Erdő mélye

Szabály szerint megkönnyebbültem mikor meghallottam a hangját a fejemben. El is mosolyodott, igaz inkább vicsorgásra emlékeztetett, de hát ez van. Én is viszonoztam, majd leültem és utána igyekeztem nem mutatni, hogy ténylegesen mekkora vagyok. Nem szégyelltem, csak nem tudom, mit gondol erről. A fejében meg nem akartam kutatni, nem vagyok annyira pofátlan.

~Szép neved van~

Dicsértem meg a névét. Különleges volt és egyben felkeltette a kíváncsiságomat, hogy vajon minek a rövidítése is. Követtem a pillantását, ahogy elnézet felettem és a holdat kezdte el nézni. Csodaszép a látvány az igaz, de ránk nincs, hatással a hold szóval nem tudom, mit van úgy oda…

~Igen?~

Bíztattam, hogy nyugodtan tegye, fel a kérdéseit nem fogom keresztbe lenyelni, mert kíváncsi. egyébként se vagyok húú de nagy vérengző fenevad. Mindazonáltal míg ő a kérdései megfogalmazásával volt elfoglalva úgy gondoltam, hogy én is kérdezek.

~Van már falkád?~

Őszintén reméltem, hogy nincs, de majd kiderül. De imádkozni azért, hogy ne legyen, szabad.

Tudtam, hogy újra felveszi a farkas alakját. Tulajdonképpen kénytelen volt. Úgy sem bírta volna ki, hogy ne álljon szóba velem. Tudom, hogy nagyon kíváncsi....na jó...én is. Nagyon érdekelne, hogy ki Ő? És, hogy mióta farkas? Valahogy olyan nagyobbnak látszik. Apu régebb azt mesélte, hogy vannak falkavezérek, akik nagyobbak, mint a többi. De ha jól tudom az egy fiú. Valami Sam Ulley, vagy mi. Hát nem tudom.
~Örvendek Sami! Lotte vagyok
Eddig még egy farkast sem ismerek. Hát itt az idő. Apu és anyu büszkék lesznek rám. Na meg a nagyi is...
Felnéztem az égre. A hold egyszerűen megbabonázott. Nem lehet nem észre venni. És ahogy a fák a másik farkasra verik a fényét....ámulatos. Még soha nem láttam ilyet. De talán csak azért, mert mióta farkas vagyok még nem voltam az erdőben. Legalábbis nem ilyen mélyen. Bár azért jöttem Forksba, hogy egyedül lehessek, de megérte. Ilyen gyönyörű látványt nem mindennap lát az ember, ha az az ember még egy farkas is.
Közelebb mentem a lányhoz, majd megpróbáltam mosolyodni. Nem tudom, hogy ez a mosoly milyen mosol lett, de azért egy próbát megért.
~És szóval....
Nem tudom, hogy mit akartam kérdezni. Hirtelen annyi kérdés fogalmazódott meg bennem. Inkább csak még egy olyan fura mosolyt vágtam, majd ismét a holdra szegeztem a tekintetem. Nem tehetek róla, hogy az a hol ennyire csábít.....

Na jó, most eskü körbe röhögöm magam. Mi a fenének kellett nekem alakot váltani? Azért hogy most kotródjak vissza a bokorba és megint váltsak alakot, mert a vörös bundájú farkasnál szemmel láthatólag minden van, csak nem váltó ruha. Nem is tudom, a telihold miatt van ekkora pechem, vagy mi miatt? Jó elismerem, az a fehér világító gömb igazán fenséges látványt nyújt, még akkor is, ha ember vagyok, de farkasként nagyon szép. Nem volt mit tennem, ha nem akartam csak kukán állni és nézni ki a fejemből…

Két perc múlva újra fehér nagy dögként álltam a hold megvilágításában. Sokszor láttam már magamat kihúzva a tükör előtt, így el tudtam képzelni, hogy mit láthatott az előttem álló farkas, mikor kijöttem a növényzet takarásából.

Viszont így már nem esett nehezünkre a beszélgetés – legalábbis nagyon reméltem – így megint bemutatkoztam.

~ Sammy vagyok!~

Még egy mosolyt is beiktattam volna mellé, csak az farkasként elég hülyén nézett ki, így erről lemondtam. Viszont az idegen farkaskának nem nagyon lehet most kifogása, hogy miért nem tud válaszolni, szóval erről ennyit. Ja igen, akkor nem hall, ha más falkának a tagja. Akkor pedig ez a találkozás itt is zárult le.
Tehát reménykedtem, hogy hall és nem kell máris haza mennem, akarom mondani vissza a motelba…

Halk és lassú léptekkel az üvöltés fele indultam. Nem tudtam, hogy itt Forksban is vannak farkasok. De az is lehet, hogy neki is csak egy kis magányra lenne szüksége, ezért Ő is ezt az erdőt választotta. Ki tudja? Azt sem tudom, hogy egyáltalán jó ötlet-e találkoznom az idegen farkassal, mikor semmi másra nem vágyom, mint, hogy egyedül lehessek.
A hangot követve egy üres helységre értem, ahol a egy gyönyörű fehér hozzám hasonló farkas állt. Egy jó ideig szemeztünk egymással, de egyszer csak átalakult. Nagyon csinos lány lett belőle. A haja pont passzolt a bundájához. Lenyűgöző. Pont most kellett levegye a bundáját mikor nálam nincs váltóruha. Egyszer nem hozok, és akkor is pechem van. Úgy tűnik ma bal lábbal keltem fel... Bár nem szeretnék senkivel beszélni, de azért szívesen összebarátkoznék ezzel a lánnyal. Még nincs farkas barátom, biztosan örülnének apuék ha végre egy magam fajtával barátkozom. Meg én is boldog lenné. Mikor megkérdezte a nevem meghökkentem. Nem tudom, hogy hogy akarja, hogy én is bemutatkozzam, mikor Ő ember én meg farkas. Én is rámosolyogtam szelíden, majd egyet bólintottam, jelezve, hogy örülök, hogy megismertem. Nagyon remélem, hogy visszaváltozik szörnyetegé....Már ha beszélgetni akar vele, akkor nincs más választása. Szívesen felvenném az ember alakomat ha tehetném. De ezt most sajnos nem lehet.
Felnéztem az égre ahol megpillantottam a gyönyörű holdat, aminek a fénye pont kettőnk közé vetődik. Nagyon gyönyörű. Azt hiszem már értem, hogy miért pont ezt a helyet választotta, hogy kiüvöltse magát. Nincs is annál jobb mint egy holdfényes éjjelén kiüvölthesd magad. Én is szívesen megtenném.

Valami csodálatos és felemelő érzés a telihold, és a teliholdas éjjel. Ilyenkor az vagyok aminek kell lennem: egy hatalmas fehér bundás dögnek. Mert az életem része a farkas, ha kell ha nem. Elfogadtam, és ha már az emberek úgy is félnek, a farkasemberes mondáktól, akkor legyen már meg az alapja. „ A közeli erdőben minden teliholdas éjjel farkas üvöltést hallottak”
Nem kenyerem az emberek megfélemlítése, de a hülyeségükkel néha az agyamra tudnak menni. mikor kifogytam a szuszból körbe néztem és a fák között nem sokkal egy vöröses bundájú farkast láttam meg. A méretei alapján rögtön tudtam, hogy alakváltó, sőt kétségem se volt. Főleg mikor belenéztem a szemeibe. Látszott rajta, tehát nem is nagyon törődtem vele, hogy elrejtőzzek vagy bármi más. Viszont az fix, hogy én nem váltok alakot, ennek értelmében nagyon remélem, hogy hozott magával váltó ruhát. Ha nem az pech, de inkább az ő részéről. Az is igaz, hogy nyugodtan megcsinálhatnám, hogy én öltözök át… te ugyan miért is tenném? Elvégre én voltam itt előbb és ő zavart meg csendes magányomban. De semmi gond, nyugi Sammy, barátkozzunk, elvégre nem biztos, hogy ő falka tag, tehát még az én falkámba is tartozhat.
- Szia! – köszöntem neki, halványan mosolyogva, és kicsit közelebb is mentem hozzá.
- Sammy Rider vagyok – mutatkoztam be, majd várakozóan néztem rá, hogy mi lesz. Vagy átváltozik, vagy jelez, hogy én kapjam magamra újra a farkas bundámat.

Ma nagyon peches napom volt. Kaptam egy kettest matekból, mert az az idióta tanárnő nem tudja felfogni, hogy nem értem. Na meg ott van a törci is. Házi dogát kell belőle írnunk, és én sikerült kifognom a suli legidiótább gyerekét, Peter Huntert. És még a nagyi is kórházba került. A szívével van valami baj. Mikor végre elengedtek a suliból a nagyihoz akartam menni a kórházba, de sajnos nem lehet. Apu azt mondta, hogy maradjak inkább otthon anyuval, majd Ő vigyáz a nagyira. Nem szívesen hagyom ki a látogatását, de mivel szófogadó kislány vagyok, hallgattam apura. Otthon anyu szokás szerint most is a ház körül nyüzsgött, de látszott rajta, hogy Ő is nagyon aggódik nagyi miatt. Amit meg is értek hiszen második anyaként tekint rá. Mikor meghallotta, hogy kettest kaptam, majd leharapta a fejem. Mintha olyan sok rossz jegyet kaptam volna mostanában. Ez a viselkedés nem rá vall.
Mérgesen a szobámba rohantam és gyorsan magamra kaptam egy fekete nadrágot és egy hozzá illő fekete felsőt is. Azt mondják a fekete karcsúsítja az embert. Na jó...Kit érdekel ez ilyenkor mikor épp az a szándékom, hogy egy kicsit szaladgáljak az erdőben, és mit számít, hogy milyen ruha van rajtam, mikor hamarosan úgyis tönkre teszem?
Még mindig olyan dühösen kirohantam a szobámból és se szó se beszéd becsaptam magam mögött az ajtót. Ember alakban sétáltam el a sziklákig, mert tudtam, hogy ott senki nem veheti észre, miközben egy hatalmas farkas lesz belőlem. Mikor odaértem engedtem a dühömnek, és másodperceken belül egy vöröses bundájú szörnyeteggé változtam. Bár nem nagyon szeretem ezt az énemet, de mikor farkas alakban vagyok, mindig sikerül megnyugodnom. Azt megiramodtam Forks felé. Tudom, hogy ott senki hozzám hasonló lény nem fogja megzavarni egyedül létemet, amire most nagyon nagy szükségem van.
Hamar odaértem a kis város erdőjébe. Szélsebesen rohantam a fák között és elzártam magam körül mindent: a futkosó őzeket, a huhogó baglyokat, sőt még a mai szerencsétlen napomról is megfeledkeztem. De az örömöm sem tartott sokáig, ugyanis magányomat egy farkasüvöltés törte meg. Azért jöttem ide, hogy egyedül legyek, erre tessék....

//Új játék: Lotte és Sammy//

Szerettem volna úgy érezni ez az én napom...hogy ez most miattam, van és értem. Imádtam mindig azt mikor telihold, van...ez volt az az idő, amikor igazán önmagam lehettem mikor igazán én voltam. Legtöbb ember ilyenkor bevonul a kis házába, hogy észre ne vegye senki mi is ő valójában. Én meg őszintén és szívből szerettem a farkas létemet és nem is rejtettem ezt véka alá.
Ahogy kiléptem a házból és az erdő felé indultam szinte mindenki őrültnek nézett, én meg rendíthetetlenül mentem előre mintha azok a kíváncsiskodó szemek nem is rám, hanem valaki teljesen másra szegeződtek volna. És ahogy látótávolságon kívülre kerültem egy ugrással értek földet a puha fekete párnácskák, míg lábamon ott volt a ruha. Már kezdtem megszokni, hogy mint a kisgyerekeknek az óvodában nekem is váltóruhát kell vinnem magammal mindig mikor csak alkalmam nyílhatott rá, hogy átváltozom.
Íg tehát halkan, zajtalanul futottam az erdő mélye felé nem törődve semmivel és senkivel. Hallottam néha, hogy a bokrokból el-elugrál előlem egy őz, nyúl vagy róka. Hogy a baglyok és varjak kárörvendően vijjogtak az ég felé.
Ki akartam menni a fák közül, de még úgy, hogy az erdőben legyek...Csak egy kis helyet akartam, ahol a fák nem takarták el annyira azt a csodás fehérséget előlem, melynek teljes mértékében a vonzalma alatt voltam.
Ahogy egy kisebb helyet találtam, ahol a hold megvilágítottam az avart, a puszta földet egy pillanatig leültem s lihegni, kezdtem. Leheletem látszott a fagyos levegőben, de én egyáltalán nem éreztem hidegnek a helyzetet, még egy szál fürdőruhában sem éreztem volna annak.
Majd négy lábra álltam és fejemet felszegve a csodálatos gömb felé fordultam és számat egy hosszú vonyítás hagyta el. Ilyenkor annyira felszabadultnak éreztem magamat...olyannak, minthogy ez a nap az enyém, hogy miattam, van és értem. Sose tudta semmi sem kárpótolni ezt és nem is adtam volna el semmiért. Számomra ez volt a legjobb dolog, ami csak történhetett velem...bár nem is csodáltam...ami eddig történt valahogy nem is mondhattam volna, hogy az eddig életem volt a legszebb dolog, ami történhetett velem...
Az meg, hogy egy fehér bundát viselhettem jelen pillanatban és hosszasan szinte szívhasogatóan, vonyíthattam a hold felé...pótolhatatlan.

Ismét egy újabb nap, egy újabb könyörtelen nap, amit egyedül, magányosan kell töltenem. Néha olyan érzés tölt el, ami még számomra is érthetetlen, pedig már sokat megértem. Szeretném ha mellettem állna valaki. Egy olyan ember aki a bajban is a társam. Egyszer éreztem ilyet, vámpíréletem legelején, de ennek a finom érzésnek is véget vetett valami. Jobban mondva valaki.
William volt az a vámpír aki az egész nyamvadt életemet jelentette, emberként és vámpírként is. Nehéz felfogni, hogy már nincs mellettem, szerető keze nem ölel át, és nem vígasztal a bajban. Pedig már több mint 600 éve vándorlok egyedül, magányosan. Csak néhány ember áldozatom jelent pár órai szórakozást. Mielőtt jóllakom, mindig játszom velük. De most éhes sem vagyok.
Mielőtt beléptem eme poros város falai közé belakmároztam Port Angeles lakóiból, hogy ne étkezésemmel kezdjem itt a napot. Minden gyorsaságomat bevetve rohantam a fák között, ide-oda cikázva. Élveztem ahogy a szél belecsap az arcomba, ahogy felborzolja vörös hajamat.
Felugrottam egy közeli fa legalsó ágára, jobb kezemmel megtámaszkodtam a fatörzsbe és körbenéztem a hatalmas, fa lepte erdőben. Már indultam volna tovább amikor egy vámpír illata csapta meg az orrom, és a távolban egy lány alakját fedeztem fel. Leszálltam a magas fáról, és a szőke vámpír irányába eredtem. Biztos voltam benne, hogy már Ő is észrevett azért kicsit óvatosabban közelítettem meg. Tőle tíz lépésnyire megálltam és összefontam kezem a mellkasomon.
- Üdvözletem!
Halkan szólaltam meg, hogy ne ijedjen meg az idegen lány, mert már tapasztaltam, hogy a megijesztett vámpír a legveszélyesebb.

Egyre beljebb lépkedem az erdőbe. Szokásom az ilyen, hisz még esetleg kaját is kaphatok itt, nem úgy mint a ragadozók, akik az utcán keresik az áldozatot. Az embervér.. annyira vágyom rá, de nem ihatok, s utálom ahogy csábít, ezért jobb egyre távolabb kerülni tőle, egyre távolabb az emberektől.
Igen sok hó esett az idén, s csakúgy ropog a csizmám alatt ahogy lépdelek. Szeretem a telet, ilyenkor sokkal tisztább a levegő. Rajtam egy fekete kabát, farmer és hosszúszárú csizma. Tekintetem a semmibe mered, nem nézem az utat, hisz gondolataim egészen máshol járnak. Először is Carlisle Cullen körül, akinek elég hogy a neve átfusson az agyamon, s máris gondolatok áradata zúdítja el az elmém. Azt mondják, hogy a vámpírok csak egyszer esnek szerelembe. Remélem kivétel vagyok ebben, mert sajnos akkor rosszul jártam, mert akit választottam, már az is elhasználta ezt az egyetlen lehetőséget. Az emberek közt jó tökéletesnek lenni. Csak az a baj, hogy a vámpírok között már nem vagyok az. Teljesen komplikált a vámpírélet, sokszor nem vágyom rá. Egy embert akarok társnak magamnak, akit majdha törik, ha szakad átváltoztatok. Csak érzem, hogy sokáig kell keressem az ilyent. Idegölő még az is, hogy az emberek hétköznapi, ostoba gondolataiba bele tudok látni, azonban a vámpírok meg vérfarkasok gondolatait nem tudom kiszedni, pedig mennyivel könnyebbis lenne. S mennyire csalódnák Carlisle gondolataiban, mert így is nehéz nekem. Érzem, hogy ameddig halandó voltam, nem voltam soha de sohasem ennyire valakinek a függője. Sokszor tevődik fel bennem a kérdés: ha még emberként láttam volna Carlislet, ugyanúgy beleszerettem volna? S a gyerekeit azelőtt is láttam, felőlük miért nem érzek semmit sem?
Gondolataimat még a kisebb zajok sem tudják megtörni, annyire beleélem magam mindebbe.

Amikor a motelből reggel ismét az erdőbe indultam, nem gondoltam volna, hogy megint összetalálkozok valakivel és az mégjobban meglepett, hogy az illető vámpír volt. Ráadásul egy férfi. Egyszóval: jól indult a napom.
Na, de kezdjük az elejéről: a motelből már hóesésben léptem ki, így arra számítottam, minden épeszű emberben van annyi kényelmesség, hogy ilyen időben nem indul az erdőbe sétálni. Nem is tévedtem.

Élveztem a hóesést és a magányt, mint amikor kislány voltam. Cannes-ban gyakran voltam egyedül, lévén egyke, így megtanultam elfoglalni magam akármilyen is legyen az idő. Télen legtöbbször feküdtem a hóban és néztem a hulló pelyheket. Akkoriban még nem nagyon értettem, nyáron miért nem esik, de mára már van némi tapasztalatom és tudásom. Ha a szüleim látnának egészen biztosan büszkék volnának rám: valódi, független nő lettem.

Miután megelégeltem a szürke, ég felé nyúló fák kopasz ágai közt hulló hó látványát, feltápászkodtam és úgy döntöttem, ideje megmozgatnom magam. A vadászathoz még korán volt, alig néhány napja ejtettem el az utolsó őzet, így egyszerűen, cél nélkül kezdtem az erdő mélye felé rohanni. A sebesség lételemem lett, mióta vámpír vagyok.

Az erdő mélyén már halványan éreztem az idegen szagát és ahogy egyre közelebb értem, annál többet tudtam meg az illetőről: először hogy merre is van, aztán hogy vámpír és végül, amikor odaértem hozzá, arra is fény derült, hogy férfi.

Ahogy végigpillantottam rajta, ráeszméltem, hogy nagyon messziről jöhetett, a ruhái megviseltnek tűntek, de ezt leszámítva nem volt egy csúf darab: fekete haj, latinos vonások, magas, vérvörös, vidám szemek. Ragadozó... Annyi baj legyen.

- Hello, reggeli edzést tartok, de igen, a hóesés is gyönyörű. És maga? Mi járatban Forksban? Úgy látom, messziről jött - intettem az inge felé.

Hosszú utam során rengeteg vámpírral találkoztam. Volt köztük egy-két nőcske is, de rájuk nem szenteltem sok figyelmet. Amilyen gyorsan kellettek és jöttek, olyan gyorsan el is tűntek. Még az illatukra sem emlékszem már. Az arcukra meg aztán...

Keresztül vágtam Európán és az Óceánon, szinte megállás nélkül, de most először éreztem azt, hogy meg kellene állnom egy kicsit pihenni. Na meg vadászni is ideje lenne már. Az idejét sem tudom, úgy három-négy hete lehetett, hogy utoljára elfogyasztottam azt a tüzes kis bigét. Talán kár volt érte, talán nem. Ezt így utólag már kár megfontolni. Mindenesetre a vére igazán ízletes volt, akárcsak csókjai.

Futás közben elhaladtam a Forks-tábla mellett. Lelassítottam, nehogy meglásson valaki hihetetlenül gyors iramban futni. Észrevettem egy kis ösvényt, ami egy elég sötét erdőbe vezetett. Rátértem hát, hogy tényleg ne fussak össze senkivel. Egy kicsit abban is reménykedtem, hogy talán összefuthatok más vámpírokkal is. Jól jönne végre egy kis társaság és az emberekkel minden sokkal rövidebb..
Egy vámpír nő sokkal... na jó hagyjuk a fantáziálást.

Az erdő legmélyén végre megálltam és jól körbe néztem. Megcsodáltam a fákat, a sötétszürke égboltot és örömmel vettem tudomásul, hogy nagyon apró pihékben csupán, de hullani kezdett a hó.
Ez számomra olyan csodálatra méltó volt. Nem létezett számomra ennél gyönyörűbb dolog ezen a Földön, de lehet, hogy a Földön kivűl sem.
Hosszú perceken, vagy talán órákon keresztül csak álltam és bámultam a lassan lehulló, fehér kis hópihéket, melyek egyre nagyobb pelyhekben kezdtek el esni, hogy végül majd mindent beborító fehér lepellé váljanak.

De bámészkodásomat hamar megtörte egy idegen illat. Nem tudtam békés szándékkal tart-e felém, vagy csak éppen erre járt, de azért nem árt az elővigyázatosság. Még az is lehet, hogy ő is csak a hóesést jött csodálni.
Egy biztos volt, hogy nem ember tartott felém.

Végre elfordítottam fejemet az illat irányába és nagy örömömre egy vonzó vámpír hölgy tartott felém. Bár még mindig nem tudtam, milyen szándékkal is, de fajtámbéli társaságnak mindig örülök. Főleg, ha az illető nőstény.
Mikor már elég közel volt, hogy lásson engem megszólítottam
-Üdvözletem szép Hölgyemény! Mi járatban errefelé? Csak nem Ön is a hóesést kémleli? - kérdeztem, mikor végre megpillantott.

Ahogy Ryan felállt én is ezt tettem. Gondoltam, hogy ő lassan már menni, hiszen jó ideje velem volt már. Ismételten rámosolyogtam.
- Ugorj be hozzám holnap! Majd összedobok valamit, ha megjön a konyhabútorom! Állítólag jól főzök! - magyaráztam, majd végignéztem, ahogy a srác farkassá alakul és elrohan. Mint minden más ez is érdekes volt a számomra. De már valahogy nem tudtam meglepődni ezen. Végül kisétáltam az autómhoz, amibe beültem és irány La Push és a saját házam. Még ki is kellett pakolnom. Holnapra pedig vártam a költöztetőket.

- Igen, feltűnt, hogy szeretnél belőlem mindent kiszedni. - nyugtáztam, majd lassan fel álltam.
- Viszont én most megyek. Ha akarod holnap össze futhatunk, majd megyek arra amerre az illatodat érzem - mosolyogtam rá, majd hogy végül jó napja legyen egy ugrással átváltoztam. mondanom sem kell, hogy a ruháimnak és a cipőmnek annyi lett, de ő kapott egy átváltozást, én meg újra farkasként lehettem. Viszont most nem értem rá, a békés óriás farkast játszani, spurizni kellett haza, nehogy valaki Csibe titkáról értesüljön.

//köszi//

Bármit is akart kifejezni nekem nem estet le. El voltam azzal foglalva hogy azon aggodalmaskodtam mi lesz ha ez a Vének fülébe jut. Mert, hogy akkor aztán lesz nagy balhé az fix. Szerencsére most nincsen itt sok vámpír, de akkor is. Azért nem árt az óvatosság. És egyébként is ha farkas leszek kockáztatom azt hogy lebuktatom Csibét, amit viszont nagyon, de nagyon nem szerettem volna, hiszen megígértem neki.
- Tessék? - pillogtam rá kérdőn. Persze kicsivel később leesett, hogy egy átváltozást szeretne, de nincs most ruhám amit szívesen kidobnék az ablakon.
- Megjegyzem, minket vérfarkasokat nem olyan könnyű felismerni. gondoltad volna hogy én az vagyok? Persze van egy-két apróság amiről fel lehet ismerni a magam fajtát, de ha nem gond, ezt már nem árulom el. - kacsintottam rá.

Teljesen letaglózott ez az egész ügy. Új helyre költöztem és máris valami olyanba csöppentem, amiről soha nem is álmodtam, s amivel maximum a könyveimben találkoztam. De hiába a meglepődöttség, hiszen érdekelt a téma még mindig és nem tudtam kiverni a fejemből azt, amit hallottam.
- Kérdésem nincs! Csupán a puszta kíváncsiság, de nem kérem tőled! - mondtam, és bíztam benne, hogy Ryan megérti, hogy mire célzok ezzel. Hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mi lenne ennek a kimenetele.
- Ha szükség van rá úgyis látnom kell titeket, mikor épp nem ilyen formában jelentek meg a világnak! - húztam össze a szemöldökömet, majd mély levegőt vettem. Valahogy fel kellett fognom. Csak nem tudtam, hogy emésszem meg.
- Viszont azt megígérhetem, hogy ezt titokban tartom. Hiszen ez most már az én életemet is alakítja. Mert nem élhetek tovább úgy, mintha nem is tudnék semmiről! - tettem ismét ígéretet.

- Kezdetektől fogva ellenség a két faj. mi védjük az embereket, ők nem. Persze vannak vega vámpírok, akik az állat állományt pusztítják és nem az embereket. Ha engem kérdezel ez ugyan rossz.- feleltem a kérdésére.
- Van valami a vámpírokban ami kiváltja belőlünk, hogy átalakuljunk. Ha megkérdezed az összes farkas a vámpírok miatt alakult át, vagy valami nagyon nagy trauma érhette őket, bár ez ritkább - tettem még hozzá.
- Még kérdés? - érdeklődtem. Nem fogom önként fel ajánlani, hogy átváltozok, főleg azért mert nem hoztam magammal váltó ruhát aztán meg nem fogok bunda nélkül itt parádézni előtte, ha meg farkas maradok nagyon egyoldalú lenne a társalgás és rövid úton be is lehetne fejezni.

Ryan kérésére leültem és izgatottan vártam már, hogy mit fog mondani. Aztán végighallgattam a srácot. Úgy éreztem ez hatalmas sztori lenne...De NEM! Leállítottam magam. Nem szabad!
- Miért tett ilyen nagy hatást az indiánokra a vámpírok megjelenése? Miért változtak át? - érdeklődtem. Valóban kíváncsivá tett a dolog, miközben igyekeztem leplezni meglepődöttségemet. Természetesen ez nem volt olyan egyszerű dolog.
- Miért pont akkor, mikor a vámpírok megjelentek? Lehet az, hogy az indiánok megérezték a jelenlétüket? - egyszerűen ezt nem értettem.

Felsóhajtottam.
- Szerintem ülj le - mutattam egy kidőlt fára.
- Mivel nem rég jöttél ide, feltételezem nem hallottál még a Quileute legendákról. - kezdtem lassan. A fejrázás után, leültem vele szembe a fa tövébe és mesébe kezdtem.
- Lengendák szerint quileute indiánok a hegyeken nőtt legmagasabb fák csúcsához kötötték kenuikat, így túlélték az özönvizet. (Noé bárkájával együtt.)
Más monda szerint a farkasoktól származnak, és a farkasok még most is a testvéreik. Ezért farkast ölniük tilos. A quileute-ek szerződést kötöttek a hidegekkel, (értsd vámpírokkal) hogy soha nem teszik be a lábukat egymás földjére, és a vámpírok sem haraphatnak meg embert.
A quileut-ek közül néhányan átváltoznak farkassá (a vámpírok megjelenése miatt) vagyis vérfarkassá. - remélem elég érthető voltam, ha nem akkor kérdez.
- De amúgy tényleg tartsd titokban. Engem minimum elfenekelnek, mert elcsacsogtam... - húztam el a számat. Az egy dolog, hogy elmondtam, na de egy írónőnek... Nekem végem, visznek a Vének elé... ajjajajaj... szip... nekem végem.

Egy cseppet sem tetszett, hogy Ryan fizette ki a kajámat, de úgy gondoltam, majd később visszaadom neki, ha már túl vagyok mindenen. Abban a pillanatban, ott az erdő mélyén egyszerre féltem és voltam kíváncsi.
- Már mondtam én megtartom a titkodat! A szavamat adom! És, ha mégis megszegném az ígéretem azt tehetsz velem, amit csak akarsz! - szóltam, miközben a srácot követtem. Mély levegőt vettem. Tudtam innen már nincs visszaút, de legalább megtudom az igazságot. Mivel megígértem, hogy ezt a titkot nem adom ki nem számíthattam arra, hogy egy új mindenre elszánt könyvet adjak ki. Nem ezt nem tehettem meg! Azonnal meg is tiltottam magamnak, hogy ilyenre gondoljak.

- Igazi móka mester. - mosolyodtam el gúnyosan, de azért elfogadtam a felém nyújtott kezet. Fogalmam sincs miért, de jó vele, annak ellenére, hogy van gúnyos oldala is és hogy a riasztóm már megint sipákol. Ami igazán érdekes. Na de a következő megjegyzése aztán kivágta a biztosítékot. Ez már több a soknál, még hogy elveszett lányka! Az anyám nevezett utoljára lánynak, amikor 16 éves voltam. Ezt a kijelentését természetesen bosszús tekintettel jutalmaztam, amellyel jeleztem, hogy kikérem magamnak a lányka megszólítást. És még, hogy fiatalabbnak nézek ki, hát ez a pasas egyszerűen kész! Bár kivezet innen, tehát elindult én pedig a táskámmal a hátamon követtem, méghozzá duzzogva. Esküszöm, még jobban fel tud bosszantani, mint az a sok kis zseni a munkahelyemen. Pedig aztán azok is értik a dolgukat eléggé rendesen. Viszont mire kiértünk, az erdőből megnyugodtam, nem adom meg neki az örömet, hogy dühöngeni lásson. Arra majd ráérek otthon is, ahol nem lát senki, főleg nem ő, hogy gúnyos megjegyzéseket vágjon hozzám megint.
Viszont amikor kiértünk az erdőből megállt, majd váratlanul felém fordult. Majd amilyen ajánlat elhagyta a száját, olyat sem kaptam még eddig senkitől sem, akivel keményen másodjára találkoztam. Az viszont mód lett érdekelt, vajon mi késztette erre, bárcsak tudnám, de a vészjelzőm már megint sipákol, ahogy a telefonom is.
Megint.
- Azt hiszem inkább hozzád. - bólintok, majd ismételten kinyomom a készüléket és ezúttal a zsebembe csúsztatom. Nem veszem fel, mert úgyis recsegne a vonal. De úgy látom, hogy Josh nem fogja fel mit jelent, ha egyszer kinyomom, bár remélem, másodszorra felfogja.

/Folytatás Nath házában^.^/

Csak elvigyorodok a gúnyos hangnemére. Talán még se olyan elcseszett ez a lány.
- Tudom, hogy vicces - vigyorgok rá. Felé nyújtom a kezemet.
- Kivezetlek, ha nincs ellene kifogásod. Nem éppen a hobbijaim közé tartozik az elveszett kis lánykák megkeresése az erdőben - teszem hozzá halkan nevetve. Bosszús tekintetét látva még jobban elkap a nevető görcs.
- Ilyenkor olyan fiatalnak nézel ki - teszek rá még egy lapáttal és elhajolok egy ütése elől. Elindulok kifelé az erdőből. Hallom, hogy jön utánam, de meglehetősen hangosan trappol. Nyilván sikerült kihoznom a béketűréséből. Egy pont nekem.
- Busz már nincs, a hotel balra van, de jöhetsz hozzám is - mondom neki, miután kiértünk az erdőből.

- Értem. - bólintottam, amikor elmondta, hogy terepfelmérést tart. Biztos a közelben lakik, és nem árt megismerni mi merre, van, ami azt jelenti nemrég költözhetett ide. Vagy tényleg beigazolódik az első bolond ötletem, miszerint Nathaniel erdész.
- Valóban jó hely a gondolkodásra. – értek vele egyet, majd felállok. Jobban teszem, ha mielőbb visszakeveredek Port Angeles-be, bár van egy olyan érzésem, hogy régen lekéstem az utolsó buszt és, hogy itt nincs éjszakai járat. Tehát marad az, hogy keresek egy hotelt, ha végre kimásztam innen, és remélem ő a segítségemre lesz. Viszont a gúnyos hangját hallva, ebben már közel sem vagyok olyan biztos.
- Nagyon vicces. - válaszolok én is maró gúnnyal a hangomban. Átlagban nem vagyok ilyen szerencsétlen, azt hiszem, az utóbbi hónap eseményeinek köszönhetem, hogy nem találom önmagamat és csak csetlek-botlok. A főnökömnek igaza volt mikor szabadságra parancsolt, most már kénytelen vagyok belátni és igazat adni neki, még ha nem is szemtől szembe.
- Megköszönném a segítséged. - mosolyodtam el kissé fáradtan, amikor felajánlotta, hogy kivisz innen, ami már magában örömmel töltött el. Mert mi ebből a tanulság: Legközelebb csak olyan erdőben kirándulok, amit már ismerek. De ha kijutottam innen, szépen hazamegyek, bár még nem tudom, hogy veszek egy jó forró fürdőt és alszom egy hatalmasat. Holnap pedig elkezdem szépen összeszedni magam, mert ez az állapot, amiben vagyok egyszerűen tarthatatlan... és ha ez még nem lenne elég, azaz átkozott telefonom megint csörögni kezdett.
- Oh hogy fordulnál fel. - halásztam elő a készüléket morogva, majd megnéztem ki nem ért a szóból. Természetesen Josh, volt így röviden és gyorsan kinyomtam, mivel itt úgysem tudnánk beszélni, hiszen nincs elég térerő, szakadozott vonallal meg nem sok értelme lenne a dolognak.

Melinda lassan átlépi a szánalmas és a lúzerség közötti vékonyka határvonalat. De vannak, akik ilyennek születtek.
- Felmérem a terepet - azt hogy minek, semmi köze sincs hozzá. Egyelőre nem sok hullával találkoztam, se semmi konkurenciával semmilyen ügyben.
- Meg azért jó itt gondolkodni, mert itt nincs térerő. - egészítem ki a válaszomat. Na, igen, ez egy nagyon jó pont az erdőnek, hiszen nem zaklatnak telefonon. Csak az átutalást várom, bár annak az sms-ét később is meg tudom nézni.
- Tanulság legközelebb minden térképet hozz magaddal. - jegyzem meg enyhe gúnnyal a hangomban.
- Segítsek innen kikeveredni, vagy még itt elcsücsülsz egy darabig? - érdeklődöm, mikor megszólal a telefonja. Ennyit arról, hogy itt nincs térerő...
Nos, úgy van egy olyan érzésem, hogy most ő van zaklatva telefon ügyben és nem én. Bár igaz, őt nem egy hisztis nőszemély hívogatja, hogy nyírja ki a férjét, mert megcsalja egy szőke libával.

Hát azt hiszem már évek óta nem voltam ennyire ideges amióta Joe utoljára megviccelt lapzárta előtt 10 perccel, hogy vírusos lett az összes gép és minden cikk elúszott. A medvétől való félelmem, viszont legalább elmúlt, mert a fák közül Nathaniel lépett elő, amire én egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj kíséretében huppantam vissza a fatörzsre, melyen eddig is tanyáztam. És én még azt hittem, hogy ez a nap nem lehet rosszabb. Hát megint tévedtem, mint úgy általában az ilyesmiben mindig. De vajon közöljem vele, hogy medvének néztem? Na, nem, ezt most felejtsük el, de gyorsan! Szerintem a legutóbbi találkozásunk óta is meg lehet rólam a véleménye, amiért olyan feltűnően bámultam, mintha még nem láttam volna fehér embert.
- Szia, valahogy úgy. - mosolyodtam el fáradtan. - Csak éppen a rossz térképpel indultam el. - mondtam egy sóhaj kíséretében. Azt hittem a múltkori találkozás után nem tarthat szánalmasabbnak, hát tévedtem. El tudom képzelni mit, gondolhat rólam. Bizonyosan egy átoknak tart és ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele, amikor nem mondta ki hangosan és ráadásul igaza is van. De hát nézzük a jó oldalát, legalább nem egy medve, szóval úgy néz, ki odafent annyira még sem utálnak, hogy kinyírjanak.
- És te mi járatban vagy erre? – érdeklődtem, hiszen mit keresne egy férfi késő este az erdőben, tekintve hogy nincs nála táska szóval a túrázás kizárva. És ezt sem tartom valószínűnek, hogy esetleg erdész a foglalkozása, vagy legalább is nem nézném ki belőle. Inkább talán üzletember, vagy szakmabeli.