Erdő széle

megvontam a vállam. Köszönöm de most nem nincs szükségem kiselőadásokra, se nagyokra. Sőt jelenetekre se. Csupán arra hogy elhúzzon innen a francba ez a vámpírka. Azt hiszi nem tudom, hogy mivel van dolgom?

- Nem tartom magam sokra, csak tudom ki vagyok - álltam fel. Menni készültem, mert nekem aztán édes mindegy volt, hogy hol strapálom magam azzal, hogy Melinda mikor jön vissza. Jason se tud semmi érdekest mondani, pedig megkértem hogy szóljon ha van valami. Erre? Semmi... NA szóval nekem aztán mindegy.

- Az emberismerő is ugyan az, legalábbis az én szememben. Na pápá, és légy jó vámpírka - kacsintottam rá, majd kedélyesen elsétáltam mellette. Lehet, hogy nem így kellett volna lereagálnom, de már tényleg nem volt erőm semmire, főleg nem egy pszichomókus jelöltre. azt így is meg kell látogatnom félévente, hogy továbbra is legyen hivatalos fegyvert viselési jogom. Csak ez szerintem tök fölösleges, mert ha akarom így is úgy is van nálam stukker. Tehát oly mindegy.

Az utam nem a városba vezetett, semmi kedvem nem volt vissza menni a romba dőlt lakásomba. fölöslegesnek éreztem volna. Meg egyébként is nagyon szép idő volt így pár lépés után az erdőbe indultam és a döbbent lányt magam mögött hagytam. Ha utánam jön, hogy megegyen az se lett volna nagy baj, legalább lett volna valami izgalom az életemben.

Sóhaj, majd újonnan megint a Melinda és Andy, meg Hooke járt az eszembe. Azt hiszem őket még nem eléggé veséztem ki gondolatban...

//köszike//

Hát nem mondom, nem tartozott a jó modorú emberek közé. Így arcról ítélve igazi macsónak képzeli magát, aki büntetlenül lehet bunkó akárkivel, de közben a gondolatai el-el kalandoznak, nem tud teljesen önmaga lenni. Összezavarodott. Mennyire édesen emberi... Azt hiszi nem szól másról csak arról hogy kinek a nagyobb és ki tudja gyorsabban megölni a másikat. Legalább is ezt szűrtem le a fegyverből, amit a zsebében próbált elrejteni. Hiába, a puskapornak és a fémnek sajátos szaga van.

Az hogy ilyen modortalanul bánt velem, és elküldött a temetőbe, megerősítette bennem azt az apró kis játékos szikrát, hogy muszáj leszek pimaszul kihasználni vámpírságom előnyeit. Ijesszek rá? Vagy elég ha tovább idegesítem?

- Kösz egy tippet, de úgy látom rád is rád férne egy koporsó túra. Túl nagyra tartod magad... - közelebb léptem hozzá és mélyen a szemébe néztem, ami láthatóan fusztrálta. - És nem, nem pszihológusnak készülök, csak jó emberismerő vagyok...

Őszintén megmondom, nem tudom mit kellett még neki itt próbálkoznia, ugyanis, eléggé látszott rajtam, hogy nem örülök a társaságának, de lenyeltem eme elmés megjegyzésemet, és inkább a lányt kezdtem el tanulmányozni. Sűrű fekete haja volt, és talán a fények miatt nem figyeltem a szemét, vagy nem is láttam. A szemem ezek után az alakját vette célba. Szép volt meg minden, de akivel összehasonlítottam, asz szokás szerint nem volt másik. Mint Melinda. Csak azt nem értem, hogy miért ő jár egyfolytában az agyamban hiszen... semmi közöm hozzá, azon kívül, hogy megmentetem az életét, ergo adós nekem, illetve a házam is rá vár, hogy végre normálisan nézzen ki.

tehát a lány egész szép alakkal rendelkezett, ami kilátszott a téli öltözéke alól. Azt hozzá tenném, hogy hozzám képest eléggé be volt öltözve, mert vele ellentétben kabát helyett egy eléggé megviselt farmer dzsekit viseltem. Míg nem lesz tüdőgyulladásom, addig nekem aztán mindegy mibe vagyok...

Egy sóhajt elfojtottam és inkább valami kedvért könyörögtem, vagy egy kósza maffia vezérré, aki legalább valami izgalmat vinne az életembe, de nem helyette kaptam egy kis lánykát... Jó igaz, nem lehet tökéletes az életem, bár ennél jobb életet el se tudnék magamnak képzelni...

- Ajánlom a temetőt, meg egy koporsót a föld alatt, ott eléggé egyedül lehetsz - vetettem neki oda foghegyről. Ez se normális, hogy ilyen korban a magányt keresi...

- Pszichológusnak készülsz? - eresztetem el a fülem mellett a kérdését, és inkább féloldalas mosollyal érdeklődtem felőle. Ha igen-t mond, beajánlom egy diliházba, na nem pszichológusnak, hanem mint betegnek...

Nem tűnt túl barátságosnak, de nem vagyok az a tipus aki könnyen feladja. Egész máshol kalandozhatott gondolatban, mert rám se nézett, köszönés helyett is csak morgott valamit. Hát jó, nagyfiú, ha te így játszol...
Kissé arrább sétált és naggyon lazának mutatva magát nekidőlt egy fatörzsnek, majd még mindig "keménylegény vagyok" stílusban megkérdezte mit keresek itt "ahol a madár sem jár".
Ez a kérdés két válaszlehetőséget adott: vagy megmondom az igazat, hogy ideális búvóhelyet keresek, vagy hazudok valami tetszetősebbet. Végül az előbbi mellett döntöttem:

- Valami jó elhagyatott helyet keresek, ahol egyedül lehetek, ha akarok. És te? Gondterheltnek tűnsz... Vagy egyszerűen csak mindig ilyen vagy?

Hát megszólalt. Igen, ha eddig nem esett volna le, ő nem Melinda, ami nagy bosszúságomra enyhe keserűséggel állapítottam meg. Hiányzott, de kezdtem magam úgy érezni, hogy ideje lenne abba hagyni, ezt a szerelmes férfi stílust és vissza találni a régi jól be vált bunkó és könnyfakasztó stílusomhoz, és hogy most az áldozatom ez a lány lesz, hát majd írhat köszönő levelet a New York-i firkásznak.

- Hmm… - ennyiből állt nekem a köszönés, és igyekeztem lenyelni azt a benyögésemet, hogy mit keres erre. Hogy ne nézzek ki annyira hülyén az egyik kidőlt fatörzs felé vettem az utamat és oda leültem rá. A felfázás nem veszélyeztetett, de ha igen, az se nagyon érdekelt. Speciel engem mostanában nagyon semmi sem érdekelt. Még a megbízások se. Lehet, hogy ha így folytatom el fog terjedni, hogy meghaltam, mert ugyebár az alvilág tudott a harcról

- No és mi járatban erre ahol csak az emberek töredéke fordul elő? – kérdeztem és igyekeztem a fejemből kiverni azt az emléket, mikor lélek szakadva rohanok a régi házhoz, hogy Melindát megmentsem.

.::Nathaniel::.

Ma úgy döntöttem semmi mást nem csinálok, csak felfedezem az erdőt és keresek egy jól eldugott helyet. Az ösvények szerencsére le voltak szórva homokkal, így láthattam, melyik utakat használják, és hol nem járnak, merre nem kóborolnak. Volterrában is mindig megtaláltam a tökéletes búvóhelyet, itt is menni fog.

Térdig gázoltam a magas hóban és élveztem, hogy ilyen jó szürke ez a hely. A kabátom fekete volt, de szürke farmert viseltem, hozzá persze fehér sapkát, kesztyűt és sálat. Szerettem azt a látszatot kelteni, hogy mindig, ha szolidan is, de elegáns vagyok, így volt ez most is.

Egy idő után úgy kezdtem érezni magam, mintha valaki közeledne hozzám, később pedig már egyértelműen kiszagoltam, hogy az illető egy ember. Ráadásul férfi. Úgy döntöttem, nem leszek az a bujkálós kislány, mint akinek kéne lennem vámpírként, inkább próbálok még több embert megismerni. És ehhez először is elő kellett bújnom, teljesen véletlennek tetetnem a találkozásunk.

Amikor már szinte látótávolságban voltunk, felöltöttem, a lehető legkislányosabb arcomat és próbáltam majdnem 150 évvel fiatalabbnak tűnni. Összejött, mert a srác elég szkeptikus arcot vágott, amikor meglátott. Magamban elégedetten elmosolyodtam. Úgy tűnt, mást várt, mert kissé bosszús kifejezés ült ki az arcára.
- Szia – szólaltam meg barátságosan és vártam mit lép.

Kábé egy hete annak, hogy visszajöttem New York-ból. sok szép emlék, de a lakásom még mindig ugyan olyan romokban áll. Melindával se jutottam előbbre, illetve nem volt kedvem újra találkozni Hooke-al. Köszönöm nem. Nem kérek belőle megint, egy találkozás bőven elég volt, sőt inkább sok is, mivel Melindát is lestrapálta, bár azt én is folytattam… hehe…

A lakás felújítás Melinda reszortja lesz, ha egyszer majd méltóztatik vissza jönni. Addig szépen a vendégszobában meg a pincében én tökéletesen elleszek. Sőt meg is vagyok. Egyébként se vagyok oda a tömegért. New York-ban is csak azért viselem el a többieket, mert jó kis banda, és azért valahova tartozni is kéne ebben a világban, mert már, mint kiderült, egyedül senki nem áll meg a lábán – kivéve a szörnyeket – de az már részletkérdés. Elég, ha a maffia vezéreket vesszük: nekik is szükségük van a magamfajtákra…

Felsóhajtottam majd ráfordultam az ösvényre. Nem volt igazándiból célom hogy hova menjek, egyszerűen csak sétálni akartam, és valahol titkon reméltem Melindába futok. Bár az is igaz, hogy ennek az esélye kisebb a nullánál, de mint a mondás tartja: a remény hal meg utoljára. És végtére is! Egy szabad országban élünk, senki nem mondja meg, hogy ki mit higgyen, ha meg nekem megpróbálják, egyszerűen csak fogom a stukkerem – mert anélkül nem megyek sehova – és fejbe lövöm. És utána majd moroghat annak, akinek akar.

Kicsit eltértem a gondolkodásom eredeti témájától: azaz Melinda, de igaz is, nincs nagyon rajta mit gondolkodni. Bár hogy is próbáltam nem tudtam megfejteni, és meg sem értettem pár cselekedetét, annak ellenére, hogy ama bizonyos éjszakán sok mindenre választ kaptam, ám számomra mégsem tűnt megfelelő indoknak. Egyszerűen nem és kész.

Újabb sóhaj, meg egy kis kavicsot kezdtem el rugdalni és igyekeztem nem nyakig tocsogni a latyakban. Azt nem értem, hogy itt az ösvényen mi értelme volt leszórni homokkal, meg sóval a havat, de ők tudják. Nem az én pénzemet szórják…

Hangokra kaptam fel a fejemet, és reméltem, hogy az annyit emlegetett nőszemély bukkan fel, ám elég nagyot csalódtam, mert egy igen fiatalnak tűnt, na, jó egy tizenhét év körüli fekete hajú lányka bukkant fel. Hozzám képes akkor is fiatal, és egyébként sem tudom magamról, hogy pedofil lennék.

Első ránézésre a lány nem tűnt veszélyesnek, így nem érzetem szükségét, hogy fegyvert rántsak, és ementáli sajtnak nézzem. Inkább negáltam és vártam, hogy mit lép. Felőlem elmehet, de akár meg is szólalhat, egyik se zavarna. Csak hajrá, időm, mint a tenger, most hogy nem kell egy kész katasztrófára vigyáznom…

- Köszönöm - válaszoltam hasonló stílusban. Nem érdekelt mit gondol rólam, a vörös szemeit nézve nekem is meg van a gondolatom róla: egyszerűen hülye, és valami agybajban szenved. Szultán meg lassan kezd úgy viselkedni, mintha vágóhídra vinném, bár azért erősen megnyugtatja, hogy ott vagyok, és míg nekem nincs bajom, addig neki se lehet. Nem veszíteném el, ugyanis évekig ő volt az egyetlen akiben bíztam, és még mai napig is bízok. Ha elveszíteném nem tudom mi lenne velem...
- Ceh... te is ugyan olyan ember vagy mint én, csak egy kicsit gyári hibásan... Vörös kontaktlencse... könyörgöm, hol élsz te? Valamilyen fantázia világban? - vetettem neki oda.
- A military-n három napig te és a lovad vagytok az erdőben, ha ott nem paráztam be, akkor itt miért tenném? Ez csak az erdő széle - tártam szét karomat, hogy most csak úgy tényleg mi a problémája. Nem értettem. Bár ha a vörös szemeit leszámítjuk egészen normális lenne... Mosolyát csak sejtettem, mert ahogy tényleg mondta, nem láttam már a fényeket, csak Szultánt, és az ő sziluettjét, mármint a lányét.
- Na mindegy, én megyek, hogy ne aggódj, hogy kint mászkálok az erdőben, anyuci - tettem még hozzá, az utolsó szót erősen megnyomva. Mégis mit morgolódik itt nekem, ez sehogy sem fér a fejembe, és nem is fog. Tudok magamra vigyázni, de abban igazat kell adni neki, hogy tényleg sötét van.
- Pápá - köszöntem el tőle, majd irányba fordítottam Szultánt és meg sem álltam hazáig.

//köszönöm//

A lova nagyon ideges típus, és engem is kezdett felbőszíteni ez a túlzott idegeskedése. Talán a kelleténél kicsit hangosabban felmordultam, bár nem hiszem, hogy hallotta, azért ennyire nem jó az emberek hallása.
Nagyot sóhajtottam, igazán egoista teremtményt sodort utamba a szél. A tv és az újságok is tele voltak vele, óh, milyen izgalmas. Elszínleltem egy ásítást, de hogy illedelmes legyek, még a kezemet is a szám elé tettem, bár nem tudom, hogy ilyenkor mi van, hisz nem tudok ásítani.
- Gratulálok, igazán szép teljesítményeket érhetsz el. - mondtam kissé gúnyos hangnemben.
Az erdő visszhangzott a nevetésemtől, ami egy kis csengőre hasonlított.
- Én nem félek semmitől, ugyanis nekem nincs mitől. Neked viszont van, csak nem tudsz róla. Boldog tudatlanságban élsz, de jól teszed.
Közben nekem is leesett, hogy azt hiszi, a lovaktól félek, mire még hangosabban nevettem.
- Nincs olyan sötét, de nem tudom, hogy egy ember, mit keres itt, ilyenkor. Az gondolom nem túl normális, ha a vak sötétben lovagolsz. - eresztettem felé egy mosoly szerűséget, aztán rájöttem, hogy kicsit feltűnőek lehettek a helyes fogaim, de nem zavartattam magam.
Nem állt szándékomban közölni vele, hogy misztikus lények is léteznek, sokkot kapna, és megölné a Volturi, én meg mehetnék Volterrába. Na, már csak az kéne, hogy összetalálkozzak valamelyikkel. Így is lehet feltűnt már, hogy sokat vadászok...

Na a beszélgetés, vagy mi folytatódik, míg én igyekszem féken tartani, az ideges pacimat. Talán van valami a lányban, amitől Szultán már a földet kaparja idegességében. Nem értem mi van vele, általában nem szokott ilyen lenni.
A lány, aki be se mutatkozott, bár mondjuk én se, de ez nálam szokásos. kérdésére felvonom a szemöldökömet. Nem mindegy neki, hogy mit csinálok? Legyen mindegy, én se kérdezem meg, hogy mit kószál erre.

- Tapasztalt lovas vagyok – felelem. – 10 éve lovagolok, és az utóbbi három évben tele volt velem az újság és a TV is –teszem még hozzá. Egyébként nem tudom mi a baja, miért aggódik. A millytari versenyek is kibírom, az pedig keményebb mint itt az erdő szélén való poroszkálás, de ő tudja, hogy miért parázik.

- Amúgy miért parázol ennyire? Csak nem félsz a sötétben? – kérdeztem, talán egy csöppet gúnyosan, de nincs mit tenni, 3 éve ilyen a stílusom. Vagy megszokja, vagy mehet a búsba. ennyi.

Most komolyan, hogy jutott eszembe az, hogy leálljak egy emberrel beszélgetni? Főleg, hogy még majdhogynem kedves is legyek vele. Ez már nálam a vég jele, nem tudom, hogy érte ezt el, hogy ne tudjam bántani, de a helyzet úgy hozta, hogy elment a kedvem attól, hogy megöljem. Jobban mondva, élvezetes lett volna, ahogy kiszívom mámorító vérét, de nem éreztem volna jobban magam.
Mélyen beleszippantottam a levegőbe, aztán hangosan kifújtam. A szél süvített, és felém hozta azt a finom illatot, ami belőle áradt. Még a nyál is összefutott a számban, nehéz volt megállni, hogy ne öljem meg azonnal.
Visszaköszönt, a hangjában nem éreztem azt a félelmet, amelyet minden egyes halandónál vettem észre.
- Lovagolunk, lovagolunk? Nem gondolod, hogy kicsit veszélyes? - kérdeztem felvonva jobb szemöldököm.
Nem a lovagolásra értettem speciel, hanem arra, hogy itt van. Valószínűleg nincs tisztában azzal, hogy nem egy egyszerű szőke cicababa vagyok. Én vagyok a legveszélyesebb dolog a földön, ami rá veselkedhet.

Élveztem a természet nyújtotta csendet és békességet, mikor szultán hirtelen felnyihogott, így körbe néztem, van-e oka a lovamnak akkor, hogy rám hozza a frászt. Hát nem volt, legalább is szerintem. Egy nálam kicsit idősebb lány ált az egyik fa mellett. Szép hosszú szőke haja volt, és porcelán fehér bőre. Az biztos, hogy nem valami szoliba járó liba. Viszont oda van a morbidságért is, ezt mutatta a vörös kontaktlencse, mivel, azt a lehetőséget kizártam, hogy albínó. Azoknak fehér lenne a hajuk, neki meg szőke volt, és nem vagyok színvak.
Meglepődtem mikor rám köszönt, mert nem hittem volna, hogy nagyon barátságos típus, bár azért hangján érződött, hogy jól gondoltam. Kíváncsi lettem volna, mi jár a fejében, így egy rövid beszélgetés reményében, megállítottam szultánt, majd talán halványan megfordultam a nyeregben.
Arcán meglepődés suhant át, mikor megpillantott. Érdekes, mert én még vele nem találkoztam, de lehet, hogy valamelyik újságban látott rólam képet, mivel interjút nem voltam hajlandó adni, és nem is fogok, még a jövőben sem.
- Szia – köszöntem. Azért az alapvető illemet meg kéne adni, bármennyire is magamnak való vagyok.

Ahogy benn álltam a házamban, és néztem, ahogy a szél fújja a fák lombjait, rájöttem, hogy megvan mindenem, ami kell. Szeretek így élni, ahogy most... Persze, nem volt az élet mindig habos torta. Emlékszem, mikor átváltoztam, és megtudtam, hogy mi vagyok, illetve mi történt velem. Nem tudtam elhinni, de a torkomban levő égetés mindent bizonyított. Vámpír lettem, méghozzá nem is akármilyen. Nem csak egy szimpla, mezei vérszívó, hanem egy kicsit különböző, a többitől. Van egy különleges képességem, amit előszeretettel használok az áldozataim legyilkolásánál, illetve a farkasokkal való találkozásoknál. Röhejes, tudom, de én imádom azt látni, hogy másnak fáj, amit teszek. Kétségkívül, az egyik leggonoszabb vámpír vagyok Forksban, és ezt tudják is páran.
Meguntam a táj szépségét, aminek le kellett volna nyűgöznie, de nem ment. Kifutottam a kertbe, átugrottam a kerítést, és elkezdtem rohanni az erdő felé. Tökéletes hely a vadászatra, a sikoltásokat elnyelik a fák, a holttestet a föld, hol itt a probléma? Végső esetben elvihetem magamhoz az áldozatot, egy kicsit eljátszom a jókislányt, és ott is megölhetem, ha kedvem szottyan.
Ahogy egyre mélyebbre, és mélyebbre kerültem, mindenféle szag megcsapott. Állat, ember, farkas. Az emberre hajtottam, szóval követni kezdtem. Nem vagyok jó nyomkeresésbe, de ez szerintem még nem számít annak.
Hamar megláttam a csajt, épp lovagolt. Gonosz mosolyra húzódott a szám, egy kicsit el akartam vele játszani, mielőtt meghal.
Eddig csak hátulról figyeltem, de megláttam oldalról is, és elakadt a lélegzetem is - vagyis akadt volna, ha tudott volna, de mivel nem tud, csak meglepetten néztem -, mert nagyon hasonlított valakire. Nem tudom megmondani pontosan, hogy kire, talán egy emberre az előző életemből. Fogalmam sincs...
Lassan ő is észrevett, nem tudtam, hogy mit tehetnék, ezért nem túl barátságosan, de azért odaköszöntem.
- Szia!
Hát, mi ez? Normális vagyok én? Emberrel beszélek, és majdhogynem kedvesen... Hogy fogom így megölni?

Nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. Jó, oké hogy már semmi közöm nem volt senkihez és semmihez, és teljesen új életet kezdtem, de akkor is! Milyen az, hogy megpusztulok az unalomtól, ráadásnak a suliba is majd csak a szünet után kezdek el járni. Addig ismerkedjek a környékkel… Hát ez agybaj.
Szultán a helyén volt, igaz hol máshol, és éppen eléggé unatkozóan nézett ki, így felszerszámoztam, majd az ajtót bezártam és meg sem álltam az erdő széléig.

Kitűnő tereplovaglásra, és kitűnő, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet, és elgondolkodjak mit is kezdjek majd itt magammal. Az biztos, hogy a családomról nem mesélek, senkinek. Nem kell senkinek semmit tudniuk róla, meg aztán egyébként sem tervezem, hogy barátokat szerzek, meg leszek én teljes magányomban és persze a lovammal Szultánnal.
Persze az erdő szélén sok minden van, csak terep akadály, de a békés poroszkálás se rossz dolog…

...