Iskola melletti erdőszakasz

,,...Most sebzetten élek... Ha nem látlak sírok... és ha látlak, félek."

Miután elmondtam neki, miért is mentem el, csupán reménykedhettem benne, hogy nem fogja majd elmondani Sam-nek, mert lássuk be könnyedén megtehetné. Pusztán csak bosszúból, mert tudom... érzem Sam dühös lenne rám, hogy elmentem őt megkeresni. Legalább is én így érzem, és csak reméleni tudtam csupán, hogy Paul hallgat, mert kérni nem mertem és nem is lett volna hozzá jogom és most már erőm sem. Elég volt mára, így is úgy érzem, hogy kiadtam... kiszolgáltattam magamat neki és ez bizonyos szempontből így is van. De nem akartam ezzel sokáig foglalkozni, mert tudtam, hogy magamnak köszönhetem.

Londonban akárhányszor egy fellépés előtt voltunk, mindig vetettem egy pillantást a közös képünkre, amin talán 13-14 évesek lehetünk. Tisztán emlékszem arra a napra amikor készült... aznap verekedtünk össze Paul-al, valami miatt. Végül alig lehetett rávenni minket, hogy végre beálljunk a közös képre, de végül megoldottunk. Én Sam mögött álltam, míg ö előttem ült, mellettem Jake állt, Paul pedig előtte ült. Így nem voltunk túlságosan egymás közelében, legalább is annyira nem, hogy kínos helyzetet teremtsünk a másiknak, ami még megörökítésre is kerül. És azóta annyi idő telt el akkor még csak nem is gondoltam, hogy az a fénykép fog segíteni abban hogy túléljem a távolságot. Pedig ez volt az igazság... anélkül lehet beleőrültem volna a távolságba.

Gondolataimból Paul hozott vissza méghozzá azzal, hogy egyszerűen felállt majd hátat fordított nekem és elindult nyilvánvalóan haza. De az is lehet, hogy sétálni megy, vagy akármit is tervezett mára mielőtt én beleszóltam. Én sem mozdultam... máskor lehet visszatartottam volna, de most nem láttam jó ötletnek és nem is éreztem rá képesnek magamat. És féltem, hogy ha megteszem, valami olyat mondana ami még jobban fájna mint az eddigiek. Ezt pedig nem akartam és nem is tudtam volna elsviselni.
Viszont hirtelen megállt, de nem fordult felém, úgy köszönt el és azt mondta majd még beszélünk. Mindenki más keveselte volna ezt, de úgy éreztem megértette az indokaimat és nem is vártam tőle többet. Nekem ez is elég volt.
- Szia. - szóltam végül utána még megvolt az az érzésem, hogy nem is hallotta, mert már eltűnt a látókörömból. Még jó egy órát ültem csak néma csendben a fa alatt és pörgettem vissza az utóbbi óra történéseit, majd végül összeszedtem magamat és elindultam eredeti uti célom a bolt felé, hogy bevásároljak.

/Én köszi^.^/

" ...Ha tudtam volna, miért hagytál el, nem fájt volna annyira... "

Egy kis hatás szünet után, Beth nyögve-nyelve de bele kezdett a mondatába. Jobban mondva vissza dobta a kérdésem, mintha csak cetlit rakott volna a hűtőjére, amin az állt, ezt kell megcsinálni. Igen, neki most a visszadobott kérdésére kell válaszolnia. De a válasza eleinte nagyon zavaros volt nekem és kétség kívül azt suggalta, nem mindennapi választ fogok kapni, mint azt már megszokhattam a csajoktól. Emlékszem amikor, az első csajom volt. Úgy nézett ki mint Beth, tulajdonképp azért jártam vele, mert hasonlított Bethre és őt is kerestem benne. Az a szörnyű, hogy csak azért, mert ha találtam volna benne egyezést Bethel, akkor rajta bosszúltam meg volna azt, hogy Beth itt hagyott a fenébe. Szép hullámos haja volt, barna szeme és karcsú volt a teste. A bőrszíne kreol volt, vagyis picivel barnább mint Beth bőre. Viszont csodálatos volt a mosolya, Viktóriának hívták. 2 hónapig jártunk, aztán egy nap Viky szomorúan állt elém és elmondta. Mint ahogy most Bethtől várnám, úgy mentegetőzött és sajnálta a dolgot.
Megcsalt Jakkel. Jakkel mindig is versengtünk, ezen nem is lepődtem meg. De írtó gonosz volt tőlem, hogy örültem ennek a hírnek. Miért? Mert így tudtam bosszút állni. Ez olyan jól sikerült, hogy a lány végül elköltözött és azóta sem láttam.

Bár én kételkedtem Bethben, de az zökkentett ki, ahogyan figyelmeztetett. Már készültem is hogy pattanok és majd ordibálni fogok vele, úgy mint ahogy elterveztem. De ahogy hallgattam Beth magyarázkodását, elcsitulr a dühöm, a bosszú vágyam és megértettem. Közben Beth elült velem szembe egy fa tövébe, majd folytatta a történetét. Azért ment el, hogy megkeresse az apját és azért nem búcsúzott el, hogy senki se tarthassa vissza. Ha én ezt tudom, nem akartam volna bosszút, nem hiányzott volna annyira, nem lett volna olyan üres a mellkasom. Nem tettem volna tönre Viktóriát sem...
Figyelembe vettem Beth utrazásának értékét. Sam miatt ment és ezért tiszteltem. Tiszteltem érte, pedig Samen kívül nem tiszteltem senkit soha. De ugyanakkor ez csak egy dolog, amiért Beth előtt most tiszteleghetnék. Így hát, még mindig nem tartom őt olyan fontosnak, mint mikor gyerekek voltunk. Ránéztem Bethre és bólintottam egyet. Felálltam a fatörzsről, majd elindultam. Haza akartam menni, megakartam emészteni a dolgokat. De egy pillanatra megálltam.
- Örülök, hogy elmondtad... Most megyek, majd még beszélünk... Viszlát! - Nem fordultam meg, Beth a hátam mögött maradt. Úgy köszöntem el, hogy nem láttam az arcát. Csak halottam, hogy nem mozdult meg ott maradt a helyén, talán összeroskadva magában. Én pedig szépen hazamentem.

// Köszönöm //

"... De most már tudom, hogy nem a fájdalom csökkent az idő folyamán, hanem én lettem erősebb, hogy elviseljem azt..."

Néma csendben haladtam az erdős rész felé, de egyszer tekintettem hátra hogy Paul követ-e. Nem kellett hátra néznem, tudtam hogy ott van és utánam jön. Mert válaszokat akart... nem volt rá más oka, csak tudni akarta az igazat. Én pedig úgy döntöttem, hogy elmondom majd neki, mert ennyit megérdemel. És elvégre már nem fájt... nekem nem fájt többé, amit az apám tett velem. De azt nem tudtam neki megbocsátani, hogy Sam-et is itthagyta. Nem voltam olyan gyerek, aki minden szülő álma... az nem kifejezés, inkább minden szülő rémálma voltam. Makacs, önfejű és hihetetlenül vad, és ez mindenkit meglepett, főleg lány létemre. De mellettük... Sam, Jake, Leah és Paul mellett önmagam lehettem. Ők nem vártak el tőlem semmit sem. Nám mondták meg milyennek kell legyek, hogy elfogadjanak, ahogy anya sem... de apa más volt.

Végül mikor már eléggé beértünk a suli mellett húzódó erdőszébe hallottam, Paul lábai alatt a vékonyabb ágakat megreccsenni, amire megálltam. Háttal neki és felkészültem arra ami most fokig következni, mert azt tudom, hogy nagyon mérges lesz rám. Legalább is ettől tartok, de nem hibáztatom érte. Viszont azt remélem, hogy Jake nem így fog majd reagálni, amikor találkozunk. Apropó Jake vele, biztos hogy nem az otthonában fogok találkozni, mert nem akarok Billy-vel is esetlegesen összefutni. Hiszen ő mindkét okot tudja hogy miért is mentem Londonba.

Paul hangjára összerezzentem egy kissé, szinte alig láthatóan, majd végül egy apró sóhajtást követően felé fordultam. Egy kidőlt, vagy kivágott fatörzsön ült, de ez annyira nem is számított, az már inkább, hogy mennyire megváltozott. nem csak, hogy sokkal magasabb lett nálam, de egy igazi indán férfi lett belőle. Emlékszem az édesanyjára mennyire törékeny volt, amikor elmentem úgy gondoltam lehet Paul is ilyen lesz majd. Hát kellemeset csalódtam benne, annak ellenére, hogy eddig egy kedves szava sem volt hozzám. De nem is vártam el.

- Hogy miért búcsú nélkül? - dobtam vissz a kérdést, mivel ez volt az amit könnyebben megtudtam neki válaszolni. És annak ellenére, hogy a szavak könnyűnek tűntek, mögöttük számomra elviselhetetlen fájdalom húzódott.
- Azért mert így könnyebb volt. Mennem kellet mindenképpen, és a búcsúzás semmin sem változtatott volna. Csak fájt volna. - mondtam Paul szemébe az igazat, de egy arcizmom sem rándult. Semmiben sem lett volna segítségemre az, ha látja hogy rosszul érzem magamat még most is. Minden bizonnyal csak kinevetett volna, ahogy annak idején, amikor elestem és sírva fakadtam. De azóta megtanultam segítség nélkül is felállni.

- A miért pedig nem tudom mennyire fog tetszeni a válasz. - figyelmeztettem őt előre. Elvégre nyilván őrültségnek tartja majd amiért elmentem. - Amikor apa eltűnt beszéltem Billy-vel és megkértem hogy segítsen, vagy ha nem teszi megoldom egyedül is. Végül segített... - mondtam és annak ellenére, hogy meg volt az az érzésem, hogy nem kell tovább mondanom, még is megtettem. De előtte leültem egy fáatövébe, Paul-al szembe. - Apa nyomai Londonba vezettek, Billy sejtette hogy menni akarok, és meg is próbált visszatartani. De azt még ő sem sejtette, hogy búcsú nélkül megyek majd el. Ez őt is meglepte és tudom, hogy a mai napid vádol engem. - magyaráztam neki végül a történteket, teljes egészében.
- De azt tudnod kell, hogy nem magam miatt tettem. Sosem akartam neki megfelelni, de Sam igen. És megérdemelte volna, hogy apa lássa milyen sokra vitte. - tettem még végül hozzá. Engem kicsit sem érdekelt mi van apával. Nem bocsátok meg neki és soha nem is fogok. Ezt követően felpillantottam Paul-ra hogy lássan elfogajda-e amit mondtam vagy egyszerűen továbbál, visszadva nekem amit vele tettem.
Visszadva nekem a fájdalmat.

Beth megindult az erdőszakasz felé, követtem. Tudom, hogy arra gondol, nem lenne jó, ha itt a gyerekek közelében csinálnánk a Fesztivált. Mikor odaértün, fogtam magam és leültem egy fatörzsre, ami egykor egy szép nagy fa volt, de kivágták. És most itt ál egy csonka törzs, ami pont megfelel arra a célra, hogy elüljek. Majd ránéztem Bethre. Most hogy lehiggadtam végig tudtam mérni. Szép nő lett belőle. Csinos alakja van, de a melle kicsi. Egy farmer, egy sima felső és egy sport cipő volt rajta. Tipikus vadóc nő, de most nem ezért vagyunk itt.

- Hallgatlak! - Jelentettem ki. Várom a kis délutáni mesét, kíváncsi vagyok mivel áll elő. De lefogadom, hogy most egy olyan történetet hallok, ami önmagáról szól. Rejtett dolgok, amikről senki nem tudott és senki nem bizonyíthatja, hogy igaz. Ha pedig így lesz, felpattanok és elmegyek. Nem tudom milyen nő lett Bethből, de ha olyan hazug kis nő, aki azért kamuzik, hogy megkapjon, akkor nem vagyok rá kíváncsi. Ha ilyen csajokra vágynék, ott vannak a szurkoló lányok. Sőt mindennap más nővel piálhatnék a diszkóban és vihetnék az ágyamba.

- Szóval mesélj, miért is hagytad La Push-t itt szó és búcsú nélkül? - Tértem rá egyből a lényegre, nehogy kerteljen valami mással. Nem kérem a köretet csak azt, ami szót érdemel. Igazából, nem La Push-t akartam mondani, hanem magamra gondoltam. Miért ment el? Hova ment? És miért búcsú nélkül hagyott itt Engem? Erre vagyok kíváncsi, de ezt így nem mondom meg neki.

...