Temető...

Reménykedtem benne, hogy Miranda szimpatikusnak talál és hajlandó kicsit segíteni a sír böngészésben, de nem volt szerencsém. Csak leült és elkezdett engem nézni, ami nem tett jót az önérzetemnek. Máskor is feszélyezett, ha bámultak, nem még amikor mindent megtennék, hogy vámpírsebességgel végigfuthassak a helyen és végre leszállítsam a kókadozó illatbombákat. Közben a szél kicsit feltámadt, és láttam, hogy a lány is öltözni kezd. Bár nekem a hátamra volt terítve a fekete dzsekim, különösebben nem fűlt hozzá a fogam, hogy fel is vegyen. Ráadásul ez sem az a cucc volt, amit én választottam. Megint csak Marhosia érdeme, hiszen neki nem kellett aggódnia a kinézete miatt. Egy épeszű alak nincs, aki őt hajlandó lett volna fikázni az öltözködési stílusa miatt. Közben a lány újabb kérdésáradatot szabadított rám.
- Hát én már itt születtem Amerikában, de a szüleim még csak nem is erről a kontinensről származnak. Amúgy 24 vagyok, és jelenleg New Yorkban tartózkodom főként. - igazat mondtam, de gondosan ügyeltem rá, hogy ne legyen benne semmi kompromitáló, vagy kicsit is lelepleződésre okot adó információ. - Te itt élsz? Ahogy elnézem, nem vagy még 20 sem, igaz? - terelem ezerrel el a témát magamról, hátha szerencsém van, és kifogok egy bőbeszédű leányzót. Közben pedig teszem pár lépést balra és még pár sírt ellenőrzök, de egyiken sincs az általam annyira áhított név. Nem megyek messzire, azt akarom, hogy emberi fül számára is hallható legyen a lány mondandója, és ne keltsen feltűnést...

Mit is mondhattam volna?
-Kösz nem. Kihagyom. Nekem ennyi fejfájás már elég!
Mondtam kicsit undok hangon, majd elővettem a táskámból a napszemüveget, és feltettem. Majd egy fekete baseball sapkát is raktam magamra. Ezután egy fekete dzsekit is felvettem, majd elmosolyodtam.
-És megkérdezhetem honnan származol? Vagy hogy hány éves vagy? Esetleg, hol laksz?
Tettem fel a kérdéseimet, majd leültem egy sírkőre, és hallgattam mit válaszol. Miután válaszolt elnevettem magam, majd felálltam, és levettem a dzsekit.
-Francokat! Egyszer melegem van, máskor megfagyok!
Mondtam mérgesen, majd elraktam a dzsekimet, és elkezdtem nézni a férfit.

Szerencsém volt, a lány úgy tűnt, ismeri a környéket. Legalábbis azonnal felállt és határozottan egy irányba indult meg, majd amikor jelentőségteljesen rám nézett, rájöttem, hogy nekem is arra kell mennem, csak vezetni szeretne. Több sem kellett, azonnal indultam utána és reméltem, hogy azért az a bizonyós ókori részleg nem olyan nagy, mint a többi. Könyebb lett volna, ha egyenesen ide jövök az erőmmel, csak nem mertem kísérletezni, mert Marchosiától még kitelik, hogy maga a halott mellé rak le engem második hullának.
~Ezt nem hiszem el! Ennyire azért nem lehetek kiismerhető a te mákszem méretű gógyiddal, pincsi! - jelezte, hogy sikerült beletalálnom a közepébe a dolgoknak.
~Szóval tényleg képes lettél volna rá? - kérdeztem meg magamban, miközben egyre inkább ment el a kedvem az egésztől. Tudom, hogy utál, de mindig képes meglepni vele, amikor még a vártnál is erősebbre veszi.
~Melyik épeszűnek kikiáltott kriptaszökevény nem vágott volna be téged és a tapadásodat három méterrel a föld alá, ha egy kis esélye is van rá? - fejezi ki ismét rosszalását a felállás ellen. Tovább nem kell mondania, anélkül is tudom, hogy a vezetőm valószínüleg sírva rohanna el, ha most övé lenne az irányítás. Erre még a beleegyező morgása nélkül is rá tudok jönni. Akkor most nagyon kell vigyáznom, nehogy a végén legyen olyan kedves, és ő is beszóljon pár dolgot.
Közben meg is érkeztünk, mivel ezen a részen már egyre régebbiek a sírok, és sokkal szebben, egyedibben vannak kialakítva. Ha lenne egy kis időm, biztosan lerajzolnák párat, hiszen ezek ritkaságok. Milyen kár, hogy most nincs nálam a rajztáblám és a krétáim. Igazán megérné emlékezni rájuk.
-Hát nem éppen, nekem egy olyan kell, ami majd két méter magas, fekete obeliszk alakú, és a Maribell és William Stevenson nevek vannak rávésve. Megigértem egy ismerősömnek, hogy ha már egyszer erre járok, teszek le pár virágot a rokonai sírjára. - utalok a még mindig kezemben tartottakra, amelyek viszont nem nagyon változtak. Úgy tűnik a bőröm remekül fagyasztja őket, ezzel megakadályozva, hogy kiszáradjanak idő előtt. Bár, amilyen párás itt a levegő, max. csak elrothadni tudnának...
-Örülök, hogy megismerhetlek Miranda, az én nevem Nebiros Dreger. - mondom, majd visszafordulok, hogy kicsit jobban szemügyre vegyen a helyet. Ahogy elnézem, van itt jó pár temetkezési hely, amire ráillik a leírás. Egy álom lesz mindet végig járni. De talán megkérhetném, hogy segítsen. - Esetleg ha ráérsz, segíthetnél egy kicsit. Jó darabig eltart, mire jobban megnézek minden nevet. - jegyzem meg és reménykedő szemekkel várom a válaszát.

Valahol erre kell lennie, legalábbis az utolsó pár elmondás alapján itt van az a temető. Csak tudnám pontosan merre. Hogy miért is nem kérdeztem meg korábban a pontos helyéről Chelsea-t? Kár, akkor nem kéne itt ténferegnem. Na nem baj, ha már itt vagyok akkor tényleg lesz bennem annyi becsület, hogy azt a pár szál virágot elhelyezem a szülei sírjára. Bár elég régi sír lehet, nem is biztos, hogy még áll. Na, fel a fejjel! Fő a pozitív gondokodás, biztosan meg fogom találni. Csak ne lenne ez a szörnyű idő. Lassan már kezd az egész felhős ég az agyamra menni és elrontani a kedvemet. Legalább egy kis szél lehetne, hogy ne legyen ennyire feltűnő. Mindenki engem néz, ahogy még mindig a teljesen "átlagos" szerelésemben próbálok tájékozódni. De nem tehetek róla, Marchosia kinyír, ha tönkre merem tenni a kedvenc nyakörvét, az meg beakadt a hajamba, szóval levenni sem fogom tudni egykönnyen. Nem baj, legalább ezúttal a cuccomnak nem esett baja. legalábbis nem tette tökre őket. Néha úgy tudom útálni, amikor el szalad vele a ló.
~Na mereszd ide azokat a rothadó agycsökevényeidet, törpetacskó! Még mindig nincs semmi komolyabb agybajom, így a félre siklott, gondolatnak nevezett információkezdeményeidet is sikerült dekódolnom. Ha nem vágsz be azonnal egy stoptáblát, teszek róla, hogy a maradék fejdíszed is megtanuljon sztepptáncos sebességével hamuvá válni! - adott hírt magáról életem megkeserítője.
~Már megint mi bajod van, mit tettem? - próbálok vele kibékülni, mielőtt még itt végre hajtják a harmadik világháborút.
~Mi a jó büdös fenének vannak a látoidegeid? Temető balra a második útszűkület! - fejezte ki magát eléggé moderáltan (hozzá képest), ezzel jelezve, hogy helyben vagyok. Annyira megörültem neki, hogy legszívesebben futásnak eredtem volna, de végül csak sietősre vettem a lépteimet. Vidáman vettem szemügyre jobban a helyet, de utána már kezdtem megint elszomorodni. Itt rengeteg a sír! Talán valakitől kéne segítséget kérnem. Van ott egy lány, ő talán tudhatja merre lesz, amit keresek.
- Bocsi! Meg tudnád nekem mondani, merre találom a temető legrégebbi részét? - teszem fel neki a kérdést, miután rám pillant. Őszintén remélem tud segíteni, mivel nemsokára az összes virág lekókad, ha nem kap vizet.

...