Sötét sikátor

- Hmm - ennyi volt a reakcióm mindenre. Biztos voltam benne, hogy még össze fogunk futni, így nem is nagyon aggódtam amiatt, hogy szépen elkezdett hátrálni. Persze, az nem illet volna a stílusomhoz, hogy csak úgy elengedjem.
Eléje ugrottam, majd míg a hirtelen előtte termést dolgozta fel megcsókoltam.
Persze én nem haragudtam rá a távozási szándéka miatt, de fordítva nem hittem hogy ez igaz lesz. Főleg a csók után...
Ezt követően nevetve mentem tovább, miközben biztos voltam benne, hogy most átkoz el magában.

- Csáó bébi - köszöntem el még tőle, mielőtt befordultam volna a sarkon.
Ha úgy vesszük, tökéletes reggelem volt. Egy vámpír az idegbajba kergettem és még a hasam is tele lett. Most már csak Sámuelnek kell valami kaja és irány haza.

//köszi //

Ger (LL)

Az elmúlt hatszáz év alatt senki nem beszélt velem ilyen pimaszul. Beszívtam az alsó ajkam, nyugalmat erőltetve magamra. Látszólag ez a vámpírsrác William után a legvonzóbb, de a modorán van még mit csiszolni. Keresztbe fontam kezem a mellkasomon, és szavaira csak bólintottam. Jobb ha azt hiszi igaza van, hadd legyen jó napja. Remélhetőleg többet úgysem látom.
Azért még mindig furcsa, hogy ez a szép arc ennyire vonza a tekintetemet. Másra sem tudok figyelni csak a mosolyára és az arcvonásaira. Beljebb mentem a sötét sikátorba, hogy megvédjem magam a szúrós pillantásoktól, amiket a sikátor előtt elhaladó halandóktól kaptam. Hozzászoktam már a dicsérő pillantásokhoz, de szúrósakat nem bírom. Elkerültem a kukát, és a benne heverő hullát, hogy a szomjúságom ne törjön elő újra. Közben mindvégig figyeltem az ifjú mozdulatait.
Meghökkenve néztem ahogy kiballag az utcára és egy nővel a kezeiben tért vissza. Kimeresztettem a szemeimet, amikor a barna szépséget a lábaim elé dobta.
Nem elég, hogy modortalan, még szemtelen is.
Nekidőltem a poros falnak és úgy tettem mintha nem lennék szomjas, természetesen nem ment sokáig. Letérdeltem a tetem mellé, és fogaimat a nyakába mélyesztettem. Élveztem, ahogy a vér átjárja minden porcikámat, a fejemtől a kis lábujjamig. Igazán finom falat volt.
Mikor befejeztem a falatozást, egyik kezemmel megfogtam és a másik hullához hajítottam. Kézfejemmel letöröltem a szájamról a vért, és idegesen megszólaltam.
- Köszönöm Gerald, de jobb szeretem magam beszerezni a zsákmányomat.
Már igazán kezd elegem lenni ebből a helyből és ebből a vámpírból is.
- Ha nem haragszol, most megyek!
A fejem fölött intettem neki, és elindultam a kijárat felé.

- Legyél gyorsabb szivi - kacsintottam rá. Elég nagy ez a város, röpke 300 fő, tehát ha nem bénázik lesz kajája. De addig is egy kis lovagiasság nem árt!
Kiléptem az utcára, és egy szembe jövő lányra rámosolyogtam, mire az bele olvadt a zoknijába. Nem figyelt senki, így felkaptam, majd kedélyesen visszasétáltam a sikátorba és a vámpírlány elé dobtam a lányt.

- Jó étvágyat - vigyorogtam rá, és a falnak dőltem. Kíváncsian néztem, hogy most mit csinál. Ha a halandó felébred elég erős fájdalmai lesznek. Biztosan eltört pár bordája és még a keze is.

- Gerald Blades, szép hölgyem - csókoltam neki kezet. Ha ember lenne, tuti bele olvadt volna a zoknijába.., Nos nem is csodálom... Szeretem magamat meg tükröket...

- Nem rég jöttem, te? - kérdeztem vissza és még mindig a falat támasztottam.

Ger

Nekitámaszkodtam a falnak, és durcásan néztem a fiúcska szemeibe. Képes volt a nyílt utcán kinyírni egy védtelen lányt, nem gondolva arra, hogy más társait a vér szaga a zsákmányára vonza. Nem elég az, hogy azt hiszi Ő a sztár, ráadásul még a hangneme is sértő. Hátat fordítottam neki, próbálva nem is foglalkozni neki, bár ez kicsit nehéz, mert már az illata is csábító. Ellöktem magam a faltól, így egészen közel kerültem hozzá.
- Kösz...meglesz, ha nem nyírsz ki mindenkit.
A beszűrődő fény megvilágította az arcát, így jobban szemügyre vehettem. Csinos kis pofikája van az nem vitás, de a modora...
Most ha nem haragszol elmegyek és megveszem a kiszemelt ruhámat.
Az éhségem csillapodott és úgy éreztem, hogy képes vagyok ismét az emberek közé merészkedni.
Két lépést haladtam előre, de valamiért nem tudtam kimenni az utcára. Ez a vámpírsrác úgy vonzott mint a mágnes. Összeszorítottam a fogaimat, és mosolyt eröltetve arcomra megfordultam.
- Akkor kezdjük elölről.
Motyogtam és jobbom nyújtottam felé.
- Natalie Josephine Darcy vagyok.
Egyre közelebb araszoltam a fiúcskához, és belélegeztem ezt a felejthetetlen illatot. Értetlenül pislogtam a saját magam hülyeségén, közben meg próbáltam kinyögni magamból a szavakat.
- Mi...mióta élsz itt? Vagyis...mióta ölöd itt az embereket?
Megpróbáltam a megfelelő szavakat kinyögni, bár ebben az elme állapotomban nem csodálkozom ha nem sikerül. Csak most vettem észre, hogy a jobb kezét még mindig fogom. Zavartan kihúztam a jéghideg kezem az övéből, és lógattam a testem mellett.
- Jobb ha megyek.

Éppen távozni készültem volna, mikor egy újabb alak esett be a sikátorba, és eléggé éhesen nézett a reggelim maradványára. Hát így járt.

- Szívesen - biccentettem.

- Nem, nem zavarsz, már menni készültem. Jó vadászást - köszöntem el tőle, majd lassú léptekben elindultam. Eközben természetesen lehetőségem akadt, hogy szemügyre vegyem a kicsikét. Alap, hogy ragadozó volt, elég volt bele nézni a vörös szemeibe, na meg az illatán is érződött.

- Vagy nem ettél ma, vagy mindig ilyen morcos vagy - tettem még hozzá. Bár az utóbbi rám lenne igaz, kivéve akkor ha tele a hasikám.

Mikor először megmozdult látszott rajta hogy fél. elég volt csak a fejébe pillantanom már is látszott hogy egy esetleges támadástól fél. Nem értem, hiszen vámpír. akkor meg mi a baja?
Jó persze félhet, ha nincs képessége, de egyenlőre erre utaló jelet nem találtam. Már hangja alapján lehetett tudni, hogy nőstény, és ahogy közelebb értem, valamiért Sámuel jutott eszembe, hogy van-e elég kajája otthon. Majd most bemegyek a kis állat kereskedésbe.
Szóval visszatérve a lányhoz, annyira szánalmas látvány nyújtott... Szinte megsajnáltam. De csak szinte. Mikor mellé értem nem mozdultam kíváncsi voltam, hogy reagál rám, meg arra, hogy közel vagyok hozzá.

Ger

Nem is olyan beilleszkedni az új otthonom emberi társaságába, azt már számtalanszor végigcsináltam, mindig akad minden városban valami ami fejtörést okoz. Forksban a vámpírok a legújabb hiba. Nem igazán szoktam meg, hogy osztozzam a városon más társaimmal, pedig úgy tűnik itt most muszáj.
A kisvárost szemlélve sétáltam a poros utcákon, közben meg minden zugot megvizsgáltam és jól az emlékezetembe véstem őket. Kezeimet becsúsztattam a fekete nadrágom zsebébe és hangtalanul lépegettem egyre beljebb a városban. Próbáltam nem levegőt venni, hogy a mellettem elhaladó emberek illatai ne kényszerítsenek egy újabb gyilkosságra. Már azért is ne, mert jelenleg nem kínoz a szomjúság, és sportból nem ölök.
Szemem megakadt egy hosszú, csinos piros ruhán, a kirakatban, és rögtön beleszerettem. Vigyorogva megindultam is kisbolt felé, hogy magamévá tegyem a csinos darabot, amikor orromat friss vér illata csapta meg. Villámgyorsan megfordultam, és az illat irányába rohantam, Éreztem ahogy testemet végigjárja a szomjúság leírhatatlan érzése. Már nem a kihalt emberi érzéseim, hanem a vámpír ösztönöm vezetett. Szinte láthatatlanná válva rohantam a házak között a forrás felé. Az út borzasztóan hosszúnak bizonyult. Ez a néhány másodperc is egy örökkévalóságnak tünt.

Amikor végre megérkeztem a vér édes illata már csillapodott. Befordultam a sikátorba és szememmel azonnal kiszúrtam a sötétben álló alakot, majd tekintetem a kukába hajított tetemre vándorolt. Duzzogva összefontam kezem a mellkasomon, és mint egy haragos kisgyerek rábámultam az idegen férfire.
- Hát...kösz szépen.
Két lépést közelítettem az árny felé, elég óvatosan ahhoz, hogy kitérjek az esetleges támadása elől.
Komolyan mondom, hogy tiszta paranoiás vagyok, minden vámpírba a gonoszat látom bele. Lehet így létezni?
- Bocs ha zavarok!

Nat

Korán kelt a nap, az a rohadt nap, mely minden vámpír számára a lebukás oka. No persze itt Forks-ban 5% esélye volt annak, hogy valaki le tud bukni. Eladó ingatlan még nem akadt, így maradt a motel. Picit poros, pár bogár is bulizik éjjel, nem nagyon gond, csak Sámuel nem kedveli őket. Fél hogy belemásznak a terráriumába. Hörcsögök...

A motelban a recepciós úgy bámul, majd kiesik a két szeme... egyszer majd kiverem neki, aztán lesz mivel bambuljon... addig is irány a város és a finom reggeli.

Vidáman szökdécseltem.... nem, nem, inkább kedélyesen sétáltam, és a tini lányok meg olvadtak, hát szívük joga. Egyik se volt olyan szemre való, hogy a kajám legyen, így inkább behúzódtam a sikátorba, hátha valamelyik gyerkőc, khm... fiatal lányka erre tévedne, és én meg megkóstolhatom. egy életre szóló élmény lenne, csak kár, hogy utána nem menne el élve... De az már részlet kérdés...

Ebben a percben, mintha meghallották volna az égiek a kérésemet, egy fiatal lányka rohant nekem, de úgy hogy ki is ütötte magát. Gyors reggeli, ami még házhoz is jön. Hülye lettem volna otthagyni. Felrántottam a földről, majd beljebb húzódtam és rávetettem magamat a nyaki ütőerére.

Túl gyorsan kiürült a lányka, akinek a hullája az egyik szemetesben végezte. Semmi gond, vissza álltam az előző helyemre, és vártam a következő delikvenst.
Remélem nem várakoztatnak meg...

Egyem meg ezt a cukorfalatot! Hát nem édes? Eldobom tőle az agyam, komolyan mondom. Jó a dumája, nagyon is, és eléggé belevaló csaj, meg kell hagyni. Nem rezelt be annyira, mikor meglátott, sokkal rosszabbat vártam. Sikoltozást, rohanást, gyors szívdobogást, rémült tekintetet. Nála csak az utóbbi következett be, és nem is olyan nagyon.
- Felvágtam ollóval, cicám! – hatalmas vigyorral örvendeztettem meg, a beszólása miatt.
Gúnyos hangnemben kérdezett, nekem viszont nagyon is tetszett, ez a talpraesettség, hogy nem szarja össze magát egyből, ha meglát. Mondjuk, lehet, hogyha ember lennék, megijednék egy vörös szemű cukorfalattól, de ezt nem tudhatom, mert már nem vagyok az, és soha nem is leszek, hála az égnek. Hálás vagyok annak az idiótának, aki megharapott, és szebbé tette az életemet. Szép voltam akkor is, de most meg aztán, mondhatom, hogy gyönyörű vagyok.
Lába egy picit megremegett, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, érthetőnek tartom, hogy egy kicsit fél. Sötét van, zuhog az eső, és ő meg két vörösen izzó szempárral szemezik.
- Hidd el, jobb, amíg nem tudod, édesem. Boldog tudatlanság… - színpadiasan felsóhajtottam, közben a hajamat csavargattam.
Rettenetesen szomjas voltam már, de ezt a csajt nem akartam megölni. Kevés az ilyen ember, pedig belőlük kéne több, nem a nagypofájú idiótákból.
Eddig nem is figyeltem meg az arcát, elvarázsolt az illata, onnantól meg nekem már semmi se számít. Csodálom, hogy eddig türtőztetni bírtam magam.
Szóval épp jellemezni akartam, őt. Arca szép, formás volt, mely kissé kipirult a széltől, vagy az esőtől. Haja lágyan omlott a vállára, kecsesen állt előttem. Nagyon szép, de lehet, hogy vámpírként sokkal szebb lenne, mint mondjuk én.
Nem tudtam, hogy elmondjam –e neki, mielőtt végzek vele, az igazságot, hogy szegény legalább tudjon valamit, mi zajlott ebben a mocskos kisvárosban… Ha elmondom, lehet, jön a Volturi, és megöl. Ettől félek egy kicsit, de megoldom, ahogy már annyi minden mást is. Az is felmerült még bennem, hogy nem hisz nekem, ha meghallja az igazságot.
- Hogy hívnak, drága? – kérdeztem mézes mázas hangon, majd folytattam. – Hát, nem szeretném, hogy megijedj, bár azt hiszem, ez már bekövetkezett. Nem egy tündérmese az én storym, és nem is beszélhetek róla, főleg nem neked. Már nem mintha bajom lenne veled, de… Ez veszélyes, mindkettőnk számára. Ha eljárna a szád, akár az életünkbe is kerülhet. Talán nem hiszed el, magát a történetet sem, és azt se, hogy ha esetleg eljár a szád, és veszélybe kerülsz, meg tudlak védeni. Csak ahhoz fene nagy önuralomra van szükségem, hogy legalább addig… Ne öljelek meg. – elhúztam a számat, és rátettem a kezemet a vállára. – Ez nem csak az én titkom, hanem másoké is. Neked erről nem lenne szabad tudnod. Érted, amit mondok? – felhúzott szemöldökkel figyeltem, és reménykedtem, hogy nem kap sokkot. Pedig még csak a negyedét hallotta, az igazságnak. Mi lesz így?

Megjegyzés: meghaltam tőled, édes.(L)

Nyam, nyam, nyam. Az idő, és az időjárás is pont megfelel a követelményeimnek, elmehetek vadászni végre, végre! Ilyenkor vagyok a legboldogabb mindig, mert elképzelem, ahogy az áldozatom arca elfehéredik, pupillái kitágulnak, szíve egyre hevesebben dobog a félelemtől, menekülni próbál, de, minden hiába, hisz van esélyük, egy ilyen édes teremtés ellen, mint amilyen én vagyok? Nem, nincs, egy ici - pici se. Igazából ez költői kérdés volt, de lényegtelen.
Egy sóhaj kíséretében lekapcsoltam a tévét, amiben addig egy ismeretlen, unalmas, vámpíros film ment. Röhögve néztem végig, hát könyörgöm, hülyék, ezek a mai producerek? Még csak az igazság közelében se járnak, hisz nem alszunk koporsóban, és nem csak éjszaka merészkedünk elő. Vagyis, vannak olyan egyedek is, akiknek az éjszakai vadászat a mániájuk, nap közben, pedig kitalálják, és eltervezik, hogy történjen meg a gyilkolászás.
Engem nem érdekelnek az elméletek, a gyakorlatot szeretem.
Kisétáltam az ajtómon, eszem ágában se volt bezárni, ki az az idióta, aki ide be akarna jönni? Egy ilyen kis városban, nincsenek betörők, és a gyilkosságokat sem emberek követik el, hanem én. No, meg a többi drága, aki ragadozó, és nem undorító állatokat eszik, hanem fincsi embervért. Tisztelem őket, nem mindenki meri ezt megtenni, félnek a Volturitól. Én, speciel nem félek, mert nincs mitől. Ha eljönnek, hát jöjjenek, elintézem őket.
Mélyen beleszippantottam a levegőbe, éreztem a párát, ami körülveszi kis városkánkat.
Elkezdtem futni a járdán, nem féltem attól, hogy a szomszédok meglátnak. Max megölöm őket, de nem szeretném, az túl feltűnő lenne, ha egy idő után kihalna a környezetem.
Amint egy kissé „zsúfoltabb” helyre értem, eljátszottam, hogy normális ember vagyok, lelassítottam a tempómon. Bár nem hiszem, hogy ilyenkor sokan rohangálnak az utcákon, zuhog az eső, ember! Ráadásul olyan sötét van, hogy már szinte gáz, de én tökéletesen kiigazodok mindenen.
A város központjában voltam, unottan tettem lábaimat egymás elé, gondolom ez meg is látszott rajtam, mennyire idegesítőnek találom ezt a lassúságot.
Ekkor éreztem meg, azt a borzasztóan ínycsiklandozó illatot, amely valahonnan a közelből áradt. Út közben el is felejtettem, hogy miért indultam el otthonról.
Nagyot nyeltem, és elkezdtem követni az embert. Már innen meg tudtam állapítani, hogy lány. Egyértelmű, az ő szaguk mindig egy kicsit másabb, mint a pasiké. Először ráhozom a frászt, eljátszok vele, aztán megölöm. Vagy lehet, hogy nem is… Meglátjuk.
Hát meg is láttam, épp egy sikátorban szerencsétlenkedett, megbotlott szegény egy kőben. Nem tudtam levakarni a hülye vigyort az arcomról, gyorsan mögötte termettem.
- Hmm, nem rossz. Mondhatnám azt is, hogy mennyei, de akkor hazudnék, mert az nem kifejezés. – csilingelő hangomon ejtettem ki ezeket a szavakat, kedvesen.
Miközben beszéltem, egész közel hajoltam hozzá, szerintem rendesen ráijeszthettem.

...