Vivian J. Faye háza

Vele lakik: Jessica Faye és Heniko Mikan

Kép

Méltatlankodva pillantottam a szőke lányra.

- Eszed be ne jusson. Nem szabad túlterhelned a bokádat – mondtam neki szigorúan. - Így akár tetszik, akár nem haza kísérlek – indultam el lassan, miközben Jess jött mellettem, szintén lassan. A tanárok biztosan megértik, ha meg nem, hát nem nagyon tud érdekelni. A nagyiék megértik, ebben biztos voltam.

Figyeltem, hogy mit mond, és rámosolyogtam.

- Ne aggódj, egyszer biztosan oda érünk – nyugtattam meg. Mikor feltűnt előttünk a ház, tényleg örülni kezdtem, hogy megjöttünk.

- Hát gondolom neked se volt könnyű gyerek korod – jegyeztem meg, mikor beállt közénk egy kis csend.

- Maradok addig amíg kellek – pusziltam meg a homlokát, majd kopogtattam. Nem sokára kinyílt az ajtó és felbukkant Jess nővére.

Nem volt szükség, hogy bemenjek az egyetemre, na nem mintha kedvem lett volna elautókázni Seattle-be, a tanároknak megfelelt, hogy levelezős diák vagyok. Ettől függetlenül untam magam, egy nagy házban nem sok mindent tudtam csinálni. Kitakarítottam a szobámat, még tanultam is, majd megfőztem az ebédet. Biztos, ami biztos, legyen kész. Persze meg is ettem a felét, szóval, majd ha Jess haza ér, akkor főzhetek megint.

Célba vettem az ajtót, hogy kimenjek a kertbe, mikor kopogtattak. Összehúzott szemmel nyitottam ki, mire egy 17 év körüli srác nézett rám, Jess meg félig rátámaszkodott. Félre álltam az ajtóból, hogy be tudjanak jönni, majd kíváncsian néztem rájuk. Remélem van magyarázatuk, mert Jess nem úgy néz ki mint aki lábra tud állni.

A csend kezdett kínos lenni, így egy torok köszörülés után megszólaltam.

- Mi történt? - két szó, csak ennyit kérdeztem. Nagyon kíváncsi voltam mi a szöszt tudott csinálni a húgom, már az első nap a suliban, hogy egy óra múlva törött bokával és egy sráccal állítson haza.

Most minden vele töltött pillanatnak örülnöm kellene, de nem tudom, mert a fájdalom megbolondít. Úgy érzem, hogy még a levegőtől is fáj. Kedves szavai alig hatoltak el a fülemig, csak a rezdüléseket és a fájdalmat fogtam fel. Egyedüli fájdalommentességet a homlokomra adott puszi hozott. Elmosolyodtam és próbáltam kicsit normálisabban bicegni fel a lépcsőn.
Az ajtó előtt jó hosszas kopogtatás után eszembe jutott, hogy van kulcsom, de mire megszólaltam volna megjelent a nővérem az ajtóban. Arcán látni lehetett a döbbenetet és a félelmet egyszerre. Mire számítottam? Én mit reagálnék ha a húgom iskola időben törött bokával és egy vadidegen fiúval állítana haza? Mindent csak jót nem.
Hosszas csend állt be közénk, nagyon úgy tűnik, hogy senki nem tud szóhoz jutni. Végül Viv törte meg a kínos csendet a legérthetőbb kérdéssel.
- Azt hiszem eltört a bokám.
Vágtam rá és még mindig ölelve jótevőmet a nappali felé szökdécseltem, hogy vízszintesbe helyezzem sajgó lábamat. Lehuppantam a kanapéra és elnyújtottam rajta a tiltakozó lábamat. A fogaim között szűrtem ki a szavakat.
- Viv! Ő itt Allen. A...megmentőm.
Rámosolyogtam a fiúra és előkerestem a párnákat, hogy fejem a lehető legmagasabban legyen.
- Viv. Láthatná ezt egy orvos?
Mutattam a sérült bokámra, majd megfogtam Al kezét.
- Köszönöm. Nagyon köszönöm!

Segítettem bemenni Jess-nek, majd ezt követően a nővérére pillantottam. Kíváncsi voltam, hogy fog reagálni, de az arcára kiülő aggodalom... Hát én is aggódtam Jess-ért, pedig alig ismerem.

Vivian kérdésére hagytam, hogy Jess válaszoljon, míg én egy kissé feleslegesen éreztem magam. Szerintem nem nagyon kellek már ide, de nem volt szívem Jess-t magára hagyni.

- Allen Wackrill vagyok – mutatkoztam be azért. Biztos ami biztos. Az udvariasság még nem ártott meg senkinek.

Jess szavaira zavartan lehajtottam a fejemet. Nem tartottam magam megmentőnek.

- Ugyan... Csak ott voltam – motyogtam. Nem vagyok valami szuperhős alapagyag még a farkasság ellenére sem. Ezt követően figyeltem Vivian-t, hogy mit csinál, de én addig is Jess mellett maradtam, hátha szüksége van valamire.

Hát megkaptam a kérdésemre a választ, minek hatására az állam a földig esett. Allen nagyon gondoskodó szellem, legalábbis ahogy Jess.el bánik.

- És ezt hogy sikerült elérned? - érdeklődtem, miközben a kocsi kulcsot kerestem a nappaliban.

- Vivian Jasmine Faye vagyok – tettem még hozzá a bemutatkozást, mert Allen se feledkezett meg erről.

- Persze Jess. Beviszlek Forks-ba kocsival – bólintottam, és amint megtaláltam a kulcsot már indulásra készen álltam.

- Allen, kitegyelek útközben a suliban vagy jössz te is? - pillantottam a fiúra, majd Jess-re néztem egy amolyan 'majd még beszélünk' pillantással.

Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén és fél szememmel Allen gondoskodó arcát néztem. Ebben a meghittségben még a lábfájásról is megfeledkeztem. Magamhoz szorítottam a kezét és próbáltam nem figyelni a körülöttem fontoskodó Vivre. Már el is felejtettem milyen amikor az ember lányav foglalkoznak és ez nagyon jó érzés. Elmosolyodtam az ismerkedésükön és áldottam a sorsot, hogy ide vezérelt engem.
Vivian kérdésére szórakozottan felhúztam a vállam és elmosolyodtam.
- Hosszú történet.
Elfojtottam egy ásítást és helyébe csak bambán pislogtam Vivienre, mint borjú az új kapura.
Megráztam a fejem és hitetlenkedve kérdeztem válaszoltam.
- Az kizárt, hogy én forksig autózzak ezzel a lábbal. Felejtsd el!
Jobb ha a nővérem az eszébe vési, hogy makacs egy lány vagyok, és nem vagyok hajlandó ekkora fájdalommal bekocsikázni az Isten háta mögé. Durcásan folytattam a monológom, de nem néztem rá Allenre.
- Őt visszaviheted a suliba.
Elengedtem a kezét és most már neki címeztem a szavakat.
Szerintem menj vissza, nem akarom, hogy miattam bajba kerülj.
Annyira önző nem vagyok, hogy magamnál tartsam, hogy esetleg bajba kerüljön. Azt nem. Jobban elviselem a magányt, mint azt, hogy valami bajba keveredjen.
- Rendben?
Néztem rá végül és felkucorodtam, hogy puszit nyomhassak az arcára. Átöleltem a nyakát és a fülébe suttogtam.
- Köszönöm szépen a mai napot.