Erdő mélye

Tudtam, hogy nem fogja elhinni.. Ugyan miért is hinné. Komolyan! Ha levadásznák előtte egy szarvast elhinné? Pech, de az állatvérrel inkább nem kezdek, inkább majd őt. Főleg ha a nyakához férek, vagy a csuklójához... Hmm... nem is lenne olyan rossz ötlet. Csábító a vérének íze, én meg rögtön itt csorgatom a nyűlamat, ezutána finom falat után.
Kiakadt válaszán csupán elnevettem magam, hidegen és kegyetlenül. Szemem zöldből vörösre váltott, és a szemfogaim is megnőttek.

- Na most már hiszel nekem? Vagy még kóstoljak is beléd? - érdeklődtem gonoszan. Elmosolyodtam mikor benyögte a mondani valóját.

- Ezzel csak pár gond van: egy még nincs lakásom, csak egy rohadt nagy kastélyom Romániában, kettő fáradt sem vagyok, ugyan is nem szoktam aludni, úgy 100 éve. - pillantottam rá. Kár, hogy nem tudok levitálni, kísérletezni a pajzsommal meg nincs kedvem.

- És hogy pontosítsam mit keresek itt: vadászok, pont az olyanokra mint te - tettem hozzá.

Oké....ez már tényleg sok. Találkoztam egy lánnyal, aki nagy szép és bizonyára a diliházból szabadult. Egy fa tetején mászkál az erdő legmélyén, de még azt is állitja, hogy vámpír. Ami sok az sok. Komolyan mondom, még soha életemben nem találkoztam ilyen dilis lánnyal. Még, hogy vámpír. Na nehogy már...
- Vámpír???? Csak nem képzeled, hogy ezzel a hülye dumával rámilyesztesz, Kislány?! Ha Te egy vámpír vagy, akkor majd én leszek Brad Pitt.
Tulajdonképpen nem is volt ez olyan vicces, mint amiennek én állittom. Ennek a lánynak komoly problé,ái lehetnek. Most komolyan. Hülye az, aki beveszi, hogy Ő tényleg egy vámpír.
Na jó...bevallom, hogy egy ember képtelen felugranni a fára egy mozdulattal, na de, hogy vámpír....Komolyan mondom ez röhejes.
- Mond, jól vagy? Nem szeretnéd, hogy hazakisérjelek? Talán túl fáradt vagy.
~Talán túl fáradt vagy? Ugyan Simon! Ne légy nevetséges! Ez nem fáradság, hanem toálisan elmezavar.~
- Na jó! Figyelj! Gyere le és meséld el, hogy mit keresel itt! És nehogy már megint azt mond, hogy pihensz! Épeszű ember nem járkál az erdőben és egy fa tetején pihen.
Akkor ezekszerint velem is baj van, hiszen jelenleg én is pont az erdőben sétálok, csak, hogy nem egy fa tetején pihenek, hanem egy fatüryzön állok és figyelem a lányt. Be kell vallani, hogy azért velem is lehet valami probléma.

Muszáj lett volna vadásznom, vagy ő szolgálta volna mondjuk a vacsit. Mégis hogy magyaráztam volna meg neki, ha megharapom? Szerintem sehogy illetve addigra már biztos, hogy hulla lenne. Sőt nagyon is valószínű, hogy a kóstolgatást nem élné túl. Na persze nem rajtam fog múlni... de akkor is.

Szóval Simon-nak hívják. Hát igen... Na jó, azt hiszem nem kéne megint az arisztokratikus szarsággal előhozakodnom. Nem, nyugi Lilo... Nem fogsz ráugrani. Nyugi... Mély lélegzet vétel, majd lassan kifúj.

- Ügyesen - feleltem, mikor érdeklődött hogyan ugortam fel a fára. Egy alacsonyabb ágon elhelyezkedtem és onnan figyeltem. Nem kerülte el a pillantásom, hogy a szemében egy kis félelem tükröződik, de hát nem tudok vele mit csinálni. Félős kisfiúk ne járkáljanak az erdőben.

- Hmm... hát miért is? Mert mondjuk egy nagyon éhes vámpírlánykát smároltál le? - néztem rá ártatlan tekintettel.


//hmm... hát kicsit gyér lett. Bocsi//

- Lieselotte Moorey. Gyönyörű név. Pont, mint a viselője.
Tényleg nagyon szép és különleges neve van. Még soha nem hallottam.
- Az én nevem Simon. Simon Hawkins.
Elég egy hűlye név, az biztos. Főleg az Ő nevéhez képest.

A csókot Ő is viszonozta, ami azt jelenti, hogy ha még egy kicsit is de tetszem neki. Ám nagyon furcsán reagált. A szokásosabbnál egy kicsit nagyobbra ugrott. Egyenesen a fára. Komolyan. Még soha nem láttam ilyet. Mégha valami légtornász is, akkor is elég fura, hogy ekkorát ugrjon.
Reflexszerűen hátraléptem, majd felnéztem a fára. Akárhogy is van, de ez a lány felugrott egy fára. Segítség nélkül. Bámulatos.
- Ezt meg hogy csináltad??
Próbáltam hitegetni magam, hogy az egészett csak képzeltem, de nem. Sajnos nem csak a fantáziám jár. Felugrott egy fára. Egyedül. Olyan, mintha valami Macskalány szerűség lenne. Csak egy kicsit ilyeztőbb.
- Már miért lenne az utolsó csókom??
Próbáltam úgy tenni, mintha már egy cseppet sem érdekelne, hogy már megint mit keres odafent és, hogyan ment fel, de azt hiszem, hogy nem nagyon sikerült.

szkeptikus pillantást vetettem rá, majd igyekeztem kitalálni mi jár abban a halandó agyacskájában. Biztos, hogy gondolkodik valamin, a jó kérdés, hogy min. Bár ahogy engem néz, szerintem nem nehéz kitalálni, hogy valami velem kapcsolatos. Az akadozva jött mondata, csak meg is erősít ebben. Na igen... halandók.

- Még szép, hogy jó. És igen, én mondom - villantottam rá egy mosolyt. Meg is volt a hatása, majd nem dobott egy hátast. Ennyire egyszerű lenne elkápráztatni egy embert? Hát a mellékelt ábra alapján igen. Jó meg kell hagyni, édes volt a bambaságával, de abban biztos vagyok, ha megtudná ki is vagyok igazából nem hinném, hogy ilyen nagy odaadással bámulna engem.

kérdését hallva elmosolyodtam. Párpercig gondolkodtam, hogy megmondjam-e a nevemet, legalábbis az igazit, vagy inkább mondjak mást.

- Lieselotte Moorey - mondtam meg végül az igazit. Hanyagul dőltem neki még mindig a fának, s egyszer csak azt vettem észre, hogy a srác ott áll tőlem pár centire, mélyen a szemembe néz majd megcsókol.

Automatikusan visszacsókoltam, igaz jóval hevesebben, mint ahogy kellett volna, de nem hinném, hogy ez akkor nagyon feltűnt neki. Ami viszont nekem tűnt fel, hogy rohadt éhes vagyok, és ha nem kapok perceken belül kaját, akkor őt fogom megcsapolni, aminek persze senki nem örülne.

Csókja után reflexszerűen ugrottam vissza a fára, jóval magasabbra, mint egy átlagos ember, de most friss levegő kellett, hogy áttudjam gondolni, mi lesz ezek után. Az biztos, hogy a megfelelő reakció - azaz egy nagy pofon - elmarad, mert nem szeretném leütni a fejét, vagy ripityára törni a csontjait. Senkinek sem lenne jó egyik megoldás sem. Maradt az, hogy szóban osztom ki, de ahhoz le kéne a fáról másznom, amihez valljuk be semmi de semmi kedvem.

Sóhajtottam még párat, hogy tiszta és friss levegő legyen az orromban és nem a lenti srác édes és csábító illata.
Ma már muszáj lesz vadásznom, vagy őt, vagy egy sima emberkét Igaz nem nagyon érdekelt, hogy melyiket csak legyen már kaja a gyomromban.

Leugrottam közvetlenül mögé. Kezemmel végig simítottam nyakszirtjén.

- Igen? – suttogtam a fülébe, majd mire hátra fordult eltűntem mögüle.

- Akkor is ezt gondolnád, ha az utolsó csókod lett volna? - kérdeztem dühösen előtte állva. Zöld szemeim immár vérvörösen villogtak és árulkodtak arról, hogy a gazdájuk nagyon, de nagyon éhes.

Nagyon tetszik nekem ez a lány. Nemcsak gzönyörű, de még humora is van. Ritka ilyen lányokba botlani. Nemrég jött belém egy lány a motelben, és komolyan mondom, hogy azt a lányt szivesen felképeltem volna. Amilyen szép volt, olyan éles a nyelve is. Én inkább a vicces lányokat birom, mint ez a gzönzörűség.
- Hát jó...ha Te mondod.
Csak ennyit tudtam mondani. Egyszerűen szóhoz sem jutok. Hihetetlen mik nem történnek. Komolyan.
Csak bambán figyeltem ahogy nekidöl a fának. Már egy csöppet sem tartom ijesztőnek. Sőt....inkább vonzónak. De ugyanakkor titogzatosnak is.
- És mond csak...mi a neved?
Mélyen a szemeibe néztem és próbáltam rájönni, hogy milyen név illik leginkább a csodaszép arcához. Egy megfelelő nevet sem találtam hozzá. Talán a Christina....Nem. Ez annyira.....béna név. Szerintem neki sokkal vonzóbb neve van.
Közelebb léptem hozzá, majd csodaszép szemeit bámultam. És egyszer csak....buff....mecsókoltam.
Nem tudom, hogy mi vett rá erre az egészre. Teljesen elbabonázott. Azok a szemek.....máris imádom.
- Istenien csókolsz!
Mondtam gúnzosan, majd hátrább léptem. Látszik rajta mennyire felzaklatta ez a csók. Remélem, hogy e gy pofonnal megúszom.

ElElvigyorodtam. Pechje van a kis drágának, hogy olyasvalakivel futott össze, ami nem illik bele az ő törékeny világába. Na de semmi gond, most ez van. Nem tehetek róla, hogy kicsit félre nevelték ezt a szerencsétlent. Tehet erről az apuci, meg anyuci... Na de ki vagyok én, hogy a családját fikázzam, mikor még nem is ismerem őket. ÉS tegyük hozzá, hogy most éhesen nem is szeretnék velük nagyon közeli ismeretségbe kerülni. Valaki tuti bánná, és az nem én lennék.

Viccességemre meg bólintottam végül is egy évszázad állt mögöttem, hogy tökélyre fejlesszem a humoromat, amit az emberek szemmel láthatólag nem díjaznak. Hát egyem azt a csöpp szívüket, hogy miért nem tudják értékelni az élet dolgait.

- Tudom, hogy az vagyok - bólintottam nyugodtan, majd igyekeztem vissza venni, ebből a vérszomjas felállásból, tényleg nem hiányzott, hogy szívrohamban eltávozzon innen.

Kérdésére csak felvontam a szemöldökömet. Ennyire nehéz felfogni, hogy mit mondtam? Számára úgy látszik, hogy igen. Na, akkor most válaszoljunk minden kérdésére, hogy belemásszon a szőke buksijába.

- Igen, pihentem a fa tetején - bólintottam. Bókjára nem tudtam mit csinálni, tudom, hogy szép vagyok, elvégre vámpír lennék, ők meg szépek. az hogy furcsa szokásom van... Hát erről ennyit. Nem tudom, mit tenne, ha táplálkozási szokásaimat hoznánk fel. Biztos, hogy Romániáig szaladna.

- Ez van - rántottam meg végül a vállamat, majd karba tett kézzel a fának dőltem.

Lilo és Simon folytatá^^

Valami nagyon nem stimmel ezzel a lánnyal. Annyira fura. És tökéletesnek is látszik. Még soha nem láttam hozzá hasonló gyönyöűséget, de ugyanakkor kissé ijesztő lényt, mint ez a lány. Máris elbabonázott.
- Ha ha! Nagyon vicces vagy!
Hátrálni kezdtem és közben mélyen a szemébe néztem. Már egy cseppet sem tartom viccesnek a dolgot. Inkább ilyesztőnek. Elég fura, hogy egy ilyen szép lányt látok az erdő legmélyén, ráadásul tiszta egyedül egy fán ücsörögve, aki azt állitja, hogy a vacsorára vár.
Mikor észrevette, hogy hátráltam pár lépést kijavította elöbbi állitását.
- Pihensz? Egy fa tetején? Egy ilyen szép lány, mint Te, a fa tetején pihen. Elég furcsa szokás, hallode.
Tisztára, mint aki a diliházból szabadult ki. Ugyan melyik lány képes felmenni egy fára, csak azért, hogy megpihenjen? Én úgy tudtam, hogy a lányok inkább a körmükkel, a frizurájukkal és az öltözékükkel foglalkoznek, nem pedig azzal, hogy egy fán pihenjenek meg. Megáll az ész!

//Kérem a drága moderátorokat, hogy töröljék ezt a pár hsz-t, mert úgy tűnik, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni - amit nem értek, de hát akinek problémája van, az sajnos így járt.//

//Rosalie - Ki a hiú?//

Nem is lehetek olyan rossz a lélektani elemezgetésben, mivel ahogy elnézem a lány viselkedését, egyre inkább kezd hajolni a plázacica felé. A felsőbbrendűségi érzése, amit nem egyszer mutatott meg velem szemben az elmúlt pár pillanatban már nagyon kezdik számomra unszimpatikussá tenni. Ráadásul mintha azt próbálná most meg a tudtomra adni, hogy nem örül a társaságomnak. De könyörgöm, ki kéri, hogy elviselje. Ha nem tetszik neki, tessék, odébb is mehet. Szabad az út, nekem eszem ágában sincs marasztalni valakit, akinek a hangulata éppen most süllyedt el a pokolban. Akkor inkább töltöm ezt a kis időd egyedül, továbbra is a fán ücsörögve, amíg rá nem szánom magamat, hogy tovább keressem a szökött vámpíromat. Bár annak az esélye, hogy még ma megtalálom, szinte egyenlő a nullával...
Közben a lány mintha kezdené észre venni, hogy rossz cipőt vett fel, mert éppen próbálja magát kiszabadítani a sárból, ami lassan tengerré fogja változtatni a fél ösvényt. Azt hiszem most, hogy megint rákezdett az eső, pár percen belül rá fog jönni, miért is ücsörgök én még mindig egy faágon, mikor már rég nem érdekel a kilátást. közben mintha a szeme kicsit felélénkült volna. Mi a fene? Csak nem flörtölni akar a kisasszony? Ha jól veszem ki a testbeszédéből, akkor igen. Hm, lehet, hogy mégsem olyan nagyon szörnyű a modora, csak éppen nem megy neki a lazítás? Bár úgy lenne. Akkor már érezném, hogy nem hiába tettem meg ma is feleslegesen pár kilométert. Azért elismerem magamban, hogy ritka teremtés, de akkor is. A lenyűgözéstől ez a kinézet még messze van, láttam már sokkal különbet is. Igaz nem az elmúlt fél évszázadban, mikor a mindenféle szépészeti próbálkozások hódítottak a divatban.
Kicsit elgondolkodom miközben a lányt figyelem semleges arckifejezéssel, és a hátamat a fatörzsnek döntöm. Így pontosan védve vagyok a szitáló esőtől, ráadásul az első sorból nézhetem, ahogy próbál rosszaló arckifejezés nélkül kikerülni a sárból. Végül rám emeli a szemét és válaszol a kérdésemre. De közben kicsit végig mér, talán az erőmet próbálja feltérképezni. Sok sikert, az enyémre magától nem fog rájönni. A szeme végül ismét visszasiklik az arcomra, én pedig rászánom magamat egy újabb válaszra.
-Egy Michaela nevű vámpírt. - mondom miközben egy rövid pillanatra lehunyom a szemem, és ellenőrzöm a következő állításom igazság alapját. - De nincs itt. - fejezem be a beszédet továbbra is fenn tartva a hangszínemet. Ebből semmit nem fog így megtudni, mert nem tudhat. Mikor újra megszólal gyorsan, nem tudom miért, de megpróbálom a teremtőjét megtalálni. Talán csak azért csinálom, hogy lefoglaljam magamat. Eléggé meglepő, hogy a közelben van, ráadásul másik három általa teremtett vámpír társaságában. Ezek szerint jobb nem kezdeményezni harcot, mivel vannak legalább öten. Ezt jó tudni, mielőtt még válaszolnék a lány kérdésére. Vagy megsérteném. Ennyi közül egy tuti nagyon dühös lenne rám miatta, és semmi kedvem feleslegesen harcolni, vagy ölni.
-Belial vagyok, te pedig? - a nevem mellé odaszúrom a kérdést, mivel nagyon érdekel, hogy is hívhatják a szőkeséget. Közben végre sikerült kijutnia a sárból, mint veszem észre. Ennyit az előadásból, könyvelem el magamban a dolgot, miközben várom a válaszát...

//Rosalie - Ki a hiú?//

A lány most, hogy végre szemben áll velem, kifejezetten szép teremtés. Legalábbis a haja ha jól látom eredeti, és nem úgy néz ki, mint aki mostanában változott át pár plasztikai műtét után. Hát sikerült már ilyet is kifognom, és mit ne mondjak, sokkoló látvány volt, még nekem is, pedig láttam már nem egy hajmeresztő dolgot. A korát így megtippelni eddigiek alapján nem tudnám, azzal inkább még várok, nem akarok 500 évet vagy még többet mellé lőni. Azért elismerem, régen nem láttam hozzá hasonlóan tökéleteset még a vámpírok között sem, csak az a nagy baj van az ő fajtájával, hogy az eddig tapasztalatok alapján borzasztóan sekélyes. Lassan már úgy vagyok vele, hogy inkább legyen valakinek egy picike szépséghibája, és lehessen vele rendesen szót érteni, mint ez az önimádó fajta, akinek körülbelül öt perc a rekordja a nem magára gondolásban, főleg mióta átváltozott és rémálmai sincsenek. Bár lehet, hogy kicsit elragadtattam magamat, hiszen még meg sem szólalt, csak rám nézett azokkal az arany színű szemeivel. Amiből leszűrhetjük tanulságnak, hogy újabb vega vámpír van a környéken. Lassan már számlálást is kéne tartanom. De így is az az érzésem, sikerült kifognom az előbb elgondoltak egyik tipikus díszpéldányát. Legalábbis a plázacicás cucc és az erdei túrázásra használt magas sarkú csizma erre enged következtetni. Majd kiderül, ha végre kinyitja a száját. Addig meg szépen türelmes leszek, az nagy erényem. Hidegvér a köbön. Még meg sem kell hozzá erőltetnem magamat. Nekem az elmúlt kétszáz évben sikerült eléggé megtartanom a magamét, kizárt dolog, hogy elveszítsem. Ezért felvettem egy kisebb és kicsit idegesítően kiismerhetetlen mosolyt, majd folytattam a lány figyelését.
Mikor végre megszólal, a hangja egészen lágy, szinte ének szerű. Ugyanakkor a hanglejtése nagyon fölényes, és szinte tapintható benne egyfajta él is, ami az ellenségességre utal. A szöveg értelme szintén nem kecsegtet túl sok jóval, kezdem azt hinni, hogy elsőre beletaláltam a szöszi jellemzésének közepébe. Ezért nem is reagálom le a csípős válaszát, ha nem akarja, hogy valaki udvarias legyen vele, az az ő dolga. Akkor marad a pókerarc és a kifejezéstelen tekintet. Azonban mivel a számat nem nyitom ki, érdekes csend telepszik rá a tájra. Jobban nem tudom megfogalmazni, mivel engem nem feszélyez. Legalább van egy kis időm gondolkodni. Tudom, hogy a közelemben van, de nem érdekel. Szerintem nem kockáztat meg egy támadást. Végül a néma párharcból neki lesz előbb elge és tesz fel újabb kérdést. A hangja ismét semleges, de kihallom belőle az erőltetettséget és a kíváncsiságot is. Ha ennyire nem akar beszélni én nem kényszerítem rá, el is mehet.
-Keresek valakit. Te?- válaszolok tömören és terelem a beszélgetés fonalát, mivel semmi kedvem most pont ezt a témát boncolgatni. Közben a lány kicsit kihúzza magát, mintha azt várná, hogy leessek a fáról a csodálattól. Egy pillanatra tényleg végig siklik rajta a tekintetem, de nem erőltetem meg magamat, egy arckifejezés produkálásával. Az egyetlen, amit teszek, hogy kicsit megemelem az egyik szemöldökömet. Ez a néma harca kezd unalmas lenni. De mieléott még tényleg döntenék, megvárom mit reagál erre a nemtörődöm viselkedésre...

Új játék - Ki a hiú? (lécci használd ezt a címet, ha válaszolj, hogy a többiek el tudjanak tőlünk vonatkoztatni)

Nem hiszem el, ezek az átkozoztt helyen minden áldott nap esik az eső, és szépen feláztat mindent. El nem tudok képzelni, hogy képes bárki is elviselni ezt a piszok nyirkos időjárást. Nekem már nagyon elegem van belőle, pedig alig egy hónapja vagyok csak itt. Na jó, azt elismerem, a vámpírok számára ez a hely maga a menyország, hiszen senki nem tudja leleplezni a titkukat. Ugyanakkor nem láttam még embereket, akik ennyire meg tudták volna szokni a hideget. Ráadásul az állandó esőzések miatt már a táj sem olyan, mint ahogy ki kéne néznie, mivel az összes talpalatnyi helyet nyálkás zöld mohák és kúszónövények borítják. Lassan már az idegeimre fog menni, hogy nem lehett itt egy rendes részt látni. Nem tehetek róla, szeretem az erdőket, de ez már nagyon kezd megőríteni. Na meg ott van a tengerpart, aminek a közelébe sem mehetek, ha nem akarok gazdagabb lenni pár kutyaharapással. Mázli, hogy legalább vámpírként a veszettséget nem tudom elkapni, vagy még az is felkerülhetne a hátrányok listájára. Ennek a helynek az eddigi egyetlen előnye, hogy majdnem mindig sikerül szép vámpír/farkas lányokkal összefutnom, ha rászánom magamat, hogy Michaela keresésére induljak. Kivéve persze a mostani alkalmat. Lassan két órája kóborolok erre felé, de eddig semmi, leszámítva pár eltévedt madarat, de azok a legkevésbé sem érdekelnek.
Lassan megunom a folytonos bolyongást, és inkább egy fa segítségével próbálok körbe kémlelni. Szerencsére itt vannak azok a nagyon magas kanadai fenyők, amik remek alapot szolgáltatnak, ha magaslati levegőt akar az ember, az én esetemben vámpír, szívni. Lefelé jövet mozgást láttam, ezért egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem, hogy kifürkésszem, mi jár erre. Egy vámpír volt, méghozzá elég csinos fajta. Ahogy elnéztem valamelyik fánál állt meg, de kizárt dolog, hogy észre vett volna. Inkább mintha ő is mászni készülne, bár ez abban a fekete miniszoknyában eléggé merész húzás lenne. Talán egy kis segítséggel... Lejjebb ereszkedem és az egyik alsó ágra ülök.
-Látom mégsem én vagyok az egyetlen, aki ma erre jár. - mondom halkan, mire azonnal megfordul. Eléggé érdekes arckifejezést vesz fel, amit nem nagyon tudok hova tenni. - Bocsánat, ugye nem ilyesztettelek meg? - folytatom a mondandómat, majd kérdően elkezdem az arcát fürkészni. Egyenlőre nincs több kérdésem, a következővel megvárom, amíg válaszol...

Igen, tudtam, hogy valami ilyesmi lesz, de őszintén mondom nem bánom. Tényleg vicces volt. Az is igaz, hogy őszintén reméltem, hogy sikerül ráhoznom a frászt. Hát pechemre nem sikerült. Ettől viszont furcsállhatta a felbukkanásomat, hiszen a fa nem éppen volt kicsi, és egy ilyen nagy távba egy sima ember rég bele halt volna, és a finom vörös vére a földön kötött volna ki...
~Szipp-Szipp~
Megjegyzésére felvontam a szemöldökömet és erősen kételkedően néztem rá. Na persze... Ha még ezt egy fél óráig folytatom vele elhiszi magáról, hogy ténylegesen ostoba, s diliházban a helye.

Kár hogy annyira ember és emberi, hogy az már. Lehet, hogy csak a félhomályban nem látta a sápadásosomat és a folyamatosan éhesen villogó szemeimet, és a légzéshiányt. Hát ha verőfényes napsütésben sem fog semmit látni elküldöm szemészhez. Még hozzá egy igen jóhoz. Vagy vámpírrá teszem... akkor lesz szeme, és nem fog neki ilyen apró dolgok elkerülni a figyelmét.

most, hogy szemtől-szembe álltunk ténylegesen szemügyre vettem. Főként az arcát, mert a fáról nem volt jó rálátási viszonyom, helyváltoztatás után meg nem nagyon érdekelt, hogy hogyan is néz ki a potenciális vacsi jelölt. Olyan 20 év körülire saccoltam, ami azt jelenti, hogy nálam "idősebb", a poén viszont az, hogy a magam 116 évével simán verem korban. Szőke haja volt, de ezt már fentről is sikerült megállapítanom. Elkaptam a pillantását és az enyémhez hasonló zöld szemeket láttam. Arca egyébként kisfiús volt, fentről max 16-nak saccoltam volna. Mondhatom kellemesen csalódtam. Lehet, hogy nem is csak játék lesz?
~Apám nevére hogy reagálna...~
Ez a futó gondolat egy apró mosolyt csalt az arcomra. Lejjebb engedtem a pillantását és a pulóverén keresztül is sikerült megállapítanom, hogy izmos, és talán sportol is szabadidejében.

- Akkor még sem mész pszichológushoz - jegyeztem meg. Nem tud ártani nekem, ha csak titkon ki nem derül, hogy kutya. És már nem azért, de a szaglásom elég jó, ez a veszély nem áll fent. Kész szerencsére...

- A vacsira vártam - vigyorogtam rá mint ahogyan a ragadozó néz a sarokba szorult áldozatára. Aztán amint hátrált pár lépést meglehetősen sápadt ábrázattal elnevettem magam és az igazság másik felével helyesbítettem:

- Pihentem.

Karba tettem a kezemet és vártam, hogy legyen valami, bár az eső tényleg úgy nézett ki, hogy perceken belül enged a gravitáció csábításának és leesik. Nem bánnám, most már tényleg nagyon fülledt a levegő, de eléggé javít a helyzeten, hogy a villámok és a dörgés már megérkezett.

Csak fel és le járkáltam az egyik fa mellett, ahonnan a hangot hallottam, és még mindig arra vártam, hogy valaki felbukkanjon. Egyre biztosabb voltam abban, hogy csak képzelődőm, míg a hang újra meg nem szólalt. Most a hangot közelebbről hallottam, mintha valaki a fán lenne. De nagyon fura, hogy egy lány a fa tetejéről szórakozzon velem.
Közelebb mentem a hatalmas fához, majd felpillantottam. De sehol senki. Még csak egy faágat sem láttam megmozdulni.
- Ki van ott?
Újra feltettem ezt a kérdést, de erősen kétlem, hogy kapok rá választ.
~Még, hogy az erdő veszélyes!~
Egyszerűen hihetetlen, hogy pont egy lány mondja meg, hogy hol veszélyes és hol nem. Persze ha ez a lány nem csak a képzeletemben létezik.
Mély lélegzetet vettem, majd megkerültem a fát. Biztos akartam lenni abban, hogy tényleg nincs itt senki. Mihelyt visszaértem a helyemre egy lány ugrott le a fáról. Még soha nem találkoztam olyan lánnyal aki a fákon mászkál és eltévedt embereket ijesztget.
- Tudtam én, hogy nem képzelődőm.
Rámosolyodtam, majd tetőtől talpig jól szemügyre vettem. Meg kell, hogy vallani, nagyon egy elbűvölő teremtmény, és olyan.....furcsa. Valahogy olyan másabb, mint egy átlagos ember. De ettől csak még gyönyörűbbnek látom.
- Elárulnád, hogy mit kerestél odafent?
Még egyszer felnéztem a fára, ahonnan nem rég leugrott a lány. Nem értem. Ez a fa nem valami kicsike. Sőt....még én sem tudnék rá felmászni, pedig én imádok fákra mászkálni. Meg hát az öltözéke sem famászáshoz illő.

A fa tetejére másztam fel, és onnan figyeletem a srácot, ahogy össze-visszaforgolódik. szemmel láthatólag nem tud mit kezdeni a hangommal. Hát pech-je van, én meg nagyon jól szórakozok. Lehet, hogy nem kéne ennyire bunkónak lennem, de most éppen üres volt a pocim... A kaja hiány meg mindig morcossá tesz. Lehet, hogy neki nem éppen jön be ez, de őszintén nem érdekel. Egyelőre annak is örülhet, hogy nem eszem meg.

Kár hogy nem vagyok gondolat olvasó. Biztos vagyok benne, hogy még jobban szórakoznék mint eddig. Persze eddig is tudtam, az emberi lények viccesek és szánalmasak. Majd kíváncsi leszek, hogy milyen képet vág, ha meg lát. Na addig is meg el kell szórakozni.

Még néztem egy ideig ahogy forgolódik, sőt biztos voltam benne, hogy meggyőzte magát, hogy nem is hallott. Halkan felnevettem, majd eléggé hangosan lejjebb ugrottam a fán, de még mindig nem látott.

- Nem mondták még neked, hogy az erdő veszélyes hely? - kérdeztem egy lehelletnyi pajkossággal a hangomban, míg a környező fákon ugráltam. Természetesen igyekeztem, hogy ne lásson meg, de halljon.

ez tökéletes délutáni program, és még a kaja hiányt se érzem. De most komolyan! Fogok magamnak küldetni Erdélyből vércsomagot, mert ez így nem állapot. Koplalok, s aztán mikor találok egy potenciális kaja jelöltet, egy pimasz kis ragadozó lenyúlja előle. Hozzá kell tennem, hogy az utolsó ilyen az a ketrecembe végezte, és puszta véletlenségből ott hagytam, ahol volt...

- Sok az ismeretlen benne - tettem még hozzá, hogy a srác se unatkozzon. Gondolkodtam, mivel lehetne még feldobni ezt az egészet, és jobb híján a földről pár kavics darabot gyűjtöttem össze a ketrec segítségével és morzsoltam össze egy jó nagy dörrenés kíséretében.

Az eső perceken belül elkezdhet esni, addig is húzom még a srác agyát. A szürke esőfelhők miatt a látási viszonyok erősen megromlottak, főleg annak aki nem lát sötétben. Én kitűnően láttam, de a lenti srácban már nem voltam olyan biztos. Mindezek mellé még a vihar is egyre jobban megérkezett, s lassan már a villámok világították meg az erdőt.

Egyre érdekesebb volt ez, de nem az volt a célom hogy szerencsétlent egy szívinfarktus vigye el, tehát leugrottam közvetlenül eléje a fáról. Rá néztem enyhén félre döntött fejjel, majd elnevettem magam.

Hogy tudok ilyen idióta lenni, hogy még azt sem veszem észre, hogy beértem az erdőbe. Tudom, hogy elég szórakozott vagyok, de, hogy ennyire. De most itt nem az a legnagyobb baj., hogy én milyen szórakozott vagyok, hanem inkább az, hogy eltévedtem.
Leültem egy fatörzsre és arra vártam, hogy valaki felbukkanjon és segítsen innen kijutni. Erre pedig hiába számítok, mert rajtam kívül senki nem olyan hülye, hogy ilyen időbe az erdőbe merészkedjen, főleg ilyen mélyen.
Felálltam és elindultam előre. Majd lesz valahogy. Elvégre nem olyan nagy ez az erdő, hogy ne találnék ki belőle. Vagy mégis?
Bármerre néztem mindenhol csak fát láttam. Szőrnyű egy ijesztő hely. Én nem az a típus vagyok aki még a saját árnyékától is megijed, de most azt kell mondanom, hogy félek. Nem attól, hogy esetleg szellemet fogok látni, hanem inkább attól, hogy itt ragadtam. Lehet, hogy itt fogok meghalni.
Még a gondolattól is összeborzadtam. Azt hiszem, hogy még fiatal vagyok a halálhoz.
~A francba! Nem hiszem, hogy nincs itt egy árva lélek!~
Mihelyt kimondtam magamban ezt a mondatott, egy lány hangját hallottam meg.
Körbenéztem, de sehol senkit nem láttam. Most vagy én diliztem be és hallucinálok, vagy pedig tényleg szellemek vannak ebben az erdőbe.
Ilyen ostobaságra öt éves koromban gondoltam utoljára.
-Ki az? Ki van itt?
Ez tényleg nagyon fura, de én senkit nem látok. De hátha valaki tényleg itt van és megmondja, merre van a kijárat.

Forks... a nyomor városa, őszintén nem is tudom mit keresek én itt. Ja igen... valami félre eső helyet kerestem és íme: találtam egy alig 3500 fős kis falucskát... khm... várost, ahol az értelem nem tombol, és a betevő falatra is várni kell. Az utóbbi időben nagyon elszabadultak erre a fajtársak. Na nem mintha nem volna meg az eszközöm a konkurencia távol tartására... de könyörgöm, kihallott már olyanról, hogy az ember – vámpír – orra elől viszik el a kaját?! Ez a tény egyszerűen felháborító és már szinte közröhej. Erdélyben legalább lett volna minden nap egy finom is halandócska... Itt meg úgy kell güriznem ha enni akarok.

Dühösen ugrottam fel egy fára az erdőben. Innen tökéletes kilátás ígérkezett, s talán még a vacsorám is befut. Mit nem adnék most egy finom kis halandó vérért. Persze az ki van zárva, hogy mint egy őrült nyargaljak be a városba, és kapjam el az első embert és fosszam meg az értékes nedűtől... nem... ha már Drakula gróf nemes vére folyik az ereimbe akkor valamilyen szinten már kulturáltabb leszek.

Mordultam egyet, majd az állásból ülés lett és szépen elhelyezkedtem a fán. Nem éppen az ötcsillagos luxus szálló volt, de egyelőre megteszi. Nem mellesleg egy farmerban és egy borvörös pulcsi volt rajtam. Itt még tél van, illetve már kezd tavaszodni. Nekem aztán ez édes mindegy, mert hidegen hagy a hideg. ~Anyám... csak én mondhattam ennyire értelmes mondatot...~

Ampám vigyáz odaföntről rám... Hamarosan hangokat hallottam és egy igencsak finomnak tűnő egyén jött be az erdőbe. Pech, hogy van önuralmam, és a vészhelyzetben még állatvért is képes vagyok enni. Hajjajjjaj. Igen ez az ára ha valaki először félvámpírnak született... Hát-hát-hát most még is mit kezdjek ezzel a sráccal akinek szemmel láthatólag halván lila gőze sincs arról, hogy hol van? Egyelőre hagyom szenvedni, addig se unatkozok.

Hatalmas mennydörgés rázta meg az erdő csendjét. ~már éppen ideje~ Napok óta várom a vihart és az esőt, erre megérkezett. Remek... a sáros vacsit nem szeretem. Neki szerencséje van, én meg vagy vadászok egy szerencsétlen őzikére, vagy bemegyek a városba és kiszemezgetek valakit onnan.

A srác közelebb ért és én tökéletesen szemügyre is tudtam venni. Szőke haj, innen nem látszik milyen színű szemek. Hmm... nem pont az én esetem, de egy kicsit játszani jó lesz.

- Nos csak nem el tévedtél? - kérdeztem, és igyekeztem, hogy ne lásson meg a fán. Hangom eléggé hangos volt, hogy meghallja. Feljebb másztam csendben a fán, ami már rügyezett, s a sok faág takarásában kényelmesen mozogtam anélkül, hogy egy pillanatra bárki is meglátott volna.

ÚJ JÁTÉK

Lilo^^

Mint minden egyes napom itt Forksban, a mai is szörnyen unalmasnak indult. Apuék ma is elmentek valahova és én egyedül roskadok bent a házba. Persze arra volt idejük, hogy egy cetlire leírják, takaríts!Hát ebből se lesz semmi. Inkább meghalok, mint, hogy rátegyem a kezem a porszívóra vagy a portörlőre. És a mosogatásról ne is beszéljünk. Semmit nem utálok jobban a takarításnál.
Felmentem a szobámba, majd bekapcsoltam az eléggé régi számító gépemet. Már elég rég nem láttam az emailjeimet, hát itt az ideje. Egy jó hosszú időbe telt míg végre bekapcsolt, de valahogy sikerült. Egy csomó hülye üzenetem jött. Még meg se néztem őket, de már kitöröltem. Valahogy nem érdekelnek. Kikapcsoltam a gépet, majd lerohantam az előszobába és magamra kaptam egy elég régi és kissé kopott felsőt. Attól függetlenül, hogy nagyon pocsékul néz ki én még szeretem. Talán csak azért, mert anyutól kaptam.
Így, hogy anyura gondolta, összehúzódott a szívem. Döbbenetes, hogy képes volt lecserélni a pasijára. Már nagyon rég nem láttam és nagyon hiányzik. Igaz, hogy aput ezerszer jobban szeretem, de most mégis úgy érzem, hogy látnom kell anyát. Még az sem érdekel ha Brandon nem bírja a képem, de muszáj meglátogatnom anyát. Ha jól tudom, Ő most úgyis dolgozni van, szóval nem lesz gond. Remélem....
Mikor kimentem az ajtón, máris megcsapott a hideg szél.
Nem törődve vele elindultam az autóm fele. Mihelyt közelebb értem hozzá, eszembe jutott, hogy valami baja van.
~Azt hiszem, hogy ma elmarad a látogatás anyuéknál~
Gyalog túl messze lenne Florida, de semmi kedvem visszamenni a házba se.
~Teszek egy sétát a városba~
Nincs is jobb annál, mint, hogy ebben a hidegbe bejárjam a várost, de mindent azért, hogy ne keljen takarítsak.
Elgondolkodva mentem végig a poros utcákon és végig anyára gondoltam. Van egy olyan érzésem, hogy anyával valami baj van. Remélem, hogy Brandon nem képes bántani Őt. Bár elég szadista, de azt azért nem hiszem, hogy hozza ütne anyához.
~Vagy igen?~
Gondolataimból egy hatalmas dörgés ébresztett fel, és csak akkor vettem észre, hogy épp az erdő kellős közepén sétálok.
~Hát normális vagyok én?
Fogalmam sincs, hogy mit keresek itt, de azt tudom, hogy eltévedtem.....

Ha a farkasok tudnának repülni, én akkor biztos most szárnyra kaptam volna. Na főleg mert, így Sam-mel is kitolok... Édes a bosszú...

~Köszi, a moslyot megképzeld hozzá~

Üzentem neki gondoltaban. Hát én most nagyon boldog vagyok. És akkor milyen boldog leszek, ha majd meglátom Sam képét, mikor összefutok vele újra.

~Igen~

Bólintottam azért. Nem gondoltam róla semmit, max csak anynit, hogy biztos zavarban van, és amiatt nem találja most a megfelelő szavakat a beszélgetéshez. Egyébként a hold már nem világított, de így is tudtam, hogy van Lotte.

~Van~

Bólintottam ismét. msot tényleg jók lennének azok a szárnyak, tuti körbe repülném velük minimum az erdőt. Viszont most felálltam, mert menni készültem.
Megráztam a bundámat, hogy lejöjjön róla az avar, utána a bokorhoz mentem, amjd a számba vettem a cuccomat.

~Most megyek. Légy jó farkaska, majd biztosan találkozunk. Majd szólok mikor és hol lesz a gyűlés~

Tettem hozzá, majd ezt követően ott sem voltam.

//Köszi (LL)//

Nagyon hülyének érzem magam, hogy ilyen ostobaságot kérdeztem. Szerencsére Ő nem tart idiótának, legalábbis nem látszik rajta.
~Hat év az szép idő~
Látszott rajta, hogy mennyire kirázza a hideg a Sam név hallatán. Ebből azt vettem ki, hogy nem nagyon bírja.
~Saját falkád?~
Mi lenne ha csatlakoznék a falkájába? Igaz, hogy apu ragaszkodik Samhez, de szerintem örülni fog, hogy megismerkedtem egy másik falka vezérrel. Vagy legalábbis remélem.
~És mond csak....~
Fogalmam sincs, hogy hogyan kérdezzem meg. Nem akarok még ennél is hülyébbnek látszani. Nem tudom, hogy mi van ma velem, de ilyen szerencsétlen napom még soha nem volt.
~Van egy számomra üres hely a falkádba?~
Ez sem hangzott valami jól, de na....

Nos biccentettem arra, hogy ő is viszonozta a névdicsérést. Nem tudom, hogy volt lehetséges, hogy farkasként biccentsek, de a lényege, hogy sikerült. Ezt követően elfeküdtem, egyébként is könnyebb volt, és ha erre találna járni egy ember, nem fog egyből kiszúrni.

~Hat éve~

Feleltem gondolatban. Itt persze nem hallatszott ki, hogy enyhén, na jó nagyon is megdöbbentem a kérdésén. De semmi gond, valahol minden beszélgetést el kell kezdeni, és ha itt akarja kezdeni, hát felőlem oké.

Sam neve hallatán felborzolódott a szőr a nyakamon, majd igyekeztem lehiggadni, és nem Lotte tudomására hozni, hogy Sam-et legszívesebben darabokban és sütve látnám viszont.

Egy ideig gondolkodtam, hogyan tálalhatnám neki a gondolatomat a legegyszerűbben, de aztán a nyers megoldásnál maradtam.

~ Nem csak neki van falkája. Nekem is van.~

Közöltem a lánnyal. Kíváncsian vártam, hogy mit fog hozzá szólni, bár nagyon reméltem, hogy... még mindig azt remélem, hogy inkább hozzám csatlakozik, mint ahhoz a zöldfülű kölyökhöz...

Miért van egy olyan érzésem, hogy nemsokára közelebb fogok hozzá kerülni? De nem úgy mint ha a legjobb barátnője lennék, hanem sokkal inkább a társa.
~Köszönöm! A tied is szép
Igen most még szépnek tartja a nevem. De mi lesz ha majd el kell mondanom a teljes nevem. Tuti, hogy kiröhögne. Nem is tudom, hogy lehet valakinek olyan nevet, hogy Charlotte? Aztán a Roseról ne is beszéljünk....Viszont az Ő neve....nagyon szép. Ha jól tudom A Samantha névből van. Bár az én nevem is ilyen varázslatos lenne.
~Szóval te régóta vagy.....farkas?
Ez a kérdés nagyon hülyén hangzott. Mihelyt kimondtam gondolataimba, máris azt kívántam bárcsak ne tettem volna. Bár ez nem olyasmi amin megsértődhet valaki, de azért mégis....elég furán hangzott. Tulajdonképpen csak azért tettem fel ezt a kérdést, mert valahogy nem tudom, felfogni, hogy Ő mitől lett ekkora, amekkora.
~Falkám? Nem. Még nincs. Tulajdonképpen én még nem olyan rég vagyok farkas. Úgy egy pár hónapja. Öhm....már meg akartam keresni Sam Ulleyt, de valahogy soha nem sikerült. Ha jól tudom csak neki van falkája.
kíváncsi szemekkel néztem a lányt. Hangosan felsóhajtotta, de az inkább egy amolyan prüsszentés -féle lett. Nagyon vicces hangot adtam ki. De hogy miért sóhajtottam ekkorát, azt még magam sem tudom. Talán csak a hold ereje miatt.