Erdőszéli Fogadó

- Miért most nem vagy bajban, Csillagvirág?- Kérdeztem felvont szemöldökkel, még mindig vigyorogva. Ha ennyit vigyorgok lassan a fejemre fagy. Legalább is ilyen tempóban biztosan!
Élvezte, hogy most ő a magasabb, nem tudom, hogy ez meddig fog így maradni, mert nekem már kezd kicsit kényelmetlenné válni ez a guggolás, de ha ez kell, akkor felőlem legyen, felőlem. Különösebben nem érdekel, mással vagyok elfoglalva. Kilehetne rakni az ajtóra a "Ne zavarj táblát" mert, ha valaki - bárki - megpróbálna megzavarni, én biztosan neki ugranák. E felől kétségem sincs.
- Azt hittem, hogy ennél azért nagyobb a fantáziád. - Kicsit ki lehet belőle provokálni valamit, remélem, nem veszi a szívére, mert ha igen, akkor én felakasztom magamat. Legalább még pár percig senki se zavarjon!
Lassan vigyázva fölálltam, de még mindig próbáltam azt, hogy a fejem alacsonyabban legyen az övénél, ez nem nagyon sikerült. Kezeimet az ágy szélének támasztottam, hogy ennyivel is kényelmesebb legyen nekem.
- Szólj, ha kitaláltál már valamit! - Azzal elléptem tőle, majd az ablakhoz sétáltam, de csak egy pillanatra, aztán hátra fordultam, hogy lássam. Még mindig az ágyon ölt, mintha kicsit zavarodott lett volna. Nem baj, addig "kínzom" ameddig úgy látom, hogy tehetem. Még mindig nem csinált semmit, csak ült és nézett rám. Kihívó tekintettel méregette. Úgy éreztem magam, mint a "Piroska és a farkasból" a farkas. Erre a gondolatra elvigyorodtam, nem volt az igazság olyan messze.

Még mindig csak az ágyon ültem. Nem úgy tűnt, hogy Ryant meggyőztem arról, hogy nincsen semmi bajom.
- Nem, dehogy is! Sőt! Ha nem szöktünk volna el, akkor lehet, hogy jó nagy bajt csináltam volna! - mosolyodtam el. Hát igen, bajokozásban jeleskedek. Most én voltam magasabban, amit élveztem. Ilyen is ritkán van. Bár, ez az én magasságommal nem meglepő. Mivel most én voltam magasabb neki kellett fölhajolnia, hogy meg tudjon csókolni, ezen még jobban elmosolyodtam. Természetesen viszonoztam a cselekedetét.
- Nem, sajnos semmi ötletem sincsen! - ráztam meg a fejemet. Ismét megcsókoltam.
- És te találtál már ki valamit?

Kissé aggódó tekintettem néztem, Clare-t. Valahogy olyan… furcsának tűnt. Nem tudtam, hogy mi is okozhatta, de bármi is hozzájárult ehhez a dologhoz, az nem tetszett neki. ~ Ez egy zseniális következtetés! ~ Lázasan gondolkoztam, hogy mi miatt lehetett ilyen gondterhelt, persze próbált nyugtatgatni, hogy neki az égvilágon semmi baja, de ha lehetek őszinte ~ Már pedig szerintem lehetek az! ~ akkor neki valami baja van. - Azt remélem, hogy nem én csináltam valamit!
Viszont amikor mosolyogni kezdett, hirtelen nem tudtam, hogy mi a franc van. Ha ilyenek a hangulat ingadozásai, akkor nem fogom valami sokáig bírni, mert, egyszerűen ez idegesítő, de nem bántam. A vigyorgás sokkal jobban állt neki, mint amikor aggódik vagy szomorú.
- Rendben – morogtam a fogaim között, mert még mindig nem tudtam, hogy mi volt vele nem olyan rég, de most úgy döntöttem, hogy ezzel nem foglalkozom. ~ Jöhetne már az a pizza! Mindjárt éhen veszem!
Hirtelen gondoltam egyet majd fölhajoltam hozzá és újra megcsókoltam, szerencsémre visszacsókolt. ~ Habár meg is értem! ~ Erre a gondoltra elvigyorodtam.
– Csillagvirág, még mindig nincs ötleted, hogy mit csináljunk? – Megszakítottam a csókot, hogy jobban lássam az arcát. Kicsit kipirult, minek hatására én még jobban elvigyorodtam, élveztem a pirosságát.

Csönd, nem szeretem. A csönd meghosszabbítja az időt, feszültebbé teszi. Míg egyes embereknek segíti összeszedni a gondolataikat, nekem összekuszálja, elfeledteti őket. Ez néha hasznos, néha káros, de minden egyes alkalommal idegőrlő. Meg akartam törni a hangtalanságot, csak nem tudtam, hogy mivel kéne. Ha Ryan nem kérdez, még mindig némaság uralkodna a szobában. Megráztam a fejemet.
- A világon semmi baj sincsen! - igazat mondtam, minden jó volt, semmi zavarótényező. Leszámítva azt, hogy a szüleim valahol a közelben vannak, de ez lényegtelen. Itt biztonsgban vagyok, azt tudom. Ismét mosoly jelent meg az arcomon. Kíváncsi vagyok, hogy lesz- e valaha olyan, hogy egyser csak megunom az örökös mosolygást? Ezt kétlenélm. Igaz az ember változik.
- Nyugi,ténylegsemmi bajom sincsen!

Nem volt erőm megállni egy vigyort. ~ Nem egészen vagyok benne biztos, hogy nem lenne olyan finom falat! De inkább ráhagytam.
Meglepődtem mikor hirtelen hanyatt feküdt az ágyon, de hamar föl is ült.
– Akkor van bennünk egy közös, az már biztos! – Én sem beszéltem hangosabban, mint a suttogás.
Nem tudom, min gondolkozhatott, de nagyon belemerült. Egy darabig a szemeimbe nézett majd elkapta a tekintetét. ~ Nők! Ki tudja, hogy mi jár most abban az okos kis fejecskéjében! ~ Nem tetszett, hogy így elcsöndesült, nem szerettem, ha csöndben van, ilyenkor mindig olyan feszült lesz a levegő, mintha megfagyott volna, de türelmesen vártam. ~ Ha így folytatja, én világgá megyek! Esküszöm! ~
Meglepődtem mikor közelebb húzott magához és a fejét a vállamra hajtotta, nem tudtam mit csinálni, így csak vártam hátha mond valamit, de ez elmaradt.
Egy hangosat sóhajtottam, úgy látszik muszáj lesz magamhoz ragadni a szót, mert nem szerettem, ha ő ilyen. ~ Ő! ~ Olyan furcsán hangzott nem szoktam másra gondolni, hiszen én mégis csak egy tuskó vagyok…
– Clare, valami baj van? – Egy kicsit eltávolodtam tőle, hogy lássam az arcát is, ne csak a haját.

Megmosolyogtatott. Színpadiasan sóhajtottam egyet megkönnyebbüléstől. Bár eddig is tudtam a választ.
- Tudom én azt! Amúgy sem lehetek egy finom falat. - a röhögéstől hanyatt feküdtem az ágyon. Gyorsan felültem. Egy ideig csak néma csend honolt a szobában, még a fejemben is.
- A hazugságot én sem szeretem. - suttogtam. Megráztam a fejemet. Sokáig gondolkoztam azon, hogy mint mondjak, ha egyáltalán megszólalok. Jóideg filóztam magamban. Úgy döntöttem, hogy most én nem fogok választ adni. Egy ideig Ryan szemébe néztem, de elkaptam a tekintetemet. Ha lett volna egy légy a szobában, most tuti lehetett volna hallani a zümmögését, de semmi, csak némaság. Átkaroltam Ryan nyakát és a fejemet a vállára hajtottam.

~ Hm, a kölyökkutya szemek? Kár, hogy én jobban csinálom! ~ Mikor elröhögte magát én sem bírtam meg állni, hogy ne tegyem ugyan azt. Én is elröhögtem magam, de aztán figyelemre sem méltattam, de jó volt látni, hogy nevet, igazán felszabadult. ~ Inkább nem teszem neki közhírré, hogy milyen röhejesen nézett ki szóval inkább csak tovább vigyorogtam, mint a vadalma! ~
– Valahogyan mindenképpen! – Egyértelműen helyeseltem, ez a dolog viszont kedvemre való volt, így meg is lepődtem mikor egyszer csak leült az ágyszélére, gondolkozóba esett, megint. ~ Ha csillagvirág gondolkozni kezd, akkor azzal bajok lesznek! ~
Nem értettem, hogy mit ért az alatt, hogy „ezt kifejtenéd bővebben is”. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mire gondolhat egészen pontosan.
Leguggoltam vele szemben, hogy jobban lássam őt, majd onnan néztem rá.
– Ha a miatt aggódsz, hogy felfalnálak, a válasz egyértelműen: NEM! – Egy pillanatnyi szünetet tartottam, majd elgondolkoztam, újra, hogy vajon mire másra gondolhat, de mivel nem tudtam, hogy mire így inkább úgy döntöttem megkérdezem. – Clare, ha valami van, ami neked gond akkor mond meg, nem bírom azokat, akik hazudnak! – A szemébe néztem, hallgattam türelmesen vártam mit mond, de azt egy csöppet sem mondhatom el, hogy nem voltam feszült.

Még mindig nem kaptam választ. Nem tudtam mit kitalálni, hogy miképp tudjam kiszedni belőle, így elkezdtem kölyökkutya szemekkel nézni rá, de ennek eredményeképp én kezdtem el szakadni a röhögéstől. Nem teljesen értettem, hogy mit modott, csak pislogtam. Úgy tűnik ezt Ryan élvezte, mert ezen is röhögni kezdett. Ennyire röhejes lennék? Remélem nem, mert akkor inkább leugrok egy hídról.
- Valahogyan el kéne azért tölteni az időt.. mondjuk amit most csinálunk, az számomra megfelelő időtöltés. El kezdtünk az ágy felé hátrálni. De ott megálltunk. Nem akarok egy könnyűvérű liba lenni. A mondatán el kellett gondolkoznom. Leültem az ágy szélére.
- Ezt kifejtenéd bővebben is? - félre billentettem a fejemet.

Nagyon akarja a választ, de azt hiába, mert én egyetlen egy szót sem fogok neki kinyögni, csak akkor, ha nagyon, nagyon, de tényleg nagyon szépen kéri, különben egy szót sem fog válaszul kapni. Rávillantottam a szemeimet mikor lekutyusozott, de nem foglalkoztam vele különösebben, legalább is most ez érdekelt legkevésbé sem.
– Igen elvitték a nyelvem, de nem a kutyus, valaki egészen más! – Rávigyorogtam, és csak pislogott, el is röhögtem magam.
Meglepődtem mikor fölnyújtózkodott, mintha olvastam a fejemben, de ez teljesen képtelenség lenne… Végül, úgy döntöttem, hogy ezzel igazán most nem érdekes foglalkoznom, mert valaki más lekötött, egészen pontosan Clare, na meg a csók.
– Nem, nincs semmi – morogtam két csók között, majd tolatni kezdtem vele, egyenesen az ágy felé, nem volt egyelőre komoly szándékom, de majd jön, ahogyan jön, csak lesz valami. Hagyom a véletlenre bízni a dolgokat, alakuljanak csak maguktól.
Itt nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak. ~ Tény hogy nincsenek emberek az étlapon! ~ Na, de ezzel egyelőre terveim vannak, és ezt ne rontsa el, mert, ha szerencsém lesz akkor én megint röhögök egy jót ő pedig… hát nem tudom mit fog tenni. Mindenesetre kíváncsian várom.
– Hm – úgy tettem mintha elgondolkoztam volna, de aztán teljesen komoly arccal folytattam. – Lehet, hogy emberek nincsenek az étlapon, de azt egy szóval sem mondtam, hogy Clare, mint ember nincs az étlapomon! – Eltávolodtam róla, majd néztem, hogy mit fog reagálni.

Nem érkezett válasz a kérdésemre. Kifogom szedni belőle, valamikor.
- Elvitte a cica a nyelvedet, kutyuska? - ezt nem tudtam megállni. Csillagvirág, furcsa bevallani, de kezdett hiányozni. Mondjuk egy csöppet még mindig idegesít.
- Semmilyen ötletem nincsen. És neked? - átölelt, melegem van. Nem nagyon zavar, de egy szót sem szólnék, ha zavarna. A panaszkodás, hisztizés nem az én műfajom. Most bánom, hogy sosem hordanék hétköznap magassarkút, az legalább megkönnyebítené, ha magasra kell nyújtózkodnom. Lábujjhegyre álltam, majd megcsókoltam Ryant. Utána röhögni kezdtem.
- Álljunk csak meg! Nem azt mondtad, hogy ember nincs az étlapodon? - tudtam rá a választ, de nem bírtam visszatartani magamban.

~ Hát igen, ez a szoba tényleg sokkal jobb, mint ami az övé volt, nem olyan régen! ~ Gondoltam magamban még mindig elégedetten vigyorogva. Óvatosan elengedtem, hogy szét tudjon nézni a szobában. Mikor letettem rögtön a szoba közepére ment, hogy alaposabban szemügyre vegye a szobát.
A kérdését elengedtem a fülem mellett, nem volt kedvem rá válaszolni, kíváncsi voltam rá, hogy magától rájön, hogy elakarok-e árulni valamit, vagy nem. Voltaképpen nem volt semmi olyan, amit el kellett volna neki árulnom.
- Nos, Csillagvirág, ~ oh, anyám, hogy hiányzott már ez a név ~ van ötleted, hogy mi jóval tereljük, az időt addig ameddig a pizza meg nem jön? – Közelebb mentem hozzá, hogy magamhoz öleltem, miközben kíváncsi tekintettel néztem le rá.
Eddig nem adta a tudtomra, hogy nincsen melege akkor, amikor velem van, de talán addig baj, mert, ha megkérne arra, hogy hűtsem le magam, hát az nagyon érdekes lenne, esetleg, ah, egy kád jéghideg vízbe tenne napokig. Lássuk be, hogy erre esélye sem lenne. Nem tenném meg, hogy hibernáltatom magam. Ugyan már…
- Remélem, Csillagvirág minél hamarabb megjön a kaja, mert ha nem azt hiszem téged eszlek meg - levigyorogtam rá, majd egy csókot nyomtam a homlokára. Ha többet akar, akkor hajolgasson föl ő is.

Már a normális állapotomban vagyok, már ha van nálam olyan egyáltalán. Arcomra ismét kiült a mosoly.
- Nyugi, Josh. Nem kell engem félteni, annyira.- a tanultak alapján, itt semmire sem megyek a boxos múltammal. Nyami, pizza, kedvenc ételem. Jóideje nem ettem, azt hiszem még Sacramentóban a haverokkal. Ryan felkapott és elkezdett velem rohanni a lépcsőn. Csak kacagtam, ilyen nem volt otthon. Megérkeztünk a szobához, bent nem volt semmilyen csúszó-mászó gusztustalanság, ez megnyugtatott.
- Hát igen, ez sokkal jobb. - Ryan ismét röhögni kezdett. Felvont szemöldökkel bámultam rá. Van egy olyan érzésem, hogy valamit tud, amit én nem, és ez kiakasztó.
- Valamit nem szeretnél elárulni nekem esetleg? - kérdően néztem rá.

- Akkor megnyugodtam - bólintott Josh.
- Akkor minden rendben van, ha nyugodt vagy - vigyorogtam.
- Dehogy nem - öleltem át Clare-t.
- Két pizzát kérünk, addig szépen felforgatjuk a fogadó 45-ös szobáját. - vigyorogtam Josh-ra, majd Clare-t ölbe kaptam és felcaplattam vele a lécspcsőn.
...
Lábbal elegánsan kinyitottam az ajtót, majd bent a szobában letettem a lányt.
- Na ugye, hogy ez jobb mint a régi szobád - cáloztam a vicc-re, miközben engem megint elkaptt a röhögő görcs.

- Nem kell megnézni, minden tesrészem megvan, egyben és épségben. - felnevettem. Még mindig zavarban voltam, de legalább még nem dadogok és hadarok, az hiányozna már csak.
- Nem tudom. Gondoltam nem ártana megkérdezni először. - hármunk közül most csak én nem nevettem. Szúrósan néztem mindkettőjükre. A hangot is adtam a nem tetszésemnek.
- Hé! Ez nem valami vicces! Ezért még számolunk! - ha Ryan nem említi meg is feledkeztem volna arról, hogy enni sem ártana egy embernek. Reggel is alig ettem valamit, nem mintha mindjárt éhen halnék. Volt olyan, hogy hogy egész nap nem ettem semmit, mikor anyuék nem voltak othhon, és Darren szerencsétlenkedett a konyhábam, amikor még nem tudtam főzni. Régi szép emlékek. Ezen hangosan felnevettem, még mndig a szemem elött van a kép.

Csak mosolyogtam egy jót Josh-on.
- Még kérdés, esteleg megnézed, hogy meg van-e minden testrésze Clare-nek és nem haraptam ki belőle, egy falatot sem? - húztam a srác idegeit, majd a lányra pillanaottam mellettem.
- Nem zavarsz. Miből gondoltad, hogy zavarnál? - néztem rá kérdőn. De most komolyan? Felajánlottam volna enki egy jobb szobát ha zavarna? Szerintem nem.
- De ha akarod még mindigg ott a 22-es szoba! - Nem, ez nem bírtam kihagyni. Josh meg megszakadt a röhögéstől de én is. szerintem egyedül csillagvirág nem tartotta viccesnek.
- Akad valami kaja, vagy beszólsz, hogy hozzanak ki egy kis kínait? - néztem Josh-ra kérdőn.

Miután elmondta, hogy mi az a bevésődés még jobban elpirultam.
-Ohh, értem. - bólintottam. Mikor beértünk Josh rohanni kezdett felénk. Nem voltam benne biztos meg tud majd állni idejében. Ezen elmosolyodtam.
- Én jól vagyok. - bólintottam. A vámpíros mondaton elröhögtem magam. Ez az állapot nem maradt sokáig. Zavarba jöttem. Gondolatok száguldottak a fejemben. Nem tudom meddig álltam ott néma csendben, mint egy szobor, de biztos, hogy jó néhány percig.
- Csak, ha nem zavarok. - hadartam el. Amióta itt vagyok egyre furcsábban viselkedek, ha egy ismerősöm itt lenne, nem lenne biztos abban, hogy én vagyok én. Ez ijesztő, de élvezem.

- A sajnálat nem oldja meg a problémát - mutattam rá, nagyon bölcsen...
- A bevésődés olyan mint egy megérzés, hogy a másik az igazi, ennél jobban nem tudom elmondani - próbáltam szavakba foglalni, hogy mit is érzek tulajdonképpen íránta.
Sóhajtottam, mert a szülei úgy sem mennének bele... Míg nagykorú nem lesz... ~Remélhetőleg~
Átkaroltam a válla felett és úgy mentünk vissza a Fogadóba.
mikor beléptünk Josh úgy rohant felén, mint aki úthengernek képzeli magát.
- Jól vagytok? - kérdezte aggódóan, bár tudtam, hogy a kérdés, inkább a mellettem állónak szól és nem nekem.
- Nem futottunk össze egy vérszívóval sem, ha meg nyugtat - vágtam rá gúnyosan.
- A 46-os szoba kulcsot passzold át Clare-nek - tettem még hozzá.
- Vagy jössz hozzám? - pillogtam a lányra.

Most tudatosult bennem, hogy már egy csöppet sem akarom otthagyni Forksot. Erre sosem gondoltam volna.
-Igen, tudom. Sajnálom… - a földre szegeztem a tekintetemet. Utálom, hogyha hibázok, de nem tudok ellene mit tenni, sajnos. Hamar meguntam a talaj bámulását, ezért gyorsan felemeltem a fejemet. Igaza volt, egy csöppet tényleg nyálas, de csak halkan kacagtam.
-Nem, még nem meséltél róla. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mi az. - egy lépést közelebb mentem hozzá. Meglepődtem attól, amit mondott. Éreztem, hogy elpirulok. Ez a nap sok meglepetést tartogatott. Itt még mi lesz...
- Nem foglak elhagyni…ígérem. - én is suttogtam.
- Oké! Menjünk! - egyeztem bele. Az hőmérséklet kezdett még jobban lehűlni, mondjuk ezt nehezen éreztem meg Ryan karjai közt.

Ma mikor felkkeltem mindenre számítottam csak erre nem. Az biztos, hogy ez a nap furcsa és nem jó eseményeket hordozott magában.
- Figyel Clare... - kezdtem, miközben közelebb mentem feléje.
- Baromira nem akarom hogy elmenj, de nagyon szarul esett, azt hogy erről nem zóltákl rögtön. Nem akarlak elveszíteni, hiába hangzik ez most csöpögősen, meg minden. Nem tudom említettem-e, de a farkasonka van egy olyanjuk, hogy imprint, azaz bevésődés. - el sem hiszem hogy én ezeket kiejtettem a számon. Valószínűleg majd holnap reggel körbe röhögöm magam a tükör előtt, de akkor ha már lúd, legyen kövér is. - Nekem te vagy a bevésődésem - tettem hozzá.
Ezek után nem nagyon tudtam mit tenni, csak álltam és vártam, hogy legyen valami. Ez az utazás kicsúszott a kezeim közül, bár amiben biztos vagyok, nem akaorm hogy Clare elmenjen.
Közelebb léptem hozzá, és magamhoz öleltem.
- Nem akarom hogy itt hagyj - suttogtama fülébe. Eskü mintha valami nyálas argentín szappanoperát néznék. De ha egyzser igaz!
~Ez már röhej... ~
-Menjük vissza a fogadóba, Josh már biztosan aggódik - intettem a fejemmel a mögöttem lévő épületre. Jah, meg a beálló csendet is meg kellett törni meilőtt az nagyon kínos lenne.

Nem futottam messze. Őszintén bevallva, csak az állított meg, hogy elbuktam egy fa kiálló gyökerében. A nadrágom saras lett, de ez most hidegen hagyott.
- Igen, tudom, ezt elrontottam! Emberek már csak ilyenek, hibáznak! - vártam egy picit a folytatással. Kezdek egyre jobban kikészülni. Nem tudom, hogy a sírás vagy az ordítás kerülget.- Már én sem tudom azt! - igazából tudtam, csak az lehetetlen. Igazából eltűntem volna a földszínéről. Beláttam, hogy nincs értelme tovább futnom, reménytelen… minden. Lassan visszaindultam.
- Itt vagyok! - suttogtam, miközben a legszélső fa mellé értem. Egy lépést hátráltam. Csak csendben, mozdulatlanul álltam, és vártam a fejleményeket.

Mai napig tartom azt az állításomat, hogy furcsa látni ahogy egy nő hisztizik, és persze ez teljesen hidegen is hagy. Ugyan úgy volt ez most Clare-vel. Felőlem még a magas C-t is kivághatja, engem az se nagyon érdekelne.
- Felőlem tiltakozhatsz ahogy csak akarsz. Hidegen hagy - vontam meg a vállamat. Baromira nehéz volt ezeket a szavakat kimondanom, de ha most nem teszem meg, akkor a tényleges elválás nagyon pocsék lesz.
- Clare! Ott cseszted el hogy nem szóltál erről. Még is mit akarsz?! - kezdtem kijönni a béke tűrésből, de most tényleg. És ha elveszítem a türelmemet, az nagyon csúnya lesz.
- Gyere vissza! - kiabáltam utána.

Ajj, ha legalább egy csöppnyi esélyem is lenne arra, hogy jól érezzem magam, ha már itt vagyok, sec-perc alatt elcseszem! Gratulálok, Clare Patricia!
- Hogy mi? - hangom oktávokkal csúszott fel. Lemásztam a fáról. Ryan szemébe néztem, majd erősen csóválni kezdtem a fejemet.
- Nem és nem! -tiltakoztam.
- Ha már idáig eljutottunk, akkor én már nem adom meg magam! És ha most azonnal visszakerülök, akkor talán már holnap már itt sem leszek! Ezt akarod, Ryan? - be kellett fejeznem a mondanivalómat, mert már kezdtem kikelni magamból. Lihegtem majd mikor megnyugodtam a megerősítettem a cipőfűzőmet.
- Ahhoz, hogy visszavigyél, előbb el kéne kapnod! - mint akit puskacsőből, úgy rohantamaz erdő sűrűjébe.

Oké, ez most sokkolt. Egyszerűen leugrottam a fáról, majd onnan néztem vissza Clare-re.
- Azt hiszem jobb ha mi ezt most fejezzük be - mondtam ki a fájdalmas szavakat. Bár már tökmindegy, de akkor is, jobb ha most fejezem be, és majd keresek magamnak valami más lányt, bár a bevésődésen segíteni már nem lehet. De! Van remény, ha úgy járok mint Sam. De ennek nagyon kevés az esélye.
- Majd elviszlek a főútig - ajánlottam, bár nagyon nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat. Nem így képzeltem ezt a hetet.
- Egyébként Clare. Igazad volt. Ezt előbb kelett volna közölnöd - tettem még hozzá ridegen, majd.

- Persze, hogy van, nem vagyok madár, hogy fán éljek! - tudtam, hogy nem fogja jól fogadni. Becsuktam a szememet, úgy könnyeben tudok nehéz dolgokat elmesélni, beismerni. Mély levegőt vettem, majd elkezdtem.
- Ahogy mondtam, Ryan. Ez az igazság. Én igazából Sacramentóban élek. A szüleim csak azért küldtek ide minket, mert úgy gondolják, hogy itt majd megnyugszunk. Sajnos ez az igazság. És az a legrosszabb, hogy nem tudom, mennyi időm van itt még. A szüleink nem mondtak konkrét időpontot, egyszer csak jönnek, és visznek. És most itt vannak, valahol a közelben. De kétleném, hogy most Sacramentóba vinnének vissza. - ezt nem volt egyszerű egyszuszra mondani. A szemem még mindig csukva volt.
- Ezt előbb kellett volna elmondanom. - de mostmár túl késő.

- Annál lehet puskázni - minek tippelni, a könyv is jó, meg a melletted ülő is tökéletes, persze ha tudja... Na meg a farkas lét előnyeit is ki lehet használni doga közben.
- Annak örülök. - mosolyogtam rá. - Nem volna kedved visszamenni a fogadóba? - érdeklődtem. Azt már nem tettem, hozzá, hogy az én szobámra gondolam és nem az "övére" ami mondjuk egy baromi nagy hecc része volt.
- Mi? - kérdeztem gyorsan, míg ő pár másodpercre elhallgatot.
Mikor kinyögte csak annyit éppen hogy felfogtam. Annyira megdöbbentem.
- TESSÉK?! - döbbenetemben már majdnem kiabáltam.