Mellékutcák

Okés, akkor a kézfogásnak annyi, bár én ettől függetlenül még mindig nem akarok barátkozni, csak haza menni és kész. bőven elég volt mára az emberi társaság, meg a furcsa szemű idióták. A suliban is akadnak… Csak tudnám mit strapálom magam ezzel, lehet, hogy csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy fent akad ezen, de ez vagy az, köszönöm nem kérek belőle.

Mikor közölte, hogy mit keres erre, bólintottam. mi tagadás nekem is jól jönne valami harapni való, lévén, hogy kajás vagyok… És erről árulkodik a több tucat szatyor is a kezemben.

Nos ha ő halacska akkor én meg egy olyan személy vagyok aki szépen haza galoppozik és valami kaját össze üt, mert kilyukad a pici pocija.

- Jól gondolod – bólintok, mikor megállapítja a kézzel fogható tényt. Oké, nem zavar engem aztán, hogy úgy viselkedik mint egy nagyra nőtt óvodás. Szíve joga.

- Viszont én azt hiszem, hogy megyek. – fogtam meg a szatyrokat és a főút felé igyekeztem. – Örültem a találkozásnak Leyla – biccentettem neki, lévén, hogy nem vagyok hülye és megjegyeztem, hogy ő nem szeret és nem is szokott kezet fogni.

//Köszi a játékot =)//

~ Risa ~

A lány közölte becses nevét és kinyújtotta felém a kezét. Nem lenne jó ötlet kezet fogni vele. Ha megérinteném egyből rájönne, hogy más vagyok. Biztos vagyok benne hogy az ő keze igazi tűz az enyémhez képest, amely olyan mint Monblande jeges csúcsának hőmérséklete. Felegyenesedett testtartást vettem fel, a kezemet pedig a hátam mögé tettem összekulcsolva, majd meghajoltam így köszöntve.

- Ahonnan én jöttem, ott nem fognak kezet az emberek, csak meghajlással üdvözöljük a másikat! - Közöltem ezt az apró információt kifogásként, hogy ne kelljen vele kezet fognom. Biztosra veszem, hogy nem vette zokon a dolgot, de az is leolvasható az arcán, hogy nem is érdekli az egész.

Clarissa következő kérdését egy kis ideig tartó csend követte, majd sóhajtottam egy nagyot. Azt nem mondhatom neki, hogy nem rég kajáltam meg egy ártatlan embert és most csakúgy vagyok mint halacska a Viktória-tó közepén és mélyén. Vagyis...
- Én csak úgy vagyok, mint hal a vízben. Semmi dolgom, szóval csak céltalanul sétálgatok és nézelődöm. - Mondtam végül fejem egy kicsit oldalra döntve. A szemem kicsit elkeskenyedett, majd visszatágult, mintha csak mosolyogtam volna.

- Te gondolom épp végeztél a bevásárlással. Jól tudom? - Kérdeztem vissza egy futó pillantást vetve a szatyrokra, amit a lány a kezeiben szorongatott. Bár most hogy visszagondolok az elhangzottakra, ez egy alapvető állítás volt fitoktatva a logikám. Egy aprót fintorogtam a gondolat menetemre, hiszen ez olyan volt, mintha felvágnék a lány előtt. Tulajdonképp ez a megnyílvánulásom, csak egy apró fecni a megmaradt tulajdonságaimból az átváltozásom óta. Gondolkozásaim közepette, egy pillanatra sem tévesztettem szemelől a lány egy mozzanatát sem, ezzel mutatva hogy figyelek rá, mégha nem is volt igaz a gesztus.

Bosszúsan tettem le a szatyrokat, majd valahonnan előhalásztam egy újat és abba igyekeztem belehányni, ami elgurult, meg ami még szakadt szatyorban volt. Esküszöm, csak nekem lehet ilyen balszerencsém. És ha ez még nem is elég, egy átkozott sikátorban voltam, jah nem, csak az egyik félre eső kis utcában, ami mondjuk nem sokkal jobb, mint egy sikátor. Oké, aláírom, hogy azért ez nem egy nagyváros, és itt a bűnözők száma igen alacsonyan van, illetve a nagyszüleim se csámborognak erre, de akkor is, valahogy rossz érzésem volt, mikor a nő megszólalt, hogy segíthet.

Hát nem örültem neki, de mikor elkezdett segíteni, meg vontam a vállam. Egyébként is, ha segít, hamarabb szabadulok. Furcsa volt látni, hogy sárga szemeivel engem vizslat, olyan természetellenesnek hatott, és nem is igen értem, hogy az anyja, vagy akárkivel él, hogy értheti ezt meg. Bár ha úgy vesszük, nem diáknak tűnik… na, mindegy… Sóhajtottam egyet, mikor kiderült a neve is, addig csak szorgalmasan pakolgattam a cuccokat. Örültem mikor végre megvoltam vele.

- Clarissa Donoven – mutatkoztam be én is, és sóhajtva törődtem bele, hogy ebből barátkozás lesz. A kezemet nyújtottam felé, de nekem aztán mindegy volt, hogy elfogadja vagy sem.

- Mi járatban erre? – érdeklődtem semleges hangom. Oké, hogy barátkozzunk meg társalogjunk, de senki nem írja azt elő, hogy úgy kell, csinálom, mintha kiugranék a bőrömből.

~ Risa ~

Nem nagyon akart észrevenni, de megtette. Egy kis ideig a szemem fürkészte, aztán tovább szándékozott állni a gesztusaiból ítélve. A nő balszerencséjére az egyik szatyor a sok közül, egyszerűen csak elszakadt. Mosolyogni lett volna kedvem - ha tudnék - az idegen ügyetlenkedésén, aztán úgy döntöttem odamegyek hozzá.
- Segíthetek neked? - Kérdeztem meg buksim kicsit oldalra billentve.

Nem rajongott az ötletért, a szemében láttam. De makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy igenis segítek. Ha nem félnének tőlem annyira az emberek, jobban tudnék válogatni közülük. Óvakodva szedtem fel a földről a zöldségeket és adogattam neki úgy, hogy még véletlenül se érjen hozzá jég hideg bőrömhöz. Miután mindent felszedtünk, érdeklődve pillantottam a lány arcára. Törékeny volt, ártatlan és védtelen.
- Az én nevem Leyla Cattus. - Mutatkoztam be hipnotikus búgó hangomon. Az arcát fürkészve találgattam, vajon miket gondolhat.

Kissé zavart volt és alig tudta levenni a szemét a szememről. Bizonyára nagyon zavarta az íriszeim kinézete. Ahogy tudtam, úgy álltam a közelében, hogy a fények szememre való vetülése, úgy kevésbé arany sárgásan mutassa be.
- Megtudhatom a te neved? - Kérdeztem kíváncsian, de megnyugtató hangon. Nem akarom hogy féljen. Alighanem barátkozásra adtam a fejem és bár van némi kísértés, nem fogok inni a véréből.

Jobb dolgom ma úgy se volt, és a sokáig való alvás csak még fáradtabbá tett. Így még a lovagolni se volt kedvem, főleg nem korgó gyomorral. Egy melegítőben meg egy pulcsiban rohangáltam össze vissza a lakásban, hogy valami utcára való ruhát ássak elő magamnak. Mikor az sikerült, és még valahonnan egy sapkát is találtam, magamhoz vettem a pénztárcámat, majd elindultam költeni a pénzt.

Boltról-boltra haladtam, közben vettem egy kis zöldséget meg valami sütit magamnak. Meg még pár új ruhával is gazdagítottam a ruhás szekrényemet, mikor előbújt belőlem a lustaság.
A mellég utca felé vettem az irányt, mert arra jóval rövidebb, mikor egy fehér bőrű vörös szemű lányt pillantottam meg. Jó, csak a fényben látszott annak. Kicsit közelebbről megfigyelve inkább sárga mintsem hogy vörös. De akkor is... Esküszöm ez itt valami új divat, mármint a vörös kontaktlencse, vagy éppen a színes... Szóra sem méltattam, és indultam tovább, mikor az egyik szatyor (nyilván túl sok minden volt benne) megadta magát és elszakadt.

- Hogy az a jó… - szitkozódtam egy sort, majd gyorsan igyekeztem összeszedni.

~ Clarissa ~

Forksban sokan élnek, de azért annyira nem sokan, hogy teljesen észrevétlenül szedjem áldozataim. Új gyilkolási módot eszeltem ki, amely sokkal szórakoztatóbb számomra, mint csakúgy elkapni valakit és megenni. Leginkább férfiakból táplálkozom, mert sokkal izgalmasabb játéknak bizonyulnak mint a nőnemű emberek.

Először kifigyelem az áldozatom, aztán amikor megbizonyosodtam benne, hogy nem hiányozna az embereknek, becserkészem. Találkozom az áldozattal az utcán, eltöltök vele egy estét, mintha csak járni szeretnék vele. Felmegyek vele a lakására és hagyom, hogy úgy kényeztessen, ahogy csak akarja. De miután hozzám érnek, mindig megjegyzik, hogy jég hideg a bőröm. Elmosolyodom, majd érzékien áldozatom ölébe ülök. A combjaim közé fogom a lábaikat és elkezdem végül csókolgatni a nyakukat. Mikor megtaláltam a legjobb pontot, fogaim a férfibe mélyesztem és nem eresztem, amíg jól nem lakok.

Ma is ugyanezt csináltam, de be kell valljam ritkán vadászom. Egy hónapban két vagy három férfit eszem meg és mindig vándorlok a városban. Sosem egy helyen vagyok, mert az újságok így megemlítik az otthonaikban megölt áldozatok számát, úgy hogy muszáj úgy cselekednem, hogy ne kaphassanak el. Ha rendőrök nem is, de farkasok el tudnának kapni. Tényleg régebben volt szerencsém egyhez. Kylie-nak hívták és nagyon félénk volt. Nem bántottam, mert éreztem hogy különleges, de tőle tudom, hogy miként is működnek itt a dolgok. Bár érzem, hogy nem mindent, de pár dolgot mégis megtudtam.

Amikor kijöttem az utcára, hamar befordultam egy mellék utcácskába, ahol kevesen jártak. Nézelődtem, sétálgattam, mintha mi sem történt volna, majd úgy döntöttem leülök egy járda szélére. Egy lámpa volt mellettem, ami rávilágított hófehér bőrömre. Besárgult szememmel felpillantottam az égre. A holdat láttam, de csillagokat most aligha. Időközben meghallottam egy ember lépteit. Az illatából éreztem, hogy nő volt az illető. Nem kívántam megtámadni,mivel nem voltam már éhes, de megvártam mit lép, ha meglát. Rajtunk kívül senki sincs itt...

...