Udvar.....

Nem is zavart igazán, hogy fölállt nem tudom miért, de nem is érdekelt.

- Ok, megmondom neki! - Bólintottam majd én is fölálltam.

- Azt hiszem, hogy én is! Hello!! - Én az ellenkező irányba indultam, nem figyeltem, hogy ő hova is megy, de sebaj. A lnéyeg az, hogy én mindenképpen a neki ellentétes irányba indultam volna el.

Úgy döntöttem végül, hogy nem megyek el az iskolába további órákra, így inkább az erdő felé vettem az irányt, hogy nyugodtan tudjak sétálgatni ezután a rémes napok után eléggé rám is férne már egy kis pihenő nap.


//Én kösz, majd máskor jobb lesz! //

Bólintottam minden szavára, mejd felálltam. mivel Jessica nem jött, úgy gondoltam meglátogatom.

- De szívesen. Majd mond meg az alfának, hogy Forks-ban lakok. - vigyorogtam a srácra. Jó ez a nap.

- Viszont most megyek. szia! - köszöntem el tőle, majd lassú kocogásban Jessica-hoz indultam.

//Köszi, igaz nem lett vlamai fényes. Bocsi//

- Az tök jó - bólintottam neki. ~ Mai napig nem tudom felfogni, hogy miért akar mindenki barátot vagy barátnőt. Miért nem lehet csak szimplán élvezni a függetlenséget és a szabadságot? ~ Ezt valahogyan én nem tudtam épp ésszel felfogni, mit lehet csinálni egy "társsal". Az én programommal eddig is jól megvoltam.

- Dan - ráztam meg a kezét, még ha csak úgy udvariasságból is.

- Csak úgy vagyok! - Válaszoltam őszintén. - Figyelj, nem lenne kedved egy ilyen falkába lenni? Vagy valami olyasmiben? - Kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, valahogyan reménykedtem benne, hogy a kicsi Smiley Pukkancs örülni fog neki, mert miután elmentem ez az egyetlen vigaszdíjam számára.

Szkeptikusan néztem rá, mert kettőnk közül inkább ő nézett úgy ki, mint akinek az érzései rögtön megfojtják. Ettől függetlenül válaszoltam neki, és igyekeztem arra koncentrálni, amit majd válaszolni fog.

- Semmi különös. Meg vagyok. Éppen a barátnőmet várom, de nem hinném, hogy tudni ma jönni. - feleltem az idegen srácnak.

- Al vagyok – nyújtottam még feléje a kezemet. Azért az udvariasságról még nem kéne megfeledkezni.

- És te mi járatban? - érdeklődtem, na persze igyekeztem nem olyan kérdéseket feltenni, ami túl bunkó lenne.

~ Kellett nekem ezt a padot kiszúrni, amin már eleve ültek? ~

Rá néztem a mellettem ülő srácra, aki az imént rám köszönt ezzel kizökkentve a már amúgy is eléggé hülye gondolkodásomból, mert, hogy megtette az biztos, de lehet, hogy nem is baj, így legalább nem kell azokon a nőkön gondolkoznom, meg a "féltestvéremen". Végül is mind egy is, jobb hogy így alakult, mert így nem kell olyan sokáig ezen a helyen időznöm, csak szükségem van egy kis pihenő időre, mert, már kellett nekem a friss levegő. ~ Az már rajtad végképp nem segít! ~

- Hello! - Nyújtottam neki végül kezet, miután még egy csöppnyi vívódás után sikerült rávennem magam, hogy ne pattanjak föl és menjek el a padtól, mert legszívesebben azt tettem volna. Már csak azért is, hogy egyedül legyek.

- Mi a helyzet? - Kérdeztem kissé könnyedebb hangon. Próbáltam kitörölni a fejemből ezeket a dolgokat és csak rá koncentrálni.

Nagyiék elég rendesen kibuktak, mert állandóan La Push-ban lógok, ha suli van ha nincs. Hát most így jártak. Nem tudok mit tenni, de kezdem megkedvelni ezt a helyet.

Az udvaron voltam éppen ma és a padon ültem és élveztem ezt a szép tájat. Igen szép,csak tényleg sok itt a farkas. Na mondjuk én is az vagyok... Szóval erről ennyit.

Nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, a gondolkodás se igazán ment, és mintha csak az ég küldte volna, egy srác tűnt fel a láthatáron. Össze-vissza mászkált, és szemmel láthatólag gondolkodott valamin, majd hirtelen lezuttyant mellém. Szerintem fel se tűnt, hogy itt ülök, de ha már így van próbálkozzunk megy egy társalgással...

- Szia! - köszöntem neki, majd vártam, hogy válaszoljon, vagy hagyjon faképnél. Tagadhatatlan, hogy az első verziónak jobban örültem volna.

Az udvaron ténferegtem teljesen egyedül, nem nagyon mihez kezdeni magammal, hiszen nem ismertem senkit sem, ami nem jelentett valami nagy problémát nekem egy csöppet sem. Viszont a hely már csöppet sem a szokásos, túlságosan borult az ég és a táj is kicsit zöld nekem - helyesbítek: túlságosan is.

Csak körbe, körbe, körbe és körbe, körbe és körbe róttam a köröket az udvarban, semmi hasznom nem volt belőle, sőt inkább csak hülyének néztek, már akik régebb óta kint vannak, de engem egy csöppet sem zavart ez a dolog. Úgysem ismernek, és nem vagyok két hétnél tovább hajlandó itt maradni, még ha Smiley is próbálna visszatartani. Nem engednék neki, most már nem. Tudom, hogy neki rosszul esne meg minden, de, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor semmi sem tart annyira itt. ~ Na, és mi van Smileyvel és azzal a csinos kis lánnyal? ~ Életemben először szólal meg a belső hangom, de akkor is tök fölöslegesen, mert én nem maradok itt. Mellesleg a kicsi Smiley - remélhetőleg - hamar túlfogja tenni magát rajtam - hiszen neki ott van a falka meg az a imrintje vagy mi a csudája, bevésődése. Szóval neki nem lesz baja belőle, majd elkérem a telefonszámát meg az e-mailjét a tudta nélkül. [color=red]~ Na, hogy fogom én azt megoldani a tudtán kívül? ~ kérdés jó a válasz: semmi. Egy null az eddig nem hallott lelki ismeretemről, ami pedig a "csinos kislányt" illeti, no comment. Nem tudok rá mit mondani, mindenesetre jól éreztem vele, talán még föl kellene keresnem őt és elkérni a telefonszámát, vagy néha átruccanhatna Romániába, állok neki mindent, ha ez kell, csak... hagyjuk a fenébe.

Leroskadtam a mellettem lévő padra, amint egy srác ült. Nem szólt hozzám én pedig nem is zavartattam magam, fejemet a kezeim közé temettem, ami a térdeimen pihent. ~ Mióta lett ilyen bonyolult az élet? Miért most jött meg a lelki ismeretem? Miért most? ~ Valahonnan valamiféle mentő segítséget szerettem volna kérni, de senkitől sem tudtam, mert minden olyan bonyolult lett, hirtelen.

...