Gyorsétterem

Hihetetlen volt figyelni, hogyan reagál Jared a kiselőadásomra. Mindketten tudtuk, hogy igazta mondtam, de nem tudom melyikünknek volt nehezebb ezt megemészteni. Belegondolva nem volt tőlem túl szép dolog szembesíteni egy olyan igazsággal, amin valószínűleg magában évek óta rágódik, csak eddig nem volt egyetlen ember sem, aki ki merte volna mondani előtte. Már felkészültem a halálra, az elmúlt években bármikor megölhettek volna, ha ezzel sikerül őt magam ellen hangolnom, még akkor is csak eggyel lesz több az ellenségeim népes listája, amelyen megjegyzem, ez lesz az első olyan tétel is, amit magam értem el. A többiek csak azért akarnak megölni, mert létezem, érdekes lesz egy olyan ember ellen is felkészülni, aki azért akar megölni, mivel belelátok a lelkébe. A szavai, melyeket lassan és jól érthetően ejt ki a lelkembe találnak, ugyanakkor nem mutatom, hogy komolyabban érintene. Ő sem mutatja ezt ki, hiszen neki nem szabad érzelmeket mutatnia egy ilyen helyen, egy gyorsétterem kellős közepén. Ha jól sejtem, pár pillanaton belül el fog innen menni, csak arra vagyok kíváncsi, felpattan vagy egyszerűen, mintha búcsúznánk, kisétál. Az utóbbit választotta, csak előtte még gazdagította a nem kicsike rettegni valómat egy újabb fenyegetéssel. Most már fel sem veszem az ilyeneket, már régen megszoktam őket. Bár, nincs kedvem meghalni, eszem ágában sem lesz pont emiatt akár egy kicsit is elbujdosni, vagy bármiben változtatni a viselkedésemen. Ennél jóval több kell már ahhoz, hogy valaki rávegyen, megilyedjek. Amikor kézcsókkal elbúcsúzik tőlem, már nekem sincs sok kedvem itt maradni. Csak egy pillanatnyi késéssel megyek utána, de jól tudom, érzékeli a mozgásom és remélhetőleg meg fog várni az étterem előtt. Közben mögöttem megindul a sugdolózás adag, de nem érdekel. Senkinek semmi köze a magán életemhez, így arra sem fogom venni a fáradtságot, hogy közöljem velük, csak most ismertem meg Jaredet, és egészen biztosan nem leszünk annyira jóban.
- Várj egy pillanatot! - szólok utána, majd mikor megfordul, újra kinyitom a számat, hogy befejezzem a mondandómat. Tudom, nem érdekli semmi, amit mondani akarok, de azért kénytelen lesz még végig hallgatni a mondandómat. - Nem fogok rettegni tőled, nem érdemes. Hiszem, hogy akármennyire is nem ismered el, örülnél, ha néha beszélhetnél valakivel. Öt mérföldnyire északra lakom az erdőben, egyszer látogass meg! - fordulok még hozzá, majd hátat fordítok neki és tüntetően elindulok az autóm felé. A reflexeimet nem élesítem, a figyelmemet leengedem, sejtem, hogy a meglepetése jelenleg nagyobb a mérgénél és a támadási ösztönénél. Nem érdemes tőle félnem, ha neki kell megölnie, meg fogja tenni, de addig szeretném egy semleges kategóriába sorolni, nem az ellenségeim közé...

//köszi a játékot!//

Játék - Első találkozás a mérgeskígyóval (Volt hoppá, nincs hoppá)

*Hosszú percekig figyeli a másikat, míg az mesél. Kíváncsi. Igen, nagyon kíváncsi, érdeklik a vámpírok. Ki, milyen, ki mit tud, mire képes, milyen az élete? Megvan-e benne az a valami, ami felkelti érdeklődését. Mosolyogva szemléli, ahogyan a lány arca megváltozik, s immáron valós korát tükrözi, bár, meglepi, hogy szinte alig serdülőkor elején van még, talán 13-15 éves körül. Nem a kora lepi meg, hanem az a gondolkodásmód, ahogyan a lány látja a világot „kora” ellenére. Hiszen egy kölyök vámpír, legyen több ezer éves, akkor is kölyök lesz. Csupán az élettapasztalata lesz több, de a gondolkodásmódja sosem változik meg. Míg egy gyerek vámpír talán 5000 évesen is babázni fog, annak ellenére, hogy a világ legkegyetlenebb és legbölcsebb torzszülöttje, addig egy idős vámpír sosem fog kocsikat tologatni. Már-már válaszolna is, amikor a nő érzékeny pontját érinti. A világ, ami felépülni készült úgy dőlt össze, mint egy kártyavár. Az üvegfalak, melyek lassan az ég felé nyúltak, hangos csörömpöléssel, millió darabra törtek, s bár arcán a mosoly megmaradt, mikor a lány befejezte, semmit sem mondott. Csak csendben ül, miközben bal kezében, mintha egy láthatatlan alma lenne, úgy tartva az asztalon, hátradőlve, figyelte a lányt. Ha az a szemébe nézett, szinte elveszhetett abban a folyamatosan mozgó, kavargó feketeségben, mely íriszeiben állandóan pulzált, szinte beleszédülhetett talán, de a varázst a csend úgy fojtotta meg, mint őrült anya gyermekét. Tik-tak. A másodpercek néma súlya egyre feszesebben ült az asztalra, mintha minden egyes pillanat ezer és ezer év lenne. Nem szólalt. Hiszen benne is megállt valami, pedig azt hitte, talán egy barátja lehet itt.
- C *hosszan, elnyúltan cöngetett egyet.
- Áh a fenébe *majd karját keresztbe téve, fejét kissé előre szegve dőlt hátra, miközben az előtte álló ételen egyik ujjával kicsit lök előre csalódottan.
- Pedig már majdnem megvolt, pedig csak egy *szorítja össze hüvelyk és mutató ujját, miközben szemét összehúzva gesztikulál.
- Ennyi hiányzott *nyúl kabátja mellső zsebébe, majd onnan egy pénztárcát vett elő. Abból pár dollárt, ami bőven fedezi az ételt, amihez hozzá sem nyúlt.
- Tudod kedvesem, a bölcs hallgat, a tudás néha veszélyes dolog. És igen, senki sem él már, aki közel akart kerülni hozzám *húzódik mosolyra a szoborszerű, tejeskávészín arc, majd feláll, hacsak a nő másképp nem tesz, felemeli annak kezét, s egy csókot lehel rá.
- Au revoir Madmoiselle *s ha más nem történik, elhagyja a helységet. Egyenlőre nem szándékozik bántani a nőt, de meghagyja ebben a tévhitben. Meghagyja, hogy a kétely elhintse magvát lelkében, s rettegés gyümölcsét hozva csírázzon ki, majd a félelem virágai virítsanak, annak minden pompájával következő találkozásukig, hogy majd vázába rakva csodálhassák mindketten ha eljön az ideje. Túl sokat akart beszélni a nő. Betudja annak ifjonti hévének, és viszonylag fiatal korának, s gyermeki bohóságának, s ez, amiért életben hagyja majd. Ha hozzá hasonlóan koros vámpír lenne, bizony, nem lenne ilyen szerencsés, mert most az. Nagyon-nagyon szerencsés.

Játék - Első találkozás a mérgeskígyóval (Hoppá ^.^")



Egy jó ideig csak reménykedve néztem, hátha hajlandó lesz kinyitni a száját, és kicsit mesélni arról a világról, amiben felnőtt. Számomra ebből a korból, mely teljesen titkos maradt a későbbiekben, minden egyes töredék kincset ért és hihetetlen erővel rendelkezett. Azért láttam rajta, hogy nem egykönnyen jönnek a szavak a szájára, és hálás voltam neki. Mikor bele kezdett a történetbe franciául, lehunyt szemmel hallgattam, próbáltam elképzelni, amit hallottam. Ez a gyönyörű hang, az egzotikus világ visszavitt a gyermekkoromba, mikor az esti meséket hallgattam ugyanilyen átéléssel. A fő különbség azonban az, hogy ez itt nem egy mese, hanem a nyers valóság, amely minden mondatában ki is ütközik. Ugyanakkor képzeletemben felrémlett az akkád város képe, és minden egyes részlet, amelyet tőle megtudtam, csak gazdagabbá tette ama világot, amelyet elképzeltem magamnak. A leírás eléggé részletes volt abból a szempontból, hogy már magam előtt láttam a közösséget, mely merőben különbözött azoktól, amelyeket én ismertem meg. Annyira magával ragadtak a történések, hogy csak kis fáziskéséssel vettem észre, mennyire szomorú a hangja a végére, és milyen hirtelen szakad meg. Abban a pillanatban, hogy elhallgatott, a képzeletem is szerte foszlott, ezzel véget ért a varázslat számomra. Neki azonban még nincs befejezve, látszott, amint végig gondolja magában a ki nem mondott részleteket, amelyek bizonyára nagy fájdalmat okoznak neki. Valami történt is közben, mivel a keze villant egyet, de rögtön utána jobban izgatott, hogy a szomszéd asztalnál egy férfi köhögni kezdett. Először azt hittem megfulladni készül, de mivel a hallásom kiszűrte, hogy nem a levegővétellel volt nála a gond, inkább nem mozdultam. Volt egy olyan érzésem, ez nem természetes köhögés, és megtapasztalni nem akartam az okát.
- Sajnálom, tapintatlan voltam, amikor azt kértem neked, mesélj a régi életedről. Ennek ellenére hálás vagyok azért, amit hallhattam. - mondom, miközben visszagondolok rá, én mit éltem át emberként és az első évben, amíg vámpír voltam. Ez utóbbi szörnyű volt, a tény maga, hogy nem tudok semmiben ellenkezni mesteremnek, mindig is fogékonnyá tett mások fájdalmával szemben. - Érdekes lehetett egy ilyen társadalomban élni. Kicsit olyan lehetett, mint az a közösség, ahol én éltem újszülött vámpírként. Nekünk azonban nem szabad akaratunk volt, a vezérünk a testmanipuláció mestereként, marionett bábu módra mozgatott mindenkit. Nem önként, de mi is fel kellett, hogy áldozzuk magunkat, a közösség jóléte érdekében... - mondom szomorúan, hiszen emlékszem rá, mi is történt, mikor ránk támadt a Volturi. Lucifer galádul mindenkit, akit csak tudott, élő pajzsként maga és az ősvámpírok közé helyezett, az nem érdekelte, hogy mi történik a "gyermekeivel", csak a saját jóléte aggasztotta. Nekem szerencsém volt, ami miatt azóta is csak örülni tudok az élet minden apró meglepetésének...
Bár, Jared szavai egyértelműen utaltak rá, hogy veszélyes, és ha én merészelnék bármiféle módon is ellene fordulni, akkor elpusztítana, azért nem tudott megilyeszteni. Annyiszor találkoztam a halállal, hogy nem félek tőle, és hálás vagyok, amiért még nem szólít magához. Most is szemben velem egy több ezer éves gyilkos ül, aki minden lelkiismeretfurdalás nélkül elpusztítana, ha az lenne az érdeke, de bízom benne, hogy ezt nem teszi meg.
- Tudod, én mindig hittem benne, hogy a dolgoknak oka van. Nem vagyok sem erős, sem pedig különleges, veszélyes képességekkel megáldott személy, mégis életben vagyok, még mindig. Egy dolog miatt: bizalommal fordulok mindenki felé. Olyannak fogadom el az élőlényeket, amilyenek, semmilyen változást nem várok el tőlük. Benned hiába takarod el, a fájdalmat látom. Ennek oka van, és csak úgy nem fog elmúlni. Van egy olyan érzésem, senki nem él már, aki megpróbált közelebb kerülni hozzád... - mondok ki minden egyes szót, ami az eszembe jut, hiába tudom, hogy a fejemmel játszom miattuk. Remélem, hogy ezt nem veszi támadásnak, hiszen nem annak szántam. Inkább megpróbálnám ráébreszteni, hogy azért ilyen életunt, mert nem próbál jót keresni. Ha nem ismeri be, én akkor is megtettem, amit tudok. Itt ülök vele szemben, és egy támadást nem tudnék könnyen kivédeni, sőt egészen biztosan csúnyán megjárnám. Ráadásul gyávaság lenne tőle, azzal csak elmenekülne újabb időre ez elől. Forksba mindenki segítségért jön, akarva-akaratlanul.
- Valójában kimaradtam. Igyekszem eltakarni, de mindössze 16 éves voltam, amikor ezt tették velem. - mondom, miközben lehunyom a szemem, és kisimul az arcom. Így, hogy nincs ami tükrözze a koromat, régen 14 évesnek adta be, és mindenki el is hitte. Az arcomat megtanultam igazgatni, 24-ig akárhány évesnek mondhatom magamat, az elfogadható. Ez régen hatásos védekezés volt, ártatlan kislánynak nézve, ki tudtam maradni a rosszabb dolgokból. Ma már nem tudom elviselni, de nem zavar, ha valaki még mindig meglátja bennem azt az embert, aki voltam.
- Őszintén? A családom az ördöghöz is hozzá adott volna, ha az az ára, hogy a lehető legbefolyásosabb legyek. - na igen, a szüleimet a pénz hozta össze, nem a szeretet, és ezt nevelték bele a bátyámba és belém is. Bár, én nem voltam felszínes, és ki tudtam könyörögni egy kis haladékot, az érzéseimmel valymi keveset törődtek. Ha egy Jared kaliberű férfi kérte volna meg a kezemet, egészen biztosan igent mondanak neki, amint meglátják a vagyonát. Ha az egy kicsivel is az átlag felett van, ilyen arccal már tökéletes jelöltnek számított volna, aki miattam nemesi címet és szép hozományt kap. Bár, még mindig gyűlölöm, hogy mindenről le kellett mondanom, megkaptam a szabadságot és a saját döntéshozás lehetőségét. Ez olyan kincs, ami akkoriban elérhetetlen volt.

Játék - Első találkozás a mérgeskígyóval (’múgy SKORPIÓ TE! )

*Meglepően kedves asztaltársa. Bár süt belőle, hogy ritkán –bár néha mégis – él az embervér iránti szenvedélyének, fajtája átkának, mégsem rontotta meg annyira, hogy hideg, merev és távolságtartó legyen. A ragadozó vámpírok sajátossága a bizalmatlanság, és a felsőbbrendűség, valamint a nagyzolás, s bizony, ez benne is megvan. Büszke arra, ami, büszke hatalmára, mely igencsak becses kincs, s hatalmas, pusztító erő, talán, párja sincs egy a világon. De a lány közeledik hozzá. Ami egyben rémíti meg, s készteti valami olyanra, amit rég tett meg. Hogy ne féljen megnyílni, s bár csevelyük koránt sem lesz felhőtlen, s nem fognak mély titkokat elmondani egymásnak, sőt, nézőpontjaik különbözőségei miatt még valószínűleg barátok sem lesznek, most, hogy a nő érdeklődik, s saját magának bevallva Ő is iránta, mint „ember” mint vámpír iránt, semmi oka, hogy magasröptű intrikákba, kicsinyes játékokban élje ki hatalmaskodását. Leereszkedve azzá válik, ha ideig-óráig is, mint ami már nagyon rég nem volt „emberré”. Marad a franciánál, mindig is tetszett neki a nyelv, ez a gesztus pedig a lánynak tetszik, aki le sem tagadhatná származását. Legalább, kevesebben értik meg.
- Hogy milyenek is voltunk? Büszkék és őszinték. Összetartó, erős nemzet. Egyszerre tiszteltük, s szerettük urainkat, vezéreinket, vezetőinket. Vérünket és életünket áldoztuk értük, kérdés, kétkedés nélkül. Vérünket s életünk eggyé forrt értük, de ha bármit is tettek, mely ezt az egységet megbontotta, vagy aljas, alávaló tettet, egyesült erővel fordultunk ellene, s pusztítottuk el védelmezőit, s végül saját magát is. Talán, ez a büszkeség lett Akkádia pusztulásának oka is. Virágzó, hatalmas, erős városaink falai mögött csodás kultúra bontotta virágait, s ha a kultúra virágai gyümölcsöket hoztak, annak édes nektárát élvezettel itta férfi, nő, gyermek, katona, családanya, vagy szűz *sóhajt. Emlékei visszaviszik az ókor csodás világába, egy letűnt korba, s bizony, a fájó emlékezésbe beleveszve keserű emlékek fojtják meg a mámoros emlékezést. A kultúra Aruru papnőit, Aruru papnői Nimeot, Nimeo emléke pedig, Nimue-t eleveníti fel ezeréves emlékei közt. Ha a lány figyel, észreveheti, hogy kezei körül furcsa feketés derengés jelenik meg, s ahogyan felemeli kezeit mintha valami feketés massza maradt volna ujjlenyomatai helyén, mely pillanatok alatt felszívódik, mire a mögöttük ülő egyik vendég halk köhögésben tör ki, s bár percek múlva elmúlik, az akkád fekete szemei árulkodóak lehetnek. Reméli, a lány nem csak kedves, hanem okos is, és nem kérdezősködik, mert nincs oka bántani, amíg nincs oka bántani.
- Hát ilyen nép voltunk mi. De talán már csak én vagyok az utolsó nyoma ennek a több ezer éve letűnt kornak *árul el némi információt magáról. Miért ne tenné.
- Az meg, amire megtanítottak, gondolom, nem volt hátrányodra, tanultál belőle. Látod, milyen remekül ismered most is a protokollt? Ha nem ismernéd, már rég csak szórakoznék itt veled, majd ki tudja, mit tennék, miután kimész innen *dől hátra karjait keresztbe rakva.
- De most felkeltetted az érdeklődésem, s ki tudja, ennek mi lehet a vége? *tűnik el valamelyest a csodálatos, de félelmetes feketés kavargás szemeiből, s változik vissza bogárfeketévé, némi vörössel ötvöződve.
- Franciaország izgalmas hely volt a te korodban. Mámor, erotika, intrikák és finom, édes vérű szüzek tömkelegét ontotta az otthonod. Remélem, te sem maradtál ki a jóból húgom! Kár lett volna azt nem élvezni, amit Franciahon adott.
- Vajon Ha akkor találkozol velem, s mint gazdag Mór kereskedő mutat be a családod, szerinted jó parti lettem volna számodra? *kérdi érdeklődve a lánytól. Ó igen, keveseknek adatott meg ez a fajta érdeklődés, s nagy részük bizony eztán halálra volt ítélve, de ez rég volt. Megtanulta tisztelni az arra érdemeseket. A kor és az idő sok dolgot megváltoztat, s bizony, sok dolgot meg is változtatott benne. Egykoron akik felkeltették érdeklődését, idővel fájó emlékeket keltettek, amint barátság, vagy szerelem kúszónövénye hintette el magvait megmaradt, szikes lelkének még ép termőtalaján, ami eszébe juttatta, hogy lehetnek érzései, s ezek olyannyira rémisztették meg, hogy pusztulásra várt mindaz, aki érzéseket keltett benne. Talán pár száz évvel ezelőtt nagyon közel került volna a lányhoz, majd olyan egyszerűséggel pusztította volna el, mindenféle ok nélkül, dobta volna el, mint dob el valaki egy használt papír zsebkendőt.

Játék - Első találkozás a mérgeskígyóval (a különleges képességedra utaltam, perverzkém )



Tudtam, hogy figyeli a mozdulataimat és a gesztusaimat, talán a korom érdekelte. Még mindig létezik az a jó szokás, hogy egy hölgytől nem kérdezzük meg, hány éves, és úgy tűnik, ő be is akarta ezt tartani. Akkor viszont nem lesz könnyű neki kisütni, hogy mikortájt is születhettem, hiszen a mozdulataimból már régen kiűztem a két évszázaddal ezelőtti kötelező viselkedési normákat. Ma már csak egy egyszerű lány vagyok, akiből senki nem nézné ki, hogy több nyelvet beszél, mint a város lakossága összesen. Ha az ember fejében rengeteg hely van a tudásnak, akkor azt meg is éri kihasználni. Jared velem ellentétben már messze nem tűnik kíváncsinak, nyilván sikerült elérnie egy olyan kort, amely után az ember/vámpír életunttá válik és próbál már csak egyszerűen nem figyelem középpontjába kerülni. Ez utóbbi viszont egy ilyen helyen, ahol ritka még a színes bőr is, nehezen fog neki sikerülni.
- Az akkádok érdekesek voltak, én sajnos már csak a birodalom maradékát láthattam, de szerintem büszke lehet bárki, aki közéjük tartozott. Esetleg nincs kedved egy keveset mesélni róla? - teszem fel a kérdést, és próbálom leplezni, mennyire örülnék, ha igent mondana. Minden fúrja az oldalamat, amit nem láthattam, tapasztalhattam, és eszem ágában sincs elengedni egy ilyen esélyt, hogy visszakerüljek az ókor világába.
Az érdekes, virágnyelven érkező megjegyzéseket természetesen tudom dekódolni, akármennyit kaptam belőle régen, de sajnos Jared nem tudja, hogy nem kéne előttem ellőnie őket. Egy orvossal szemben legalábbis nagyon rossz vicc ez, mert még képes vagyok visszavágni egy-két olyan dologgal, ami egészen biztosan kicsapja nála a biztosítékot. De persze én nem leszek ilyen szemét, ha kiselőadást akarok a világáról.
- Ilyenkor a legjobb tipp egy könnyű diéta, az biztosan lecsökkenti... - mosolygok felé ártatlanul, mert azt hiába várja, hogy ejtsem a témát vagy szelídebbre vegyen a hangot. A franciája viszont őszintén meglep, ki nem néztem volna belőle, hogy ennyire jól beszéli. Bár, én kiérzem az akcentusát, azért még mindig jó szívvel hallgatom. A kiejtése remek, rég nem hallottam ennyire tisztán érthetőt. Ha már fáradt, úgy illendő, ha ugyanezen a nyelven válaszolok neki, megcsillogtatva a 18. századi barokk nyelv túldíszítettségét. Remélem azért így is teljes mértékben érteni fogja, bár tuti, hogy senki más nem lesz ilyen szerencsés az étteremben.
- Igen, nekem sikeresen felkeltetted az érdeklődésemet. Kiskoromban nem túl sokra tanítottak meg, talán csak a bájolgásra vadidegen férfiakkal, jó parti reményében. És tudom, hogy veszélyes vagy, de azt az elvet követem, amennyiben másnak nem ártok, neki sem lesz oka engem bántani. - ezzel kifejezem, hogy magamat ártalmatlannak tartok, és szerintem másnak sem lesz oka, hogy egy 160 centis, alig 48 kilós lányt meg akarjon ölni. Amennyiben tévednék, még mindig ott van a segítségnyújtási szerződésem, csak el kell jutnom a határig. Mázli, hogy legalább futni jól tudom, ha már aktív erőm nagyon nincs. Az utolsó megjegyzése viszont szépen mellé talált, erről tájékoztatni is fogom.
- Már van egy apám, igaz nem az államban él. - jegyzem meg mosolyogva, mivel éppen elég nekem az ő aggódását hallgatni.

Játék - Első találkozás a mérgeskígyóval (a Hagyd már a kígyónmat… )

*A mozdulatok, tettek és szavak sok mindent elárulnak valakiről. A gesztusok, a hév és vehemencia, a pörgés ami a lányból árad utal arra, hogy fiatal teremtésről van szó, vagy olyannyira azonosulni tudott ezzel a rohanó világgal, hogy elfelejtette, bárhogyan is pörög, ha vigyáz, ideje végtelen. Azon viszont, hogy köszöntését felismerték, sőt, egészen pontosan származására utaltak, nagyon meglepte. Vagy egy művelt antropológiában jártas fajtársával van dolga, vagy valakivel, akinek számtalan, hasonló körbeli ismerőse van, mint Jared. Találkozott már akkádokkal, de Perzsiaszerte használatos volt ez a köszöntés is, nem csak az egykori akkád birodalomban. De ha elárulja magát, egy adu a kezéből máris a talonba hull, ha az Istenek arra kényszerítik, hogy kevésbé barátságos körülmények közt is találkozzon a bájos lánnyal, aki állítása szerint Franciaholból való. De legyen, mit veszíthet?
- Akkád, ó az voltam valaha. De annak már egy kevéske ideje. Rég volt, igaz sem volt, bár aki a múltját tagadja, magát tagadja nemdebár? *a hölgyre, akit asztaltársa bemutat, ott a sarokban viszont mosoly ül arcára ki.
- Oh, az orvosom szerint vigyáznom kell a zsíros ételekkel, magas lehet a koleszterinszintem? Sőt. *egészíti ki, miközben félre tolja az előtte lévő ételt.
- Túl sok húst fogyasztok, talán a húgysavam is emelkedett *emeli fel egyik barna, sűrű szemöldökét, kíváncsian, vajon milyen konzekvenciákat vont le a lány belőle. Kedvelte a franciákat. S ha másik vámpír kellően koros, jártas az intrikában, s a virágnyelvben, s ha igen, vidám estének néznek elébe. Kedvelte azt az országot. Bár, Európa egyes részeivel akadt pár problémája, többek közt Havasalföldön több tucat falu kiirtása után mondhatni, Persona Non Grata lett, de Franciaország a kedvencei közé tartozott.
- S mond csak *vált tökéletes, bár észrevehető akcentussal Franciára.
- Úgy véled, eléggé izgalmas vagyok ahhoz, hogy felfedezz? Nem tanították meg kiskorodban, hogy idegennel nem állunk szóba? Mi van ha veszélyes vagyok? *könyököl az asztalra.
- Vagy én vagyok a cukros bácsi? *teszi fel a kérdést mosolyogva, koromfekete íriszeit egyenesen a másik pupillájának szegezve.

Játék - Első találkozás a mérgeskígyóval (a zárójeles részt nem kell ismételni, és te vagy a kígyó )



Alig leültem, máris éreztem magamon pár nem túl kedves pillantást, a szomszéd asztaloktól, de nem zavart. Hányszor kaptam már hasonló ferde szemeket, amikor kicsit közelebbről is megnézték a kinézetemet. Különösebben nem tűnt fel senki, így közelebbről is szemrevételeztem, mit nevezett étlapnak a másik vámpír. Mikor megláttam a társkereső rovat tipikus rószaszín és piros szívecskéit a lap alján, vidáman felkacagtam. Hát, ajánlom ne ebből válasszon, mert már a stílusból felismerek pár embert, meg a névből, így biztosan tudom, mekkorát kamuznak. Végül pár érdekesebbnek tűnő átolvasása után rájövök, hogyan tudnám viszonozni a viccet.
- A Nelli jeligéjűt nem ajánlom, a vénkisasszony az a sarokban, és elfelejtette hozzáteni, hogy a súlya majdnem 120 kiló. - utalok az egyik feltűnően kicicomázott, hosszú, rózsaszín karmokkal megáldott asszonyságra, aki azonnal integetni kezd, ha valaki komolyabban rá emeli a szemét. Bár, azon őszintén csodálkozom, hogy még egynek sem égette ki a retináját. Igyekszem tőle a lehető legtávolabb kerülni, mivel a folyamatosan egészségügyi problémái miatt azt is tudom már, hogy rémes a természete. Inkább Jaredre fordítom a tekintetemet, aki egy érdekes, tradicionnális köszöntést mutat be. Ha jól emlékszem, ezt az egyik ősi törzs használta a közép-amerikai régióban. A mozdulatát utánoztam, majd újra megszólaltam:
- Akkád vagy? - teszem fel a kérdést, de csak utána esik le egy eléggé fontos információ. Ez a vámpír egészen biztosan idősebb nálam pár száz évvel. Na, mindegy, azt már lesheti, hogy az idősek iránt tiszteletet tanúsítok. Hiszen van pár ezer éve feletti ismerősöm, és cseppet sem feszélyes a korkülönbség. - Ugye megbocsátasz, ha nem mutatom be cserébe a francia pukkedlit? - utalok a saját származásomra, hiszen ha ő elárulta a magáét, azt illik viszonozni. De most már azt is ki kéne találnom, hogyan folytassam a beszédet. Azonban mielőtt még a kínos csend című jelenetig jutottunk volna, megkaptam a következő kérdést, amire már nem volt olyan nehéz válaszolnom.
- Egyszerűen csak ez az isten piszok nagy kíváncsisággal áldott meg az új dolgok íránt. - válaszolok vidáman, és azt szűr le belőle, amit akar.

Új játék - Első találkozás a mérgeskígyóval (ne vedd sértésnek a címet, jobb nem jutott eszembe -.-")

~Lássuk csak *lapoz bele a friss napilapba, mely tele van jelentéktelennek tűnő hírrel, hirdetéssel, s mindenféléve, ami egyáltalán nem érdekli. Újat hát nem tud meg, jelentéktelen programokon és apróbb helyi híreken kívül, így összehajtja maga előtt, pontosan akkor, amikor igen feltűnő jelenség érkezik asztalához. Már érezte a jelenlétét, amikor belépett, de akkor nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Évezredek alatt akarva, akaratlan mogorva, morcos „vénember” lesz az „ember fia” ő pedig a múlt miatt, s a kellő „élet”tapasztalatból kifolyólag senkiben sem bízik. Az odalépő nőt alaposan megnézi. Ó igen, ki ne szeretné a szép dolgokat? S ki ne nézne meg egy csodás asszonyt? Imádta a nőket, szinte falta őket, a szó szoros értelmében.
- Ööö *mosolyogva pillant maga elé, éppen a társkereső rovatot pillantva meg a kihajított újságban, fekete íriszeiben valami bizarr fény csillan, s ujjával rámutat.
- Csak az étlapot nézegettem *fordította a nő elé az újságot, s az is kiderül, hogy vajon jó e a humora újdonsült ismerősének.
- Jared vagyok, ülj csak le *régi ezeréves szokása szerint kezét mellkasára téve, fejhajtással köszöntötte a nőt, ami talán különös és árulkodó lehet, majd újra a szemeibe nézve annak tekintetét egy percre sem eresztette el. Kíváncsian várta, fajtársa mit is akar tőle? Hiszen az Ő világukban ok nélkül semmi sem történik.
- És mivel vívtam ki az Istenek kegyét kedves Michaela, hogy hozzám sodortak?

Új játék - Első találkozás a mérgeskígyóval (ne vedd sértésnek a címet, jobb nem jutott eszembe -.-")

A mai nap kifejezetten könnyűnek volt mondható, senkinél nem kellett vérző sebet ellátnom, vagy húsz percet könyörögnöm, hogy hagyja magába szúrni az egyik tűt. Mivel Forks városában már régen nem voltam jelen, mint tisztességes ottlakó, végül úgy döntöttem egy kis látogatást igazán tehetnék a városban. Mondjuk az emberekhez nem akartam menni, és a kocsma sem éppen az a hely volt, ahova ilyenkor hajlandó lennék beülni, így egyetlen lehetőség maradt, a gyorsétterem.
Itt is feltűnést keltettem, fekete bőrnadrágban és fehér póloban, pedig már ismernem valamennyire az itteniek, tudják, hogy Port Angelesben dolgozom és néha önkéntes vagyok az itteni kórházban is, így eléggé hálásak nekem. De a legtöbbet a gyerekosztályon szoktam besegíteni, így akinek az itt lévők közül van gyereke, már ismer. Na, meg azok a vicces kedvű tinik is, akik egy-egy igazolás miatt szoktam nálam kuncsorogni. Pontosan addig, amíg ki nem vágom őket, mivel semmi bajuk nincs. De azért megnézném milyen képet vágnak, ha sóoldatot kapnak be a bőrük alá. Az lenne az utolsó húzásu. Minimum szadista lennék viszont, ha ezt megtenném.
Végül csak sikerült elérnem, hogy a pincérnő felém forduljon a pultnál, és végre megkérdezze, mit is kérnék. Először gondolkozom rajta, hogy valami ehetőt válasszak, de végül elvetem az ötletet, mert egészen biztosan árgus szemekkel figyelnék, hogy is ízlik, és ennyire nem tudok jó képet vágni hozzá.
- Egy narancslevet, elvitelre, ha lehetne. - fordulok felé kedvesem, mire azonnal elvörösdik és gyorsan a munkájába temeti magát. Közben jobban körül is nézek, de egyenlőre semmi furcsát nem találtam ezen a helyen. Csak emberek voltak itt, talán egy félvér a sarokban, de ebben az illatfelhőben ezt nem volt könnyű megállapítani.
A figyelmem egy éppen belépő személy köti le, akiről első pillantásra leregisztrálom, hogy vámpír. Ráadásul nem éppen az emberbarát fajtából való. Remélem nem vacsorát keres itt. A jelenléte nem csak nekem tűnik fel, hanem minden más nőnemű egyednek is. Miközben a pincérnő végre összekaparja magát a padlóról és felveszi a rendelését, van alkalmam közelebbről is szemügyre venni. Érdekesen néz ki a napbarnított bőrével, és a fekete bőrcuccában. Közben elém lerakják a kért narancslevet, amivel kicsit kizökkentenek a dolgok forgásából. Azonnal össze kapom magamat, és tettre készen állok fel. Nem egy irigylő pillantást kapok, miközben felé tartok, és pár bevállalósabb lány is csalódottan ül vissza a helyére, amint észreveszi, merre is indultam el. Mit ne mondjak, jó kis feltűnést keltett a pasi.
- Csatlakozhatok? - állok meg az asztalánál, miközben megnézem, éppen mit is olvas. Magamon érzem a pillantását, de különösebben nem érdekel. Egészen addig, amíg a pillantásunk nem találkozik, mert abból azonnal leszűröm, hogy közeleg a vadászidény nála. De szerintem nem csak nálam okozott filmszakadást a szeme, ő is fennakadhat az én rózsaszín pillantásomon. Végül azonban nem várom meg mit reagál, hanem könnyedén lehuppanok mellé. Csak nem fog egy ilyen helyen nagyjelenetet rendezni. - Egyébként Michaela vagyok. - mutatkozom be neki, majd várom, hátha hajlandó a saját nevét elárulni. Egész újnak néz ki, szerintem csak a napokban érhetett ide.

//Itt már január óta nincs mozgás//

*Ez valami régi rossz szokása lett. Éjszaka kóvályogni az utcákon. De hát fiatal kora óta arra nevelték, hogy az éjszaka az Ő otthona. Ha ölni kellett, éjjel tette. Testőrként éjjel surrant be, s egyenként mészárolt le több tucat embert. Éjszaka vadászott. Mikor máskor vadászhatott volna? Őszintén szólva a nappalokat nem is szerette. A fény sugarai bántották szinte. Ekkor látta igazán, mi is Ő. Barna bőrének aranyszín csillogása eszébe juttatta azokat a fájdalmas perceket, amikről sosem tud elfeledkezni. Bár talán nem is akar. Egy oka van még annak, hogy itt van. Vacsorázni jött. Szereti a vért, s szeret vadászni, de míg a gyorsétteremben jelenleg az ittlévők nagy része valóban ételre vágyik, neki másra fáj a foga. Bár, nem a legjobb ötlet talán itt, már azonnal csak így felhívni magára a figyelmet. Bár számára elsődleges táplálék az ember, ha kell az erdő tele van vadakkal. Az étterembe benyit. Nem tudja, miért van itt. Egy asztalnál ül le, anélkül, hogy bármit kérne. Hosszú rasztás haját ma nem fogta össze, tincsei úgy tekeregnek, úgy táncolnak végig hátán, vállain, egészem derekáig, hosszú, fekete kabátján, mint valami kígyó. Mintha egy gorgó libbent volna be Gucci farmerben és ingben. Csoda, hogy megnézték ilyen cuccban?
- Kér valamit? *lépett oda egy édes, csábító, finom, hamvas bőrű hölgy, de ahelyett, hogy egyetlen harapással mind egy csepp vérét is kiszívta volna, majd sűrű mérgező ködöt küldött volna a bent tartózkodó szemtanúkra, most megállta egy
- Egy sült krumpli, nagy kóla *kéréssel. Hátradőlve bámulta a számára idegen város lakóit. A bent randevúzó fiatalokat, a magányos férfiakat, hölgyeket, a halandókat, s bizony, a holtakat és másokat is, mert voltak itt. Szaguk már messzire bűzlött, de nem voltak Ők az ellensége. Csak akkor vette életüket, ha nagyon kellett. Hátradőlve kezdte az egyik, helyi újság lapjait nézegetni, hátha többet megtud a messzi földről híres kis városkáról.

Ahogy nevetni halottam én is elröhögtem magamat. Szó mi szó tényleg elég mókás a lelkesedésem. Igazából azon, hogy író legyek már én is gondolkodtam. Pár éve már igen csak oda vagyok a témáért, de ezt gondolom már ki lehetett találni. Amikor felajánlotta, hogy majd valamikor benézhetnék hozzá, azt hiszem tátva maradhatott a szám is annyira meglepődtem.

- Ez most komoly?! Komolyan mondtad? Mármint biztosan, de ez nagyon király! Persze szívesen meglátogatnálak ha lehet.

Egyszerűen oda voltam a gondolattól, hogy találtam valakit, aki imádja az írást pont, mint én. Megérte ma idejönni. Ez volt a mai nap legeslegjobb döntése abban biztos vagyok.

- Valójában engem is nagyon vonz ez a téma. Bár szerintem nem esett nehezedre kitalálni. Furcsa de engem csak nagyobb koromban kapott el ez a szenvedély. Én csak kétszer voltam ott mióta itt vagyok, de határozottan úgy érzem, hogy ott lehetne írni valamit.

Hirtelen meghalottam a hény betűs varázsszót:írni. Talán még az arcom is felragyoghatott szerintem bár erről egy külső szemlélő tudna igazán mesélni. Én is szerettem írni. Kiskoromtól kezdve valahogy magához vonzott az egész. Különös, mert kisgyereknek írni és olvasni is utáltam, most pedig élek halok mindkettőért.

-Szóval… te gondolom akkor neked az íróság az álmod nem? – kérdeztem talán nem kevés csodálattal a hangomban.

– Az aztán nem semmi lehet. Lehetséges, hogy egy írói lángésszel ülök szemben.- mosolyogtam rá öszíntén. - A La Push pedig maga egy ihlet forrás. Szerintem a legjobb döntés volt, hogy ideköltöztél. – Nagyon jó kedvem lett. Már nem is érdekelt az előző gondolatmenet csak ez járt az agyamban.

Az ismerős helyet halva azonnal felkaptam a fejemet. Az a hely ahol már megfordultam az elmúlt egy hétben és az a hely ahol szembesültem azzal, hogy Forks és környéke nem egészen olyan, mint egy hétköznapi kisváros. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon az, hogy ő odaköltözött az vajon azért lehet, mert ő sem olyan, mint bárki más? Bár mondjuk, ez megmagyarázná azt, hogy miért bámultam meg őt az előbb, mert most is az történt, mint az első nap Viviennel is. Róla sem bírtam levenni a szememet amint megláttam. Mi van akkor ha Christina is olyan, mint Vivien? Mi van, ha ő is képes az átalakulásra? A francba! A nagy agyalás egészen felküldte az adrenalin szintem. Baromira kíváncsi lettem, de azét rákérdezni, hogy: Amúgy te is vérfarkas vagy nem aratott volna nagy sikert. Vagy, mert igazam lett volna vagy, mert nem. Aztán választ váró arcát látva kicsit megembereltem magam, bár már a nagy izgatottság miatt majdnem a kérdést is elfelejtettem.

- Igazából még nem döntöttem el mit is akarok csinálni… - Helyes Heniko ez egész összeszedett volt meg mondjuk igaz is.

– Tudom elég fura, főleg negyedik végén, de még nem találtam semmi jót. És te már tudod mihez is akarsz kezdeni?

– Mondjuk vámpír vadász? – tettem hozzá magamban, de aztán egyből el is hessegettem ezt a gondolatot.

Csak mosolyogtam egy jót a sok kérdéstől. Ezek szerint ő is szeret sokat beszélni. Úgy tűnik, van valami közös pont.

- Semmi gond. Én is imádok beszélni néha túl gyakran engem is elkap a hév. Meg aztán inkább legyen sok szöveg, mint kevés nem igaz? Síri csendben egymást bámulva nem nagyon jutnánk egyről a kettőre. Igazából az ideköltözésem célja az újra kezdés volt. Meg szerettem volna már kicsit elkeveredni otthonról. Azért 19 évesen már nem olyan meglepő, ha ez ember elköltözik a családjától. Meg egy kicsit már önállósodni sem ártana. Itt lakok az itteni motelben, de csak átmenetileg. Az egyik barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy majd összeköltözünk. Mindketten laksást kerestünk aztán arra jutottunk ketten többre megyünk... meg egyedül lakni elég uncsi lenne. És még tanulok. Az utolsó évem esz a gimiben. És te már régen itt laksz? Vagy te is csak mostanában érkeztél?

Szinte biztos voltam abban, hogy semmit nem ért a próbálkozásom, hogy elrejtsem a zavaromat, na de mindegy. Az lesz a legjobb, ha meg sem történté teszem az egészet.

- Hogy mióta? Nos, igazából körülbelül egy hete. De hál istennek már egészen jól kiismerem magam a környéken – kezdtem fecsegni. – És te? – kérdeztem barátságosan. – Te már régóta itt laksz a környéken?

Ahogyan ott ültem és eszegettem észrevettem, hogy egy lány lép be az ajtón. Hosszú szőke haja volt és egy zöld hajpántot viselt. Egyszerűen volt felöltözve, narancssárga spagetti pántos felsőt viselt farmert, pulcsija pedig a derekára volt kötve. Pont úgy nézet ki, mint akármi más, de volt valami, ami megfogott benne. Valahogy úgy éreztem, hogy ő valamiért különleges. Muszáj volt néha, néha rápillantanom bár tudtam, hogy nem kéne ennyire figyelnem, mert még feltűnik neki. De hát az egy dolog mit kéne és egy másik, amit csinál is az ember. Természetesen, na, ná hogy kiszúrta legszivisebben elsüllyedtem volna ott mindjárt főleg mikor az asztalomhoz lépett és bemutatkozott.

-Persze ülj csak le nyugodtan – mondtam minden zavart leplezve. Nagyon aranyosnak tűnt én meg milyen hülye voltam egek. – Én Heniko Mikan vagyok – mutatkoztam be miközben én is elmosolyodtam.

Úgy döntöttem, hogy harapni kéne valamit ezért meg is láttam a már szinte törzshelyemnek számító gyorséttermet. Nagyon szerettem ide járni. Jó volt a kaja, kellemes volt a környezet szóval bőven elég ok volt, hogy gyakran járjak ide. Most kivételesen nem voltak olyan sokan ezért most nem kellet hajtó vadászatot folytatnom azért, hogy helyet találjak magamnak. Ennek nagyon örültem, bár úgy sem jártam olyan rosszul, mert végül is akkor is sikerült leülni. Ki kikértem a szokásos sült krumplit és light kolám és helyet foglaltam az egyik ablak melletti asztalnál.