Játszótér

§SAMANTHA§

Jól sejtettem, hogy Samy idefog jönni. És azt is tudom, hogy tudja. De és oitt az a de, az ami annyit tesz, hogy megkapom érte a magamét. Nem mintha nem érdemelném meg…De azért még is csak! Áhh mindegy. Apa is leszidott érte, aztán meg közölte, hogy ügyes vagyok. Hát mondhatom, Ő aztán fura szerzet, de Én szeretem.
A nagy hintázásom a távolba közeledő Alfánk alakja zavarta meg, így szépen lelassítottam, majd vártam, hogy feltűnjön. Mosolyogva néztem rá, és vártam, hogy odaérjen. Nem jött messziről és nem is fulladt ki, bár érdekes is lenne ha kifulladna. Felsóhajtottam, majd megvártam míg lenyugszik a légézse és válaszoltam a kérdésére.
-Üdv! Igazából, már az nap rendbe jött. Tegnap helyben hagytak Kendo-n, de megvagyok. Köszönöm kérdésed. És te?- Néztem rá nagy boci szemekkel, remélve, hogy nem bánt. Nem feltételezem róla, hogy bántana, nem olyannak ismertem meg. Meg aztán…Áhh mindegy is. Átemeltem a bal lábam, hogy vele szembe üljek, majd ráhajoltam a láncra és elkezdtem előre-hátra lökni a hintát, persze nem annyira, hogy elérjem, de azért megvolt a kellő kartávolság.
-igazából, kérlek ne haragudj, amit…Nos, megszegtem a szabályt. Ámbár…Nem tettem olyan nagy dolgot, de azért…Kérlek ne haragudj rám miatta.- Kértem bocsánatot, majd vettem egy mély levegőt. Sehol senki. Megnyugtató.
-Egyébként, hogy vagy?- Érdeklődtem, mosolyogva, át is lépve az előző kis beszélgetésünket.

>>Rosy<<

Cél egyenesen tartottam a játszótér felé, mivel tudtommal Rosy ott tartózkodott és muszáj volt vele beszélnem. Igazából egy kicsit megdorgálni akartam, de ez most igazán részlet kérdés.
Otthon voltam mikor még megkaptam a lány által írt sms-t, hogy végzett az őrjárattal. Hivatalosan ugyan nem lett felosztva La Push területe, de még is meg volt az határozva, hogy merre mehetünk és merre nem. Az már egy másik dolog, hogy legtöbbünket ez az úgy nevezett szabály nem érdekelt, különösképpen engem. Ha tartanám magam a szabályokhoz, akkor behódolnék Sem-nek, amit ugyebár el kell kerülni. Na szóval egy fekete farmert és egy fekete pulcsit kaptam magamra, majd belebújtam az edzőcipőmbe és lassú kocogásban indultam a játszótérre. Már messziről megéreztem a lány illatát, hiszen egy falka voltunk, így már az illaton kívül a jelenlétét is éreztem, hogy merre kéne keresnem.
- Szia! - köszöntem neki már előre, s amint oda értem mellé elfoglaltam a másik hintát is. - Hogy van a bal karod? - néztem rá kérdőn. Nem kerteltem, minek... Ő is tudta, hogy tudom, hogy egymásnak ugrottak Paul-lal, és ha én tudom, akkor Sam is tudja... Szóval erről ennyit.

§SAMANTHA§

Igazából a hetem maga volt a csoda. Végre hazamehettem és jól kipihenhettem magam. Nem mintha Forks-ban nem tudnék pihenni, de azért otthon az még is csak otthon. Természetesen nem mulasztottam el a kötelezettségeimet sem. Samy meg is ölne érte. Meg aztán, jobb félni mint megijedni. Vagy valami ilyesmi. Bár Sam bandája, még nem tett semmi olyat, azért na…mondjuk a múltkori után biztos kapni fogok, ahogy Paul is megkapta a magáét. Bár…Mindegy is. Ő belépett a mi területünkre, Én meg voltam olyan kedves és ráugrottam. Ebből balhé lett…De a vége jól sült el, Ő sántít nekem meg a bal karom egy ideig haszna vehetetlen volt. Már nem! Hála a gyors regenerálódásnak. Persze így nem mehettünk vissza, tehát megvártuk míg rendbe jövünk…Azután meg, közös megállapodással megbeszéltük, hogy erről nem szólunk se Samy-nek se Sam-nek. Bár kétlem, hogy pont Samy nem tudna róla. De csak a legjobbakban reménykedem.
Nagy sóhajjal öltöztem fel és indultam volna, ha nem jövök rá, hogy visszavettem a pizsim…Igen-igen. Ez nálam néha szokás. Bár jó lenne visszabújni az ágyba, sajna ne tehetem meg, vár az őrjárat. Felvettem egy szűk farmert, egy pólót és arra egy kardigánt. Bokacsizma egy sál a nyakamba és már indultam is. A hajam lógva hagytam és a mobilomat a farmerem zsebábe tettem. Bezártam a lakás ajtaját, majd körbe jártam a rám kiosztott területet. Amikor megvoltam, lesétáltam a játszótérre, majd beleültem az egyik hintába és meglöktem magam.
Hogy minek jöttem ide? Igazán jó kérdés. Igazából nincs különösebb oka, egyszerűen csak…Máshova nem akartam menni, meg aztán még nem jelentkeztem le Samy-nél, hogy visszajöttem, de biztosra veszem, hogy mondták neki, vagy érzékelte. De mindegy is. Úgy is összefogok vele futni, de még nincs kedvem. Nagy levegőt vettem, majd ellöktem magam és szép magasra hintáztam fel magam, majd körbe néztem nincs-e valaki a közelben.

Mikor megláttam keserű pillantását, egyből rájöttem, hogy nem kellett volna ezt megkérdeznem. Lesütöttem a szemem, és próbáltam nem a hallottakra gondolni. Szörnyű lehetett az az árulás, képzelem, milyen tragédiaként érte ez Sammyt. Nem néztem rá, keze ökölbe szorult. Nem akartam faggatózni, majd ő elmondja a részleteket, ha akarja. Nem erőltetem, szinte biztos vagyok benne, hogy ő nem fordul felém akkora bizalommal. Cseppet sem hibáztattam érte.

Nem húztam tovább a témát. Erős lánynak nézett ki, még ha nem is felejtette el ezt az árulást. Rémes, hogy mikre nem képesek azok, akiket társainknak hittünk. Talán ezért olyan bizalmatlan, mint amilyennek én érzem?

- Sajnálom - mondtam, - nem kellett volna rákérdeznem.

Nem tudom, hogy mi mondatta ezt velem, de elmosolyodott. Még csak most észleltem, hogy elállt az eső. Épp ideje volt, lassan már bokáig ért a víz. Nem mintha elleneztem volna, de mivel hazautamat farkasként készültem megtenni, legalábbis úgy tervezem, nem szeretnék ázott kutyaszagot terjeszteni. (Mint mindig)

Nem akartam egyelőre beszélni, megvártam, míg Sammy visszatér a jelenbe. Nem is mertem nagyon belekezdeni egy újabb témába, tekintve, hogy nem tudom, mire számítsak. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy jelenleg mi van a falkájával, elvégre, amit most elmesélt, az a múlt. Azt hiszem...

Körülnéztem. Furcsa szagot véltem érezni, egy pillanatra mintha láttam volna valakit mozogni a fák között, a játszótér mellett. Összevontam szemöldököm, és egy apró oldalpillantást vetettem Sammyre. Neki le volt hajtva a feje, de ő is felkapta egy kicsit, de vizes fürtjei változatlanul arcába lógtak. Kiegyenesedtem, és meresztgetni kezdtem a szemem. Nem akartam egyelőre felállni, inkább hagytam, hagy cselekedjen Sammy.

Biztosra vettem, hogy ő is érezte azt, amit én, és mivel ő alfa, cselekedhet gond nélkül. Én pedig, mivel a falkájába szeretnék tartozni, követem az utasításait. Még ha nem is saját akaratomból - csöppet sincs ínyemre, hogy engedelmeskednem kell, de ez van. Kicsit megborzoltam elázott hajamat, hogy legalább álljon egy kicsit, és megszorítva a láncot, kicsit megemelkedtem.

Láttam, hogy Sammy rám néz, de nem érdekelt. Immáron hallottam is az ágreccsenéseket, össze-vissza kapkodtam a fejem, végül Sammyre néztem. Mellettem állt, gyanakvó pillantással pásztázta a maga körül álló természetet.

Hajrá főnök!

Visszavonom, tényleg jó kis esti elfoglaltság itt ülni, az esőben, azaz már lassan itt ülni a tóban. Jó volt semmiségekről beszélgetni, mert eltudtam magam engedni, és... nincs és egyszerűen jó volt és kész. Egészen addig, míg a nem került szóba a múlt. Hát teljesen szóba nem került, csak én gondoltam rájuk... Rájuk... akik mind meghaltak, miattam. Pulcsimmal igyekeztem letörölni a könnyeket, de már úgy voltam vele édes mindegy, mert Em észre vette.

Nem húztam el a kezemet, mikor megérintett, sőt egyenlőre nem is reagáltam rá, inkább a gondolataimat akartam összeszedni, hogy mindenre tudjak válaszolni, vagy mondjak valami értelmeset. A sírás, akarom mondani a könnyezés ellenére is elmosolyodtam, mikor a maga igazát védet a futásról. Nos én nem értek vele egyet, én így is úgy is imádtam szaladni, csak valamiért a tesiórákat már tényleg nem toleráltam.

- Én kifejezetten szerettem futni, meg még szeretek is emberként – feleltem azért. Speciel engem se zavart, hogy milyen butaságokat fecseg össze-vissza addig is volt időm gondolkodni. Azaz csak szerettem volna ha volna időm, mert nem volt.

Kérdésére, hogy mi a gondom, csak megráztam a fejemet. Egyelőre nem voltam olyan állapotban hogy tudjak is válaszolni. Illetve válaszolni tudtam volna, csak nem akartam magamról sok mindent elárulni. Marhára bizalmatlan vagyok, de egy idő után, ami alatt csak az eső cseppek koppanását hallgattam, meg a szél zúgását, úgy éreztem, hogy illene válaszolnom Em-nek.
Na nem amiatt, mert megkérdeztem, hanem amiatt, hogy itt ült velem és nem próbált faggatózni. Megvárta míg én eljutok arra pontra, hogy hajlandó legyek róla beszélni. Igazság szerint csak Nate-nek meséltem a régi falkámról.

- Csak néhány múltbéli esemény van rám ilyen hatással. - kezdtem, majd szívem szerint be is fejeztem volna, de úgy voltam vele, ha már elkezdtem akkor fejezzem is be.

- Volt egy falka tag, aki nem nézte jó szemmel, hogy én lettem az alfa. Mindent megtett, hogy kitúrjon a helyemről és ez csak úgy sikerült neki, hogy elárulta a falkát. A falak létszáma olyan 40 főre volt tehető ebből megmaradtunk olyan öten. Legalábbis amiről tudomásom van. Lehet, hogy még többen is életben maradtak, de én róluk nem tudok.

Nem pillantottam fel, csupán a földet néztem és nem törődtem azzal, hogy lassan már tényleg a bokáig ér a víz. Nem mertem Em-re nézni, nem akartam látni a sajnálatot látni a szemében, ami mondjuk még biztosan fokozódna ha az árulás körülményeit is elkezdeném neki ecsetelni.

A könnyezés már elmúlt, már nem volt hozzá erőm, inkább csak szomorkás melankólia lett úrrá rajtam, na meg egy kicsit kíváncsi voltam, hogy mit fog erre reagálni. Azt hozzá kell tennem, hogy nagyon meglepődnék, ha a végén még sem sajnálna. Nate is sajnált, vajon ő miért lenne különb?

Neki is kezdett kicsit feloldódni a nyelve, és ez igencsak boldoggá tett. Mikor mondta, hogy már alfa, akkor széles mosoly szökött arcomra. Az jó dolog, én legalábbis mindig felnéztem, vagy legalábbis a tiszteletet megadtam az ilyen farkasoknak. Hát, igen... Egy falkában élni nagyon jó lehet, és ahogy elnézem Sammy-t, látszik rajta, hogy érti a dolgát. Szívesen csatlakoznék a falkájához, igaz, ezt semmi pénzért nem közölném vele... Olyan ciki...

- Köszönöm! - biccentettem, mikor megdicsérte a nem látott bundát.

Kicsit önbizalmat merítettem belőle, és hirtelen elfogott az érzés, hogy lehet, hogy ez a lány mellett kicsit erősödnék. Nem tudom, miért, de megbíztam benne.

Mintha kicsit elszomorodott volna, de fogalmam sem volt róla, hogy mitől. Mosolyom eltűnt arcomról, de nem is néztem rá, a fülemre hagyatkoztam, hátha valami hangot kiad magából. Ezt persze kicsit korlátozta a zuhogó eső, lassan már egy tóban ültünk, de már nem esett annyira, mint ez előtt.

Láttam, hogy egy apró, együtt érző mosoly szökött arcára, mikor mondtam, hogy szeretek farkasként futni. Ez persze elég furcsa kijelentés volt - ezt én is tudtam, de ő is -, hisz egy farkas életmódja gyakorlatilag a futásból áll. Ki kell élvezni az előnyöket!

- Ezt már csak azért is mondtam, mert emberként nem szeretek annyira futni... mint farkasként. De ezzel szerintem majdnem mindenki így van. - Megrántottam aprón a vállamat, jelezve, hogy per'pillanat nem nagyon tud érdekelni, ha butaságot mondok. Ezt már sokan megszokták, és át is ragadt rám. Elmosolyodtam és ránéztem, de csak egy pillanatra.


Meghökkentem.

Az esőben ugyan alig lehetett észrevenni, de mégis láttam rajta, hogy sír. Szeme kicsit vörös volt, könnyezett, jó megfigyelőképességemnek köszönhettem, hogy ezt észrevettem. Biztatóan megszorítottam az alkarját, de nem mosolyodtam el.

- Mi a baj? - Nem akartam tapintatlan lenni, de szerintem jobb, ha valaki beszél a problémáiról. Hátha tudok segíteni, még csak azzal is, hogy mellette vagyok. Nem vártam el Sammytől, hogy feleljen - persze kíváncsi vagyok rá -, de nem kötelezem olyasmire, amiről nem akar beszélni. Ő tudja.

Lassan, de biztosan kezdtek el folyni a könnyei, vizes pulóverének ujjával megpróbált kitörölni őket szeméből. Nem tudtam elviselni egy ember szomorúságát, de nem fogok neki szónokolni. Hagyom, sírja ki magát, de nem engedtem el a kezét.

Na kezd feloldódni a jég. Ennek kimondottan örülök, mert már tényleg halálra untam magam, hogy csak csendben ültem és ennyi. Három év... Az elég sok.

- Én 6 éve, azaz 13 évesen. Rá egy évvel később 14 évesen már alfa voltam két hónappal ezelőttig – feleltem.

Jó, lehet hogy egy kicsit többet mint kellett volna, de szeretném, ha csatlakozna a falkámba, és ott nem lehet a falka tagok előtt titkaim. Na meg nem is vagyok olyan aki csak titkolózik.

Nem tagadom érdekelt, hogy hogyan változott át, mik a körülményei, meg az ilyenek. Sőt ha más nem ez nagyon is érdekes téma, amiről még lehet is beszélni. És akkor nem fog az a veszély fenyegetni, hogy itt őszülünk meg az unalomtól.

- Értem – bólintottam.

Akkor mostantól Em lesz. Rövid is, és szerintem is jobban hangzik mint az Emma. Bár ezt azért nem fogom hangosan kimondani. Jó volt végre mosolyogni, és egyáltalán beszélni. Ugyanezt gondolatban is ellehetne mondani, nekem meg most már tényleg szükségem lenne egy vizes helyre, ahol éppen fulladozhatnék. De tegyük hozzá, hogy hosszú még az éjszaka.

- Neked is szép a bundád – mosolyogtam rá.

Tényleg szép lehetett. Biztos hogy különleges is. Nem hiszem, hogy akad ilyen bundájú farkas La Push-ban vagy a környékén. Alaszkában jóformán mindenki fehér volt, vagy ha nem is akkor is világos színű volt mindenki bundája. Segítette a beolvadást. Vagy aki nem világos bundával rendelkezett az nem a felderítő csapatban volt. Ilyen egyszerű.

Na persze mint mindig, ahogy a régi falkámra gondoltam elfogott egy mélabús érzés... Magamat hibáztatom amiatt ami történt, de az is igaz hogy én tehetek róla, szóval erről ennyit. Itt muszáj egyet sóhajtani, szóval sóhajtottam is.

Elmosolyodtam – megint – mikor közölte, hogy mit szeret farkasként csinálni. Nem akartam kioktatni, de minden vérfarkas imád futni, meg farkas alakban lenni.
Bár Alaszka hófödte tájait felfedezni is volt rossz farkasként, és mivel hófehér a bundám könnyű is volt elrejtőzni. A jeges víz se nagyon ártott meg. Igaz nem is nagyon estünk bele. Volt annyi eszünk hogy nem mentünk a befagyott tóra. Halványan elmosolyodtam, szerettem ezekre visszagondolni. Boldog voltam akkor, persze itt is szép... Csak hát valahogy ez nem az igazi.

Komolyan mondom áldott szerencse, hogy esik az eső. Nem tűnt fel hogy sírok, illetve pár könnycsepp engedély nélkül kiszökött a szememből.

- Igen, az se egy rossz elfoglaltság – bólintottam rá azért. Nem oktattam ki, csupán némán könnyeztem és áldottam az esőt, hogy esik.

Sammy számot váltott, és egy olyan zenét tett be, ami szerintem nagyon illet a jelenlegi időjáráshoz. Cascada is egy jó énekesnő, igaz, az énekhangja nem tetszik annyira, mint Pinké, de a számai jók. Sammy tekert a hangerőn, melyet egy apró mosollyal köszöntem meg, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat, hogy tudjunk valamiről beszélgetni. Ahhoz képest, hogy a reggelem amúgy sem indult valami jól, kezdtem belerázódni a szituációnkba.

Sammyn láttam, hogy nincs mit mondania, és ezzel én is így voltam. Pedig biztos vagyok benne, hogy mindkettőnk tudna mit mondani, csak egyszerűen nem tudjuk előhalászni. De azért próbálkozni lehet...

Volt pár hasonló unalmas napom, igaz, a legunalmasabb a nagyapám születésnapi bulija volt, amikor én egyedül voltam 18 alatt...
Hallottam, amit megkérdezte, mióta vagyok farkas. Mosoly szökött arcomra, kis híján elnevettem magam.

- Hát az elég érdekes volt. Azt a napot sosem felejtem el - mondtam, de inkább csak magamnak, de neki is kéne válaszolnom. - Egyébként három éve. És te?

Biztosan sokkal több ideje... Tuti, hogy ostobának gondol. Három éve élek farkasként, és ilyen hülye kérdéseket teszek fel. De biztos csak a zavarom. Újabb meglepetés ért, mikor megkérdezte, hogy szólíthat. Eddig azt hittem, hogy ennek a beszélgetésnek annyi, de úgy látszik, van remény. Sammy kedves lánynak néz ki, nem szeretnék vele haragba lenni, bár ezzel a némasággal, amit időnként produkálok, inkább csak el fog kerülni...

- Igen, persze! Az Emmát annyira nem szeretem. Olyan furcsán hangzik. - Elnevettem magam, és ő viszonozta a mosolyt. Igazság szerint, nem tudom, mi volt ebben a vicces, de jó volt nevetni. Kicsit mintha oldottam volna a hangulaton, mert most meglökte a hintát, és egy hatalmas mosollyal az arcán szárnyalt a magasba.

Örültem neki, hogy az elmúlt pár percben tudtunk értelmes szavakat egymás felé intézni (én sosem fogok többet kezdeni beszélgetést, az "öhm" és a szép idők van" kifejezés nem épp nyerő).

Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet farkasként. Mondta, hogy hófehér a bundája, biztos szép lehet.

- Nekem ezüstszürke bundám van, ha farkas vagyok. Fekete sávval a hátamon, és egy pöttyel a bal szemem körül - mondtam hirtelen, és elmosolyodtam. Úgy éreztem, kötelességem volt, hogy ezt elmondjam neki, elvégre ő is tájékoztatott farkasbeli kinézetéről. - Farkasként imádok futni. Abban van minden feszültség levezetés.

Mosolyogtam, és arcát fürkésztem, de végül elnéztem a távolba.

Az eső még jobban rázendíteni és lassan tényleg nem kellett sok a bokáig érő esővízért. No nem mintha nagyon bánnám. Úgy éreztem, hogy ehhez a még jobban zuhogó esőhöz más szám illene. Gyorsan előkerestem Cascada-Can't stop the rain című számát, majd felcsavarva a hangerőt, hogy Emma is hallja elindítottam. Ha már nem beszélünk akkor csak üljünk az esőben miközben szól a zene.

Hát szerintem az, hogy mi tényleg beszélgessünk befuccsolt. Nekem egyszerűen nincs miről beszélnem, vagy hát volna, de lehet jobban járna vele mindenki ha nem nyíltan csinálnám.

- Hm? - hümmögtem. - Igen persze. -bólintottam, mikor kérdezte hogy hívhat.

Tényleg eléggé unatkozhatott, sőt én már lassan ott tartottam, hogy farkas leszek, és inkább árasztok ázott kutya szagot minthogy halálra unjam magam. Közben a számot is meguntam és a MP4-et kikapcsoltam. Még nem volt késő, de én ettől függetlenül betegre untam magam.

- Mióta vagy farkas? - törtem meg a csendet. Egy picit fészkelődtem a hintán, majd Emma-ra pillantottam. Kíváncsi voltam, hogyan reagál a kérdésre. Eddig ugyebár ő kérdezett, de most már kezdtem magam összekaparni, ami azt jelenti hogy még a végére egy normális társalgás is kialakulhat.

- És téged hogy lehet becézni? Em? - két kérdés egymás után... fejlődök, bár ha nagyon megerőltetném magam akkor kitudnék préselni magamból még egy harmadikat is. De egyelőre kíváncsi vagyok mióta farkas. Na meg mit szól hozzá, hogy képes voltam kérdezni... Lehet hogy még sem lepte el a szürke köd az agyamat?

Elgondolkodva meredtem a szemközti homokozó mögött álló padra, már csak unatkozás képpen is. Továbbra is visszhangzott fejemben Samantha kijelentése, ami mosolyt csalt arcomra, enyhén el is nevetettem magam. Ránéztem, látszólag semmit nem vett észre belőle, mivel a zene továbbra is a fülében szólt. Szeretem ezt a számot, lassan, egyenletesen kezdtem a földet paskolni a lábammal. Ennek a csajnak van ízlése.

Tulajdonképpen bunkóságnak tartanám, hogy társaságban zenét hallgat, de a jelen helyzetben ezt nem tudom bunkóságnak tartani. Már csak azért is, mert én is ezt tenném a helyében, ha egy ilyen szánalmas csajjal hozna össze a sors. Szomorúan rugdostam a földet cipőmmel - a zoknim már csurom víz volt, aminél jobban semmit nem utálok -, miközben hallgattam Samantha dúdolását. Pinkhez képest ez semmi volt, de rá kellett jönnöm, hogy igazán kellemes hangja van. Most így visszagondolva a vizes zokni nem olyan nagy tragédia, és van, amit jobban utálok...

Rémesen unatkoztam, és miután a harmadik sóhaj is elhagyta ajkait - ami már nagyon kezdett idegesíteni -, amikor én is sóhajtottam, komolyan kezdtem megbánni sétám célállomását. Bár én nem tehetek róla, hogy idetévedt, de nem is nagyon érdekel. Többször nem néztem Samanthára, egyrészt azért, mert láttam rajta, hogy idegesíti, másrészt pedig már feltudnám ismerni a külsejéről, de az persze nem olyan lényeges. Egyet értett a "Szép időnk van" kijelentésemmel, de valahogy úgy érzem, hogy csak nem akart bunkó lenni. Samantha... ez olyan hosszú...

- Szólíthatlak... Sammynek? - kérdeztem. - Vagy, hogy szoktak szólítani?

Rám nézett, kicsit meglepődtem, hogy hallotta, amit mondtam. Halványan mosolygott, a fülhallgatót kivette a füléből, így most a zene jobban hallatszódott. Az agyamban immáron csak a zene tombolt, lassan kezdett eltompulni az agyam, elfelejtettem, hogy Samatha mellettem ül. Arcomat az ég felé emeltem, és hagytam, hogy az esőcseppek játékosan simogassák arcomat. Mosolyom nem hervadt le, de hirtelen késztetést éreztem, hogy felugorjak, és farkas módjára elfussak.

Úgy gondoltam, hogy megvárom még unatkozó farkastársam - rokonlélek - válaszát, csak azután megyek magamat feldühíteni. Megmosolyogtam gyermeteg gondolatomat. Sosem szerettem, ha lenéztek, ha valaki érettebbnek tartotta magát, ráadásul mindezt egóval. Persze elfogadtam, de az egótól kiráz a hideg...

Ránéztem...

Én nagyon elvoltam a két láncszem közötti nézéssel, és nyugodtan révedtem a semmibe. Annyira sikerült ez, hogy már arról is megfeledkeztem, hogy van itt még rajtam kívül más is... Hát ez sajnálatos, de mivel már elég időt töltöttem azzal, hogy a lányon gondolkodtam, kénytelen voltam más elfoglaltságot találni. Az előttem lévő homokozó pont megfelelt erre a célra.

Egykedvűen bámultam, ahogy az esőcseppek lezuhannak és a homokba csapódnak. Jócskán átázott így már egy-két helyen kisebb tócsa is keletkezett. Ha így folytatja az eső lassan bokáig fog érni a víz, no nem mintha bánnám. Igazából akkor zavarna, ha farkas bundám lenne, akkor eléggé hülye szagot árasztanék magamból...

Sóhaj... Az előző óta eltelt már jó néhány perc, de lényegesen eltérő volt az a másik sóhajtól. Abból nem lehetett kivenni semmit, ebből meg igen, méghozzá azt, hogy halálosan unom magam. Az eső bámulása is kezdett már untatni, sőt már az untatott, hogy itt ülök és csak révedek a semmibe.

Sokért nem adtam volna egy vízálló könyvet, amit csak előkaphattam volna a farzsebemből és olvashattam volna, míg a mellettem lévő farkaska kitalálja mit akar kinyögni, mert abból az „öhm” megnyílvánulásból nem jöttem rá, csupán annyit ért el hogy rá néztem, hogy folytassa.

A folytatás nem váratott sokáig magára, sőt a leghihetetlenebb kérdés formájában jött. Most komolyan? Mit tanulnak ezek az újoncok? Szerintem nem sokat. Elnyomtam magam a késztetést, hogy káromkodjak egy sort, majd sóhajtva – megint – az MP4-mért nyúltam. Lehet hogy már nem mükszik, de kitudja. Speciel én most nagyon bánom, hogy az előbb említett kütyü nem jutott előbb az eszembe, akkor nem kellett volna annyit sóhajtanom... Na mindegy, gyorsan beállítottam egy jó kis számot – Pink–Funhouse – majd feltekerve a hangerőt félfüllel hallgatni kezdtem. Közben meg kigondoltam egy jó kis választ Emmának.

- Jelenpillanatban ember. Ha jobb idő lenne akkor az erdőben egy nagy fehér bundás farkas – mosolyogtam rá.

Kicsit meglöktem magam a hintán. Hogy ez sem jutott eddig eszembe... A zene meg élénkítően hat rám. Lehet, hogy beugrok egy diszkóba, miután megszáradtam. Így csöpögve kicsit hülyén néznék ki. Sőt inkább nagyon hülyén. Na mindegy... Megfeledkezve a lányról dúdolgatni kezdtem a számot, és csak eszméltem fel, hogy megint nem vagyok egyedül, mikor közölte, hogy szép az idő. Kissé szkeptikus arccal néztem rá. Volt benne igazság, tényleg szép idő volt, de ilyen viharban én a magam részéről jobban szeretnék az óceánban lenni és úszni, vagy éppen fulladozni, kinek mi tetszik.

- Az. Szép idő – bólintottam rá azért, nem kell bunkónak lenni, végül is aki szeretni a rossz időt az velem ebben rokon lélek.
De az is igaz, hogy Forks az Államok legesősebb helye, tehát itt mindig eső esik, igaz van mikor az ilyen viharok elkerülik ezt a helyet. Engem persze nem izgat, hiszen amilyen szerencsém van, úgy is akkor megyek sétálni mikor zuhog az eső.

Samantha... Pont illik hozzá a neve. Könnyed, mégis határozott, és ezt erősíti a vezetékneve. Samatha Rider... érdekes lánynak tűnsz. Hátat fordított nekem, és a hinta felé vette az irányt, majd beleült. Láttam a szemében, hogy esze ágában sincs harcolni, és ez megkönnyebbüléssel töltött el. Nem akarok ellenséget szerezni magamnak. Különösen nem egy farkast.

Rémesen unatkoztam. Magányra vágytam, nem tagadom, de ha már egy farkassal hozott össze sors, nem kéne kukán itt ülni. Türelmesen nézett engem, vívódott magával. Úgy látszik, neki sincs ötlete, milyen témáról kéne beszélgetnünk. Persze, ha egyáltalán akar. Nem vagyok egy szószátyár, de úgy látszik, ebben a helyzetben kénytelen vagyok magamra hivatkozni.

Elindultam felé, és elfoglaltam a mellette csüngő hintát. Karomat átfontam a láncok körül, és ránéztem, szólásra nyitva ajkaimat.

- Öhm... - Gratulálok Em! Jobb kezdés nem jutott volna eszedbe?

Rettentően szánalmasnak éreztem magam, de ő csak kedvesen mosolygott, még is, kicsit megrettentem tőle. Érzem, hogy nem magasodhatok fölé. A veszekedést pedig még jobban szeretném elkerülni. Tuti, hogy alul maradnák. Ez van...

- Farkas vagy, igaz? - kérdeztem tőle.

Ostoba kérdés, egy még ostobább lánytól. Farkas vagy? Ilyet... Ennyit a kommunikációs készségeimről, most biztos idiótának néz. Lesütöttem a szemem. Tudom, hogy az, de azért kíváncsi vagyok, válaszolna-e. Mindenesetre már örülök annak, hogy nem vámpír. Azokat ugyanis rühellem. Semmi jó nincs benne... vérszívók...

Ránéztem, tekintete töprengő volt. Első látásra kedves lánynak tűnik. Szőke haja vizesen omlik vállaira a kapucniban. Az eső még mindig nem állt el, egyre jobban esik. Vajon ő szereti a vihart?

- Szép időnk van - jegyeztem meg vigyorogva.

Erről meg már nem tehetek. Imádom az esőt és a vihart! Valamiért olyan megnyugtató...

Automatikusan fogadtam el a felém nyújtott kezet, miközben egy bólintással jeleztem neki, hogy felfogtam és megérttettem, hogy mi a neve. Szép név, valamilyen szinten nekem még különleges is a hangzása, bár az is lehet, hogy csak ő ejtette ki furán a nevét.

Ettől függetlenül úgy éreztem, hogy nagyon bunkó és szokatlan lenne, ha nem mutatkoznék be, így azt is megejtettem.

- Samantha Rider.

Most hogy ezen is túl voltam elengedtem a kezét, és enyhén félre döntött fejjel tanulmányoztam az arcát. Látszott a szemén, hogy nem becsül le ha harcra kerül a sor, de nem volt kedvem harcolni, de állni se. Ráérős léptekkel az egyik hinta felé mentem, majd le is ültem rá. Továbbra is onnan figyeltem, miközben rakoncátlan tincseimet kisöpörtem a szememből.

Viszont az örökké valóságig mégsem ülhetek itt, és várhatom, hogy történjen valami, tehát valami téma után kutattam, de a szürke köd ellepte a buksimat, így maradt a csendben ülés. mondanom sem kell, hogy ennél azért érdekesebb elfoglaltságra reméltem, mikor ide jöttem.

Erre itt ülök egy rozoga hintán a szakadó esőben, mint valami szobor, akiről joggal mintázni a némaságot, vagy inkább a kommunikáció hiányát. Felsóhajtottam, mert azért mégis csinálnom kéne valamit. Ez utóbbival csupán anyni a gond, hogy csak egyszer használható záros határidőn belül. Kicsit furcsán venné ki magát, ha minden másodpercben sóhajtoznék...

Hiába tudok máskor minden szöszről fecsegni, most valahogy nem találom a szavakat. Bár ha a múltkor látott csajszi lenne akivel az erdőben találkoztam… igaz akkor se mennék sokra. Ugyan itt ülnék és merednék a semmibe két láncszem között. Jó esti elfoglaltság… Csak gratulálok tudok magamnak, hogy ennél jobbat nem találtam...

Tétovázva tapostam a földet, folyamatosan rajta tartva a tekintetemet.

- Emma Brunker - nyújtottam felé a kezemet, és ő némi habozás után viszonozta azt.

Továbbra is bizalmatlanul méregetett, de tekintete már nem volt gyanakvó. Most volt alkalmam még jobban megnézni. Látszott, hogy ő is farkas. Már nem csak azért, mert érzem, hanem azért is, mert nincs olyan normális ember, aki ne fázna egy szál csurom vizes pulóverben, ilyen cudar időben. Ráadásul keze meleg volt, testhőmérséklete vetekedhetett az én 41°-ommal.

Néma csendben álltunk egymás előtt, kezünket nem eresztettük le. Ismerős volt ez a lány. Rémlett, mintha egyszer-kétszer betette volna a területünkre a lábát. Nem tűnt veszélyesnek, egyébként sem szeretek harcba keveredni. Képességeit nem ismerem, így nem is becsülöm le. De nem lehet húzós ellenfél, bár tekintete nem ezt sugallja. Olyan, mintha felsőbb rendűnek tartaná magát. Na, majd meglátjuk ki nevet a végén...

A gonosz kis hang a fejemben ezt mondja, de én valahogy nem ezt érzem. Semmi kedvem kötözködni vele, csak magamnak ártanék. Előítéleteim meg amúgy sincsenek. Vajon milyen lehet farkasként? Csak egy dologban vagyok biztos; szőrös, négylábú és körülbelül kétszer akkora, mint egy átlagos farkas.

Megszorítottam kezét, jelezve, hogy várom bemutatkozását. Szeme kicsit megrándult, homlokát összeráncolta, és szabad kezével kisimított egy hajtincset az arcából.

Vihar volt és nem volt sok kedvem a szállodában maradni… Szálloda? Inkább valami olcsó kis akármi, amire nincs jó név. Na tehát magamra kaptam egy farmert, meg egy fekete vastag pulcsit. Egy esernyőt is felkaptam, majd felültem az első buszra, ami La Push-ba vezetett. Leszálltam a buszról, mert nem akartam potya utasnak tűnni, majd szépen sétálva az esőben elindultam valamerre. Igazából arra mentem amerre a lábam vitt.

Így kilyukadtam a játszó térnél ám nem voltam egyedül, legnagyobb meglepetésemre. Sőt, mi több egy farkas lánnyal hozott össze a sors. Nem úgy tűnt, hogy tudja, ki vagyok, bár a környéken azért láthatott párszor. Tekintve, hogy újabban sokszor jártam be a farkasok területére, azaz ha úgy vesszük az én területemre is, mivel falka vezér vagyok most már hivatalosan is.

Egy picit bizalmatlanul méregettem, és kutattam valami válasz után mogyoróbarna tekintetében, de nem jutottam vele sokra, semmit sem találtam. Az eső meg esett továbbra is, én meg kezdtem lusta lenni, így az esernyőt összecsuktam és a földre engedtem. A kapucnit a fejemre húztam, bár nem sok értelme volt, percek alatt így is bőrig áztam.

Hallottam amint hozzám szólt, de egyelőre tétováztam. aztán azon az alapon, hogyha meg kell vele küzdenem előnyben vagyok a tapasztalataim miatt, szóval tettem felé pár lépést.

Ezek után csendben vártam és álltam, hogy mondjon valamit, vagy esetleg csináljon. Bár végül is teljesen mindegy volt, mert már bőrig áztam, ám ennek ellenére még sem fáztam… Jó dolog néha farkasnak lenni.

//Új játék//


Rémesen viharos idő volt. A szél tépkedte a fákat, szinte érezni lehetett, ahogy minden erejével képes lenne gyökerestül kicsavarni az erdőt. Esett az eső, hatalmas fekete tócsákat hagyott az aszfalton.
La Push játszóterén álltam. Pántos felsőm immáron csurom vizes volt az azt érő vízcseppektől, bőrömhöz odatapadt. Nem fáztam, úgy álltam ott, mint egy forró nyári napon a sivatagban. Összeborzoltam vizes fürtjeimet, és elnéztem a kihalt játszóteret. Bágyadtan forogtak, lengtek a "játékok", ürességük nyomasztó volt. Biztos vágynak a kisgyermekek társaságára.
Elfordítottam a fejem, valahol nem messze egy lány állt. Szokatlanul ismerős volt, rémlett, hogy láttam már egyszer-kétszer. Szőke haja volt. Esernyőt tartott a kezében, melyen az eső cseppjei kopogtattak. Vastag pulcsi fedte testét. Hm... Azt hiszem, tudom, hogy ki vagy, kislány!
Felém fordult, egyenesen mogyoróbarna szemeimbe nézett. Elmosolyodott.

- Gyere közelebb! - suttogtam, de szinte biztos voltam benne, hogy nem hallja.

Gyere közelebb... - gondoltam. Kicsit megrándult a szája, és félszegen elindult felém.
Feljebb tolódott szemöldököm, mikor körülbelül öt méterre megállt tőlem. Kezét a csípőjére helyezte, szemeivel bizalmatlanul méregetett.
Tudom, ki vagy!
Félénken elmosolyodtam. Ez egy ember. Eltekintettem a válla felett, de mintha akaratával irányítana -amit ugyan lehetetlennek tartottam-, úgy csúszott vissza pillantásom arcára. Gyanakvó lenne? Bizalmába még nem férkőztem, de nem is csodálom. Nincs túl sok barátom, sajnos nehézkesen tudok szerezni is.
Valamit kéne mondanom... De mit? Itt van, de talán még ő maga sem tudja, hogy miért...

Elmosolyodtam amint meghallottam, hogy nem zavarnék. Valójában nagyon is kiváncsi voltam arra, hogy vajon ő honnan is jöhet, hogy hol is élhet. E mellet az is nagyon érdekelt, hogy többet megtudjak Risáról, mert biztos voltam benne, hogy a története nem mindennapi.

- Rendben van. Ha nem zavarlak, akkor részemről nincs több ellenvetés – majd fogtam magam és felpattantam mögé és elindultunk hozzá.

//köszi//

Bólintottam. Elég sok szép csikót láttam, ahogy elaltatnak, vagy eladnak teherhordásra, amit valljuk be nem nagyon bírtam, így inkább a vége felé egyszerűen kihagytam és csak úgy csináltam, mintha nem is tudnék róla.

- Igaz – bólintottam. Hogy én mennyit bólogatok…

- Nem zavarsz addig is akkor elintézem, hogy a csikót valahogy ide juttassák – mosolyogtam rá.

- Ülj fel – mondtam Heniko-nak, majd mikor felült, ügetésben hazamentünk.

//KÖSZI//

- Így már valóban érthető. Mondjuk ez neked azért elég nehéz lehet nem? Úgy értem biztosan nem ez volt az első ilyen esett – Közben én is körbenéztem és láttam, hogy valóban már tényleg elszaladt az idő.

-Igazad lehet. Lehet, hogy máskor jobban járnánk ezzel az ötlettel. Szóval te is Forksban laksz? Az remek. Legalább gyűlnek azok az emberek, akiket ismerek is onnan. Hát valójában most még egy motelben lakom. Mivel még csak nem rég érkeztem a városba, de különben még annyira nincs kedvem haza menni, mert úgy sem tudok mit kezdeni magammal. De nem szeretnék zavarni – szögeztem le azonnal. Már annak is nagyon örülök, hogy sikerült összebarátkoznunk nem akarok a terhére lenni.

Megráztam a fejemet, hogy semmi gond a szóhasználatért.

- Nincs vele semmi gond, csak, túl sok a ló, és kevés a lovas. És nem tudnak vele mit kezdeni – feleltem, hogy miért is használtam azt a szót, hogy fölösleges.

- Amúgy szerintem napoljuk, mert már elég sötét van, nem? – kérdeztem. Még kész szerencse hogy a lámpa alatt álltunk, így legalább láttunk valamit.

- Hidd el – mosolyogtam rá.

- Egyébként én is hasonló reakciót csaptam el, mikor az edzőm felajánlotta az egészet. Igaz, én akkor voltam hat éves – nevettem fel.

- Forks-ban lakom, addig végül is sétálhatunk. Meg ha nincs kedved haza mászni, akkor szunnyadhatsz nálam is. Elég nagy a lakás – ajánlottam, mint valami tényleg jó tündér. menten meg áll az ész…

-Fölösleges? – kérdeztem csodálkozva. – Elég furcsa szóhasználat – gondolkodtam hangosan. – Valami baj van vele talán? – kérdeztem tőle, mert egy kicsit valahogy furcsának találtam azt, amit mondott.

- Hogy merre? Nos, igazából arról azt magam sem tudom. Tudod, nem nagyon ismerek errefelé semmit sem. Szóval én passzolok. Ha van, valami jó ötleted szívesen veszem. Hmm… Ez a vízeséses dolog sem hangzik olyan rosszul, de az a helyzet, hogy nekem fogalmam sincs, hogy, hogy is kell odajutni. – vallottam be kissé elnevetve magamat. Nos, igen. Kellemetlen helyzet, de hát csak ez van.

- Ez komoly? – kérdeztem amint meghallottam, hogy megoldható lenne a hely problémám. – Ezt el sem hiszem. – Hát igen látatlanul magamba is csíptem, hogy biztosan ébren vagyok-e, de tapasztaltam, hogy igen, egyáltalán nem alszom. Éreztem, hogy ragyog az arcom és széles vigyor van az arcomon, de annyira széles, hogy már fájt is.
– Mert ez… annyira hihetetlen, de tényleg. Komolyan mondom… tisztára olyan, vagy mint egy jó tündér már bocsi a hasonlatért – nevettem el magam.

Bólintottam, ki tudja ma már hányadjára, azaz inkább ebben az eltelt időben hányadjára bólintottam. Az a ciki hogy nem vagyok bólogatós kutya…

- Igaz, azt tényleg elismerem nem minden napi ajánlat, de egyébként is van Londonba egy fölösleges csikóm – vontam meg a vállam. Vagy elaltatják vagy Heniko-é lesz, persze ezt azért nem mondtam ki hangosan.

- Én is jobban szeretem mint a Clarissa-t – mosolyogtam.

- Hát te tudod. Nem tudod mit hagysz ki. És merre menjünk? – érdeklődtem. Van erre egy szép vízesés – jegyzetem meg. Igen, víz nélkül nem tudok meg lenni. Londonban is egyfolytában az edző pályán kialakított úsztató mellett voltam.

- Hát a hely miatt ne aggódj. A volt edzőm úgy csináltatta meg a házat, hogy egy elég nagyszobát istállóvá alakítatott, és szerinte ott két ló is elfér. – mondtam neki, majd vártam, hogy eldöntse: akkor most fel száll Szultánra vagy sem.

- Nem semmi szükség, hogy megismételd – jelentettem ki azonnal amint meghallottam az ötletet. – Csak hát azért nem minden nap kap az ember ilyen ajánlatott. Amivel szívesen élnék is, csak szerintem ahova majd hamarosan költözöm, nem tudom, milyen helye lenne. Én pedig a saját állatomnak természetesen csak a legjobbat szeretném. Úgy nem vagyok benne biztos, hogy el tudnám e fogadni az ajánlatodat. – Pedig cseppet sem lett volna rossz, sőt. Kifejezetten örültem volna neki, ha így jobban is megismertük volna egymást, hogy lett volna egy közös hobbink.
– Különben ha ez megnyugtat én egyáltalán nem olyannak képzeltek el, mint aki leállna kérkedni a képességeivel. És ha megnyugtat szerintem egyáltalán nem vagy más legalább is én, nem látlak annak Risa. Hm… ez valahogy sokkal jobban rád illik, mint a teljes neved. Tetszik – mosolyogtam, majd vettem egy nagy levegőt.
– Szóval szerinted próbáljam meg? – kérdeztem Risára pillantva.
– Hát jó... én bízom benned, de igazából, furcsán festene, ha felpattannék, és itt hagynálak nem? Mit szólnál ha inkább sétálgatnánk egyet vagy ilyesmi?

Bólogattam. Mi mást tehettem volna? Maximum meghívom magamhoz, de az lett volna a teljes elmebaj. Nem szokásom tényleg ennyi nyíltnak lenni, de ő valahogy más volt. Vele egyszerűen nem lehetett hidegnek, bunkónak és elutasítónak lenni. Kihozta az emberből a legjobbat, még belőlem is, ami viszont nagy szó.

- Semmi gond. – mosolyogtam rá. Nem gond, hogy ennyit fecseg össze-vissza. Majd egyszer elviszem magammal Londonba, persze ha akarja, és akkor versenyezhet ő is.

- Nem szoktam kérkedni, sokan hisznek a sok érem miatt beképzeltnek, de ez nem igaz. Egyszerűen más vagyok, és ezt vagy elfogadják vagy nem - dunsztom sincs, hogy jött ez ide, de már kimondtam.

Heniko-ra pillogtam, aki éppen a leesett állát próbálta meg összekaparni. Bevallom esedékes volt, mert még terveztem megosztani vele pár dolgot, amitől újra leesik az álla.

- Ülj csak fel nyugodtan. Nem lesz bajod. Csak, azért ne kezdj vágtába. – mosolyogtam rá. Nem mintha nem fékezném meg egyből a lovat, de nem akartam, hogy a lánynak vaalmi baja legyen. Sisakot nem hoztam magammal, és nem hinném, hogy ő lépten-nyomon azt hord magával.

- Igen, jól hallottad. Ismételjem még egyszer? – érdeklődtem vigyorogva. A ledöbbenés jogos volt, hiszen nem mindennap ajánlanak fel egy lovat, ráadásnak egy olyan személy akit talán ha 10 perce ismerhet...

- Barátoknak egyébként Risa – tettem még hozzá.

Azt hiszem az valami leesett közvetlenül a lábaim elé. Az a valami pedig az álam volt. Ez a csaj aztán nem semmi, de amiket mond az szintén nem.
- Három teli polc? És még pár dugig érmekkel? Ja és a legtöbb arany is? Te aztán nem vagy semmi. Ez egészen király gratulálok neked, bár biztos, hogy sokak mondták már. Nahát… Bocs a sok össze visszaszövegelésért, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen tehetséges emberrel is találkozom majd erre felé. - És tényleg. Hiszen az én életem annyira unalmas volt, hogy a kb. a leghíresebb ember, akivel valaha találkoztam az is apám főnöke volt. Annyira örülök, hogy találkoztam ezzel a lánnyal, meg persze Szultánnal is. Ezért már érdemes volt felkelni reggel. Ebben a pillanatban, még arra gondoltam, hogy ennél jobban biztosan nem döbbenhetek meg, de tévedtem. Pár pillanattal később ugyanis Clarissa a kezembe nyomta Szultán kantárát.
– Persze tudok… de… biztosan jó ötlet ez? – kérdeztem miközben kissé zavartan ide-oda pillantottam. – Mármint… úgy értem… hogy… Szultánnak nincs baja ezzel? Vagyis, hogy, hogy áll ő az idegenekkel? – Miközben én ezt a mondatot igyekeztem összerakni addig Clarissa utcsó mondta teljesen sokkolt. Még jó hogy a kezemben volt a kantár különben biztosan pofára estem volna.
- Hogy mit szerzel nekem, hogyha szeretném?! –fakadtam ki újra egészen döbbenten.