Gyorsétterem

- Sajnálom, már így is sokat mondtam - álltam fel.
- Egyébként itt túl sokan vannak. Itt alapból egyébként sem mondanám el. - mosolyogtam rá.
- De ha akarod, akkor ellehet menni egy kis sétára és megmutatom, és persze mesélek is. - ajánlottam. a pénzt az asztalon hagytam,a mi még fedezte Christina kajáját is, amjd elindultam az erdőbe.

//folyt köv.: erdő mélye//

- Én a legidősebb nővéremet piszkáltam állandóan. Aztán persze elsumákoltam az egészet! Ugyanakkor volt, hogy a szüleimnek is adtam ám! - nevettem el magam, de csak halkan, hogy ne figyeljen fel rám senki max Ryan.
- Farkas? - lepődtem meg, hiszen nem is úgy nézett ki, mint egy farkas. Azonban érdeklődni kezdtem iránta, hogy miről is van szó. Tudni akartam, hogy mi folyik itt.
- Mesélj még erről! Esküszöm megtartom magamnak! - hajoltam közelebb Ryanhez, hogy kicsit biztonságosabbnak érezze azt, hogy elmondja nekem a titkát.
- Ígérem soha semmilyen formában nem adom ki a dolgot! - a szemem most már valóban csilloghatott, mert tényleg nem tudtam ellenállni annak, hogy ne tudjam meg mi az a titok, amit igyekeztek elrejteni.

- Hát a gyerekkorom nem volt uncsi. Amennyi csínyt törtem a Vének orra alá... - mosolyogtam el az emléken. Azért tényleg nem volt semmi.
- Farkas vagyok - csúszott ki a számon. Remek, ezek után engem tényleg megölnek. Nem, egyenesen felnyársalnak. Úgy járok mint egy vámpír... Egy árokban végzem darabokban. Már látom is magam előtt... Végül Christina hangjára tértem magamhoz.
- Érdekesnek érdekes - értettem vele ebben egyet.

- Mondjuk annak, aki már jó ideje él itt...Sőt! Aki itt született annak unalmas lehet! - mosolyodtam el. Magam sem tudom miért. De amióta beszéltünk ez volt az első azt hiszem. Kissé meglepődtem a következő szavakon.
- Valóban? Akkor érdekes életed lehet! Vagy tévednék? - érdeklődtem Ryan szavai után, de igyekeztem higgadt maradni bár a srác biztos észrevette rajtam a változást.
- Tulajdonképpen akkor az én könyveim nem is érdekelnek téged, hiszen az életed egyedi! - mosolyodtam el ismét. Nem tudom abban bíztam, hogy talán Ryan elszólja még magát. Igen valahogy a mosolyomnak nem tudnak ellenállni. Legalábbis eddig úgy volt.

- Szép, érdekes, unalmas. nem nagyon lehet körbe írni. Mindenkinek más és más - feleltem, mikor felpillantottam. Aztán meglepődve vettem észre, hogy a pizzám elfogyott és már csak a kólám volt. Na két perc múlva már az sem volt.
- Az én életem eléggé misztikus és fantázia dús, nem kellenek még ilyen könyvek. De majd egyszer mikor lesz időm elolvasok egyet - mosolyogtam rá. Csak utána fogtam fel, hogy eléggé elszóltam magam, de reméltem, hogy nem fog ezen fent akadni, így szépen tovább fecseghetünk semmiségekről...
- Érdekesen hangzik, de mint már említettem... - én eskü hülye vagyok. Gyerek koromban biztosan a fejemre estem, vagy nem tudom. Minek szólom el magam még egyszer. Sam a fejemet veszi, és talán Csibe is... Remek, a végén még fejetlen leszek. Na az lesz aztán érdekes és misztikus...

Alig hittem a szememnek. Ryan csak a kajája fölé dőlt és evett. Na, de azt eldöntöttem, hogy többet nem próbálkozok megdöbbent arcot vágni.
- Egyébként milyen hely? - érdeklődtem La Push után, miközben a srác arcát fürkésztem. Nem is tudom miért. Érdekel? Nem hiszem. Vagy mégis? Jó ezen nem vitatkozom saját magammal.
- Igen írónő és valóban pech, hogy nem olvasol. Pedig engem kellene! Azt mondják, hogy látszódik bennem a fantázia! - magyaráztam, majd jött a kérdés milyen könyveket írok. Hirtelen nem is tudtam igazán megfogalmazni, de igyekeztem mégis megtenni.
- Misztikus dolgokat keverek romantikával és az életbeli dolgokkal! - jelentettem ki. Valahogy felragyoghatott a szemem, mert kissé izgatott lettem erre a témára.

Mosolygás helyett inkább enni kezdtem.
- igen, ott lakom. - bólintottam, mikor kérdezte, hogy merre is lakom. Miért olyan furcsa számára? Mit nem adtam volna azért, ha farkas lenne és tudnék olvasni a gondolatában, de ha az nincs, mással kell beérni.
- Írónő? Pech... nem szoktam olvasni. Nincs rá időm - pillantottam fel az ételből. Éhes voltam és valahogy semmi kedvem nem volt vissza menni az erdőben. - Amúgy milyen könyveket szoktál írni?
- Ha kell majd szólj és körbe vezetlek - kacsintottam rá.

Beleittam a narancslémbe, majd ettem a melegszendvicsemből, miközben a srácra figyeltem. Mindent megtettem, hogy a pirosság elmúljon, de nem tudtam, hogy valóban így történik. Igyekeztem nem figyelni rá. De vajon mit gondolhat rólam?
- Csak nem te is ott laksz? - kérdeztem kissé megilletődve, de igyekeztem azonnal összeszedni magam. Izgalmasnak tartottam ezt a helyzetet, hiszen nem hittem volna, hogy bárkivel is találkozom arról a helyről.
- Ilyenkor adok hálát az Égnek! Tényleg gyűlölök középpontban lenni főleg ott, ahol nem ismerek senkit! - magyaráztam bár nem voltam benne biztos, hogy ez érdekli Ryant.
- Hogy mi a foglalkozásom? - kérdeztem vissza és elmosolyodtam. Úgy látszik mégis érdekelte, hogy mivel foglalkozom. Most áruljam el? Viszont mit fog hozzá szólni?
- Írónő vagyok! - jelentettem ki végül, s kíváncsian vártam, hogy mi erre a reakció. Mert Forks is és Ryan is olyan titokzatosnak tűnt a számomra.

Egy falat pizzával a számban dőltem elégedetten hátra a helyemen. Azért voltam olyan elégedett, mert élveztem, hogy pirulása még mindig tartott. Piroska... Hehe... találó név lenne neki.
- Ahha... La Push? Akkor biztosan fogunk találkozni. Vagy ha nem is leszek egyedül, akkor csak a La Push-i srácok lesznek körülöttem. - mosolyogtam rá.
- Biztos lehetsz benne. Egyébkánt már nem is figyel rád senki. Kábé két percig tartott az újdonságod - vigyorogtam rá.
- És mi a munkád? - kíváncsiskodtam. közben azért igyekeztem nem arra gondolni, hogy nekem még van dolgom. rohangálni az erdőben és vigyázni arra, hogy semmilyen másik farkassal ne találkozzak.

Szép név, és a nő se volt utolsó, de biztos van köztünk jó pár év, és nem szeretnék egy vén csotrogány után futkorászni, így inkább visszafogtam magam. Bár a pirulása láttán nem tehetettem mást, minthogy elvigyorodok, mert azért élvezem, ha bejövök valakinek. Nagyon örülök, hogy fent engem nagyon szeretnek és ilyen külsőt adtak nekem. Persze azért az se elhanyagolható tényező, hogy farkas gének vannak bennem, és éppen egy mítikus lány vagyok, de erről persze Christina-nak nem kell tudnia.
- És mi járatban erre felé? Átutazóban vagy? - kérdeztem. Lehet hogy régóta élek itt, de tényleg nem mentem tovább mint La Push... A lényeg, hogy még nem láttam erre felé, ergo biztosan új. ami viszont megnyugtató volt vele szemben, hogy nem vámpír volt. Érdekes lett volna. Mind a ketten foghattuk volna vissza magunkat.
- Az újakat mindig megbámulják, de hamar megbarátkoznak a ténnyel - igyekeztem valami beszélgetést kihozni ebből a nagy csendből.

Nos őrjáratozásnál semmi sem éhesíti meg a farkast. mázli, hogy hazafelé még beugrottam kajálni, azaz most itt vagyok a gyors étteremben.
Sehol senki, sehol semmi hely, ja az van egy nő/lány mellett, ki hogy veszi. Bár inkább nő, na semmi gond elő a szép féloldalas mosollyal, meg egy rakat hülyeséggel.
- Szép jó akármit - köszönök, majd rendelek egy pizzát meg egy kis kólát, és már is tempózok az egyetlen egy szabad helyre, ami nem volt máshol a pultnál, ami eléggé a nézelődés központjában volt. És mivel láttam hogy a lányt zavarja, a figyelem...
- Gyere utánam - mondtam neki, majd a sarokban lévő szabad helyre irányítottam.
- Ryan Wolf vagyok - mutatkoztam be neki.

-Hát ez döbbenetes – jelentettem ki elsőre. Igen pontosan ez volt a megfelelő szó erre az egészre. Mégis mekkora lehet az esélye annak, hogy két valakit így sodorjon össze a véletlen?

- Kiderül, hogy egy helyen lakunk és még csak nem is találkoztunk egyszer sem. Aztán egy napon mindketten eljövünk ugyanarra a helyre, szinte ugyanazt rendeljük és még egy asztalhoz is keveredünk. Vicces a sors. – Aztán amikor szóba hozta, hogy akár lakótársak is lehetnénk tátva maradt a szám.

– Ezt komolyan mondtad? – kérdeztem hitetlenkedve. Nem mintha nem hittem volna el, hogy komolyan mondta, de ennyi véletlen után már nem ártott megkérdeznem. Szinte azon már csak nevettem, amikor kijelentette, hogy bizony ő is végzős.

- Szerintem biztos fogunk – jelentettem ki amint abbahagytam a nevetést és megittam a Colám. Amikor meghallottam, hogy akár most is mehetnénk arra a bizonyos helyre, már meg is született a válasz.
- Felőlem mehetünk. Ennél jobb dolgot ugyanis nem hiszem, hogy csinálni tudnék.

//folyt. köv.: Sziklák//

Bólogattam a válaszán. A motel tényleg nem rossz, bár én a magam részéről azt várom, hogy a mostani lakók kiköltözzenek. Hát kicsit tempósabbra is vehetnék a dolgot, de addig én megvagyok a motelben.
- Én is ott lakok – mondtam. Furcsa, hogy eddig még nem találkoztam vele folyosón, bár az is igaz, hogy erkélyen meg ablakon járok. Igen, számomra még az ajtót nem találták fel... – Bár már kinéztem a házat, csak a mostani lakók csiga tempóban költöznek ki. Ha van kedved beköltözhetsz hozzám – mosolyogtam rá.
- Én is végzős vagyok a gimiben, biztosan talizunk majd az órákon – nyugtáztam. Lesz valaki, akit ismerek.
[color:fa84=burlywood- Igen próbáltam. Majd kipróbálhatjuk azt is. Ha nincs jobb dolgod, akkor most is elmehetnénk[/b] – fejeztem egyúttal a kajálást.

Amikor elmondta, hogy már nem fáj neki a szülei haláláról beszélnie, akkor eléggé megnyugodtam. Rossz lett volna, ha úgy kezdem az ismerkedést, hogy az első lehetőségnél belemászok a lelkivilágába. Örültem, hogy ez nem így lett.

-Nos, egyelőre még csak egy motelben szálltam meg és jelenleg azon vagyok, hogy keressek magamnak valami kis lakást, vagy házat. Ahogy alakul majd. – Amikor pedig a nevemre terelődött a szó elmosolyodtam.

-Igen, ezt másoktól is halottam már. Igazából fogalmam nincs, hogy a szüleimnek, hogy jutott pont a Heniko az eszükbe, amikor elneveztek engem, hiszen ők mindig is Amerikában éltek. Soha nem mentek külföldre se amennyire én tudom. Amikor rákérdeztem pedig akkor egyenest választ valahogy sosem adtak. Néha elég furcsák tudnak lenni, pedig ez csak egy név. A suli? Hát ott meg most kezdem majd az utolsó évet a gimiben, mert ahová anno én jártam ott nulladik osztály is volt így kicsit később érek a végére, mint a legtöbben. – Amikor a fiatalok szórakozási formájáról hallottam a La Pushban szerintem kissé elkerekedhetett a szemem.

-Sziklaugrás? Wáó… na az elég extrém móka lehet. Te próbáltad már? – kérdeztem kíváncsian.

Elmosolyodtam és megráztam a fejemet. Régen még fájt és fájt is volna róluk beszélni, de ma már nem. Nem felejtettem el őket, hiszen sohasem tudnám, de nem lehet csak a múltnak élni. Tovább kell lépni.
- Régen volt, már nem fáj, ha róluk beszélek, tehát nem gond, ha kérdezgetsz – nyugtattam meg. Már nem volt a sok a kajából, így inkább csak ittam egy kicsit.
- Remek. Van hol laknod? – váltottam témát.
- Szép neved van. Olyan egzotikus – mosolyogtam rá. – Suliba jársz, mármint közép suliba vagy már egyetemista vagy? – érdeklődtem tovább. Jó, gyorsan tudok témát váltani, de ha egyszer egy témát kiveséztünk, akkor nincs értelme tovább beszélni róla.
- Amúgy van La Push-ban egy hobbi a fiatalok között: szikla ugrás. kicsit veszélyesnek tűnhet, de jó móka. – tettem hozzá mosolyogva. Egyfolytában mosolygok, szinte már fel sem tűnik.

Amikor elmondta, hogy mi történt a szüleivel mondhatni összeszorult a szívem. Hiszen nekem eddig az volt a nagy vágyam, hogy végre elmenjek otthonról, hogy végre távolabb legyek tőlük. Neki pedig nem is élnek. Annyira szemétnek éreztem magam.

-Sajnálom, ami a szüleiddel történt. Ne haragudj, hogy kérdezgettem. – Elég rosszul éreztem magam, magamra, de igyekeztem elrejteni minden érzelmemet, ami szerencsére sikerült is. Ha valami, akkor ebben azért elég jó vagyok. Amikor azonban felajánlotta, hogy majd közösen ellátogathatnánk, a La Pushra minden ilyen érzésem eltűnt.

-Komolyan? Az fantasztikus lenne. Már így képről sem semmi, hát akkor élőben milyen lehet. – Aztán mikor arra emlékeztetett, hogy még be sem mutatkoztam, hát akkor biztosan lángra kapott a fejem.

-Na, szépen bemutatkoztam neked, hogy még a nevemet sem mondtam el – vigyorodtam el a helyzeten.– Szóval, amivel valahol az elején kellet volna kezdenem…. Heniko Mikannak hívnak.

Pár falat krumpli lenyelte után válaszoltam is, addig a kaját emésztettem. Eddig fel se tűnt, hogy ennyire éhes vagyok, bár ez biztos a farkas lét miatt van, hiszen jóval többet eszünk, és szintén a farkasnak köszönhető hogy nem hízunk el. Azért nagyon nagy poén lenne egy 100 kg-s farkast látni, ahogy rohangál…

- Hát tényleg nem. De tudni kell, hogy csak ott születtem, utána az Államokba költöztünk a családdal, de a szüleim, sajnos a szüleim életüket vesztették egy baleset során. Utána költöztem vissza Gabriel-el és a családjával Bukarestbe. – fecsegtem. Valahogy nem zavart, hogy most a családomról beszélek, hiszen a felét se mondtam el mi történt igazából, és ez nem is gond. – Egyébként nem zavar a távolság. Az itteni környezet is nagyon jó, és mint mondtam nagyon sok szép és jó hely van.

Örültem, hogy elnyerte a tetszését a hely.
- Majd elmehetünk oda, ha szeretnéd – ajánlottam mosolyogva. – Egyébként téged hogy hívnak? – érdeklődtem még mosolyogva. Aranyos volt, talán én is ilyen lettem volna, ha nem vagyok farkas és nem kell már 8 évesen bundát növesszek, na de nem lehet minden tökéletes. Azért a mostani életemet sem adnám senkinek…

Mielőtt válaszoltam volna az első kérdésre, bekaptam pár sült krumplit tekintettel arra, hogy a gyomrom már lassan kezdett olyan hangosan korogni, hogy félő volt, hogy meghallja valaki.

- Nos… abban igazad van, hogy a közelben laktam, de nem Port Angelesben. Neah Bayben éltem. Az egy borzaszóan kicsi hely. Körülbelül 70 mérföldre van Port Angelestől. Mondjuk a környék szépségére, nem panaszkodhatom. Abban nagyon hasonlít Forksra, de valahogy ez a város különlegesebbnek tűnik nekem. – Igen ez tényleg így volt. Bár ha kérdezné, hogy miért találom Forksot ennyire különlegesnek, azt hiszem, nem tudnék rá válaszolni. Éppen a következő pár sült krumplit majszolgattam, amikor elmondta nekem, hogy honnan is származik. Egészen meglepődtem rajta.

- Nahát Bukarestből? Hát az sem a szomszédban van - mutattam rá a tényre. - Én például, még soha nem hagytam el az Egyesült Államokat, de még nagyon Washington térségét sem - mondtam kissé csalódottan, hiszen én mindig is szét akartam nézni egy kicsit Európa felé is, de lehetőségem, mint olyan hát nem volt. - Téged nem zavar a távolság? - jutott eszembe. - Mármint, hogy ennyire messze vagy a családodtól. Bár biztosan jól kijössz az itteni rokonaiddal is. Legalább is én így gondolom. Bocsi a személyeskedés miatt csak rettentő kíváncsi vagyok – vallottam be miközben zavartam félre pillantottam egy kicsit, ám amikor egy olyan helyről kezdett el beszélni, amiről még nem is halottam érdeklődve figyelni kezdtem.

– La Push? Elég különleges neve van ennek a helynek. Még nem is igazán halottam róla – Aztán Vivian képeket kezdett mutatni nekem és én majd tátott szájjal bámultam. Nem beszélt mellé, amikor azt mondta, hogy szép hely. Tényleg az volt és magamban már el is határoztam, hogy megnézem magamnak. – Erősebb a whiskey? – kérdeztem meglepetten amint szóba, hozta. – Gondolom tapasztalatból, beszélsz – találgattam. – Hát nekem csak pechem van a piával kapcsolatban. Már a szagát sem bírom nem, hogy meginni…

Mosolyogva és figyelmesen hallgattam a mondani valóját. Nos jól tippeltem meg hogy hány éves. Na már a hamburgerem elfogyott neki álltam a sült krumplinak. A sajt ízlett róla, de nagyon…
- Hmm… akkor te a közelben laktál? Port Angeles? – érdeklődtem. Az elmúlt pár napban jártam ott, de nem láttam, és még az illata sem ismerős. Következő kérdésére felkaptam a fejemet. Kíváncsian néztem, majd miután eldöntöttem, hogy nem tud semmit a magam fajtákról nem is teszek róla említést…
- Bukarestből jöttem. – feleltem. – És azért pont ide, mert itt élnek még rokonaim. – tettem még hozzá. Nos ez igaz is volt, bár nem nagyon szerettem a családomról beszélni.
- Egyébként én is csak pár napja vagyok itt, de azóta már voltam lent La Pushba, nagyon szép hely, főleg a lagúna – meséltem. Tényleg szép látvány, sőt meg is örökítettem, még a mobilammal. Gyorsan előkaptam azt, majd elő kerestem a képeket, és nem sokára a kaja háttérbe szorult. Újdonsült barátnőmmel osztottam meg az élményeket, amiket másnaposan szereztem.
- La Pushban a whisky jóval erősebb, mint Romániában – keseregtem. Nem volt jó másnaposnak lenni, főleg nem, ha végig ember alakban kell maradjak…

Nagyon megörültem amikor a lány megengedte, hogy mellé üljek. Nem is tudom mit kezdtem volna magammal, ha végül nemet mond, de szerencsémre nem ez történt. Nagyon kedvesen maga mellé engedett én pedig nem húztam sokáig a dolgot és lehuppantam mellé. Amikor beléptem már akkor észrevettem őt, mert annyira kitűnt a többiek közül. Talán pont ezért választottam őt nem is tudom. Miközben leültem ő folytatta az ebédjét és pedig lopva rápillantottam. Nem csoda, hogy ennyire kitűnt a többi ember közül, hiszen nagyon szép volt. Még nem is láttam hozzá fogható lányt. Gondolataim közül a hangja zökkentett ki, amint bemutatkozott nekem. Mint megtudtam Vivian Jasmine Fayenek hívják.

- Hát igazság szerint eljöttem otthonról – válaszoltam Vivian kérdésére. – Mondjuk, ennek nem igazán örültek a szüleim, de mivel már 19 vagyok annyira, azért már nem korlátozhatnak. Igazság szerint lehet, hogy messzebb is mentem volna, de, hogy nekik még se legyen olyan rossz így Forksot választottam. Elég új vagyok még. Csak a napokban érkeztem. Remélem nem untattalak a rövid élet út ismertetőmmel - mondtam gyorsan amint feltűnt, hogy mennyit is dumáltam az előbb. - És te hogy vagy ezzel? te hogy kerültél ide Forksba?

Hmm.. Valahogy sejtettem hogy nem lesz helye és lélekben felkészültem, hogy vagy egy nagy lúzer ül le mellém, vagy egy olyan valaki akitől én érzem magam annak. Kellemesen csalódtam, mikor talán velem egyidős lány szeretett volna leülni. Mosolyogva bólintottam.

- Szia, persze ülj csak le – mosolyogtam rá, és egy kicsit arrébb pakoltam a cuccaimat hogy elférjen.
Nos ahogy elnéztem ő is szereti a sült krumplit, ezen kívül, már első pillantásra igen szimpatikusnak tűnt a leányzó. Azért érdekelne honnan került ide… Jó, én Bukarestből jöttem, de még is úgy viselkedek mintha, még mindig ott lennék.

- Vivian Jasmine Faye – mutatkoztam be két falat között. – Hogy kerülsz ide? Mármint Forks-ba? – érdeklődtem kicsit kíváncsian. De inkább legyek kíváncsi mint hogy hasonlítsak egy kukára, aki csendben elnyeli az ételt…

Már pár órája mászkálhattam a környéken, amikor megpillantottam a helyet. Elég hangulatosnak tűnt, legalább is kívülről mindenképp. Aztán a gyomrom is fejezte, hogy nem ártana némi utánpótlás, szóval magabiztos léptekkel indultam az ajtó felé. Amint kinyitottam az ajtót egyből megcsapott az ételek illata. Nem mondom, ha eddig nem azért jöttem be, mert enni akarok mostanra már biztosan meggondoltam, volna magam. A pulthoz mentem és rendeltem egy Light Colát meg némi sült krumplit. A kiszolgálás kifogástalan volt várnom sem kellet. Ám amikor le akartam ülni azt vettem észre, hogy nincs valami sok szabad hely. Mese nincs. Kénytelen leszek csatlakozni valahova. Ki tudja talán még jól is, alakulnak majd a dolgok. Nem messze tőlem egy szőke lányt pillantottam, meg aki szintén egyedül volt ő is ebédelt. Elhatároztam, hogy csatlakozom hozzá. El is indultam hozzá, és amikor melléértem meg is szólítottam
- Szia. Ne haragudj, leülhetnék ide?