elfordult, épphogycsak rámnézett, szemei hidegen csillogtak felém bizalmatlanul, amit már az előbb is megállapítottam. Azt kell hinnem, már valakivel pórul járhatott.
Nem akartam siettetni, vagy kellemetlen érzéseket kelteni benne.
Szavai kissé csípősek voltak, gondolom ez a védekező fal része volt, amit felépített az évek során, nehogy újra csalódás érje. Nem tudom honnan ez a nagy okosság, de éreztem, hogy igaz, amit gondolok róla.

- Szeretsz egyedül lenni, szeretnéd, hogy elmenjek? Ne válaszolj, azt hiszem, kicsit még maradhatok. Aztán ha sok lesz belőlem, majd szólsz. Bár szerintem ezt felesleges mondanom, biztos felhívnád a figyelmem rá.

Okító hangneme nem zavart meg, bár az ilyen eminens diák stílust már ismertem.
- Szóval tanító néni, mit csinált, mikor éppen megzavartan csendes magányában?
Azt hittem, nem is, tudtam, hogy erre el kell mosolyodnia. Ha csak egy picit is. Magabiztosságom biztos pilléreken nyugodott, és ismét meg lettek erősítve, hiszen apró, halvány mosolyát nem tudta elrejteni.
Mikor újra megszólalt igencsak meglepődtem, hogy ilyen nyíltan kimondja, amire én tényleg csak céloztam. Érthető okokból kifolyólag nem kérdeztem rá egyből, különben is, azt sem kérdezi meg az ember a nőktől, hogy "Hány kiló vagy?". Jó, nem fedi egymást a kettő, de lényegében ugyanaz. Nem tesszük fel ezeket a kérdéseket egyből, akárkinek. Jól megfontolva haladunk addig, míg tökéletes bizonyossággal rámerünk kérdezni.
Meglepett arcom gyorsan igyekeztem eltüntetni, mert ugye én már réges ré tudom, hogy ő farkas. Ugye? Tényleg tudtam? Inkább csak sajtettem, a hetedik érzékem súgta.
- Én tudom mi vagyok. De azért köszönöm, hogy segítettél.

Kezét még mindig a hasánál tartotta, bár nem értettem ezt a mozdulatát.
- Csak nem fáj valamid?
Kérdésemre reagálva egyből elengedte a hasát, és más elfoglaltság után kutatott kezével. Zavarta, hogy észrevettem a dolgot. Én pedig nem firtattam tovább, így visszatereltem a témát az előző mondatomhoz.

- Mióta vagy farkas? És honnan örökölted ezt a gént?
Kíváncsi voltam a történetére, mert azt már ő maga is elismerte, hogy nem itteni. Bőrszíne alapján nem tudtam hova tenni, nem hinném, hogy indián, de akkor hogyan... honnan jött neki ez a fajta gén, ami farkassá változtatja? Egyik kérdés jön a másik után. Még a saját kérdéseimre sem tudtam válaszolni. De hátha az övékre már választ kapott. Még új volt nekem a dolog, Paul többször is gúnyolódott rajtam, mikor meglepődtem egy-két farkas tulajdonságon. Szerencsére gyorsan tanulok, így miután megismerte, ellene tudtam fordítani ezeket. Hiába, még mindig nem nőttünk fel teljesen.

Nem, nem megy el, és ez lassan tragédia, sőt még kedélyesen csevegni is lehet. Elrontja ezt a gyönyörű helyet. A hajnal a kedvenc időszakom, itt még olyan csönd van. És ő most itt belerondított. Jó, oké, az nem is lenne annyira nagyon gáz, hogy idejött, de hogy beszél, az felér most egy… nem is tudom mivel. A lényeg, hogy nem örülök neki. De ha már itt van, nem küldhetem el, így nagyot szippantottam a levegőből, és viszonylag felé fordultam.

Látszott rajta, hogy feltűnt neki, hogy nézem, így már nagyon nem is vesződtem azzal, hogy megpróbálom elrejteni, hogy mi is volt a szándékom. Viszont a Kylie, a patakocska elmélet még mindig érvényben van, mikor valahogy kielemez. Nem mondom, betalált, s talán emiatt is kaptam majdnem szívgörcsöt. Megrémített, hogy rögtön ennyi mindent megállapított rólam.

Jó, persze üvöltött rólam, hogy nem vagyok idevalósi, de akkor is könyörgöm, nem kéne ezt az orrom alá dörgölni. Illetve nem is volt minden igaz, de akkor ábrándítsuk ki már Romeót. Nem tudom, honnan van bennem most ez, de örülök, hogy nem a világ másik oldalára futok el amiatt, hogy szóba elegyedek egy idegen görög félistenre emlékeztető sráccal, akinek luxus volt bemutatkozni. Amúgy eme tényt én se igyekeztem gyorsan pótolni, így csak vettem egy nagy levegőt, és szólásra nyitottam a számat.

- Nem vagyok idevalósi ez stimmelt. Nem bízok benned, ez is, meg az is hogy néztelek. A többi már nem. Nem a természetet szeretem, hanem a magányt, illetve furcsállod, hogy nem bízok meg benned, mert itt az emberek nyíltak. Ellenben én zárkózott vagyok – feleltem neki. Vajon miért is lett olyan a hangom mikor egy kisdiákot oktatnak ki az iskolában? Talán mert nem szeretem, ha megítélnek? Bár azt senki nem szereti, legyen szó arról, hogy ember, vagy vámpír, vagy akár mi.

A srác meg szépen lecsüccsen egy sziklatömbre, hát jó neki. Viszont furcsálltam miért viselkedi úgy ahogy. Mintha két faj között igázna a jellemével. Aztán leesett, hogy neki farkas szaga van, és a viselkedéséből ítélve nem rég váltott csak alakot. Hát pech, de én nem fogok ebben segíteni. Hiába, hogy én már két éve az vagyok, csupán egyszer változtam át, azóta nem. Szóval még én is a kezdő szint legalján állok.

Ő meg beszélt. Hát jó neki. mondtam én hogy nyíltak az emberek, farkasok és vámpírok. Balszerencsémre már mindennel találkoztam, habár a negatív jelző csak az utolsó kettőre igaz. Rá még nem tudom, hogy pozitív vagy negatív jelző illik. Mindenesetre az, hogy megzavarta a hajnali magányomat, nem éppen a pozitív felé sodorta.

Nah ideje lenne valami válasz félét is kinyögni, ugyanis a szövegében fogni lehet a célzásokat. Bár ki az a bolond aki innen ugrik le? Rajta kívül… Irány egy jó doki, és kész.

Amúgy meg rájöttem: na, ő tuti farkas, ami jelenesetben jó és egyben rossz is. Biztos, hogy falka tag, ami pedig én nagyon, de nagyon nem szeretnék leni. Ahhoz át kell változni, ami a kívánság listámon, az utolsó helyen áll. Hiába vagyok farkas, nem változok át. Egyetlen egyszer változtam át és kész. Nem mondtam le a farkasomról, azt soha nem tenném, meg véd a legtöbb dologtól, aminek nagyon örülök. Olyan sincs, hogy dühömben változzak át, mivel nagy türelemről vagyok híres. De jó nekem...

Gondolataimból megint ő ráz ki. Nem tudna egyszer csendben maradni? Költői kérdés nem kell rá válasz.

Lehet, hogy egy kicsit furcsának tart, de... ez van, ezt kell szeretni. Én már elfogadtam, hogy örök életembe magányos leszek, mert senkit nem tudok a bizalmamba fogadni.

Akaratlanul is a hasamhoz téved a kezem. Nem éreztem a sebhelyet a sok ruha miatt, de szinte égette a tenyeremet a bélyeg, hogy milyen felelőtlen voltam 17 évesen. Na, igen, most hogy a 19. életévemet betöltöttem, nem vagyok egy csöppet sem bölcsebb, csak tanulok a hibáimból, miszerint, nem szabad mindenkiben megbízni. Éppen ezért is kerülöm az emberek és más lények társaságát.

- Miért beszélsz ennyire célzásokban? Farkas vagy, én az vagyok, nem kell itt a bonyolult, és halvány fogalmazások. – néztem rá enyhén csodálkozva. Jó, persze talán lehet, hogy neki ez egy kicsit kemény szöveg volt, de már kimondtam és ezen nem tudok változtatni. Felsóhajtottam, majd a tengert figyeltem és vártam, hogy a srác csináljon valamit.

Mikor odaértem a közelébe, egy kicsit zavartnak látszott, nem tudom miért, talán mert mély gondolataiból rántottam vissza, vagy csak megijedt a hirtelen zajra. Az illata kellemes volt, még vonzott is, de éreztem, hogy valami furcsa körülötte. Bőrszíne nem azt mutatta, hogy indián, de lehet ez is csak megtévesztés volt. De akkor sem találtam ismerősnek, mintha nemrég jött volna a környékre.

Szemem sarkából láttam és éreztem, hogy engem mér végig kék szemeivel. Hagytam neki még egy kis időt a látvány befogadására, és a válaszkeresésre. Bevallom derekasan, hosszabb válaszra számítottam megtoldva pár érdekességgel. Bár nem is tudom miért számítottam erre, hiszen a legtöbb ember bizonytalan valamilyen szinten, és nem árul el idegeneknek semmi bizalmas információt. Nem értettem miért vártam el akkor tőle, hogy ezt tegye. Talán azért, mert többet akartm tudni róla. Felkeltette az érdeklődésemet, hogy legalább egy kis részletet ismerjek az életéből, a jelleméből.

- Akkor ezt a meglepettséget művelhetnénk együtt is. Nem gondolod?
Még fel sem ocsúdott, de én már lehuppantam az egyik kiálló, vöröses sziklatömbre. Gondoltam én is megnézem jobban magamnak, a hajnali vándort.
- Elég sok mindent meglehet állapítani egy emberről, akár pár pillanat alatt.
Mondtam neki, aztán elmosolyodtam.
- Nem idevalósi vagy, nemrég jöhettél a környékre. Szereted a természetet, és szerintem nem bízol bennem, annak ellenére, hogy hosszú pillanatokig csak néztél. De nem hibáztathatlak ezért.
Nem tudom hirtelen miért eredt meg ennyire a nyelvem, hisz én is az idegenekkel mostanában bizonytalan vagyok. De akkor is, hallani akarom a hangját.

Mivel továbbra sem szólalt meg, gondoltam akkor legyen, majd beszélek én, míg nem talál valami olyat, amihez szívesen hozzászólna.

- Sziklát szoktunk ugrani, innen. Főleg, mior jó idő van. Fantasztikus érzés, ahogy zuhansz, és szabadnak érzed magad, mintha tényleg szárnyad nőne, és tudnál repülni, mintha különleges lennél. Próbáltad már? Kicsit veszélyes, főleg egy ember... úgy értem azoknak az embereknek, akik felelőtlenül ugranak, és nem ismerik a vizet és köveket errefelé.

Esküszöm nekem szokásom eltévedni, sőt nekem ehhez már külön tehetségem is van. Már megint vagyok valahol ami nem tudom mi, viszont közel lehet a tengerhez, mert a sós víz illatát nem tudom semmivel sem össze téveszteni. Az már egy másik dolog, ha sokáig ülök bent a szállodában, elegem lesz és bezártság érzetem, azaz klausztrofóbiám lesz. Na igen, nem elég, hogy pánik roham tör rám, ha egy vámpírba futok, nem, nekem még más is kell. Nem is én lennék, ha nem lennék ennyire problémás.

Az viszont biztos, hogy ezen a helyen én már jártam, ugyanis ismerős, jah és akkor is elhagytaottnak tűnt... Ám amint ez a gondolat megfogalmazódott bennem lépteket hallottam magam mögül, majd rövidesen a hozzá tartózó szag is megjött. A szag alapján farkas, így nagyjából meg is nyugodtam. Azok nem bántanak mivel én is az vagyok.

Kicsit szorongva ugyan, de elindultam arra ahonnan az illat jött, és nem sokára fel is tűnt a gazdája. Szépen lassan, hogy ne is lássa vissza sasszéztam az eredeti helyemre és onnan pillantottam sz alakra aki megzavarta a nyugalmamat. Egy meglehetősen szemre való, na jó baromi helyes srác tűnt fel. Ilyen helyes pasival Ő óta nem találkoztam. Ő-t nem vagyok hajlandó nevén nevezni, mert nem érdemli meg azok után amit velem tett. Megölt... Na de nem kezdek bele ebbe a téma boncolgatásába, mert a srác nem olyannak tűnik, hogy csak simán fogja magát és elmegy. Viszont én megszólalni nem fogok. Lehet, hogy hallucinálok és nincs is itt. Na akkor egy újabb tünetem van, amivel nem számoltak az orvosok...

közlöm mindenkivel, hogy nem halucinálok, ugyan is a srác megszólalt. Én meg úgy tudom nem éppen beszédes kedvűek a halucinációk, de hát ki tudja... Egyenlőre vegyük úgy hogy igazi, és nem valami más.

Nem tudom ki fia, ki borja, azon kívül, hogy farkas. Én meg a pasikkal meg szívtam, és ez nem is kifejezés. Egyszerűen... nem is tudom. Sohasem szerettem a társaságot, és most a baleset óta lehetőleg kerülök mindent, és mindenkit. Bár van, mikor nem jön össze, például ott van az a vámpír, akivel először találkoztam. Na, neki sem tudom a nevét, no, nem mintha számítana... Jah de... valami Leyla, vagy ki volt. Vámpírok nevét meg végképp nem fogok megjegyezni... Cöh...

Utána megint egy vámpírral futottam össze és akkor tényleg pánik roham jött rám. Nem tudom, hogy a vámpírok milyen képességekkel rendelkezhetnek, de mi van akkor, ha ő is vámpír? Paranoia a köbön, de már nem hiszek a férfiakban. Nem, köszönöm, egyetlen egyszer elég volt bízni valakiben és majdnem a temetőben végeztem. Igaz, az orvosok azt mondják, hogy nem sok híja volt, hogy tényleg meghaljak, bár meg is haltam, csak gyorsan sikerült még a szívemet újra indítani. Azóta is a hálám üldözi az orvos bandát.

Gondolataimból a srác hangja hoz vissza. Nos mivel nincs olyan közel, nem árt, ha tüzetesebben is szemre veszem. Maga, izmos, tipiksus szépfiú. Féloldalas mosolyával egyben kisfiú és felnőtt férfi. Nem is tudom, mit gondoljak így hirtelenjében róla. A hangja, szinte simogatja a bőrömet, és ha nem paráznék attól, hogy egy gonosz vámpír, aki farkas szagot generált magának valahogy akkor bizony itt már egy Kylie nevű patakocska csordogálna.
Na mivel mondott valamit, nekem sem ártana valamit kinyögnöm. Ez az ötlet, illetve terv ott bukik, hogy egyáltalán nem éreztem magam képesnek arra, hogy egyáltalán mondjak is valamit, nem hogy az értelmes legyen. Pedig kéne valamit kinyögni, nem lenne hátrányos számomra.

Inkább nem mondok semmit, bár... Nem tudom... Kéne mondani valamit, de ki kérte hogy ide jöjjön? Én biztos hogy nem... Na jó Kylie, nyögj ki valamit, aztán kész.

- Szia! Én se hittem volna, hogy jön ide valaki - nyögtem ki végül. És még egész szép szöveg is lett. Büszke vagyok magamra.

Ma, mint a mostanában, arról álmodtam, ahogy kitört belőlem a farkas. Most nem voltak bennem azok az érzések, mint akkor, nyugodtan szemléltem, ahogy átváltozok, izmaim megnőnek, a látásom megélesedik, a körmeim karmokká válnak, és sűrű, vörösesbarna bunda borítja be testem, mintegy védve az időjárás viszontagságai elől. Nem lepődtem meg mindezeken, mert már átéltem, és elfogadtam. Megtudtam az igazságot, hogy mi vagyok. Azt hittem nehéz lesz elfogadnom. Be kell vallanom, legalább magamnak, hogy nem tévedtem. Még nem tudtam hová tenni ezt az egész dolgot. Már tudtam miért várnak Samtől, és tőlem is nagy dolgokat a törzs tagjai, a vének és az apám. De mi van akkor, ha én ezekre a dolgokra nem készültem fel, és nem kellett volna még tudomást szereznem róluk? Mostmár késő, visszafordíthatatlan, kitörölhetetlen emlékként, még álmaimban is kísértett. Persze az első megrökönyödés után viccesnek tűnt ez az egész, mókás volt látni, ahogy egy fát is képes vagyok kidönteni, ahogy kilóméterere elhallatszik vonyításom, és olyan gyorsan futok, hogy még a fürge őzeket is lehagyom.
Szóval ma is álmodtam, semmi meglepő nem volt benne. Felkelve azt kelett konstatálnom, hogy míg én magam megváltoztam, körülöttem semmi. A szobám ugyanolyan volt, mint ezelőtt. Láthatólag ugyanúgy aludtam, és ahogy kiléptem, apám is ugyanazzal a vizslató szempárral figyelt.
- Reggelt.
Morogtam oda neki, és a konyha felé vettem az irányt. Az étvágyam viszont velem változott. Eddig sem ettem keveset, hisz egy növésben lévő kamaszfiúnak szüksége van a táplálékra, a szénhidrátra. De kezdtem úgy érezni túlzásba viszem az evést. Nem is figyeltem miket veszek ki, a tejet úgy ahogy volt, a dobozból beleöntöttem a számba, majd egy maradék pizzaszeletet ettem meg két harapásra.
Úgy éreztem megfolytanak a falak, ki kell szabadulnom a házból, mintha túl kicsi lenne mostmár. Pedig elfértem, de mégis tudva, hogy mekkora farkas vagyok, nevetségesnek tűnt a ház mérete. Elköszöntem Billytől, és elindultam First Beach felé, hogy élvezzem a remélhetőleg mesés időt. Nem csalódtam, a nap kisütött, mégha nem is olyan erősen, mint ahogy azt máshol teszi, de így is megörvendeztetett. A szél kellemesen hűvös volt, amiből persze nem sokat éreztem.
Elkapott a vágy, hogy fentről csodáljam meg a hullámokat, az egész tájat belássam. Felmentem a sziklákhoz, a legtetejére, de már volt ott valaki. Nem volt ismerős, de ha már megzavartam, gondoltam egy köszönést megejtek felé.
Egy lány volt a "hajnalban kelő", hosszú fekete haján megcsillant a napfény, lila, vörös és egyéb színeket csalva egyszerű feketéjébe.
- Szia. Nem hittem, hogy valakit itt találok.

Remélem, hamar elmegy. Nem szoktam magam mellől senkit sem elmarni, de most nem vagyok hajlandó osztozni a helyemen és feladni a magányos éjszakai tevékenységemet… Hiába mosolyog, látom rajta, hogy azért sikerült elég rendesen megbántanom, de ma valahogy nem vagyok bocsánatkérő hangulatban, na meg nagyon barátkozósba se, szóval ez most veszett ügy.

- Jó – bólintok, mikor közli legközelebb figyelni fog, hogy a telefonhívást ne mulassza. Nem velem tol ki, ja de, ha pont oda téved, ahol én vagyok.

- Még szép.. Ha kényszer lenne, nem is tudom, mit tennék – morgom oda a lánynak. Még szép hogy nem kényszer a csatlakozás, akkor lenne néhány nyomdafestéket nem tűrő szavam az alphához, és akkor nem nagyon érdekelne, hány falka tag is van körülöttem és mit is csinál, meg satöbbi.

- Meg tudom magam védeni – teszem még hozzá, és erősen ráparancsolok magamra, hogy a kezem ne tévedjen árulkodó helyre, ergo a hasamra, ahol viselem szánalmasan hülye döntésem következményét, de hát a szerelem nem ismer határokat és az én esetemben nagyon is vaksi volt. Szerintem szeme se volt… Na, jó azért az volt, mert egy görög félisten ölt meg… De tényleg isteni volt a kinézete, azt mai napig elismerem..

Beth pár pillanatig úgy nézett ki mint akinek nehezére esik kiböknie a választ. Felvontam a szemöldökömet. Lehet, hogy beletenyereltem valami olyasmiben, amibe nem kellett volna? Lehet, de most már nem tudom vissza vonni a szavaimat, így jártunk mind a ketten. Viszont a válasza nem volt valami… hogy is mondjam… a teljes igazság, bár én se mondtam el magamról mindent, így nem is várhatom el, hogy mindent elmondjon magáról. Igaz, szólásszabadság van, na de nem ennyire…

- Értem – bólintottam, mikor közölte, hogy megy. Isten áldja.
- Neked is további szép estét – tettem még hozzá. Tényleg nem kéne kőbunkónak néznie, mert antiszoc vagyok és a falkasághoz nincs semmi kedvem… és arról meg nem tehetek, hogy ez van, majd ha őt is megölte a szerelme, ami egy ragadozó vámpír volt, akkor majd pattoghat nekem, de addig ne. Követtem a pillantásommal, míg el nem tűnt, utána a csillagok felé fordítottam a figyelmemet.
Hajnal fele fogtam magam és visszamentem a szállodába, mielőtt eltűntnek lettem volna nyilvánítva…

//Én is köszike ^.^//

Láttam a lányon hogy nem igazán örül... sőt kifejezetten nem örül annak hogy itt vagyok. Hát igazán sajnálom én sem így terveztem az estémet, de így alakult. Pedig elsőre egészen barátságosnak tűnt, bár az is lehet hogy csak egyszerűen rossz napja van. Nem tudom. Vagy lehet hogy ennyire megváltoztak volna az emberek. Vagy csak nem régen változott farkassá és még új neki az egész, azért viselkedik így. Hát nekem fogalmam sincs de mivel nem tart igényt a társaságomra, nem maradok itt sokáig. Egyébként is Sam-nek előbb vagy utóbb haza kell jönnie, én pedig egy estét kibírok alvás nélkül, majd hallgatok zenét és elfoglalom magamat. Megfázás veszélye nem fenyeget, szóval nincs nagy probléma.

- Oké, majd legközelebb előre gondolkodom. - villantottam felé egy mosolyt. Attól hogy neki nincs jó kedve nekem még lehet. Hiszen két év után annyira jó érzés itthon lenni. Ha nem jött volna lehet még sziklát is ugrok, bár az csak Jake-el és Sam-el lenne érdekes. És persze ne felejtsük a jó madár Paul-t sem. Kívűncsi vagyok benőtt-e a fejük lágya végre vagy Jake-el még mindig úgy marják egymást, mint a kis kölykök. Érdekel hogy milyenek lettek, most hogy farkasok és igazán felnőttek lettek.

- Értem. - bólintottam neki.
Kicsit meglepett, amikor azt mondta hogy nem ismeri Sam-et. Akkor ez két dolgot jelenthet: az egyik hogy még cska néhány napja érkezett, a másik pedig hogy nem szándékozik csatlakozni a falkába. Ha az első áll fent akkor ha úgy gondolja elviszem az öcsémhez. Ellenben ha a második akkor az ő dolga, de ha bajba kerül a vámpírok miatt, akkor nem nagoyn tudunk majd neki segíteni, ha nem tudunk róla.

Amikor azonban kijelentette hogy nem is áll szándékában megismerni ha ő az itteni alfa nem lepett meg. Eddig sem volt valami barátságos, bár ez inkább méár tapintat, mintsem barátságosság kérdése, legalább is szerintem.
- A csatlakozás nem kényszer. - közöltem vele a tényt csak hogy tisztában legyen a dolgokkal, de nem voltam vele goromba. Szíve joga és nyilván jó oka is van rá, amiért nem szeretne csatlakozni a falkához és én ezt tiszteletben tartom. Bár érdekes lenne ha pont én nem tartanám tiszteletben tekintve a múltamat. De egy biztos, ha a vének tudomást szereznek az ittlétéről természtesen unszoljék, majd a csatlakozásra. Hát remélem Kylie-nak vasakarata van, mert az öregek nem éppen az egyszerű esetek közé tartoznak. Bár ez már most elmondható róla is.
Aztán néhány perccel később megerősítette hogy nem faltag. Erre ugyan nem volt szükség de feltételezem ezzel akarta jelezni hogy nem is kíván az lenni a közeljövőben és valahogy úgy láttam semmikor máskor sem. De mint említettem már neki a csatlakozás nem kényszer, de ha történik vele valami akkor Sam nem vállalja majd érte a felelősséget az is biztos.

Amikro megkérdezte, hogy én falktag vagy-e hát kissé gondban voltam a válasszal. Elvégre nézzük a tényeket, engem szántak alfának, amikor elküldtem őket melegebb éghajlatra és leléptem Londonba tanulás címmel, hogy megtaláljam az apámat. Közben idehaza az öcsém lett az alfa, ahogy annak lennie is kellett és a többiek is átváltoztak. Aztán most két év elteltével egyszerűen visszajöttem. Hogy falkatag vagyok-e? Nos ez ügyben talán inkább ne engem kérdezzen hanem valaki olyat aki tudja is.
- Hát... igazából valahogy úgy. - mondtam végül, hiszen még is csak Sam nővére vagyok és csak úgy tudok rá végre vigyázni ha én is részese leszek a falkának. Bár átváltozni minden bizonnyal kizárt hogy átváltozok, mert ha akkor valaki a fejembe lát... hát először kiakad a sok új infótól aztán pedig jöhet egy szép fejfájás mert a történet eléggé bonyolulz és veszekedésektől aztán nem mentes.

- Viszont én most azt hiszem megyek. Háha Sam végre hazaért. - mosolyogtam rá, majd magamhoz vettem a bőröndjeimet és felálltam.
- Kellemes estét, remélem még találkozunk. - biccentettem még felé mosolyova, majd elindultam az otthonom felé. Jobbnak láttam eljönni, mivel nem tűnt társaságkedvelő típusnak én pedig nem leszek neki útban, és mivel nem falkatag még csak beszélgetni sem nagyon tudnék vele hogy mi a helyzet mióta én eljöttem.

/Köszike ^.^/

Mosolyogva fogadott, amint felbukkantam előtte. Nem tudtam hova tenni ezt a közlékenységét, se a beszédességét. Nekem ez túl sok, én nem vagyok társaság kedvelő egyén, nekem itt ne fecsegjen. Csak húzzon el innen aztán kész.

Na ez a szeretett ötletem megdőlt és máris slattyogott el a gondolataimból, amint meghallottam, hogy kizárta magát vagy mi a szöszömet csinált. De könyörgöm, mire találták fel a motelt? Húzzon oda, engem meg hagyjon itt nyugodtan, békében és kész. De most komolyan! Szerintem látszik rajtam, hogy nem vagyok társaság kedvelő valaki.

Azt hiszem az öreg banyákat most fogom visszasírni, ők legalább levették, hogy egyedül akarok maradni, neki nem hinném hogy feltűnt. Viszont az előbbi kérdéseimre megkaptam a választ: nem megy se a mennybe se a Pokolba így az orgona még boldogít engem egy darabig. De azt is lehet, hogy rásózom valamelyik vén banyára. Azoknak nincs közel a vég...

Hirtelen elszégyelltem magam amiért így gondolkodok. Bár... miért is? Az orvosok mentettek meg nem az Úr... Ha az Úr lett volna akkor alapból nem találkoztam volna azzal a ragadozó görög félisten kinézetű egyénnel aki miatt a végén majdnem másvilágra szenderültem. Azaz go a Paradicsom, csak nem éppen volt sok kedvem hozzá, hogy utazgassak egy kicsit. Mulandó dolog az élet, még nekünk is farkasoknak, holott nekünk azért meg van a magunk képessége, hogy nagyjából meg is védjük magunkat.

- Hm.. én is – motyogtam oda a lánynak valami válasz féleséget, majd nagyon megunva az állást a kedvenc szikla kiszögelésemig mentem, majd kényelmesen elhelyezkedtem rajta és a csillagos, igen bizony, csillagos égre bámultam. Ritka, hogy hogy látszanak a csillagok, de én örülök nekik. Van mit néznem és nem kell az egyhangú tájat, akarom mondani eget figyelnem és várnom, mikor kezd el esni az eső, hogy utána gondolatok hiányában legyek, ami nem rossz dolog.

- Legközelebb telefonálj – jegyeztem meg. Jó talán egy kicsit volt bunkó, de könyörgöm, minden épeszű ember agyon telefonálja magát, ha haza jön, főleg két év után. Mekkora poén, hogy a 2 év itt egyfolytában ismétli önmagát. És megint eljutottam oda, hogy megint Ő jutott az eszembe, meg a baleset, illetve gyilkosság, de egyre megy, mert élek és virulok, Ő meg elporladt és alulról szagolja az ibolyát tudtommal, na aztán lehet hogy tévedek, ami nem lenne jó, mivel még akkor mindig rám vadászik. Lehet, hogy nem vette jó néven, hogy menekültem, bár arról nincs tudomásom, hogy hogyan. Igen, én kómában feküdtem a kórházban, és körülöttem mindenki nyavalygott, zokogott, hogy ne hagyjam ott őket.
Sóhajtottam.
Mai napig nem jó ezen gondolkodni, pedig elmúlt és minden, meg satöbbi, de akkor is, van amit egyszerűen nem lehet elfelejteni, és ahogy elnézem ez is ezen dolgok közé tartozik. Hát erről ennyit, így jártam, meg minden más.
Gondolataim még mindig jobb szórakozást nyújtottak mint Beth, d mivel nem kéne teljesen modortalannak lennem erősen gondolkodtam mit is mondott, majd valami válasz féleséget kreáltam amit végül sikerült is kinyögnöm:

- Sajnálom, de nem ismerem – ráztam meg fejemet. Miért is kéne ismernem, még a motelban lévő embereket se ismerem fel, sőt még a recepciós csaj nevét sem tudom, miből gondolja Beth, hogy Sam nevét ismerem. Aztán rájöttem. Mind ketten Uley-ek, ergo rokonok, ergo falka tagok amiből az következik, hogy ha ő nem is tűz el innen gyorsan én igen. Semmi kedvem sincs a falkáról meg hozzá hasonló akármiről beszelni. Utálom a falkát, semmi szükségem hogy mások is belelássanak a fejembe, pont emiatt nem járok pszichológushoz. Minek azt nekem? Nem szorulok senki és semmi más lány gondolatára az én fejembe, elég ha nekem vannak néha hülye gondolataim, nem hiányzik, hogy ezt más is hallja.

- És nem is áll szándékomban megismerni, ha tényleg ő az itten alpha – tettem még hozzá. Még mit nem, ha majd eső helyett vénasszonyok potyognak az égből akkor talán hajlandó vagyok csatlakozni egy falkához de addig nem. Sőt, kerülni is fogom a falkát, nem fognak engem maguk közé kívánni, és ha igen, engem az se érdekelne. Nekem a falka az már tömeg, a tömeget meg rühellem, azaz nekem ott nincs semmi keresni valóm. Nem húztam fel magam, én vagyok a megtestesült nyugalom, csak a frász kapok, ami nem jó, mert ha tovább gondolkodok ezen a falka ügyön olyan pánik rohamot kapok, hogy az párját fogja ritkítani.

- Nem vagyok falka tag – feleltem azért még a kérdésére. Bár az előző válaszomból talán sejteni lehetett, de azért nem gond, ha tisztázom, mintegy csak a miheztartás végett. Ne akarjon már rá beszélni a falkaságra, mert van egy olyan érzésem, hogy ez a terve. Az pedig nekem nem jó.

Újra a csillagokat kezdtem el tanulmányozni. Megvártam, míg feldolgozza a hírt, hogy van egy farkas, aki nem óhajt falka tag lenni, legyen szó bármilyen falkáról. Van elég gondom az életben úgy is, nem hiányzik még a falka is. El tudom képzelni... Őrjáratok, gyűlések... Anyum mesélt róluk, de csak nagy vonalúan.

Az ő falkája nem nézte jó szemmel, hogy kivel kavart, és ebből a kavarásból megszülettem én. Engem sem néztek jó szemmel így elhúztuk onnan a csíkot. Igaz, én már Los Angeles-ben születtem, de néha-néha visszajártunk anyám régi falkájához, míg az alpha ki nem tiltott onnan minket. Na ezek után senki ne akarja, hogy bármilyen falkába.

Sóhajtottam, majd a farkaslányra pillantottam. Nem láttam az arcán semmiféle érzelmet, igaz nem is figyeltem, na meg nem is akartam túlzottan figyelni. Inkább olyan jeleket kerestem az arcán, amik arról árulkodnak, hogy el fog menni hamar, hogy utána tudjam élvezni az éjszakát, egyedül magányban.

~Tipikus magányos farkas viselkedés~ - gondoltam magamban, de ez valahol nem érdekelt. Ez van és kész. Nem tudok mit ellene tenni, míg nem találták fel az időgépet amivel visszatudnék menni a múltba, hogy megváltoztassam. És ennek fényében kénytelen vagyok úgy élni ahogy élek. Bár nem feltétlenül rossz ez nekem, csak másoknak... az meg egy másik lapra tartozik, ami nem egyenlő azzal, hogy nekem mi a jó.

- Gondolom te a falka tagja vagy – jegyzem meg halkan. Nem bántóan mondtam, csupán a tényt közöltem vele, hogy ezt gondolom róla. Aztán ha tévedtem, annyi baj legyen. Viszont ha nem, akkor valakinek tényleg mennie kell. Nem a városból csak most innen el. Azért azt nem mondom, hogy feszült figyelemmel vártam a reakcióját, csupán érdeklődve pillogtam feléje.

Mosollyal az arcomon figyeltem a felbukkanó lányt. Hosszú fekete haja és igézően szép kék szemei voltak. Ha nem tudtam volna róla hogy egy közülünk, akkor biztos hogy valami modellnek néztem volna, így első ránézésre.

- Szia Kylie, örülök hogy találkoztunk. - mondtam neki miután bemutatkozott. Jó volt valaki hozzám hasonlóval találkozni és nem egy emberrel vagy egy vámpírral. Az emberrel nem nagyon tudtam volna mit kezdeni, mivel biztosan tök flúgosnak tartott volna, amiért itt ücsörgök, egy vámpír pedig csak felbosszantott volna, mivel ha ide jön, akkor az tilosban járás. Tehát semmi jó nem sült volna ki belőle. Viszont Kylie arcán is láttam hogy nem igazán tudja hova tenni ittlétemnek okát és miután bemutatkoztam sem változott ez. Tehát vagy ő is nemrég érkezett és még nem találkozott Sam-el, vagy az öcsém nagyon profin titkolja hogy van egy nővére. Ez utóbbiban eléggé kételkedem.

- Eddig Londonban tanultam, de most hazajöttem, azonban mivel nem telefonáltam az öcsém nincs otthon, szóval úgy néz ki kizártak. - mosolyogtam saját butaságomon. Nem láttam értelmét szomorkodni és bosszankodni, mivel már megtörtént, szóval ha már itt vagyok akkor utánam az özönvíz, ahogy mondani szokás.

- Biztos ismered Sam Uley-t. Ő falka vezér. - mondtam Kylie-nak. Szerettem volna tudni hogyan is állnak itt a dolgok mióta elmentem és mivel ő volt az egyetlen akivel a megérkezésem óta találkoztam reménykedten benne hogy tud mesélni nekem egy két dolgot. Annyira kíváncsi voltam már Sam-re Jake-re, Leah-ra, Seth-re, és persze Paul-ra is, egye fene. Mert hiába a telefon, azon keresztül még egy falka vezér sem tudja megmutatni a nővérének hogy mennyit nőtt.

- Te mióta vagy tag? - érdeklődtem végül kíváncsian, mert ha csak nem rég érkezett La Push-ba, akkor sajnos nem sokat tud nekem segíteni abban, hogy megtudjam mi a helyzet a többiekkel. Pedig most már nagoyn érdekelt a dolog. Jó volt újra itthon lenni és érezni a sós szél simogatását az arcomon, ahogy a tenger felől fúj.

Nos, miután kiderült, hogy a lányt Bellának hívják, és az okát is megtudtam miért van annyit egy bizonyos vámpírral, bőrig ázottan visszacaplattam a hotelba. Éjjen az eső. Gondolataimtól sajnos nem szabadultam meg, hanem még több lett, és jószerével azon gondolkodtam, hogy egy halandó EMBER hogy bír megmaradni egy vámpír mellet.

Jó, igaz magamból indultam ki, hogy én otthagytam kis híján a fogamat az első randi alkalmából azóta elég rendesen fent tartásaim vannak a férfiakkal és főleg a vámpírokkal kapcsolatban. Nos, ne is várjanak tőle mást, miután Ő, aki nem érdemli, meg hogy a nevén szólítsam megölt.

Éjjen az orvosi tudomány hogy itt vagyok és nem a mennyekben egy kis felhőn ülve lógatom a lábamat és nem meredezik az égnek két hófehér szárnyacska és nincs glóriám, na meg valami fehér ruhám, amit csak az elmebajosok hordanak. Habár, amilyen a hozzáállásom lehet, hogy a Pokolba kerülnék. Ott egy kicsit meleg lenne bundában, bár az is igaz, hogy két éve nem váltottam alakot, akkor minek is aggódom, nem igaz? Megtehetném, hogy kiugrok, az útra had csapjon el egy kamion, a minek a vége az lenn, hogy a kamion eleje behorpad, én meg sértetlenül tovább sétálok, és várom a jótékony esőt, hogy addig is ne legyen semmilyen gondolatom.

Na, most hiába várom. Azt azért nem mondom, hogy verőfényesen süt a nap, mert akkor rám esik a mennyei orgona, amin kis angyalkák játszottak, addig, míg rám nem esett... Na tehát, csupán sütött a nap, enyhe kis árnyák terült el mögöttem. Felhő az égen semmi, viharnak semmi jele. Csalódottan néztem reggel szembe eme szomorú ténnyel, majd fogtam magam és kaptam össze magam és húztam el a szállodából. Semmi kedvem nem volt az aranyos kis párocskák enyelegését nézni, illetve ahhoz sem volt sok kedvem, hogy az öregasszonyok nyavalygását hallgassam.

A minap is az egyik megállít, hogy az én koromban már az anyámnak kéne gyártanom a kis unokákat. azt hittem mentem dobok egy hátast. Az is igaz, hogyha ezt két évvel ezelőtt közli, velem elküldöm Kukutyinba, így csupán most vörösen motyogtam neki valamit, majd amilyen gyorsan lehetett, eltűntem a motelból. Na, ezek utána ne csodálkozzon senki, hogy el is tűnök minden reggel és késő éjjel térek vissza.

Ma viszont nem volt szerencsém, hogy egyedül tölthetem az éjszakát az egyik sziklán, és élvezhetem a magányt. Egy lányt pillantottam meg bőröndökkel. Két lehetőség áll fent: épp most jött, vagy éppen most távozna valamelyik túlvilági állomásra. Ha a menybe megy, majd visszaküldöm vele az orgonát, ha a pokolba, akkor küldök neki majd egy kis jég akut… mivel illatából kiindulva farkassal van dolgom. Ez se éppen szerencsés, remélem, nem az a hű mondj el magadról mindent típusú, mert akkor nála még az öreg banyák is jobbak.

- Szia – köszöntem neki vissza félszegen. Hát nem mondhatni, hogy nagyon barátságos vagyok, de ez van. Nem bízok meg senkiben és ez rá is vonatkozik. Szemeimmel figyeltem minden mozdulatát, nehogy nekem ugorjon, bár nem hinném, hogy erre sok esély lett volna, de jobb félni, mint megijedni.

- Kylie – mutatkoztam be azért én is, hogy még se tűnjek a világ bunkójának. Nem árt, ha jó a benyomása a helyi farkas bandának, nem mintha csatlakozni akarnék egy falkához is. az tömeg, én meg a tömeget kerülöm. Nem vagyok társasági lány mióta… na, igen a múlt árnyai… Azok kísérnek minden hova. Na ha más miatt nem, de hogy egy kisidőre ezt elfelejtsem nem ártott volna egy kis eső. Örültem volna neki tiszta szívemből.

- Mi járatban itt? – érdeklődtem. Na, igen, mert azért nem minden napi látvány, hogy valaki bőröndökkel ül alkonyatkor a sziklán. Lehet, hogy otthonról szökött meg, de azért inkább ebbe a gondolatmenetbe nem mentem bele. Inkább azon csodálkoztam, hogy én miért vagyok ennyire közlékeny és megszólaló hangulatban. Általában kussolok, mint egy 3000 éves múmia és akkor is alig lehet belőlem valami kiszedni, ha kérdeznek.

Éjjen a harapó fogó módszer, de azzal ideget strapálok le. Következőleg, majd ezt kipróbálom az egyik öreg banyán, és akkor tuti megváltottam a jegyemet a Pokolba. Milyen angyal lenne az olyan lányból, aki idegbajossá tesz egy porhadó nagymami fílinges vénasszonyt? Rossz angyalka, ergo irány a Pokol.

Közben azért eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül és nem ártana az előttem lévő farkas lányra figyelni, akinek a neve is kiderült: Beth Uley. Nem mondott semmit, de azért jobb figyelni, kitudja, milyen infókat tudhatok meg…

Furcsa érzés volt visszatérni ide 2 év után. Nem vol annyira rég, hogy elmentem de bőven elég ahhoz hogy itt megváltozzanak a dolgok. Ugyan tartottam a kapcsolatot Sam-el telefonon, de az azért nem olyan, mintha itt lettem volna vele, amikor átváltozott. És ez az amit borzasztóan bánok, elvégre tudom hogy mit élt át akkor. Nekem akkor ott volt apa...de Sam... neki egyedül kellett túlesnie ezen az egészen aztán amikor felhívott nagyon nyugodtnak tűnt és akkor kivételesen örültem, hogy Billy akkor vele volt helyettem. Bár sosem kedveltük egymást igazán... főleg azután hogy közöltem belőlem ugyan nem csinálnak Alfát.

Ahogy innen a szikla szirtről elnéztem a tengert és a horizontot eszembe jutott London és a barátaim akiket otthagytam. De annak ellenére hogy hiányoznak, nincs honvágyam, hiszen én itt vagyok otthon. Itt nőttem fel és annak ellenére hogy elmentem örülök, hogy végre újra itt lehetek. Bár mondjuk nem ártott volna a hirtelen ötlet megvalósításom előtt telefonálni, ugyanis Sam nincs otthon, és a párja Emily sem, tehát ki vagyok zárva. Bár kezdek hozzászokni hogy nekem soha nem jön össze semmi sem olyan egyszerűen. És igazából kicsit már hozzászoktam hogy mindenért amit szeretnék meg kell küzdenem.

Bőröndjeimmel magam mellett leültem a szikla szirt szélére és lelógattam a lábamat a mélységbe. És csak néztem ahogy a hullámok a sziklafalnak verődnek. Nem erősen mivel az ég az időjáráshoz mérten egészen tiszta volt, mivel azonban lassan sötétedett kezdett hideg lenni, de én szerencsére nem fáztam. Ami köszönhető volt a közel 40 fokos testhőmérsékletemnek. Ennek ellenére még is volt rajtam egy eléggé vastag fekete garbó. Mivel emberek között mászkáltam igen csak érdekes látványt nyújtottam volna ha egy szál pólóban közlekednék ebben a hideg és gyakorta esős időben. Ráadásul most még azt is ki kell találjam hogy hova menjek éjszakára mivel Sam nem tudom mikor keveredik haza. Jó lenne találkozni Jake-el, de Billy miatt oda inkább nem állítok be, nem szeretnék vele már most veszekedni... elég lesz majd akkor, amikor a Vének közlik hogy látni akarnak. Azt hiszem talán még sem gondoltam át teljesen ezt a visszajövök dolgot, de nem érdekelnek túlzottan. Itt van az öcsém és ő nekem mindennél fontosabb. Ha kell még a Vénekkel is acsarkodok, de még egyszer nem hagyom magára.

Ahogy így magamban elücsörögtem a szikla szélén a szél hirtelen egy másik farkas illatát sodorta felé, aki egyenest erre tartott. Titkon reménykedtem benne hogy Jake vagy Paul az, de amikor megéreztem a teljesen ismeretlen illatot ezek a lehetőségek szertefoszlottak. Pedig hogy örültem volna nekik, még annak a nagyszájú kölyöknek is. Mert bár hiába martuk egymást annyit azért ő is hiányzott, és kíváncsi vagyok milyen is lett mióta elmentem.

- Szia. - intettem kedves mosollyal az arcomon a felbukkanó farkaslánynak és titkon reménykedtem, hogy ő majd tud segíteni nekem. Tehát vagy tudja hol van Sam, vagy alhatok nála. Esetleg a lehetetlen lehetőség hogy felbukkan Paul és akkor nála éjszakázom ha megengedi. Elvégre búcsú nélkül hagytam itt... nem várhatom el hogy tárt karokkal fogadjon.
- A nevem Beth Uley. - mutatkoztam be az érkezettnek, aki kissé mintha tartott volna tőlem.

...