Játszótér

A reakcióján megint mosolyognom kellett. Kíváncsi vagyok, hogy mit gondolna, ha tudná, hogy Londonban mekkora hírnevem van…

- Igen, eléggé gyakorlott vagyok. Erről is árulkodik három teli polc kupákkal, meg még pár ami dugig van érmekkel. A legtöbb arany… Főleg az ami az elmúlt három évben került a gyűjteményembe – jegyeztem meg halkan. Hát igen. Az elmúlt három év minden volt számomra csak laza nem. Úgy hajtottam magam, hogy a legtöbbeknek még a szája is tátva maradt. Persze Szultánt nem hajtottam túl, azt soha nem tettem volna meg. Egyedül ő és még két személy számított.

- Igen, szerintem is illik. – mosolyogtam megint.

- Igen, komoly – nyomtam a kezébe a kantárt. Reméltem hogy fel tud ülni, vagy hogy egyáltalán tud lovagolni. Ha nem szívesen megtanítom. Te jó ég… Jó, oké, ha lovakról van szó visszatér a régi énem.

- Tényleg, tudsz lovagolni? Ha nem, szívesen megtanítalak – tettem még hozzá. Biztos vagyok benne, hogy most jutott el arra a pontra, hogy biztos álmodik.

- Ha szeretnéd, szerzek neked egy 3 éves csikót. Betöröm és után lovagolhatunk ketten – mondtam végül a teljes ledöbbenés végett.

Jó volt hallgatni, ahogy magáról kezdett mesélni nekem. Aztán persze teljesen meg is döbbentem, amikor meghallottam, hogy ő milyen kis mázlista volt.
- Hát nem kicsit. Én hiába könyörögtem, pedig elhiheted, hogy mindennel probálkoztam. – értettem vele egyet. - Akkor gondolom, már nagyon profin megy a lovaglás nem? Bár van egy olyan érzésem, hogy biztosan.
- Szóval Szultán – mondtam mosolyogva amint elmondta nekem, hogy mi is a neve ennek a szép jóságnak. – Nagyon találó név. Illik hozzá. – Aztán amikor meghallottam az utolsó mondatát, döbbenten kaptam fel a fejem. – Ez komoly?

Kezdtem úgy gondolni, hogy jól tettem, hogy nem mentem el. Aranyos volt Heniko. Kérdésén, sőt inkább válaszán, nem csak halványan, hanem rendesen el is mosolyodtam.

- Nekem szerencsém volt. Hat éves korom óta lovagolok – feleltem végül. – 10 évesen kaptam, illetve akkor született meg. egyébként Szultánnak hívják. Arab telivér – tettem még hozzá.

- Semmi gond – ráztam meg a fejemet, mikor közölte, hogy sokat beszél. Nekem addig se kell beszélnem…

- Az biztos, hogy megéri itt lenni. Páratlanul szép hely – bólogattam.

- Ha van kedved felülhetsz – ajánlottam, miközben leszálltam és a kantárt Heniko felé nyújtottam.

Hmm... Érdekes ez a lány. Valahogy olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha nem igazán menne neki ez a barátkozás dolog, de azért örülök, hogy mégsem ment csak úgy el pedig megtehette volna.

- Hogy szeretem e? Nos, igen, nem is kicsit. Kiskoromban mindig is lovat szerettem volna, de aztán valahogy sosem kaptam meg – Itt el is mosolyodtam, mert eszembe jutott pár pillanat, amikor otthon könyörögtem egy lóért. - Különben már régen megvan, kened? – céloztam a lóra, de mivel a nevét nem tudtam, lelovazni meg mégsem szeretetem volna, úgy döntöttem így a legjobb a kérdés.

- Hogy mi járatban? – ismételtem meg kérdését. – Igazából semmi különös – vallottam be. – Nem rég költöztem Forksba és úgy döntöttem felfedezem a környéket. Egy barátnőm tanácsolta, hogy ide mindenképpen látogassak el. Azt mondta ide jönni nagyon megéri. Amúgy bocsi, ha néha csak úgy folyik belőlem a szöveg…

Halványan elmosolyodtam. Jól sejtettem, hogy ez a lány hasonlít Lizzy-re. Az biztos, hogy érdekes neve volt. és az a sóvárgó pillantás, amivel végig nézett Szultánon… Érdekelt volna, hogy mit szeretett volna. És mivel az állat nem akart felágaskodni, a kantárt is lazábbra vettem.

Pár pillanatig, míg kiszállt a hintából nem igazán tudtam eldönteni, hogy most megijesztettem, vagy sem. De mikor megszólalt, úgy döntöttem, hogy annyira mégsem lehettem félelmetes. Ha már itt voltam, és itt volt Heniko is… felsóhajtottam, és igyekeztem előkaparni azt az énemet, amit még mindenki nagyon szeretett.

- Szereted a lovakat? – kérdeztem érdeklődve és féloldalt ültem a nyeregben, hogy jobban lássam. Szép barna hajjal büszkélkedhetett, bár én is azzal büszkélkedtem. Új hobbimnak hála nem viseltem sisakot, vagyok már annyira tapasztalt, hogy ne kelljen olyat hordanom. Na persze Szultán és köztem olyan kötelék volt, amit egy egyszerű baleset nem tudna tönkre tenni.

- Mi járatban erre? – lehet hogy az ebédemben valami mérgező dolog volt. Nem szoktam én ilyen barátságos lenni. Sőt, inkább már az első kérdésnél hátra arcot csináltam volna és meg sem álltam volna hazáig.

Meglepve kaptam fel a fejem, amit meg halottam, hogy valaki megszólal nem is olyan messze mellőlem. Egy lány volt az, aki éppen lovagolni lehetett vagy éppen most ment ki tudja. Egyből lelassítottam majd meg is állítottam azt és csak azután szólaltam meg.

- Szia. Az én nevem Heniko Mikan – mutatkoztam be én is. – Gyönyörű lovad van – állapítottam meg miközben végignéztem a fenséges állaton. Erről egyből eszembe jutott, hogy kiskoromban mindig is lovat akartam, de hát melyik gyerek nem. Igazából szívesen megkérdeztem volna, hogy mi a neve, de nem akartam lököttnek tűni azzal, hogy letámadom a kérdéseimmel. Ránézésre a lány, nem igazán tűnt valami cserfesnek inkább visszahúzódóbbnak látszott.

Nem akartam úgy járni, mint a múltkor, hogy egy vadidegen osztja nekem az észt, így most az ellenkező irányba tartottam lovammal. Eredetileg a partra tartottam, mert jó edzés a lónak az úszás, de egy hang, meg egy alaknak a körvonala megváltoztatta a tervemet.

Na igen, ha barátkozni szeretnék, akkor kéne keresnem a társaságot, és a társaság alatt nem feltétlenül Szultánt és a csendet kéne értenem… Így hát, a jobb oldalt helyett a bal oldalon lévő ösvényre irányítottam a pacit, és oda poroszkáltam az alakhoz.

Közelebbről már látszott rajta, hogy lány, és talán egy kicsit idősebb nálam. Olyan Lizzy félének láttam. Na persze, Lizzy-t senki nem tudja pótolni. Na szóval, a lány teljesen belefeledkezett a hintába, és nekem se kellet volna sok, hogy lepattanjak a lóhátról és mellé bevágódjak a hintába. Csak persze volt két bökkenő: egy én ezt soha nem csinálnám meg, úgy hogy valaki láthat is, kettő nem vagyok éppen nagy társaságkedvelő.

Szultán felnyihogott, mire sóhajtottam egyet, hogy ennyit arról, hogy én csendben elemezgetem itt a helyzetet, és gondolkodok mit is csináljak. Legyek gyerek vagy ne? Nem, helyette, most vághatok jó pofit a dologhoz és köszönhetek, bár a köszönésbe még senki sem halt bele…

- Szia. Clarissa Donoven – mutatkoztam be, és egy kicsit közelebb mentem. A lovat rövidebb kantárszíjra vettem, nehogy megbokrosodjon.

Viviennek tényleg igaza volt ez a hely valami egészen bámulatos. A táj, a levegő annyira más. Mintha valami egészen új világba kerültem volna. Ez bőven elég okot adott arra, hogy felfedező túrára indítsam magam. A part közelében akartam lenni, ezért arra is indultam el először. Az eltévedés lehetetlen volt, hiszen minden lépésnél egyre erősebben lehetett érezni az óceán sós illatát. Pár perc múlva pedig meg is pillantottam. Na, igen… ezért a látványért már megérte sétálgatni egy kicsit. Eldöntöttem, hogy kicsit lejjebb merészkedem, hogy közelebbről is láttam, de akkor egy valami egészen más hívta fel a figyelmem. Egy játszótér. Több nem is kellet ahhoz, hogy előtörjön belőlem a kisgyerek, így úti célom változott. Meg sem álltam a legközelebbi hintáig.

- Na, igen… ez az ami miatt sosem fogok felnőni! – jelentettem ki miközben hintázni kezdtem

...