Étterem...

Egy kicsit mintha töprengett volna a válaszon, egy idő után azt hittem, hogy tényleg nem is fog válaszolni nekem. Egyébként előbb-utóbb - akár véletlenül -, de úgy is ki tudnám deríteni, nem kellene nekem ahhoz olyan nagy erőfeszítés. Mindenesetre két oka lehetett, hogy nem válaszol nekem. Egy: nem akar. Kettő: nem bízik meg bennem. Az előbbinek én igazság szerint sokkal jobban örültem volna neki. Azért elég tapintatlan tudok lenni, kicsit úgy érzem magam, mint egy gonosz kis féreg, egy... egy okos tojás, ami nem egészen egy jó tulajdonság. Sőt! Elég kibírhatatlan és idegesítő tud lenni főleg, ha én veszem észre magamon, na, az már csak hab a tortára.
Nyitottam volna a számat, ha nem akarja, akkor nem kell elmondania, de aztán csak megszólalt, az én örömömre.
- Az tényleg nem volt, olyan rég! - Egy kicsit meglepett, hogy ilyen fiatal, nem sokkal öregebb, mint én. - Értem - az utóbbi mondatára már kevésbé tudtam választ mondani, hiszen ez az egész nekem elég furcsa volt, hogy valaki nem tud mást enni csak illetve inni csak vért semmi mást. Habár én mondom, aki se nem ember se nem vámpír?
- Így születtem! - Válaszoltam mosolyogva a kérdésére, az én "fajtámról" nyilván kevesebbet lehet tudni, mint egy normális vámpírról vagy egy vérfarkasról, mindenesetre egy csöppet sem zavart, hogy rólam és a hozzám hasonlókról nem sokat lehet tudni.
Örültem neki, hogy végre fölállhatok az asztaltól, de ami meglepett az, az hogy meghívott vendégének, nem akartam tiltakozni ellene, pedig kifizettem volna a saját összeget, majd valamivel meghálálom! Ebben biztos vagyok, mert nem vagyok olyan, aki nem adja vissza azt, amit kapott. Lehet nekem egy kicsit többi időbe telik, de rendben.
Borra valót is adott a nőnek, aki nagyon örült neki, feltételezem, de nem látszott rajta.
Kiléptünk a friss levegőre ahol az enyhe szél egy kicskét megcsapott.
- Most merre? - Kérdeztem felé fordulva.

A nagylánynak!

Úgy láttam érti, hogy mire célozgattam így teljesen megnyugodtam. Nem, mintha eddig olyan nagyon ideges lettem volna. Sőt nagyon is fel voltam dobva. A kérdéséről egy kicsit le blokkoltam. Erről igazán nem szerettem beszélni. Vagy miket beszélek itt, hisz még nem is beszéltem erről senkinek. Nem volt kinek így hát nem mondtam el senkinek sem. Főleg ha nem is kérdezik. Csak egyszer volt egy olyan alkalom amikor majdnem elmondtam az egyik kajámnak... vagyis embernek, hogy mi is vagyok és mennyi ideje, de túl szomjas voltam ahhoz, hogy kibírjam addig amíg elmondom neki. Sóhajtottam egyet és azon gondolkoztam hogy hogyan tudnám ezt a kérdést kikerülni. Ha esetleg megkérdezném tőle, hogy ő mennyi ideje néz ki így akkor bizonyosan azt válaszolná hogy ő kérdezte előbb.
Tudom gyerekes dolog tőlem, hogy egy ilyen egyszerű, - de számomra egy kissé tapintatlan - kérdésre nem válaszolok. A pláne az, hogy már rég nem vagyok gyerek! Azt a korszakomat már 13 éves koromban lezártam. Biztos hogy eltelt legalább 2-3 perc mire megszólaltam.
- Nem olyan rég óta... 1976. február 7-én születtem Los Angeles-ben. Jobban tudom uralni magamat mint más ragadozó vámpírok, de csak akkor ha már ettem.- el is hallgattam és jelentőségteljesen néztem Sheryll-re, hogy erről nem akarok többet beszélni. Se kedvem se semmim nincs ehhez. Egyszerűen nem tudok erről beszélni.
- És te mióta vagy...ööö... félvér?- kérdeztem tőle. Engem az sem érdekel ha ugyanolyan választ kapok tőle amilyet én adtam neki. Teljesen megérteném ő ezzel kapcsolatban.
Egy újabb kérdés vagy inkább kijelentés érkezett felőle.
- Rendben van felőlem mehetünk!- vontam vállat hisz az én lábaimnak ez semmi sem volt. Intettem egyet a pincérnőnek, hogy fizetni szeretnénk. Ő azonnal odasietett hozzánk.
- A vendégem vagy.- mondtam egy mosoly kíséretében Sheryll-nek majd kifizettem azt a kevés összeget a nőnek. Adtam hozzá egy kis borravalót is. Had örüljön.

A kicsi Améliának

Mikor visszakérdeztem egy csöppet mintha gondolkodóba esett, hogy mit is mondhatna el. Felőlem mindent elmondhatna, nem ijednék meg, tudom, hogy ez náluk hogyan működik. Mindenkinek olyan az élete, ahogyan megcsinálta magának. Ő ezt az utat választotta és ez engem azért annyira nem is érdekelt, mert nem volt ok arra, hogy zavarjon. Én pedig ezt az utat választottam, ezt a sivár semmilyen utat. Hát igen... én már csak ilyen unalmas lény vagyok, mintha ez annyira érdekelne bárkit is.
Bólintottam mikor válaszolt, hogy mit szokott esténként csinálni. Azt hiszem, hogy megértette, de, ha nem akkor annyi baj legyen, neki ezt nem kell tudni.
- Te sem tudsz valami sok mindent csinálni akkor. ~ Tényleg nem tudott, vajon mióta lehet vámpír? ~ Ennek a kérdésemnek feltétlen hangot akartam adni, szóval egy darabig gondolkoztam rajta, hogy megkérdezzem-e őt, de végül - már megint - a kíváncsiság ismételten legyőzött és minden mentegetőzés nélkül, meg is kérdeztem.
- Elmondod, hogy mióta vagy vámpír? - Kérdeztem felvont szemöldökkel, mindig ezt csinálom, ha valamire tényleg nagyon kíváncsi vagyok, így ez az ösztönös mozdulat most sem maradt el. ~ Mintha annyira el tudnám ezt hagyni! ~ Próbáltam már, de eddig egyszer sem sikerült, így kénytelen voltam egy idő után teljesen föladni.
Az órára néztem, ami még csak fél nyolcat mutatott, hát az idő az nem telik teljes gyorsasággal, de sokkal kellemesebb időtöltés vele lenni, mint egyedül tengődni Port Angeles utcáin, egyes egyedül. Erről jut eszembe, már egy jó ideje itt vagyunk, és már kezdenek zsibbadni a lábaim.
- Mi lenne, ha elmennénk közben sétálni valahová? - Kérdeztem tőle, kicsit előrehajolva. - Ugyanis már kezdenek fájni a lábaim és eleget ültem az elmúlt nem tudom mennyi időben. - Ez inkább kijelentés volt, mint egy mellékes mondat, de remélem, megérti és beleegyez, hogy elinduljunk valamerre.

A kék szemű lánynak!

Biztatóan ránéztem, amikor láttam, hogy csak makog, valamit aztán meg visszakérdezi a kérdést saját magának. Mondhattam volna azt, hogy „Nyugi nem harapok!”. Ami nem lett volna igaz, mert harapok csak nem abban az értelemben, amiben gondolja. Az igaz hogy a kiscsajt nem haraptam volna meg… Miért is harapnám meg vagy bántanám, ha ilyen rendes hozzám? Amint megkaptam a választ nagy gondolkodóba estem, mert nem akartam olyasmit mondani neki, ami felkavarja. Így csak a felét mondtam el annak, amit szoktam csinálni.
- Olvasok, esténként sétálgatok az utcán, mert ugye amúgy nem tudok észrevétlenül. – nagyon reméltem, hogy érti, mire gondolok, vagyis inkább célozgatok.
- Néha TV-zek és zenét hallgatok. Úgy körülbelül ennyi lenne. – fejeztem be ezt az igen tömör választ. Ránéztem a nagy fali órára. Még csak este fél nyolc volt. Én azt hittem, hogy gyorsabban telik az idő, ha jól érzem magamat. Nagyon úgy néz ki, hogy pont lassabban. Persze ennek örültem, mert még egy csomó időt eltölthetünk egymással Sheryll-el. Legalábbis addig, amíg el nem álmosodik és bealszik. Reméltem, hogy erre nem most kerül sor, hanem úgy éjfél körül.
~Tök buli lenn. Régen voltam amolyan „csajos estén” vagy min.~

A kis manipulálónak //jó értelemben, persze //

Nem nagyon tudtam hirtelen mit mondani, csak makogtam valami hülyeséget, amit nyilván nem is értett, mert nagyon furcsán nézett rám. ~ Oké, Sheryll! Össze kellene terelned a gondolataidat, mert ennek így nem lesz jó vége. Tizenhét éves vagyok, és nem tudok normálisan kommunikálni sem, főleg döbbenetemben! ~ Még dadogtam pár szót, de aztán csak sikerült össze szednem magamat. Megráztam a fejemet és próbáltam inkább a kérdésére koncentrálni, ami jelen pillanatban nagyon nehezen ment.
- Hát... ~ Mostanában minden mondatomat így kezdem. ~ - Mit szoktam csinálni? - Úgy kérdeztem vissza, mint aki egyáltalán nem értette meg a kérdést. ~ Kár, hogy teljesen jól értettem. ~ - Olvasok, tanulok, sétálgatok és rajzolok, többnyire. - Ennyit tudtam csak így kapásból felsorolni neki, és túlságosan hirtelen jött ez a váltás beszélgetés ügyében, erre nem számítottam. Vagy megunta, hogy itt dadogok és semmi értelmeset nem lehet kiszedni belőlem, vagy nem akar róla beszélni, nos, ez most mind egy, mert úgy is nálunk fog időzni egy darabig szóval, erről ennyit.
- És te mit szoktál csinálni? - Kérdeztem én is, hogy kérdezzek tőle, bár ez inkább udvariasságnak lehet mondani.
Ráemeltem a szemeimet, nem nagyon tudtam, hogy egy ilyen vámpír, mint ő is, mit csinálhat szabad idejében. Az emberi manipuláció talán az egyik elfoglaltsága lehet. Azt hiszem. Bár nem tudom, hogy miket szeret, mert még nem ismerem, de majd később talán még megfogom, és remélem nem fog megölni azért, mert iszonyatosan kíváncsi vagyok.

A kedves lánynak!

Amíg koncentráltam fél szemmel Sheryll arcát fürkésztem, hogy hogyan reagál. A szája majd leesett én pedig elkuncogtam magamat a látványán. Tényleg viccesen nézett ki leesett állal. Megszakítottam a kapcsolatot a nővel és a férfival is. Nem érdekelt, hogy most mekkora perpatvart fognak ott csapni egymásnak. Csináltam én már nagyobb dolgot is, de ezt most inkább nem akartam fel eleveníteni. Megvártam amíg Sheryll végre szóhoz tudjon jutni a „kis” produkciómtól. Várakozóan néztem rá és vártam, hogy mit fog szólni ehhez az egészhez. Csak egy „wao”-t mondott semmi többet, de reméltem, hogy azért valamit még mondani fog. Végül is teljesen mindegy hogy mit mond, mert csak az fontos, amit én gondolok saját magamról, vagyis inkább a képességemről. És persze szerintem tök király. Mért is lenne rossz, hogyha vámpír vagy és nincs jobb dolgod, mint a szobában ücsörögni a nap miatt – persze nem azért mert porrá égetne, hanem mert úgy ragyognék, mint a gyémánt – a szobában nem beszélni senkivel és unatkozni. Hát eléggé rossz. Sőt nagyon is rossz! Ez a kapcsolat manipuláció nekem nagyon bejön. A kérdés már csak az, hogy másnak ez milyen lehet. Mármint átélni ezt. Magamon még sosem próbáltam, ki de mért is tenném ezt az ÉN érzéseimmel? Naná, hogy nem számít, mit érez az a valaki vagy valakik, akin használom. Az unalom megint átvette rajtam az irányítást csak az arcomon nem. Évekig gyakoroltam, hogy hogyan lehet az arcommal nem kimutatni semmilyen érzést. Mára már tökéletesen tudom csinálni. Hazudni is jól tudok, amit néha muszáj.
- Mit szoktál csinálni szabadidődben?- kérdeztem hirtelen, mert olyan beszélgetős kedvem volt és ez a kérdés jutott először eszembe. Amíg a válaszra vártam a szalvétát fixíroztam.

A szépnevű ragadozónak

Elégedett vigyor jelent meg az arcomon, majd megszólaltam: - Az, hogy megpróbálod az már nekem bőven elég! - Hangom nem gazán volt több suttogásnál, de ez is éppen elég volt, itt az étteremben. Nem kell felkelteni a tudatlan emberek érdeklődését.
Tényleg nagyon örültem neki, hogy legalább megpróbálja, de nem voltam benne biztos, hogy sikerül is neki, mert az ösztönök a vámpíroknál elég erősek, mindent úgy tesznek ahogy a belső hang mondja, talán a vegetáriánus vámpírok tudják ezt megállni, mert ők már így szokták meg, de én egyelőre, csak "ragadozó" vámpírokkal találkoztam, de nem elitélkendők ők sem, sőt egyik sem. Kivétel, ha valami tényleg csúnyát tesz... ~ Mi lehet csúnyább annál, hogy embereket öl meg táplálkozásul? ~ Na valóban ez a lehető legjobb kérdés. ~ Nem tudom, de biztos van valami! ~
Mindenesetre én bízom benne, hogy addig amíg ott lesz megtudja állni a vérszomjat, vagy legalább elmegy egy közeli városba vadászni aztán pedig felőlem vissza jöhet, ahogy tetszik neki, ha nem jó velünk én nem fogom erőltetni.
Követtem a tekintetét a nő felé aki a mellettünk lévő asztalnál ült, nagyon lelkesnek tűnt ami újabb mosolyt csalt az arcomra. Jó volt jókedvűnek látni, szebb volt vidáman. ~ De ki nem az? ~ Majd követtem a pillantását a neki háttal ülő férfi felé. Nagyon elfoglaltnak tűnt.
Bólintottam, tényleg nem úgy tűnt mint akik ismernék egymást, vagy mintha látták volna már egymást. Két vadidegen ült egymással háttal.
Hirtelen a férfi megfordult, majd fölállt oda sétált a nő asztalához, aztán nemes egyszerűséggel fölállította és megcsókolta.
Tátott szájjal bámultam a jelentette, meg sem tudtam mukkanni. Ránéztem Améliára, nagyon koncentrált rájuk, szóval biztos, hogy ő csinálhatta, hiszem mégsem pattanhatott föl csak úgy az a férfi és teperhette le azt a nőt. Vagyis megtehette, de... háttal? Ugyan már észre sem vették egymást egészen... mostanáig?
- Wao - végül csak ennyit bírtam kinyögni.

A kis félvérnek!

Ahogy láttam nem igazán tetszett neki az a szó hogy "ragadozó". Hát végül is ízlések és pofonok. Valaki így valaki pedig amúgy él. Lehet, hogy neki ízlik az, ami nekem… nos, hát nem éppen. A kérdését fontolóra vettem. Nem voltam biztos sem magamban sem benne. Hisz mért is bíznék meg abban, akit úgy fél vagy háromnegyed órája ismerek csak? Ha ez a személy félig olyan, mint én akkor sem igazán bízok benne.
~Hogy, nem lehetne-e? Hát nem is tudom...~
-Talán megpróbálhatnám. De nem ígérek semmi!- mondtam gyorsan utána. Tényleg nem ígérek semmit, ami azt illeti. Mivel már egy jó ideje élek így ember vér evőnek kicsit vagy talán nagyon is nehéz lesz ellenállni a kísértésnek. Nos, talán egy próbát megért ki próbálni az önuralmamat. Természetesen csak akkor, ha már biztos leszek magamban. Azt pedig nem lesz egy könnyű dolog elérni, mert világéletemben olyan lány voltam, aki nem igazán bízik magában. Főleg nem másokban. De most kivételt tettem Sheryll-el szemben. Újra felcsillant a szemem mikor a képességemről kérdezett.
- Emberekkel is, de még vámpírokkal is. Két vagy több ember érzését tudom manipulálni. Mármint amit egymással éreznek. Mondjunk egy példát: Ott van az a nő.- ránéztem a mellettünk lévő nőre- És ott van az a férfi.- a férfire néztem, aki a nővel, pont háttal ült.
- Mint látod, nem ismerik egymást. Azt se tudják, hogy a másik létezik de... most figyelj!- már szinte suttogtam, amikor az utolsó pár szót mondtam.
És most csak egy dologra koncentráltam. Arra hogy a férfi és a nő vonzódjon egymásnak. Naná hogy sikerült és a képességem nem hagyott cserben!

- Ragadozó - ízlelgettem a szót, de őszintén nem nagyon volt szimpatikus, de erről nem tehettem, nem szeretem az oroszlánokat, de ez most nem lényeges, akkor is oda kell költöznie, legalább egy kicsit. - És ezt az "ösztönt" nem lehetne egy pár napra visszafogni? - Kérdeztem bután, de a választ már előre tudtam.
Az ajkamba haraptam, mert eszembe jutott egy remek ötlet. Mi is iszunk emberi vért, de nem annyit, mint ő, de apa talán... megtudná oldani.
- Mi lenne, ha most nem személyi bankból kapnád a vért hanem, másból, készen. Nem éppen friss és lehet nem is ízlene, de... emberi vér, ha pedig nem bírod akkor áldásom adom rád ezzel kapcsolatban. Ez így nem lenne jó? Egy próbát talán megér. - Látszott rajta, hogy fontolóra veszi, nem tudom mit fog mondani, de remélem, hogy beleegyezik.
- Kapcsolatban áll az emberekkel? - Két szememmel a házaspárt kerestem akiket olyan nagyon figyelt, egy darabig.

Ahogy láttam ő is a szavakat keresi a kérdésemre. Kívülről teljesen nyugodtnak nézhettem ki, de belül szerintem még a szívem is zakatolt volna, ha dobogott volna. Sok év gyakorlata áll mögöttem, hogy hogyan lehet nyugodt arcot vágni. Ebben profi voltam, és ez most sem változott meg. Az emberi kaja említésénél látványosan grimaszoltam egyet. Na, ja azt aztán nem lehet elkerülni, hogy ezt észrevegye. De mit csináljak?! Mégis csak vámpír vagyok, nem ember, aki azokat a vackokat eszi. Bele gondolni is rossz, hogy én régebben ilyeneket ettem! Mikor befejezte vártam, hogy folytassa. Valahogy éreztem, hogy ennek még itt nincs vége, hanem a kínzásom tovább folytatódik. Hát persze hogy jól gondoltam! Mint mindig... Ezt is meghallgattam majd mikor Sheryll a végére ért magamban fellélegeztem. Akkor most én jöttem a "keressük a szavakat" nézésemmel. Mindegy valahogy mégiscsak belekezdtem gondolkodás nélkül.
- Én vámpír vagyok Sheryll. Ha úgy tetszik, hívj ragadozónak. Szóval a válaszom: Igen, embereket szoktam kajálni? De mégis mit tegyek? Az ösztönök ellen nem sok mindent tehetek! Az igazság néha fáj...- fejeztem be, de utána mégis közbe vágtam amikor Sheryll akart valamit mondani.
- Van még valami. Van egy képességem. Megmutassam?- most már vigyorogtam és a két személyt kerestem, akiken kipróbálhatom az erőmet.

Valahogyan éreztem, hogy ilyesmit fog kérdezni, és kicsit meg is ijedtem a kérdéstől. Lázasan kutattam a gondolataimba, hogy hogyan is fogalmazhatnám meg ezt az egészet, végül úgy döntöttem, hogy megpróbálok neki mindent elmondani erről a dologról, igazából két mondatból eltudtam volna mondani, de olyan furcsának tűnt ezt valakinek elmondani.
Kicsit neki is furcsa lehetett ez a helyzet, mert gyorsabban beszélt, mint általában szokott.
- Hát... - szép kezdés - az a helyzet, hogy ugyan úgy ehetünk emberi kaját is mint bárki más, de a vér is teljes mértékben szükséges, anélkül én is ugyan úgy meghalnék, vagy vérszomjat kapnék, szóval egy idő után már én sem öregedek, csak egy darabig, ez általában tizennyolc és huszonnégy év között lehetséges. Ez nem pontos adat, csak én így tudom! Visszatérve havonta egyszer-kétszer apa meglep emberi vérrel, de nem öljük meg az illetőt, mert kórházból van, a többi napon pedig álltai vért iszunk.
- És itt már az én kérdésem is kapcsolódik!
- Szóval te emberi vagy állati vérrel táplálkozol, mert ha emberivel akkor csak annyit kérnék, hogy ne ölj meg feltétlenül senkit Forks-ban. Csak, ha az életed múlik rajta, kérlek! - Szinte könyörögtem féltem, hogy nem tud majd ellenállni, de remélem sikerrel fog járni és még attól oda költözik egy pár napra.

Alig vártam a kérdését, de végül úgy döntött, hogy az én kérdésemnek enged. Vállat vontam.
- Mondhatod nyugodtan te is, de ha gondolod akkor kezdek én.- mondtam neki és a szavakat kezdtem keresgélni a mondanivalómhoz.
- Oké. Elég furát fogok kérdeni...- fanyarul elmosolyodtam.
- Nem muszáj válaszolnod ha nem akarsz természetesen!- mondtam, de azért magamban hozzátettem, hogy jó lenne.
- Szóval ti...- mondtam suttogva mert féltem hogy meghallanak.- Emberi vérrel táplálkoztok?- mondtam ki gyorsan, mert így jött ki.
Mély levegőt vettem miután ezt elmondtam. Most már csak a válaszra kellett várnom.

Én is elvigyorodtam. Most már efelől teljesen nyugodt lehet.
- Mond csak te, az én kérdésem nem olyan fontos és a hozzá tartozó kis szöveg sem, csak olyan elcsépelt dolog. - Erőltettem egy mosolyt az arcomra.
Valóban rá kellett erőltetnem, mert ez igen is fontos volt! Csak nem akartam neki esni, hogy míg nálunk van ne essen neki az ott élő embereknek, mert akkor drága jó édes apám nem állna jót magáért. Nem szereti azokat a vámpírokat akik embereket ölnek, nem csak velük lehet táplálkozni és nem is kell feltétlenül megölni ahhoz, csak akkor többet kellene inniuk, egy éjszaka, de az ösztönöket sosem lehetett igazán megfékezni, legalább is nem a vámpíroknál, hiszen ők, mi szabad akaratúak vagyunk, az emberek a kezeinkben csupán csak apró kicsit marionett bábuk, semmi több, táplálék akikkel kedvünkre játszadozhatunk.

- Értem- mondtam neki mikor befejezte a mondandóját. Szóval akkor az anyja bizonyosan ember. Hát ez elég gáz, mert ő egyszer megöregszik és meghal ha csak át nem változtatják. Akkor gondolom majd egyszer át fogják őt is változtatni és boldogan élhet a vámpír család.
- Hát akkor attól már nem félek, hogy bántanálak titeket!- vigyorodtam el szélesen. Belül végül is tényleg megnyugodtam, hogy senkinek nem lesz abból baja, hogy én ott vagyok a közelükben. Ha belegondoltam ez az egyetlen olyan nap, hogy egy ember ért vagy félvért ért, mindegy szóval aggódjak valakiért aki nem én vagyok. Eddig mindig is csak én voltam. Semmi mi vagy esetleg ők.
Egy naptárra tévedt a tekintetem és eszembe ötlött, hogy nekem pontosan öt nappal ezelőtt volt a születésnapom. Erre elmosolyodtam, és emlékek kavalkádja kezdett a fejemben száguldozni. Mindig a születésnapomról volt valamilyen kis emlékem, amikor megajándékoztam magamat egy-két plusz emberrel, mint kaja.
- Rendben van egy kérdésem lenne...- kezdtem bele de Sheryll közbe vágott. Felvontam a szemöldököm.
- Semmi baj. Mond csak.- és vártam hogy mit fog kérdezni.

Reménykedtem, hogy válaszolni fog és mikor meg is tette azt nem lepődtem meg, de ő szívesen kérdezett volna, gondolom.
- Az apukám a vámpír, teljes mértékben az, ezért ritkábban is van otthon, főként éjszaka, talán ezért nem is zavarja, ha ott van valaki, nappal pedig ritka a látogatónk. - Vontam vállat. - Most már nem kell aggódnod amiatt, ha valami rosszul sülne el nálunk akkor ne tudnánk megvédeni magunkat vagy az embereket. - Mosolyodtam el.
Nem tudtam mit mondhattam volna még vártam, hogy kérdezzen valamit, amit tudni akar, mondjuk én mit eszem, de valamit még feltétlenül elakartam neki mondani...csak. Az egy kicsit más dolog. Voltaképpen apa nem tartja be a "vámpír" szabályokat, ő nem rendszeresen táplálkozik emberi vérrel és akkor is csak kórházból, de nem ez a lényeg, hogy mi embert nem bántunk, azt pedig nem tudtam, hogy ő bánt e...
- Ha kérdésed lenne - esetleg - akkor csak tedd föl! - Bólintottam önmagam megerősítésében, de ezt bátorításnak is szántam, azt hiszem.
- Én is szeretnék még egy dolgot kérdezni! - Vágtam közbe mikor szólásra nyitotta a száját.
- Bocsánat - makogtam neki és lehajtottam a fejemet.

Lélegzet visszafojtva vártam a kérdését. Nem, mintha eddig nem fojtottam volna vissza a lélegzetemet, de most még inkább nem lélegeztem. Most direkt, úgymond kizártam mindent a fejemből és a tekintetemet belefúrtam Sheryll-ébe. Erre a kérdésre tényleg nem számítottam. A kelleténél hangosabban és nagyobbat nyeltem. Tudtam, hogy meghallja miközben a fejemben egy jó választ kerestem. Sajnos hiába. Nem találtam egy "használható" választ sem erre a kérdésre. Már éppen meg akartam szólalni, mikor ő megszólalt. Kíváncsian hallgattam hogy mit fog mondani. Nem is kicsit hökkentem meg.
~Ez hogy lehetséges?!~
- Igen!- suttogtam a választ halkan. Nem lepődött meg. Hát persze. Miért is lepődne meg ha már tudja a választ? Emberhez képest jó agya van. Ám ő nem ember. Egy félvér, ahogy Sheryll elmondta. Azért azt már én is ki tudtam találni, hogy hogyan lett félvér. Bizonyosan az egyik szülője vámpír a másik pedig ember. A kérdés hogy melyik melyik? Mégis először nagyon fura volt hallani hogy mi is igazából. Bólintottam.
- Akkor apukád...?- kérdeztem tőle és vártam hogy ő folytassa. Ember vagy vámpír? Én a vámpírra tippelem.

Nagy levegőt vettem, el akartam kezdeni, de nem akartam, mi van, ha mégsem...Nem biztos, hogy az szóval semmi meghátrálás! Kitengettem a levegőt majd ránéztem, sok kicsi kérdőjelet láttam két szép szemében.
- Vámpír vagy? - Mielőtt megszólaltam szétnéztem, hogy nincs-e senki olyan közel, hogy hallja-e, hogy mit kérdeztem.
Szemeiben meglepődést láttam és olyan nagyot nyelt, hogy ide hallottam, nem tudta mit kellett volna válaszolni, hiszen - gondolom - nem volt biztos benne, hogy én mi vagyok ezért inkább magyarázni kezdtem, hogy mi fáról teremtem.
- Nem kell aggódnod! - Próbáltam enyhíteni a hangulatot.
- Most már teljességgel biztos vagyok benne, hogy te vámpír vagy, de te nyilván még nem jöttél rá, hogy mi is vagyok, nincs olyan illatom mint egy normális ember, hasonlítok rá, de csak részben, én félvér vagyok! Gondolom nem kell magyarázkodnom, hogy az hogyan jött össze, remélem erre már magadtól is rá jöttél.

Amint leültem nagyon bizalmaskodó kezdett lenni velem. Közel hajolt hozzám amiért nekem újra nem szabadott levegőt vennem. Ez a bizalmaskodás nem tetszett. Nem csak azért mert nem szerettem ha egy ember ilyen közel jön hozzám hanem mert még nem is ismertük egymást olyan hú de jól. Még csak most ismertük meg egymást ami azt illeti és az már mellékes, hogy ott fogok náluk "aludni". Hiszen én nem is tudok aludni. Majd ezt is ki kell találnom hogy mit fogok tenni éjszaka. Gondolom majd csak úgy fogok tenni mintha aludnék.
~Vajon mit akarhat?~
Lassan bólintottam egyet. Nem voltam magamban biztos. Természetesen benne sem bíztam még eléggé.
- Hát persze.- mondtam neki és vártam hogy mit kérdez. mintha dobszót hallottam volna a fejemben. A dobszó pedig csak akkor hallgathat el amikor Sheryll elmondja vagyis megkérdeni amit akar.

- Lélekben már felkészültem! - Elhatároztam, hogy innentől kezdve minden egyes apró mozdulatát figyelem, ha meg rajtakap kitalálok valami okos butaságot amivel tudom fedezni magam. Igaz, nem csinálhatom ezt napokig, de... ez van.
~ De Sheryll, mi van, ha olyan dolgokat szakítasz fel benne ami neki rosszul esik? ~ Érdeklődött a fejemben lévő hangocska. ~ Akkor mi van? ~ Kérdeztem vissza. ~ Akkor az lesz, hogy megpróbálom megvigasztalni vagy nem is tudom... most, hogy így gondolkozom talán nem is lenne ez olyan jó ötlet. ~
- Nem, dehogy is olyan, csak... szereti az embereket! - Bólogattam, hogy megerősítsem a szavaimat.
- Rendben, menj csak!
Fogtam a telefonomat és hívtam apát, aki kinyomta a telefont és úgy hívott vissza.
- Szia, apu! ... Átjöhetne egy ismerősöm?... Jó, mond mi az az egy feltétel? ... Csak ennyi? Azt hiszem ez rendben van, nem lesz ezzel szerintem semmi gond! ... Igen biztos, apu! ... Jó, mihelyst haza érek elmosogatok és beágyazom! Majd megyek! ... Szia, akkor majd este!... - Azzal letettem a telefont nem volt ez olyan hosszú életű beszélgetés, de a lényeg csak annyi volt, hogy Amélia átjöhessen a feltétele pedig elég egyszerű, csak annyi, hogy ne hozzunk fel fiúkat. Jellemző... apák.
Mikor Amélia kiment mintha kicsikét olyan ideges vagy sértett lett volna, remélem nem mondtam, vagy tettem semmi olyat, amivel megbánthattam volna. Nem sokkal később vissza is tért.
- Szeretnék kérdezni valamit! -Hajoltam hozzá közelebb bizalmasan mikor vissza jött a mellékhelységből.

- Készülj fel a legrosszabbra!- mondtam nevetgélve miközben leültem le újra a helyemre boldogan. Igen én Alexandra Amélia Green boldogan nevetgéltem egy embernek kinéző személlyel. Ilyet sem sokszor látni. Legalábbis az én "életemben" vagy mimben. Vállat vontam a kérdésére.
- Ha akarsz még maradhatunk. Szerintem azért szólj oda édesapádnak telefonon ,hogy vendéget hozol. Vagy a te apád olyan hogy ha jön valaki akkor szó nélkül befogadja?- tudakoltam tőle kuncogva. Nem sok ilyen apukával találkoztam eddig. Mondjuk igazából nem is volt okom hogy ilyenekkel találkozzak. Az előző életemben nem volt sok barátom. Csak egy de ő is becsapott. Az emlék láttán összeszorult a fogam és fel álltam.
- A mellékhelységre megyek.- motyogtam alig hallhatóan és miközben az említett hely felé mentem egy egészen kicsit hozzáértem Sheryll-hez. Egy kis vibrálást éreztem de most hagytam a csudába futottam a wc-re. Mikor beértem mélyet lélegeztem. Hangosan ki-be fújtam a levegőt és próbáltam nem arra a bizonyos estére gondolni. Amikor erre gondolok mindig méregbe gurulok és olyankor nem lehet egyszerűen leállítani. Aztán lassan megnyugodtam és visszamentem a helyünkre. Láttam a csajszi arcán a zavarodottságot. Vagyvalami olyasmit.
- Valami baj van?- kérdeztem tőle.

Ültem, hogy ha nem is egy hétre vagy netalántán egy évre, de legalább pár napot nálunk időz. Mindent meg teszek az ügyben, hogy kiderítsem róla a lehető legtöbbet, ha kell áttúrom a szobát.
Fél szememmel láttam, hogy a szemfogai, nem ember méretűek. Most aztán már tényleg biztos voltam benne, hogy nem ember. ~ Okos következtetés Sheryll kész Sherlock Holmes lett belőled, te marha...~ szemei is mintha kicsit sötétebbek lettek volna az előbbinél, még egy ok. ~ Pompás, tényleg zseni vagyok, azt hiszem itt az ideje megveregetni a vállamat! ~
- Csak nyugodtan menj az agyunkra! - Vigyorodtam el én is. Az enyémek most nem voltak olyan hosszúak, alighogy ide jöttem elmentem kajálni.
- Részemről mint egy, felőlem maradhatunk még, de mehetünk is. -Vontam vállat.

Minden gyorsan történt mégis lassan. A váza felborult és egy szép nagy tócsa keletkezett az asztal közepén. Már késő volt felugranom, de mégis megtettem. Hála istennek csak pár csöpp érkezett az én ruhámra. Dühösen fújtam egyet, ami hiba volt, mert egy kis levegő is bejutott a számba. A számon keresztül pedig éreztem az emberek illatát. Hiába vagyok, már nem is tudom vagy 20 éve vámpír azt nehéz leküzdeni, hogy ilyenkor ne essek neki az egyiknek. Nekem azért csak mégis sikerült.
A szemem ugyan egy árnyalattal sötétebb lett, de kibírtam. Büszke voltam magamra.
- Semmi gond- motyogtam végül és visszaültem a helyemre. A fejemet hátra vetettem majd gondolkozóba estem. Mérlegeltem a válaszokat és a súlyát majd döntöttem.
- Rendben van. Oké! De csak pár napra. Ígérem, nem fogok az agyatokra menni. – elvigyorodtam mire kilátszottak éles fogaim. Szerencsére csak azok láthatták, akiknek elég jó a szemük. Különben meg csak azt, hogy úgy ragyognak, mint a gyémánt.
- Na, akkor most megyünk vagy sem hozzátok?- kérdeztem tőle szélesen elmosolyodva.

Valamiben reménykedett, az látszott az arcán, de azon kívül nem sok minden, jelenleg. Mikor válaszolt szépen - ahogyan meg volt írva - meghúztam az asztal terítőjét, minek hatására feldöntöttem a vázát. Sűrű bocsánatkérések közepette állítottam föl a tárgyat és tettem vissza a virágokat, fél szemem pedig Amélián tartottam, nem láttam az arcát, de egy picit morcos lehetett amiért rá is került a vízből, azt törölgette le a ruhájáról.
A fél asztal elázott, amiért ilyen szerencsétlen vagyok, a pincérnő is hamar megjött és leterítette az "ÚJ" terítőt, ami szövetről szövetre ugyan olyan volt mint az előző. A pincérnőtől is bocsánatot kértem, ártatlan szemekkel nézve rá.
Mikor elment Amélia felé fordultam, bárgyún mosolyogva, tisztára, mint aki szerelmes és mint aki el akarja terelni a figyelmet az imént történtekről. Ez volt most az elsődleges szempont.
- Bocsánat a vízért, nem szándékos volt... csak..őő... - idegesen kergettem a gondolatokat a fejemben, de egy használható magyarázat sem jutott eszembe így tovább tereltem a szót.
- Nem hiszem, hogy útban lennél! Engem nem zavarnál, mégiscsak én hívlak téged. Nem? - Vontam föl a szemöldökömet. - Apa pedig... ő más tészta, de őt sem zavarná, ha lenne egy vendégünk, felavathatnánk a házat, szerény körülmények között. Na jó azt azért nem, de örülne neked. - Fejeztem be, de aztán eszembe jutott valami, mi van, ha azért nem jön mert nem akar vagy mert nem vagyok szimpatikus neki.
- Ha pedig nem akarsz jönni, akkor ne gyere nem kötelező, csak, ha kedved van hozzá!

Az asztal terítő egy kissé megremegett, de nem tudtam, hogy miért. Nem is foglalkoztam vele hanem inkább Sheryll válaszára vártam. Nem is tudom, hogy milyen választ akartam volna tőle. Azt, hogy nem, nem tud semmilyen szállást vagy azt, hogy tud? Igazából szerintem legszívesebben azt elsőt akartam volna. Mégiscsak jobb ilyenkor egy jó helyen eltölteni az időt mint egy utcán, ahol egy lélek sincs és mindenki megbámul. Vagy, ha esetleg Sheryll nemet mond akkor megyek az utcára, mint egy kutya akit kidobtak. Naná, hogy erről szó sincs. Azért is, mert nem vagyok kutya és, mert nem dobtak ki engem sehonnan, - még - de gondolom nem is tervezik. Hiszen egy ilyen szépséget, mint én nem dobnának ki csak úgy az üzletből. Talán néhány embernek még más is megfordulhat a fejében...
Gondolatmenetemből Sheryll szavai húztak újra a földre.
- Iiiiigen?- kérdeztem direkt elhúzva az i-t. Nem tudom, hogy mennyire ne lenne veszélyes a csajnak és a szüleinek. Csak azét, mert szerintem nagyon. Vay legalábbis eléggé.
- Nem is tudom...- kezdtem bele újra aztán csak pár másodperc múlva folytattam.
- Szerintem útban lennék.- mondtam ki végül bár látszott rajtam, - nagyon is - hogy nem ez nyomaszt engem. Attól függetlenül, hogy vámpír vagyok az érzelmek az arcomon ugyanúgy látszanak mintha, ember lennék.

Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mit fog vajon mondani. Egyik kezemet a pad alá csúsztattam be és idegesen kapaszkodtam bele a terítő szélébe, reménykedtem, hogy nem fogom lerántani, mert a kezem annyira remegett, ha pedig le rántottam volna akkor még a vázának is annyi lenne, meg a benne lévő három sárga virágnak, kitettek magukért ami a dekorációt illeti.
Mikor kimondta a bűvös varázsszót, hogy "Még nem tudom" aztán pedig megkérdezte, hogy tudok-e valami jó helyet, majdnem rá vágtam, hogy igen, de az túl korai lett volna, így inkább nem mondtam egyből semmit. Színleltem, hogy gondolkozom, aztán pedig megszólaltam.
- Tudeok egy helyet, csak nem tudom mennyire örülnél neki - húztam el a számat. - Voltaképpen hozzánk jöhetnél, három szoba abból egy vendég szoba, két ággyal, igaz Forksban, de nem egyből a bent, hanem a dombok felé az erdős részen. - Magyaráztam.
Nem tudom, hogy tetszik-e neki majd az ötletem, de reménykedtem benne, és az emberekhez sincs olyan közel, nyugodt, friss levegő mellesleg pedig a kilátás is gyönyörű. A ház nem a legszebb, de azért nem tragikus, csak olyan... erdei.