Tantermek...

- Én tudok jó lenni! - Vetettem oda félvárról Pat-nak, mögötte én is kislisszoltam a termemből, már szinte senki sem volt a teremben.
Én az ellenkező irányban indultam, hogy megnehezítsem a saját dolgomat, sosem volt kedvem az életemet megkönnyítenem és ezt nyilván nem itt fogom elkezdeni, söt! Soha nem is fogom elkezdeni, már próbáltam rajta változtatni, de eddig nem történt semmi változás.
Hátra fordultam, hogy vajon Patricia megtalálta-e a helyét, már nem láttam semmit, a következő alkalommal lefordultam én is, és elindultam arra amerre a lábaim vittek, bíztam benne, hogy jó helyre visznek.

//Játék vége//

- Nincs ingyenműsor, előre szólok! - mivel már kicsöngettek hangosan felnevettem. Már alig volt ember a a teremben. Felvettem a földről a táskámat. Előkerestem az órarendemet. Csalódottan láttam, hogy a következő órám matematika. Azért sem rajongok nagyon. A hétfőért itt sem fogok rajongani. Ennél "jobb" órarendet nem s kaphattam volna.
- Akkor háromkor! - ismét felnevettem. - Hát az nehéz lesz, de te azért megpróbálhatsz jó lenni! - elmosolyodtam. Remélem lesz Sheryllel együtt órám. Meg akarom tudni, hogy hogyan csinálta ezt a jövőbe látásos dolgot. Félelmetes. Kiléptem a folyosóra. Nem tudtam ismét, hogy merre kell menni. Csak sodródtam az árral, hátha megtalálom a termet. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy belelátott a jövőmbe.

- Azt megnézném! - én is elkezdtem bepakolni, mert két perc és kicsengetnek a tanár úr pedig meg engedte, hogy elpakolunk.
- Örülök, hogy bóknak vetted?
Akkor találkozzunk három óra felé a magaslesen! - Mosolyodtam el. - Ha nem előbb akkor három órakor találkozunk! Szia, és jó legyél! - Kacsintottam rá, majd vigyorogva elindultam a következő órám felé ami történelem óra volt.
Hát kaphattam volna jobb óra rendet is, de jó ez így is.
Mosolyogva kerestem a történelem termet, miközben Pat-on gondolkoztam, még mindig nem tudtam elhinni, hogy ő bokszolt.

- Jogos. Nincs olyan, hogy valaki egyszer sem lenne gonosz az életében. - most Ő döbbent meg. Ezzel el leszünk egy darabig. Abban igaza volt, hogy itt nem mondhatom el senkinek sem.
- Belátom, kigazad van. Itt nem mondhatnám el senkinek sem. És pont ez a csavar. Hogy csak itt nem mondhatnám el. Ahol eddig lakatam...az egészen más tészta. - Jó mondjuk az ottaniak sem hinnének nekem, nem ez lenne az első ilyen "fantázia szüleményem". De ez lenne az első, ami igaz lenne.
- Nem nagyon félek. Ott ismernek engem, és tudják, hogy milyen vagyok. - még jobban elvigyorodtam.
- Köszönöm, ezt bknak vettem! - utaltam arra, hogy szerinte én vagyok a gonosz.
- Suli után? Azon belül nekem teljesen mindegy.

- Igen tudom, hogy gonosz vagyok, néha - vigyorodtam el - de ki nem az néha?
Amit utána mondott az már megdöbbentett, de nem tudtam hinni neki, egyszerűen dilisnek néznék, ha elmondaná valakinek ezt a "kis" titkomat. Szóval ezt a horgot nem vettem be, de azért meglepődtem, legalább ravasz volt és nem egy mulya, mint én.
- Szóval... El akarod ezt árulni? - Érdeklődtem felvont szemöldökkel, ezt nem fogom annyiban hagyni. - Mond csak!? Mégis kinek mondanád el? - Néztem körül a teremben jelezve, hogy csupa "idegenekkel" vagyunk körülvéve. - Nem félsz, hogy bezáratnak a diliházba, mert ilyen nevetséges dolgokat állítasz rólam, nem tudod bizonyítani az ellenkezőjét, és hiába kérnéd, hogy bárkinek csinálnám és becsuknám a szememet... nem feltétlenül lenne ez. - Elmosolyodtam.
- És még én vagyok gonosz? - Mosolyodtam el még jobban.
- Rendben, akkor majd ott, mikor?
Megszólalt a csöngő és mindenki elindult ki a teremből én pedig megvártam még Pat válaszol.

Nagyon élvezte, hogy ennyire megdöbbentem. Egy percig tényleg azt hittem, hogy el fogja árulni az embereknek. De, csak viccelt. Mindkettőnk szerencséjére.
- Azt reméltem is. Ja, és gonosz vagy! - lemásoltam az utolsó szöveget a tábláról. Gonosz vigyor ült ki az arcomra. Kölcsön kenyér visszajár. Sheryll felé fordultam, majd megszólaltam.
- De azt én egy szóval sem mondtam, hogy nem mondom el a kis titkodat. - arcát látva még jobban mosolyogtam. Majd később közlöm vele, hogy csak vicceltem. Most hagy sokkolódjon ő egy kicsit. Ha tényleg elmesélném valakinek, akkor az hinne nekem?
- Igen, én is úgy hiszem. Akkor majd ott találkozunk. - mosolyogtam rá. Már csak pár perc volt hétra, bepakoltam a táskámba, és vártam.

- Te jobban tudod! - Vontam meg a vállamat vigyorogva, látszott rajta a szín tiszta megdöbbenés, amit nagyon, nagyon, de nagyon jól esett nézni. Azt is éreztem, hogy a hideg kirázta, ami csak lappát volt a tűzre, már, ha amiatt volt.
- Hát... nem is tudom... - Vagyirostam el immár gonoszul, eszem ágában sem volt ugyan senkinek sem elmondani, de néha nem árt neki sem, ha gonoszkodom vele, de nem akartam remény nélkül hagyni, hogy elmondom valakinek, így inkább megbiztosítottam róla.
- Nem fogja senki sem megtudni! - Suttogtam, majd vissza fordultam a füzetem felé, és az óra utolsó perceiben még lemásoltam a maradék dolgot, ami a táblára került Mr. Mason által.
- A következő óránk sem együtt lesz, meg a nap további részében sem, azt hiszem az ötödik órán még találkozunk. - Tereltem el a témát.

Még mindig azt vallja, hogy igaz. Úgy tűnik, Ő élvezi ezt. Na lássuk, hogy mit mond! A keze még mindig hideg volt. Sokáig csak becsukott szemmel fogta a kezemet, olykor-olykor megrándult az arca, de ennyi. Én meg csak mosolyogtam, mint a vadalma. Ezek szerint nem lát a múltamba, ha egyálltalán igaz. Mekkora "pech". Hirtelen elrántja a kezét, mintha megrázta volna a 220. Most kiderül, hogy mit talál ki. Arcomról lefagyott a mosoly. Egy-két dologtt leszámítva mindent jól mondott el. Kirázott a hideg. Ezt nehezen tudom felfogni.
- Ez nem semmi. De egy kis javítás: három éve volt, januárban, és az első edzésem volt. - hangom elhaló volt. Ez a város teli van furcsa meglepetésekkel. Mik lehetnek még itt? Eszembe jutott, hogy valamiről meg kell biztosodnom.
- Ugye a látottakról nem fogsz senkinek sem csicseregni? - ha elmondaná, akkor nem valószínű, hogy bárki is hinne neki. De azért szeretnék róla megbizonyosodni.

- Ez nem vicc volt! - Morogtam inkább csak magamnak, mint sem neki, de közben magamban olyan jól éreztem magam, mint amikor a kisgyerek cukorkát kap, alig bírtam vissza fojtani a vigyort, még a szemeim is bekönnyesedtek... na itt valaki nagyot fog koppanni azt hiszem, és az nem én leszek, az igazat megvallva az utolsó alkalom három napja volt, hogy megérintettem valakit. Szóval ezzel nem lesz gond, maximum a magaslessel.
Megragadtam a kezét és fölfelé fordítottam az enyémet pedig alá helyzetem, becsuktam a szemeimet majd átadtam magam a lebegésnek, zsibbadni kezdtem és csak a vérének lüktetését éreztem, suttogott, hangokat hallottam, gondolatokat, de ezen kívül még semmit, egy kicsit beparáztam.
Aztán képáradat vonult előttem.
Piros pulóver, fényképezőgép, tolatás és egy srác, akit Ryan Wolf-nak hívnak. ~ Hm... érdekes, haladjunk egy kicsit. ~ Legendák. ~ Ezeknek még utána nézek, de majd később. ~ Egy búcsú csók Ryan vérfarkas részéről. ~ Akinek jól megy.
Nem tudtam mi történik, de a képek hirtelen vissza felé kezdődtek sodorni és egy bokszteremben találtam magam ahol felém közeledett egy bokszkesztyű, túl hirtelen szakítottam meg a kapcsolatot így olyan érzésem volt mintha áram ütést szenvedtem volna, ő ebből csak annyit vett észre, hogy elrántom a kezemet. Még mindig vigyorogva nézett rám, még mindig nem hiszi el, azt hiszem itt az ideje annak, hogy megcsillogtassam a tehetségem.
- Szóval... - kezdtem bele immár mosolyogva. - Az első nap még ide sem érsz elmész fotózni a magaslesre, ahol bele ütközöl egy helyes srácba aki vérfarkas és legendákat mesél vámpírokról és vérfarkasokról, aztán elbúcsúzás képen pedig megcsókol, hm... érdekes! - Most már fülig ért a szám főleg, hogy még az arcát is látom, a vigyor egyből lehervadt az arcáról. Elégedettség töltött el.
- Amúgy nem akarok többször bokszkesztyűvel még csak illúzióként sem szembe találkozni, fájhatott amikor fejbe csapott! Azt hiszem négy évvel ezelőtt egy őszi napon történt az eset, de ez nem biztos!

Hosszú napom lesz, az tuti. Pedig kezdtem remélni, hohgy Sheryll normális, de már nehezen hiszem el. Miért adjam oda a kezemet? Egyálltalán miért kéri? Ez az idő ilyen hatással van az újakra? Ha igen, akkor én még gyorsabban lépek innen. Aztán amit azután mondott...És én még azt hittem róla, hogy komoly, de ezek szerint nem. Az asztalra döltem, és ismét rázkódni kezdtem a röhögéstől. Sheryll okos, vagyis annak tűnik. Tehát ha tényleg ez lenne a képessége, akkor csak lenne annyi esze, hogy erről nem szólna senkinek sem. Főleg olyan valakinek nem, akit csak ma ismert meg. Ennyire kíváncsi, a múltammal kapcsolatban? Nem semmi a csaj, az tuti.
- Ez jó vicc volt, Sheryll! Már majdnem elhittem! Tessék itt a kezem, jó "olvasást". - kinyújtottam felé a kezemet. Legalább ne legyen unalom az utolsó percekben.

Jó. Ennyi. Kész. Vége. Nem bírom ezt tovább, hogy itt titkolózik, tudni akarom, hogy volt-e már a magaslesen és, hogy miért pirult el. A filmekből úgy tudom, hogy az arc pirodása zavarba esést jelenti, szégyenkezés vagy valami más ügy miatt. Patríciánál én az utóbbira tippelek.
Az agyamban a gondolatok egymást pörgették, hogy hogyan foghatnám meg a kezét anélkül, hogy ne nézne hülyének és még a fél igazságot is elmondanám, nem mondom nehéz kérdés, és iszonyatosan bonyolult feladat vár rám, a maradék tíz percben. És ez még csak az első óra... mi lesz még itt. Kicsit félek ettől az első naptól, de legalább egy barátnőmnek mondható ember már van, akivel tudok beszélgetni.
- Megfoghatom a kezedet? - Kérdeztem felvont szemöldökkel.
Mikor láttam, hogy értetlenül néz rám akkor menten magyarázni kezdtem az okát: - Látok a múltba, amik megtörténtek veled! Már nagyon régen csináltam szeretném megnézni, hogy megy e még.

- Már voltam ott egyszer. - éreztem, hogy az arcomon pír jelenik meg. Emlékszek aznap érkeztem. Az idő borús volt mint mindig. Aztán megtudtam, hogy a legendák igazak, vámpírok és vérfarkasok járkálnak itt. Jobb, ha nem mondom el ezeket Sheryllnek. Kihagynám az elmegyógyintézetet. Aztán meg ott van az, akitől ezeket megtudtam, Ryan. Nem is tudom mit és hogyan gondolkodjak róla. Azon a csókon nem fogom túl tenni magamat egy könnyen. Nem mintha nem lett volna jó, de nem szeretem az olyan meglepetéseket, amikre nem tudok egy csöppet is felkészülni. Azon kaptam magamat, hogy már egy jó ideje csak bambulok ki a fejemből. Megráztam a fejemet, hogy teljesen magamhoz térjek. Sheryll engem figyelt. Eszembe jutott, hogy válaszolni kéne.
- Igen, igen a suli után jó nekem. - mosolyogtam rá. Remélem nem kérdezi meg, hogy miért válaszoltam olyan későn.

- Nem ott valóban ne kell suttogni. - Mondtam miközben ez előző mondatán gondolkoztam, honnan tudja, hogy...? Szép hely az a magasles? Talán volt már ott? Meglehet.
- De... honnan tudod, hogy milyen ez a magasles? - Kérdeztem összevont szemöldökkel ránézve.
Erősen koncentrált a táblán lévő írásra, de egy pillanatra mintha megakadt volna amikor feltettem az én kérdésemet, rám nézett majd vissza fordult. Nem értettem a reakcióját, de úgy gondoltam, hogy nem akar róla beszélni ezért nem mond semmit. Majd talán később.
Én is elkezdtem másolni a táblán lévő szövegek ~ mi lenne ha megfognám a kezét? ~ Mondjuk hülyének nézne, de sebaj, ennyi belefér... Nem, meg kell állnom nem lehetek ennyire... függő mások múltja irányt, erről minél hamarabb le kell szokni! Igen azt hiszem, hogy le kellene szoknom érről a hülye szokásomról, az egy dolog, hogy az illető elmondja, de az már mást tészta, ha nem és én meg "kihallgatom".
- Akkor iskola után jó neked?

Meglepte őt, mint mindenki mást akinek elmondtam, hogy nem csak táncolok. Jó, igaz a máreteim alapján senki nem hinné rólam, de ez van. Ha nem tetszik valakinek, akkor ne törődjön vele. Szóval sétálni... Az jöhet, legalább teljesen kimerülök és otthon gyorsan elalszok. Milyen furcsa: eddig azt szerettem, ha minél tovább talpon vagyok, most meg inkább napokon át csak aludnék. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy ha alszok úgy érzem, hogy gyorsabban telik az idő és hamarabb telik le a büntetésem.
- Jó ötlet a sétálás. Az itteni magasles szép hely. Jó messzire el lehet látni. A tájkép is szemkápráztató. De, de szeretnék menni, szívesen veled tartok! - mosolyogtam rá Sheryllre.
- Hát igen, én is örülnék egy kis felszabadulásnak. Ott legalább nem kell suttogni!

- Hát... - motyogtam tetetett gondolkodással.
Egy pillanatra elfordultam, majd vissza néztem rá és alaposan végigmértem. Nem tudtam elképzelni róla a bokszolást és a jéghokit, hiszen olyan "ne bánts virágnak" tűnt. Hát ezek szerint nagyon, de nagyon tévedtem, mert nem volt az, és ez az arcomon is meglátszódhatott, mert Pat vigyorogva kezdett újra írni a füzetébe.
Nem egyszerűen nem tudtam őt elképzelni, mint bokszoló vagy jégkorongos, ez olyan abszurdnak tűnt, nem volt olyan magas átlagos volt, de a fiúk mellett - már, ha velük játszott - akkor elbújhatott mögöttük.
A tánc az viszont már egy más kategória az jobban illett rá, nem tudom melyik, talán a modern tánc, hip-hap, brake és társai.
- Egyébként nem akarok semmi megerőltetőt csinálni, csak gondoltam elmehetnénk sétálni az erdőbe, ott pedig azt hiszem, hogy van egy magasles, azt szeretném megnézni, milyen a kilátás, nagyon szeretnék már végre felszabadulni - mondtam nyújtózva - régen voltam már kint a szabadban, és én igényelem a természetet. Nem mellesleg a magaslesekről szép a kilátás, olyan más, de ha nem akarsz jönni, akkor nem kötelező, csak gondoltam... hogy... érdekel. - A végére már a suttogásom is elhalt, nem lett volna gond egyedül menni, de nem akartam úgy menni. - És talán beszélgethetnénk is.

A kérdése meglepetésként ért. Mit tervez ez a lány mellettem? Lehet, hogy tud a közelben valami sportolási lehetőséget. Annak örülnék. Hova akar vinni? Mit akar csinálni? Lehet, hogy hazudnom kéne, arról hogy mégis van valamilyen programom és nem halaszthatom el. De nem tűnik olyan veszélyes lánynak. De mi van, ha nem lesz egyedül? Bár ezt nehezen lehet elhinni. Egy ilyen kisvárosban a bűnözés aránya minimális. És végül is, egy kis edzés sosem árt. Mégis csak megyek vele. Most már nyugadtabb volt a hangja, így könnyedén elmondtam a valóságot. Kíváncsi leszek, hogyan fog reagálni.
- Hát egy ideig boxoltam, meg jéghokiztam. - vigyorogva folytattam a kis mondani valómat.- Ja, valamint tizenöt éve táncolok, közel tíz éve versenyszerűen. Ez egész jó edzettség? - halkan felkuncogtam.

Hm... halvány fogalmam sem volt mit szeretnék csinálni délután, de annyi biztos, hogy el akarom kerülni a városi forgalmat, valahová az erdő környékére szeretnék menni, a csöndbe és a szabadba. Távol a világtól egy elzárt kis helyen, egy olyan helyen ahol csakis én és ő lehetek.
Mióta itt vagyok az erdőt volt időm felfedezni és vannak eléggé különös helyek is ahová őt nem cipelném el különös okokból, de nem azért mert ijesztő, hanem azért mert mások a természeti viszonyok, nem hiszem, hogy tudná tartani a tempót, habár kitudja. Kérdőre is vonhatnám akár és akkor erre minden bizonnyal választ is kapnák.
- Mennyire fagy kiedzve? - Kérdeztem egy picit felé fordulva és újra elkezdtem másolni az írást a tábláról, már volt erőm ahhoz, hogy ne törjem ketté a tollat. A hangom is jóval nyugodtabban csengett, mint akkor.

- Szerintem ez inkább nézőpont kérdése. - válaszoltam. A tanároknak tényleg sok fejfájást okoztam, annyi szent. Új szöveg került fel a táblára. Amint rájöttem, hogy mit van a táblán, lemásoltam a füzetembe. Úgy tűnik Sheryllnek ez most sem akadály. Hogyan csinálja, az kész rejtély nekem. Dühösen dőlt hátra a székében, szemeivel őlni tudott volna Sheryll. Mitől gurult be ennyire? Hogy buliztam, és amiatt kerültem ide? Vagy mitől? Egy ideig figyeltem őt, hátha elmondja. Csöndben maradt. Megvártam, amíg lenyugszik. Csak akkor válaszoltam neki.
- Hát igen, az tuti! - próbáltam kedves hangon szólalni, az ő érdes hangjához képest.
- És mit szeretnél csinálni délután? Nekem teljesen mindegy. - remélem hamar visszatér a kedves énje. Ismét ránéztem az órára. Már nem volt olyan sok idő a csengőszóig... végre.

- Hát...akkor veled iszonyatosan sok baj lehet. - Mondtam félvárról majd újra írni kezdtem a táblán lévő szöveget, amit Mr. Mason a többiek számára olvashatatlan írással kezdett el firkálni a táblára. Nekem nem esett nehezemre kiolvasni amiket oda irkált, láttam már ennél rosszabbat is. Csak vonalakat, mint a rajzfilmekben. Azt a "leges legjobb" olvasni az összes írás közül.
Haverok-buli-pia nem az én stílusom, sosem voltam igazi buliban, egyszer egy lány hívott el még a születés napján, de arra sem tudtam elmenni, mert sütött a nap, azután meg aztán pláne, hogy nem hívott el senki sem, ha egyett kihagyok akkor nyilván a többit is kihagytam volna. Igen ebben lehetett valami, de nem túl sok, csak akkor, ha sütött volna a nap, és amilyen szerencsém lett volna, sütött volna aznap. Félvér...
Dühösen csuktam be a füzetemet, majd magamban füstölögve hátra dőltem a székben, nem voltam hajlandó írni többet, ezen az órán nem, valahogy le kell nyugtatnom magam, mert, ha nem akkor menten szétszedek valakit, olyan miatt büntetnek amiről én nem is tehetek. Legalább most nem nézett senki, Patriciát kivéve, de ő nézhet.
- Nem ismerek, de feltaláljuk magunkat! - Suttogtam kicsit érces hangon.

- Ezzel én is így vagyok! - mosolyogtam vissza a lányra. A kérdésétől a fülemig ért a mosolyom.
- Jól hallottad! Büntetés. - mennyi szép emlék. Legalább nagy bulival távoztam. Vajon lesz itt is ilyen? Sajnos, ezt nehezen hiszem el. Halkan ismét kacagtam. Még nem mondom el, hogy mit csináltam. Ha megkérdezi válaszolok.
- Mondjuk úgy, hogy a haverokkal buliztunk egy nagyot. -hangosan felnevettem. Az összes szempár rám szegeződött. Integettem nekik, majd visszabámultam. Mr. Mason fulldoklott a dühtől. Miután lehiggadt közölte, hogy csak azért úszom meg az igazgatót, mert új vagyok. Remélem ez az időszak hamar letelik. Na de könyörgök, csak azért leküldeni, mert nevetek? Itt is majd gyakran kapok majd felfüggesztést. Közben eszembe jutott, hogy Sheryll szólt hozzám, de én még nem válaszoltam.
- Hát igen, nem szeretek egy helyben megmaradni. Nem is tudok. Az a nagy helyzet, hogy én még nem tudom, hogy mi van itt. Te ismersz valami jó helyet?

- Sajnálom, hogy nincs akkora szerencséd! -Mosolyogtam rá jókedvűen. - Büntetés? - Kérdeztem összevont szemöldökkel.
Elég nagy ágyú lehetett, ha ide küldték büntetésből a bátyjával. ~ Vajon mit csinálhatott vagy tehetett? ~ Ez a kérdés cikázott a fejemben, nem tudtam nem megállni, hogy meg ne kérdezzem.
- Mit csináltál te és a bátyád, hogy ide kerültetek? - Kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Te ne tétlenkedhetsz!
- Akkor azt hiszem örülnék, ha te döntenéd el, hogy hova menjünk! - Mosolyogtam rá, nem nagyon ismertem a környéket és reméltem, hogy ő sokkal jobban szétnézett már erre mint én.

Meglpődött a válaszomon. Ez tetszett. Vajon mire gondolhat? A kérdésétől leesett az állam. Hogy én itt élni? Egyedül? Ezen halkan röhögtem.Sajnos nincs olyan szerencsém, hogy ez lehetséges lenne. Pedig jó lenne. Az durva lenne.
- Nem, nem, nincs akkora szerencsém. A nénikémmel lakok meg a bátyámmal. Röviden, hogy miért: Most itt vagyunk büntetésben. Egy-két dolog miatt. - náhány emlékkép jutott eszembe. Régi, szép idők! Mennyire hiányzik onnan minden! De csak letelik a büntetés és mehetek vissza. Csak mikor? Sajnos ezt nem tudom.
- Igen, ez azt jelenti, hogy igen!

Kicsit meglepődtem a válaszon, de nem azon a részén, hogy fél igent mondott, hanem azon, hogy egyedül lakik.
Ezt érdekesnek találtam és viccesnek is, mert kicsit felelőtlennek tűnt a korához képes, vagy csak én vagyok túl földhöz ragadott? Igen, ez sokkal valóságosabbnak tűnik, mint az előző verzió, ha jobban belegondolok mindig is ilyen voltam, túlérett, ami talán a félvámpírság oka is lehetett. Ezt majd egy okosabbtól megkérdezem egyszer.
- Most akkor te...? Egyedül laksz egy házban? - Adtam hangot a meglepettségemnek.
- Akkor ráérsz? Ez igen?

Nagy megkönnyebülés ért, amikor észrevettem, hogy nem csak nekem fejthetetlen a táblán lévő írás. Nem úgy tűnt, hogy Sheryllnek is problémája lett volna ezzel kapcsoltban. Jó neki. Mintha észrevette volna, hogy nem csak a össze-vissza dobolok a kezemmel. Azt hiszem ezt majd el kell magyaráznom. De csak akkor, ha kérdezi! Látszott rajta, hogy idegeskedett, hogy mit felelek. Ez szórakoztatott. ~Legyek gonosz, vagy ne?~ Gondolkoztam magamban. Úgy döntöttem, hogy egyből elmondom az igazságot. A kérdésén legszívesebben a földön fetrengtem vollna a röhögéstől, de inkább az ajkamba haraptam, hogy csöndben maradjak.
- Az a nagy harci helyzet, hogy a szüleim körübelül 500 mérföldre vannak, és nem hinném, hogy bármi problémájuk lenne ezzel, már ha elmondanám nekik! - halkan felkacagtam. Most tényleg nem érdekel, hogy mit mondanak. Marta néni meg tuti elenged, repesni fog az örömtől, hogy nem egyedül töltöm az időt.

Félszememmel őt figyeltem amit nem vett észre, nagyon nehezen tudta elolvasni a tanár úr írását - amin én jót derültem - de próbáltam nem kimutatni, nem akartam, hogy megsértődjön. Pedig legszívesebben fölkacagtam volna. Körbenéztem a termen és mindenki a táblára meresztette a szemét és bogozta az írást. Több-kevesebb sikerrel.
Egy idő után miután már mindenki a szöveg végére ért amit másolni kellett, Pat dobolni kezdett az ujjaival a füzetén, csak sima zajnak tartottam mindig is, de ebben volt ütem is, nem csak, "úgy" dobolt az ujjaival, hanem, mint aki tud d dobolni, talán az előző sulijában dobolt, valami bandában, esetleg. A dobosoknak van az egyik legjobb ütem érzékük ők adják a zene alá a lovat, majd később kérdőre vonom efelől.
Kicsit idegesen vártam a választ, reménykedtem benne, hogy azt mondja, hogy nincsen semmilyen programja és akkor eltud velem jönni valahová, mindegy hová, csak ne kelljen egyedül lennem, már kezd belőle elegem lenni, legszívesebben... mesélnék magamról, de csak neki.
Végignéztem rajta, úgy tűnt, hogy megbízhatok benne és nincs elszállva magától, nem mellesleg kicsit furcsa is, ami jó a változatosság kedvéért nem csak úgy van és utánozza a többieket, mint odahaza sokan mások...
- A szüleid elengednének akkor valahová? - Kérdeztem nagyot nyelve, amit ő is biztosan hallott, kicsit el is pirulhattam, így inkább egy kicsit elfordultam, hogy ne lássa az arcomat.