Tisztás...

Elmosolyodtam amikor végül is a pulcsis lehetőség mellet maradt. Végül is én is jobban örültem a dolognak, mert mivel már eldöntöttük, hogy megyünk, annyira nem lett volna mókás maradni. Bár azt hiszem miatta maradtam volna. Bár pulcsim egészen jól állt rajta. Világos arcához nagyon jól ment a kissé sötét árnyalatú pulcsim. Hál istennek körülbelül egy volt a méretünk így se nem feszült se nem lógott rajta.

-A motelben? Hát… akkor mondok valami érdekeset. Én is ott lakom… legalább is még egy darabig, amíg a barátnőmmel nem veszünk meg közösen egy házat. Úgy gondoltuk így olcsóbb is meg egyedül lakni annyira nem nagy parti.

Az hogy a vámpírokat emlegette, kicsit megrémisztett. Vajon ő is tud a Cullenekről? De hisz, az törvényszegés! Úristen! Ezt a Volturis hozzáállást nem tudom kitörölni a fejemből. Sőt ami azt illeti, Arot sem tudom kiverni a fejemből.

- Hát igen, a napallergia elég rossz. Nehéz vele együttélni - feleltem még mindig egy helyben toporogva a fák árnyékában - Nem nagyon nézek tévét, így az időjárásjelentés is kimaradt...

Ahogy ő is felvetette, két lehetőségünk van: vagy maradunk sötétedésig vagy elfogadom a pulcsiját és mint valami közelkeleti asszony, körbetekerem a fejemen és úgy vonulok végig Forks egészen kicsi városán. Akármennyire is cikinek ígérkezett, az utóbbit jobban támogattam.

- Azt hiszem, megelégszem a pulcsiddal és visszamegyek a motelbe és megvárom amíg vége lesz a napsütésnek.

Ő átnyújtotta a felsőt, én pedig bebugyoláltam magam vele, zsebre dugtam a kezem, majd elindultunk ki az erdőből.

Szinte egészen megdöbbentem, ahogy sorolni kezdte, hogy merre is lakott ezelőtt. Én eddig ezeket az országokat maximum tankönyvekben vagy a tévében láttam. Ez egészen elképesztő, de vajon mi lehet az oka annak, hogy ennyi helyen megfordult már a világban? Természetesen most sem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem.

-Ez valami egészen elképesztő – szólaltam meg amint tudtam. – De hogy, hogy ennyi mindenhol megfordultál már? Mert például én még az államhatárt sem nagyon léptem át eddigi életemben. – Miközben magyaráztam észrevettem rajta, hogy ahogy sétálunk egyre frusztráltabbnak érzi magát. Biztos voltam, hogy nagyon zavarja valami. Már éppen azon voltam, hogy megkérdezzem mi a baj, amikor elmondta, hogy nap allergiás. Szegény, nem is lehet rosszabb, mint, az, ha a napra allergiás az ember. Legalább is én nagyon is élvezem a napfényt. Mondhatni oda vagyok érte.

- Nap allergiás? Az aztán szörnyű dolog lehet. Legalább is egy távoli ismerősömnek szintén volt ilyen. Szegénynek fordított életet kellet élnie szinte. Komolyan, mint valami éjszakai állat, vagy valami hasonló. Ki sem mozdul nappal az otthonából. Egész nap csak alszik meg ilyesmi. Kicsit vámpírhatású egy dolog – gondolkodtam hangosan.

– Biztos akkor nem láttad ma az időjárás jelentést. Mert abban felhősödést mondanak… de aztán meg szikrázó napsütést. Ha gondolod a pucsimat odaadhatom neked, hogy azért mégis csak eljussunk a városba, vagy különben maradnunk kell míg sötétedni kezd egy kicsit. Szerinted mi legyen?

- Hát elég sokhelyütt laktam az utóbbi években... - feleltem tétován, mert hirtelen nem tudtam melyik lakhelyemet kéne megneveznem - Legutóbb Londonban éltem, de előtte egy évig Párizsban, még azelőtt sokáig Olaszországban, Volterrában. De Párizsban születtem. Szóval költözésben otthon vagyok. Egyébként itt csak látogatóban vagyok.
Egyre kiljebb jutottunk az erdőből és ezzel együtt az áldott árnyékból is. Kétségbe estem.
- Figyelj, én napallergiás vagyok - torpantam meg, jobb ötlet híján.

Elmosolyodtam, amikor beleegyezett az ötletembe aztán el is indultam arra. Ő követett engem, de úgy tűnt minta valami nagyon zavarná őt. Nem igazán tudtam rájönni, hogy mi lehet a baj, de nem tettem szóvá.

- Hogy honnan jöttem? – kérdeztem, amikor meghallottam az első kérdését. – Igazából nem is olyan messziről. Neah Bayben laktam ez idáig. Az itt van pár mérföldre. Egészen kicsi város. Alig lakják ezren. És te? hol laktál ezelőtt? – kérdeztem vissza társalgó hangon.

- Nem, azt hiszem, fogalmam sincs merre vagyunk, - hazudtam. - menjünk arra, amerről te jöttél.
Ő szerencsére az erdő felé indult el, így a fák még mindig eltakarták a napot. Magamban hálát adtam az égnek, ha Isten egyáltalán még hajlandó meghallgatni a hozzám hasonló elkóborolt lelkek imáit.
- Honnan jöttél? Mármint honnan költöztél, ide Forksba? - próbáltam érdeklődőnek tűni, de kicsit fusztrált, hogy ilyen lassan haladunk. Egészen biztos, hogy hiányozna a sebesség, ha újra emberré válnék.

Eltöprengtem, amit mondott és beláttam, hogy igaza van. A város tényleg nem lenne rossz döntés.

- Hm… igazad lehet. Házak között valóban kisebb az eltévedés veszélye. Meg arra már jártasabb vagyok igazság szerint – magyaráztam lelkesen. – Szerintem arra menjünk amerről én jöttem. Úgy a legrövidebb legalább is azt hiszem. Vagy esetleg neked van jobb ötleted is?

Szóval ő is új itt. Rokonlélek. Szabadkozik, hogy sokat beszél, pedig hallana engem egyszer valamiről szívből mesélni! Hetekig szóhoz sem jutna!
- Semmi baj, én is elég beszédes tipus vagyok. Azt hiszem jobb lesz ha visszamegyek a városba, mielőtt eltévednék. Te még maradsz?
Gondoltam nem a legjobb helyszín az ismerkedéshez, az információ szerzéshez. Ráadásul élénken élt bennem a gondolat, hogy a környéken több farkas is van, ami csöppet sem nyugtatta meg az öröklétű lelkem.

Kicsit meglepődtem, amikor éreztem mennyire hideg a keze, de ezt a meglepődést nem vittem fel az arcomra, helyette inkább csak mosolyogtam. Néha ugyanis nekem is hideg a kezem, bár anyám szerint a vérkeringésem nem olyan jó. Lehet, hogy neki is csak valami ilyesmi miatt ilyen a keze. Nagyon barátságosnak találtam őt, bár kicsit volt benne valami visszahúzódás, de nem tudom miért. Talán csak nehezebben barátkozik nem úgy, mint én.

- Hát az nem csoda… ez az erdő aztán elég nagy. Bár itt én is csak most járok elsőször. Én is friss tag vagyok a városban. Körülbelül egy hete érkeztem én is. Azóta nap, mint nap ismerkedek a hellyel. Nagyjából már remekül tájékozni is tudok. Bocsi… már megint sokat beszélek. Sajnos ez rossz szokásom. – Remek Heniko te aztán nem vagy semmi. Vajon mért kell minden alkalommal annyit beszélnem, mint valami prédikátor. A hülye szokásaim…

Bemutatkozott. Barátságosnak tűnt, a vérszomj kezdett eloszlani bennem. Barátságos embert nem eszünk. Egy pillanatig, meglepődtem a gesztuson, de gyorsan magamhoz tértem.
- Prae la Loise - vonakodva bár, de elfogadtam a kézfogást. Kissé tartottam attól, hogy feltűnik neki a kezem hidegsége. Ezt is utáltam a vámpírlétben, hogy ilyen hidegek vagyunk, lehet hogy azért is mert a vérfarkasok csak úgy emlegetnek minket "Hidegek". Néha elgondolkodtam, rajta, mi lenne , ha nem volnék vámpír, de aztán gyorsan el is temetem magamban jó mélyen az emberi lét utáni vágyat. Nem tudnék "visszaszokni".
- Nemrég érkeztem a városba, azt hiszem kissé eltévedtem - folytattam, hátha ő jobban ismeri a környéket és mutat valami izgalmasat ebben az egyre inkább taszítóvá váló helyen.

Pár pillanattal később halottam, hogy valaki köszön nekem. Furcsa, pedig hiába figyeltem senkit sem láttam. Na, mondjuk mindegy a lényeg, hogy igazam volt. Aki köszönt nekem egy körülbelül velem egyidős lány lehetett. Egész megjelenése döbbenetes volt. Nagyon szép volt. Arca igaz, olyan fehér volt, mint a márvány, de így sem romlott az összkép. Olyan volt akár egy gyönyörű porcelán baba. Azért ügyesen elrejtettem a döbbenetemet és hamar szólásra nyitottam a szám.

- Szia – köszöntem barátságosan. – Remélem nem zavartalak meg, csak hangokat hallottam és inkább megnéztem mi az. Attól tartottam, hogy valakivel történhetett valami, de ezek szerint mégsem. Az én nevem Heniko Mikan –mutatkoztam be, miközben barátságosan felé nyújtottam a kezemet.

- Szia - köszöntem, bár még nem vett észre. Ha normálisnak akarok tűnni, nem hagyom, hogy tovább keressen. Mást nemnagyon mondhattam, hiszen nem vagyok idevalósi, hogy a hogyléte felől vagy idekerülésének okairól kérdezzem.

Közelebb lépkedtem hozzá a fák mentén és bár embertempóban "araszoltam", hamar odaértem hozzá. Velem egyidősnek tűnt, kissé zavarodottnak. Talán nem tudta, hogy itt vagyok? Nem, az kizárt, hiszen akkor nem kérdezte volna, hogy ki van itt. Mindegy. Innen már minden az önuralmamon múlik.

Igen biztosan halottam valamit. És az is biztos, hogy az a valami egy hang volt. Vajon biztosan olyan jó ötlet volt ide jönni? Mondjuk fura, hogy ez éppen most jut az eszembe. Ennyire beparáztam volna? Mégis mikor lettem én ennyire gyáva? Bár annak tudatában, hogy milyen hely is Forks annyira mégsem annyira lehetetlen, hogy kissé hezitálok. Ám ha a fene fenét eszik, akkor sem fogok most visszamenni. Ki tudja… az is lehet, hogy valaki bajban van vagy megsérült. Akkor, hogy nézne, ki ha így mennék el? Odamegyek és önvita lezárva. Fogtam magam és egyre közelebb sétáltam, közben egyre nagyobb fény lett és a fák is ritkulni kezdtek. Lassan egy tisztásra értem. Körbe néztem, de nem láttam semmit sem.

- Van itt valaki? – kérdeztem végül miközben szememmel végig valami alakot kerestem.

Nem jutottam messzire, új lépteket hozott a szél. De nem csak lépteket, szagokat is. Egy ember közeledett, a farkas pedig már elment a tisztásról. Most sajnáltam hogy távozik, mert bevallom éhes voltam és az az illat... Úristen, a lábaim maguktól visszakanyarodtak a tisztás felé, amerre az ember sétálgatott , szinte láttam ahogy beleharapok a nyakába és az édes vére, az a finom sós vér az én számba áramlik.

Lehúnytam a szemem. Nyugalom, Gen, ne feledd, te az emberi létet választottad, megszűntél szörnyetegként létezni! Ne feledd el az aranyszabályt: az embervér semmivel sem jobb mint az állati vér! Megálltam, de már ott voltam ismét a napfényben úszó kis réten. Az arcom ragyogott, az ember pedig csak egyre közeledett. Hiába mondta az eszem, hogy el kell innen mennem, a testem akarta az a lányt. Nem akarom megölni!

Visszagyalogoltam a fák közé, az árnyékba. Magamban elszámoltam 20ig és lehiggadtam. Úgy döntöttem nem bántom a lányt. Viszont megpróbálok beszélni vele. Napallergiám van, ezért nem megyek ki a fényre. Igen, így jó lesz.

Mivel még csak nem régi lakosa vagyok Forksnak a mai napot is annak szenteltem, hogy felfedezzem a kis város minden zugát. A délelőtt nagy részében sikerült is bejárnom a maradék helyet ahol még nem jártam. Aztán úgy délfelé betértem enni egyet a gyorsétterembe, hogy újult erővel álljak neki a felfedező túrának. A következő célpontom az erdő volt. Úgy halottam bámulatosan szép hely, nos úgy éreztem itt az ideje, hogy megnézzem magamnak. Szerencsémre az erdő nem igazán volt messze a várostól. Illetve pontosítok egyáltalán nem volt messze, hiszen majd az egész várost az vette körbe. Annyira nekem nem ismeretlen az erdő a közelben, hiszem a volt lakhelyemen is ez volt a helyzet. Azonban ezt az erdőt valahogy másnak érzem… különlegesnek, ám hogy miért az… azt nem is tudnám megmondani, bár azt tudva… hogy mit is rejt valójában Forks annyira nem is meglepő az érzés. Egyre mélyebbre haladtam az erdőben, ahogy vitt a lábam és hajtott a felfedezési kedv. Aztán ahogy haladtam a fák közöt, mintha nem is olyan messze tölem valakinek a hangját halottam volna.

A kis tisztás üresnek mutatkozott. Volna. Ha ember volnék. De nem vagyok, így láthattam hogy a farkaslány is éppúgy szeretne engem messzire tudni magától, mint én őt. Az arcomat visszarendeztem az eltévelyedett kifejezésből egy normálisabba. Ahogy kiléptem a napsütötte tisztásra, ő behúzódott a fák közé. Pompás. Most vagy leállok fogócskázni vele, vagy elegánsan távozom. Közben persze őrülten csillogni kezdtem, de ettől jobban nem tudom bebugyolálni magam. Kivéve, ha símaszkot húzok. Azt pedig soha az életban, akkor inkább ragyogok.

Hezitáltam. Mi van, ha a távozásomtól felbátorodik és utánam ered, ha azt hiszi menekülök? Jaj, csak ne érezném ezt a szagot... Komolyan, semmi bajom a vérfarkasokkal, a szagukon kívül. Borzalmas.
- Tudom hogy itt vagy, kislány - szóltam - És azt is tudom, hogy mi nem akartunk összefutni. Mi lenne, ha most mindketten két különböző irányba indulnánk és úgy tennénk, mintha mi sem történt volna?
Kifejezetten diplomatikus voltam (gyorsan veregessük meg a vállunkat: "Ügyes lány!") és remélem a farkas sincs olyan kedvében, hogy visszautasítsa az ajánlatom. Nem úgy tűnt, mint aki válaszolni akar.
- Hallgatás, beleegyezés. Szép napot! - ezzel ismét bevetettem magam az erdő sűrűjébe, de mostmár sebességet váltottam. Nem andaloghatok, ha több farkas is van a környéken. És ki tudja, hogy követ-e a lány?

Azt kell feltételeznem, nem mindegyik ilyen érdektelen egy kis vámpírvadászat felé. Viszont, ha nagyon elegem lesz a szarvasvérből, esetleg rávetemedhetek egy-két farkasra...

//VÉGE//

A hangokból és a szagból ítélve egy vámpírral van/volt dolgom. hát mentem dobok egy hátast. Csak nekem lehet ilyen szerencsém… Segítséget nem hívok, vagyok én olyan nagylány, hogy megtudjam egyedül is oldani, vagy legalábbis remélem, hogy nem egy vérszomjas vámpírkához van szerencsém. Bele szimatoltam a levegőbe és ereztem, hogy nem, csupán egy vegával van dolgom. Na jó, ők nem annyira rosszak, de akkor is vámpírok, ami viszont azt jelenti, hogy nekem nem lesz a szívem csücske, és őket is szeretem magamtól 10 km-es körzeten kívül tudni.

A fák közül végül egy 20 év körüli lány, bocsánat nem lány, hanem egy vámpír lépett ki, és próbált olyan arcot vágni, mintha azt se tudná ki ő és mit keres itt. Skizofrén vámpírról még nem hallottam, és azt sem tudom mit tud, vagy mit nem tud, így inkább az első adott fa mögé szépen bespuriztam és onnan lestem ki, és figyeltem a lány, azaz vámpír minden mozdulatát.

Láttam a szemén, hogy tudom, hogy micsoda, na meg az is látszott, hogy ő is tudja hogy mi vagyok. Szerencsére azt nem tudja, bár most már ki tudja, szóval a lényeg az, hogy én még mindig félek tőle is és a fajtájától is. bár ott van az az egyedi eset, mikor elájultam és Hayley nem nyúvasztott ki. Na azt nagyra értékeltem a vámpírban. Mindenestre, most nem tudok jobbat, mint várni, és figyelni mit lép erre.

Mikor Forksba érkeztem, azt hiszem fogalmam sincs mire számítottam, de nem erre. Hogy mindenütt erdő van, meg folyton szitál az eső. Gyűlölöm ha ilyen az idő; vagy essen normálisan és dörögjön meg minden vagy süssön a nap, a kettő közti se-se állapot kibírhatatlan.
Nem sok kedvem volt emberek közé menni, miután lepakoltam a cuccaim a motelben, úgy döntöttem az erdőben indulok el, így legalább feltérképezhetem az állatvilágot. Nem árt tudni mi a választék. Madarakat hallottam, néhány szarvas, baglyok, bogarak, szóval mint rendesen erdei állatvilág. Hát mit ne mondjak nem tűnt valami izgalmasnak. Európában mindig találtam valami finomat, de itt... itt muszály leszek kipusztítani a szarvasállományt, mert a szárnyasokat rühellem.
Ahogy egyre beljebb jutottam az erdőben, lépteket hallottam, egy farkas közeledett. Hogy én mennyire szerencsétlen vagyok! Már most érzem, hogy Forks nem lesz a kedvencem. Próbáltam valami gyors menekülési tervet kiagyalni, de semmi nem jutott eszembe. Közben persze tovább lépkedtem és milyen remek, rátapostam egy marok ágra. Irdatlan reccsenés volt, a farkas megtorpant. Meghallott, te jó isten! És még el akartam kerülni a feltűnést?! Jó vicc.
Vártam, hátha tovább sétál, de nem, makacsul várt, hogy előlépjek. Mostmár biztosan lereagálta hogy itt vagyok. Mit volt mit tenni, felvettem a kissé eltévejedett kislány arcomat és kiléptem a fák közül egy kis tisztásra. Nem fogja bevenni, de próbálkozni nem árt. Vagy mégis?

Két nap telt el a bál óta, de én még mindig nem tudok dűlőre jutni az érzelmeimmel. Sőt egyszerűen ki vagyok tőlük. Nem hittem volna, hogy egyszer majd ennyire nehéz lesz az éltem, de nem is tudom mit vártam. Nekem túl gyors volt, és talán ez is magyarázta, hogy hogyan visszahatottam. Nem voltam benne így utólag biztos, hogy azt tettem, amit kellett volna, vagy sem, de most már változtatni sem tudok rajta.

Forks-tól eltérően most meleg nap volt és a napocska is hétágra sütött. kicsit élveztem a meleget így a szabadban való séta mellett döntöttem. La Push-ba nem akartam menni, a végén még találkoztam volna minden bajom okozójával: Jake-el, amit meg nem akartam. Sőt egyelőre 10km-es körzetben nem viselném el, ha jelen lenne. Én elleszek itt Forks-ban ő meg maradjon a rezervátumban, míg ki nem heverem a csókot.

Az erdőben több szép hely is volt, de én ma egy nyugalmas, békés tisztást választottam pihenésem helyszínéül. Itt a legfőbb dolog az, hogy tökéletesen egyedül voltam/vagyok, és remélhetőleg még az is maradok, hogy tudjam továbbra is emészteni magam…

Felsóhajtottam. Jó,, oké, lehet, hogy én dramatizálom túl, de könyörgöm. mikor utoljára volt egy kapcsolatom egy pasival az intenzív, osztályon végeztem élet-halál között lebegve. Ezt ő is tudja, és ezek után még volt mersze lesmárolni. És csak zárójeles megjegyzésként említem az a csók nem volt éppenséggel rossz, csak hirtelen jött. még egy sóhaj, majd lépésekre kaptam fel a fejemet. Miért kell az én kellemes napomat elrontani? Persze költői kérdés volt és nem is vártam rá választ, így csak kíváncsian vártam, hogy felbukkanjon valaki a fák közül.

...