Erdőszéli Fogadó

- Bárcsak az én tippjeim válnának be így, főképp a dolgozatoknál! - viccelődtem. Amúgy sem kell nekem tipp, ott van a puskázás a könyvből, az azért biztosabb.
- Nem, már nem akarok elmenni! - a csókja és az ölelése jól esett, de a vélaszom után belém nyilalt az igazság, amit eddig is tudtam, de mostanában próbáltam elfeledkezni róla: nekem Sacramento az igazi otthonom.
- Csak van itt egy kis bökkenő! - kezdtem lassan. Egy percig vártam, míg folytatom a mondanivalómat.
- Én nem maradok örökké Forksban. - régebben nem hittem volna, hogy ezt fájdalmas lesz beisernem, sőt vártam már. De most már nem.

Elégedetten elmosolyodtam, vagy inkább vigyorogtam. Fene se tudja...
- Rendben - bólintottam nyugtázva, hogy nem fogja kiverni a fejéből, hogy mi is vagyok.
- Gondoltam - bólintottam megint, majd lágyan megcsókoltam, megint.
- Tippeltem. De úgy látszik helyesen. - öleltem magamhoz. Egy ideig élveztem a csendet, majd egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne kérdezzem meg:
- Még mindig el akarsz menni?

- Tudom, most nem felejtettem el. - még mindig zavart voltam egy csöppet. Nagy kő esett le a szívemről, mikor meghallottam a válaszát. Még mindig nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot hozzá, de nem bántam meg.
- Ennek örülök. - a reakciója igazán kedvemre való volt. Mondjuk, arról megfeledkeztem, hogy lélegeznem is kéne. Teljesen elfelejtettem azt, hogy fa ágán vagyunk, és nem a talajon. A kijelentésén meglepődtem, hogy rájött. Csak akkor válaszoltam, amikor már biztosan ültem az ölében.
- Igen, az vagyok. - ennyire látszik rajtam? Végiggondoltam, hogy miből lehet rájönni. A kis mutatványom alapján meg inkább tűnnék artistának, mintsem táncosnak. Vagy két percig rágódtam magamban, mikor rákérdeztem.
-Honnan jöttél rá?

Féloldalasan mosolyogtam, majd tipikus ego-s vigyorral nyugtáztam hogy megdicsért.
- Farkas vagyok, vagy mi fene - tettem hozzá. Ezt egyszerűen nem bírtam kihagyni. A kérdésemre a választ egy egyzserű "igen" formájában vártam, de amit kaptam az is jó volt. Sőt meglepő.
Clare a karjait a nyakam köré fonta és lágyan megcsókolt.
- Igen az - mosolyogtam rá, majd követelődzőn kaptam az ajkai után. Bárki is jár erre tuti megy a dilidokihoz: két fiatal egy közepesen vastag ágon smárolnak, és úgy állank rajta, mintha csak a földön lennének.
A csókot én szakítottam meg, többek között, mert nem akartam az esetleges szemtínúknak pletyka anygaot biztosítani, valamint Clare is már a végén levegő után kapott.
- Táncos vagy - ez tény megállapítás volt, bár azért kilehetett hallani az enyhe kérdő hangsúlyt. Szívesen álldogáltam volna még a fán, de annak nem volt stílusa ellenben azzal, hogy fogtam magam és elültem Clare-t meg szintén húztam magammal. Igaz, először majdnem lefordultunk a fáról, de a végén biztosan ültünk a fán, azaz inkább én, a lány az öleben üldögélt.

Nekidőltem a fatörzsnek.
- Köszönöm! - ez még jobban feldobott. A bókokat szívesen fogadom. Szaltózva került arra a faágra amin én álltam. Lassan tapsolni kezdtem.
- Bravissimo! Rég láttam fiút így szaltózni. - ismertem be mosolyogva. Igazán közel állt hozzám. A kérdése hallatán elpirultam, a szívem hevesebben kezdett verni. Most mit mondjak, az iagaz, vagy valami mást? Ledöntöttem a fejemet, halkan felkacagtam. Nem tudom, honnan vettem a bátorságomat a tettemhez. Átkaroltam a nyakát, majd gyengéden megcsókóltam. Most csináltam először ezt, lehet, hogy ez már az őrültség kezdeti jelei? Nem tudom.
- Ez megfelelő válasz? - zavart mosollyal néztem rá.

A csend egyre jobban zavart, ám addig még sem merészkedtem, hogy megtöröm a csendet. Kettőnk közül nem én vagyok a nő, tehát nem nekem fog be nem állni a csőröm. Őszintén nem tudom mit gondolt, hogy így viselkedik, de azért még mindig ámultaba tud ejteni.
Tessék! Én meg mondtam! ez az őrült nő képes és kitöri a nyakát. De szerencsére nem így lett. Nem kell mondanom, de a frász kerülgetett, mert ha nem tartja meg az ág, akkor csúncsa véget ért volna. Vagy lettem volna olyan hülye és utána vetem magam. És akkor én töröm magam drabaokra és nem Clare. Végül is, nem szeretném darabokabn haza vinni, hiába hogy megszöktünk.
- Szép - tasoltam unottan, de azért nem tudtam elfojtani egy mosolyt. Ha már ő parádézik én akkor miért ne? Két szaltóval pontosan mellé érkeztem, igaz, hogy egy kisebb ágat sikerült lerúgnom, de kit érdekel? Járulékos veszteség.
Nagyon közel volt egymáshoz az arcunk, csupán pár miliméternyi különbeség.
- Megcsókolhatlak?
Nem tudom honnan jött ez a kérdés, biztosan pár perces embebaj, de azért kíváncsian vártam mit reagál rá.

Egy ideig egyedül ücsörögtem, majd felbukkant Ryan, emberként. Egy ideig csak csöndben ültünk. Nem nagyon tudtam mit mondani, még a válaszára sem. Ez a folytonos csönd még jobban idegesített. Lenéztem, alatunk az egyik vékonyabbik ág úgy helyezkedett el, mintha egy lépcső következő foka lenne. Amúgy is rég gyakoroltam, hát még az akrobatikus részeket.
- Vigyáztam! - Guggoltam az ágon, majd hátralendültem. Elkaptam az alsó ágat. Az nem bírt el volna sokáig, így az alatta lévő ágra álltam. Felnéztem, kívácsi voltam, hogy mi lesz Ryan reakciója. A szívem hevesen vert, nem voltam biztos benne, hogy ezt a mutatványt épp bőrrel megúszom. Még mindig felfelé néztem. Remélem nem farkas alakban látom legközelebb Ryant.

Figyeltem ahogyan fölveszi a kést a földről, majd lassan végigsimított rajta, mindek hatására megvágta az ujját.
~ Szerencsétlen~
Nem foglalkozott vele sokáig, eltette a kést majd elkezdett fölmászni a fára. Érdeklődve figyeltem a jelenetet miközben egy kicsit hátráltam, hogy ha leesik legalább ne rám essen, amilyen ügyes.
Mikor fölért leüllt az egyik vastagabb ágra majd a lábait kezdte el lóbálni.
Látszólag próbált kedvesebb hangot megütni mikor megszólalt, nem foglalkoztam nagyon vele. Egy darabig néztem lentről, de hamar eluntam magamat, így visszaindultam a fogadóba.
Pár perccel később kényelmes farmerban és fölsőben jöttem ki. Egyenesen a fa felé mentem, úgy döntöttem, hogy fölmegyek hozzá és vagy lelök, vagy nem.
Nem nagyon kellett magam megerőltetni, hogy feltudjak mászni mellé egy kis távolságot hagyva magunk között elhelyezkedtem mellette. Nem szólaltam meg, nem tudtam mit mondani neki.
A csönd hamar el is kezdett nyomasztani így tényleg kénytelen voltam megszólalni.
- Tényleg szép a kilátás - hagytam rá. Speciel engem aztán hidegen hagyott, de ha neki tetszik akkor úgy legyen...
~ Hűű, haver ez kemény lesz! ~ Gondoltam fásultan. Szépen elrotntotam, de ő is hibás, szal kezdjük előlről, vagy valahonnan az elejéről...

Meg kell fontolnom, hogy mit mondok. Ryan ismét farkas lett. Legalább előkerült a bicskám. Mikor elém dobta lassan leguggoltam érte. Mikor felálltam szemügyre vettem. Nem tűnt csorbának, nem is lett volna különösebb lehetőség rá. Biztonság kedvéért finoman végig húztam a pengét a jobb mutató ujjam felső ujjpercén. A vér kibuggyant, ezért a számhoz emeltem és csak akkor vettem el onnan, mikor már elállt a vérzés. A bicskát a zsebembe süllyesztettem. Felnéztem, még mindig a fa mellett álltam. Olyan 10-20méter magas lehet, jó sok ággal, amik egész alacsonyan is vannak. Elmosolyodtam. Elkezdtem felfelé mászni, nem volt nehéz, egész gyakran csináltam. Csak 5méter magasban álltam meg, ott voltak már olyan ágak, amik hosszú ideig megtartanak. A táj szép volt, jobbra-balra tekintgettem, az út kihalt volt. Nagyot sóhajtottam, innen meglógni nem könnyű, ezek szerint még maradok. Feljebb másztam még egy ággal, ott leültem. Egy ideig csak csöndben ültem, és lóbálltam a lábamat. Ez a némaság kezdett kikészíteni, leszóltam Ryannek
-Egész szép a táj innen! Még a Mount McKinleyt is lehet látni! - próbáltam kedvesebb hangot felvenni. Úgy éreztem magam mint egy kisgyerek. Mondjuk lehet, hogy ez annak betudható, hogy valamit tudtam földrajzzal kapcsolatban, pedig azzal köszönő viszonyba sem vagyok.

Jó, tévedtem, nem lógott volna el csak úgy ezer idegennel, de akkor is! Egyszerűen mentem tovább, és baromira hidegen hagyott, hogy mit gondol, vagy mit csinál. Mint ahogy már Josh-nak is mondtam, ő ügyes kislány és megoldja. Felőlem az apját is felhívhatja, az se érdekel, ám amit mondott, az egy picit nagyon is túlszárnyalta a tűrőképességemet. Remegés futott végig rajtam, majd megint ott álltam farkasként.

~Remek…~Persze esélyem se volt arra, hogy bárki is meghalljon, vagy, hogy erre járjon egy gondolatolvasó vámpír, aki készségesen segítene ezt a civódást zöldágra segíteni. Bár bevallom, semmi kifogásom sincs a farkasbunda ellen, maximum annyi, hogy nem hoztam magammal sok holmit. Ám a zsebembe, most hogy kiugrottam a bicska is velem volt, ami most a földön árválkodott. Lehajoltam és óvatosan a fogaim közé vettem, majd lassan oda sétáltam Clare elé.

Egyszerűen ledobtam elé, mert nem voltam biztos abban, hogy nem kap sikító frászt.
Beszélni addig sajnos nem tudtam, míg vissza nem alakulok, de ha ez az idegbajos liba tényleg így folytaja, hozok egy törcsit, amivel elfedem, amit kell, és utána nem bánkódok majd a cuccaim miatt, ami miatta megy tönkre.

Farkasként nem tudtam sóhajtani, de azért kezdtem én is úgy érezni, hogy egyre jobban átlépünk egy bizonyos határt. Persze nekem az a határ jóval távolabb van, hiszen én farkas vagyok. És tisztában vagyok vele, hogy ő egy ember, de erről sajna vagy nem sajna képes vagyok megfeledkezni.
Clare-től egy méterre ültem és vártam, hogy mit reagál.

Földbe gyökerezett a lábam. Méghogy ellógnék egy olyannal akiben nem bízok?
- Akkor nem ismersz elégé! Csak olyanokkal lógok, akikben megbízok! -vetettem oda ridegen.
- Mostmár megjegyzem, ezt biztosra veheted. - ledobtam a táskát az avarba, már kezdett nyomni. Elrugaszkodtam a fától, de egy lépést sem tettem.
- Ezt jól gondoltad! Én viszont nem hittem volna, hogy ez talán az életembe is kerülhet. - arcomról nem lehetett leolvasni az érzelmeket. Mivel furcsa érzés kapott el. Lehet, hogy ezt mégsem kellett volna mondanom. De már nem lehet visszaszívni. Igaz lehet, hogy nekem sem kellett volna eljátszani, hogy hívom a szüleimet. Nem kéne ezen rágódnom, mert az már elmúlt és nem tudok visszamenni az időben. Bűntüdatot érzek, vagy mi? Most nekem kéne cselekednem, de mit? Egy ötlet volt csak a fejemben, de az nincs nagyon kedvemre. Nem szeretem belátni, hogy valamit rosszul csináltam, hogy alulmaradtam. Nem ez lenne az első ma, szóval mostmár teljesen mindegy.
[color=indigo]- Ryan,ot érzek, vagy mi? Most nekem kéne cselekednem, de mit? Egy ötlet volt csak a fejemben, de az nincs nagyon kedvemre. Nem szeretem belátni, hogy valamit rosszul csináltam, hogy alulmaradtam. Nem ez lenne az első ma, szóval mostmár teljesen mindegy.
[color=indigo]- Ryan, - hangom és arcom még mindig érzelem nélküli volt. Amit egész nehéz volt fenttartani. Ekkor megszólalt bennem valami. Képes lennél rá? Nem csak te vagy a hibás! És nehogy már teljesen beismerd, hogy hibáztál! Az nem a te szokásod! Igaza volt a hangnak, részben. Így nem fejeztem be a mondanivalómat. Csak álltam, mint egy szobor.

Nem akartam megijeszteni, de ha frászt kapott úgy járt. Nem tagadom eléggé megbántott azzal, hogy képes lett volna bemártani és hívni a szüleit. Az is igaz, hogy a józan ész határán belül maradtam, de mélyen megbánthattam a lányt, de ő is engem, szóval kvittek vagyunk.
Felsóhajtott majd egy fának döntötte a hátát. Én ezzel mit sem törődve mentem tovább vissza a fogadóba, ám amit mondott mégis megállásra kényszerített.
- El. – feleltem a kérdésére. Ellógott volna velem, mert olyan lánynak tűnt/tűnik, aki szereti a veszélyt, és ebben benne van az is, hogy egy vadidegennel furikázzon.
- Akkor talán az eszedbe véshetnéd, ha legközelebb egy benga nagy farkassal találkozol – vetettem neki oda hidegen. Azt hiszem ezt tényleg elcsesztem, de nem vagyok hajlandó megalázni magam (ennél jobban.)
- Miért? Mert gondoltam, volna kedved jönni – felleltem, jól,lehet nem ezt volt az igaz. DE! ezt neki nem kell tudnia.
Nem szándékoztam neki mást mondani, így mentem tovább a fogadóba vissza.

Nem tudom merre kéne menni, és hogyan. Néztem balra-jobbra. Nem láttam se autót, se buszt, ami erre járt volna, remek. Gyalog kell eljutnom valahová. Csak, hogy az merre van? Mikor Ryan kiugrott hátra léptem egyett. a hobbija az én ijesztgetésem? Az eddigiek alapján nagyon úgy tűnik. A mondatai elindítottak bennem valamit. Egy fához sétáltam, hátamat a törzsének támasztottam. Ryan már befelé indult, így hangosabban kellett beszélnem.
- Szerinted ha nem bíznék benned, ellógtam volna veled? - oldalra billentettem a fejemet.
- Igen, emlékszek rá! De! Én csak egy ember vagyok, ha egy benga nagy farkassal állok szembe, elfelejtek pár dolgot, és arra figyelek, hogy élve megússzam! ordibáltam, még kész szerencse, hogy totál kihalt a hely. - Ezt azért te is végig gondolhattad volna! - egy ideig csak álltam csöndben. Egy kérdés körvonalazódott bennem, ami már egy ideje foglakoztatott, de még nem akartam megkérdezni. Azt hiszem ennek most van az ideje.
- Egyálltalán: miért hívtál el? - a hangom mostmár nyugodtabb volt.

Josh bejött komoran, Clare meg szintén, és enyhén remegve közölte, hogy ő haza megy. Felőlem mehet, de az jó kérdés, hogy innen hogy indul el. Mert, hogy erre nem jár busz az is olyan biztos, hogy én egy szál törcsiben iszogatom a whisky-met. Míg Clare elindult addig Josh készítette fel magát egy szentbeszédre.
- Fölösleges mondanod, tudom, hogy elszartam – mondtam neki.
- Nem, én azt akartam mondani, hogy ha így folytatja, el fog tévedni.
- Mondasz valamit. De tudja a számomat. És ő elvégre ügyes lány, és megoldja.
- Ryan! Értékelem, hogy tudod ki vagy. DE! Ő csak egy ember.
Nem válaszoltam, csupán elindultam fel az emeletre, és felöltöztem. Majd kiugrottam az ablakon. Csak a második emeletről zúgtam ki. Nem volt öngyilkos hajlamom, csak így gyorsabban leértem, és egyébként is pont erre ment el Clare, így ő még egy pofás kis szívbajt is bezsebelt. Hiába megy el, előtte még muszáj oda böknöm valamit, amivel garantált a sírógörcs, és a lelkiismeret-furdalás.
- Azt hittem bízol bennem. Az első találkozásunkkor elmondtam, hogy mi nem eszünk ember. Komolyan azt hitted, hogy bántanálak? – nem vártam rá választ. Illetve igen, de nem volt kedvem megvárni, így inkább visszaindultam a fogadó, gyalog. Végül is 30 métert kellett mennem, abba meg nem halok bele. Clare meg mehet, arra amerre akar.

Én csak álltam és vártam. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mire. De nem történt semmi. Azok voltak életem leghosszabb percei. De nem az utolsó perceim szálltak ólomszárnyon. Mikor megszólalt ismét összerázkódtam. Életben maradok, ezt már biztosan tudom, hacsak itt nem esek össze. Nekidőltem a falnak és lassan leültem a földre, térdeimet felhúztam és átkaroltam. Mély levegőket próbáltam venni. Josh ott állt mellettem később jutott el a tudatomig, hogy hozzám beszél.
-Jól vagy? Hívjam a mentőket? - csak megráztam a fejemet. Egy ideig csak ültem és bámultam. Semmilyen gondolat nem cikázott most a fejemben. Felálltam és befelé vettem az irányt. Ryan kérdésére a válaszom egyértelmű volt.
- Jobban teszem, ha hazamegyek...egyedül! - hangom elhaló volt. Felvettem a hátizsákomat. Nem érdekelt különösebben, hogy hol van a bicskám, de ez a minimális veszteség. Ismételten csak az ajtóban álltam meg és fordultam vissza.
- Viszlát! - fejemre húztam a pulcsim kapucniját, majd elindultam amerre az orrom vezet. Pár lépés után megálltam, gőzöm sincsen merre kell menni. Úgy tűnik várnom kell, hátha jön valaki, aki segít hazajutni.

Vártam, hogy mit lépt, bár az is igaz volt, hogy gyorsan léphetne valamit, mert már kezdett kicsit kényelmetlen lennie, ez a megfeszített izomtartás. Mikor megláttam a bicskát a kezében fél rémlett benne, hogy remélhetőleg nem engem akar darabokban látni, de ha még is, azt nagyon megszívnám. Mondhatni, hogy én fellélegeztem, mikor neki kiesett a bicska a kezéből, de láttam az arcán átsuhanni a félelmet. Szerintem ezek után lesz pár álmatlan éjszakája, de így járt. Viszont ami szíven érintett, hogy nem bízik bennem. Komolyan mondom úgy áll előttem, mintha, most akarnám a torkát átharapni, bár az részletkérdés, hogy tényleg úgy is néztem ki.

Ami még meglepett, hogy nem kezdett el hisztizni, akkor biztos, hogy körbe röhögöm, de így csupán megesett rajta a szívem. Becsukta a szemét, és várta, hogy lecsapjak rá, de én helyette Josh-ra néztem, akinek a kezében ott volt a törölköző. Visszaváltoztam, majd míg ő tátott szájjal követte az eseményeket, én kivettem a kezéből az anyagot és a derekam közé csavartam. Összeszedtem a ruha cafatokat, majd a lány bicskáját, majd kissé hideg hangon megszólaltam.

- Most már kinyithatod a szemed - mondtam Clare-nek és visszamentem a fogadóba.

Onnan szokás szerint megindultam az étterem felé, majd egy üveg whisky kíséretében mentem a pulthoz, és békésen kortyolgatni kezdtem az alkoholt. Lehet, hogy egy kicsit túl messzire mentem, de… most mi a fenének védekezek? Úgy se bántottam volna, többek között, mert mi nem eszünk embereket, és nincs is rá vágyunk. szóval erről ennyit. Láttam, amint Josh mond valamit Clare-nek, de nem volt kedvem hallgatózni, úgy is elmondják, amint méltóztatnak bejönni. Viszont, nagyon jól esett, hogy a játéknak ezt a körét én nyertem, bár abban erősen kételkedek, hogy ezek után még itt kar maradni.

- Visszavigyelek? – kérdeztem, amint bejöttek. Halál nyugodt voltam, bár ezt rá lehet írni a pia számlájára.

Próbáltam elképzelni, hogy Ryan milyen arcot vágott. Ezt nem kellett volna mert megnehezítette a röhögögörcs visszatartását. Mikor a fülembe suttogott kezdtem érezni, hogy ez nem babra megy.
- Én meg élve szeretem! - tudtam, hogy rám céloz. Amikor a nyakamba harapott felsikítottam egyet halkan, igaz csak egy másodpercig, összerázkodtam. Bár szerintem inkább az ilyedtségtől reagáltam ennyire. Mikor felmordult hátat fordítottam. Vonyítást hallottam közelről, túl közelről. Ekkor bevillant, hogy egy ideje ha idegen, vad helyre megyek viszek magammal egy bicskát, most is a zsebembe lapult. Kinyitottam, majd visszafordultam. A látványtól kiesett a bicska a kezemből. Minden megváltozott. Most ez már nem csak egy "kis játék", nem ez már vérre menő, az én véremre. Miközben a hatalmas vérfarkast figyeltem, csak egy gondolat volt a fejemben: én most meghalok. Éreztem, hogy falfehérré válok, és könnybe lábad a szemem. Gyorsan letöröltem a cseppeket. Nem mehetek el sírva a túlvilágra, a bömbölés a gyengeség jele. Esélyem sincsen. Végtagjaim ellazultak, hiba próbálnék ellenállni, túl gyenge vagyok hozzá képest. Már ígyis kivagyok lelkileg, de beismerni, hogy elbuktam, gyenge vagyok, sokkal rosszabá teszi helyzetemet.
- Nyertél! - ismertem be. Ugrásra készen áll, mindjárt vége. Becsuktam a szememet, ezt nem akarom látni.

Josh, mint egy hülye röhögött, majd nagy kegyesen átnyújtott egy törölközőt, amire nem is volt szükség, mert gyorsan száradok. De ha már a kislány komolyan akar játszani, akkor, megkapja.
Azt garantálom, hogy nem teszi az ablakba, amit kap, bár az is igaz, hogy a józanész határán maradok. Minden szót lehetett érteni, amit mondott, sőt ha nem tudtam, volna, hogy csinálja az eszét, akkor már biztos, hogy a pult darabokban lenne.
- Hát Ryan, keményfába vágtad a fejszét. Sok sikert hozzá! – nyögte be Josh. Felvontam a szemöldökömet, majd lassan és kényelmesen kisétáltam a fogadó elé. Sehol senki, jóformán Josh penészedett erre, így nyugodtan tudtuk Clarevel csinálni a fesztivált.
- Bizony jönnek – suttogtam a fülébe.
- Mond, hogy szereted a húst? Én nyersen és véresen – haraptam bele lágyan a nyakába, majd mikor enyhén megborzongott felmordultam. Két perc múlva már egy vonítás hagyta el a torkomat és Clare mögött egy hatalmas szürke bundás farkas állt. Igyekeztem, hogy úgy nézzek ki, mint aki most fogja megenni az első elé kerülő személyt. Léptem felé párat, miközben veszélyesen morogtam.
Nem tudom, hogy Josh mire számított, de szerintem erre nem. Mint a fél őrült, úgy indult meg felénk, hogyha kell, akkor megállítson. Bár nem tudott volna mit tenni.
Megint vonítottam, majd ugrásra készen álltam a lánnyal szemben.

Itt háború van kialakulóban. Ökölbe szorítottam a kezeimet. Hogy itt még mi lesz, kész rejtély. De kő kövön nem marad, annyit tudok
Szembe köpött, na itt szakadt el nálam a cérna. Letoroltem, majd megfogtam a pezsgős poharát. Még volt bennem egy kevést, azt Ryan fejére öntöttem.
- Úgy tűnik ma esni fog! - hangosan felnevettem. Mostmár komolyan fontolgatom, hogy tényleg, hívom a szüleimet. Nem egyszer kellett megjátszanom magamat, ha valamit meg kellett volna bánnom. Most sem lehet nehezebb, végül is csak a hangommal kell játszanom.
- Nem felejtettem el! Úgysem mered megtenni! - tekintete alapján egy picit megijedtem. Miután elfordult színpadiasan a kijárat felé vettem az irányt. Azt ajtóban megálltam és visszaszóltam.
- Hát akkor játszunk! - kiléptem a szabadba. A fal mellett álltam meg. Egy percig vártam, majd hangosan kezdtem el beszélni, hogy bent is lehessen hallani. Semilyen idegen se volt bent, se kint, tehát nem kellett visszafognom magam. Elsüllyesztettem a zsebemben a mobilomat, erre most nem lesz szükségem.
- Szia, apu! Clare vagyok az! Légyszives gyertek gyorsan értem, nagyon félek! Igen, elraboltak, nem tehettem semmit. Az erdőben vagyok egy fogadóban. Nagyon félek! Most le kell tennem, mert jönnek. - a hangom megtört volt, majden én is elhittem. Ha én otthagynám a táncot, és a színészetet választanám... Már a könnyeim is kezdtek pattagozni, igaz a röhögés visszatartásától. Lépteket hallottam, ismét mosolyra húzódott az arcom.

- Persze drágám – vigyorogtam még rá. Hallottam, hogy jön utánam, süket nem vagyok, de ember se. Josh-ból kitört a röhögés, mikor Clare felbukkant a lépcsőn. Hát nem is csodálom, úgy nézett ki, mint egy fúria, aztán majd szépen aranyosan oda sétált hozzám.
El kell ismerni, ez övön aluli húzás volt, és sikeresen i szembe köptem a pezsgőmmel. Hát így járt. Csak ugyebár ő is elfelejt pár dolgot. De semmi gond, majd én emlékeztetni fogom őt arra, hogy mi is ment ki abból a csinos buksijából.
Valamint ha idehívná, az se lenne nagy gond. Motorral, jóval gyorsabb vagyok, mint ők kocsival, és ha minden kötél szakad, akkor még alakot is válthatok. Azt meg senki nem hinné el, hogy egy srácból csak úgy farkas lett. Az ilyen személyt egy az egyben a diliházba utálnák. És Clare szemmel láthatólag azt a tényt nagyon elfeledte, kivel is áll szembe.
- Nagyra értékelem, hogy zsarolni próbálsz, de azt elfelejtetted, hogy nem ember vagyok. Mit gondolsz, mennyi időmbe kerülne, hogy átváltozzak és megegyelek? – néztem rá ádázul. Szememben még a gyilkos iránti szenvedély szikrái is fellobbanhattak, mert Josh is nyelt egyet. Mélyen Clare szemébe néztem, majd olyan két perc múlva elvigyorodtam, és visszafordultam Josh felé.
- És mond, mi van azzal a kis cuki vörössel, akivel múlt hónapban kavartál? – érdeklődtem.

Gondolom kész komédia lehetett az alakításom, mert Ryan nagyon élvezte. A táskámhoz sétáltam és félvállra vettem.
- Ajánlom a szemészetet! Nem ártana meglátogatni! - valami bosszún törtem a fejemet, de egyik sem tűnt igazán élvezetesnek. Ismét bennem volt az érzés, hogy nekiesek, de tanultam, úgyhogy csak a szemeim szórtak villámot.
- Ó, nagyon köszönöm az információt! - gúnyosan szólaltam meg. Mikor elment még ott álltam. Arcomon mosoly terült el. Szépen, lassan Ryan után sétáltam. A recepciónál volt, mikor a látóhatáron feltűntem a recepciós fiút elkapta a röhögés. Megpróbáltam nem figyelni rá. Olyan közel álltam meg Ryanhez, hogy csak ő hallhassa amit mondok.
- Azt azért ne felejtsd el, hogy az én tarsolyomban is van egy- két trükk! - gonosz mosoly terült el az arcomon. Jó lehet, hogy nem a legjobb bosszú, de azért nem árt tudatni. Elővettem a mobilomat, és meglobogtattam Ryan előtt.
- Ne feledd: nekem csak egy telefonhívásba kerül, és itt lesz a rendőrség, valamint nagy valószínű, hogy a szüleim inkább nekem hisznek, kettőnk közül. - a mosoly nem tünt el az arcomról. Na jól, ez gonosz volt tőlem, nameg nem hinném, hogy meg tenném.

Alig vártam, hogy Clare oda érjen a szobájához. Én persze már tudtam, hogy néz ki az enyém, hiszen névre volt, és oda max a csak a takarítók jártak be. Mindenesetre, oda bedobtam a táskámat, majd mentem Clare után. Ahogy sejtettem, nem nyerte el a szobája a tetszését, én meg nagyban röhögtem rajta. Nem mintha mást is tudtam volna. Lesprinteltem Josh-hoz és röhögve közöltem vele, hogy Clare-nek nagyon is tetszik a szobája, majd az étterem részébe mentem és egy pohár pezsgővel a kezemben mentem vissza a lányhoz. Próbált nem hisztisen sikítozni, de biztos vagyok benne, hogy nagyon össze kellett szednie minden erejét. Én csak somolyogva néztem. A táskáját meg hozzám vágta. Még jó hogy meg volt az az előnyom, hogy arrébb tudtam lépni.
- Látom, tetszik a szoba – vigyorogtam. Biztos voltam benne, ha szemmel ölni lehetne, én már réges-régen halott lennék.
- Gondoltam szólok, hogy a folyosó végén találod a fürdőt. – tettem még hozzá. Az se lesz szép látvány. Vigyorogva indultam le a Josh-hoz, hogy előre felkészítsem, mit mondjon akkor, ha pár aggódó szülő és egy horda rendőr futna be.

A recepciós jól szórakozott. Csak bosszú ne legyen, mert idegen pályán nem mozgok túl jól. Miután megkaptam a kulcsot a szobám felé indultam. Finoman szólva lepukkant hely volt, de ha az ember elszökik ne a Hilton hotelre számítson. Csakhamar megtaláltam a szobát. Egy percig csak álltam az ajtóval szemben, majd kinyitottam az ajtót. Bár ne tettem volna. Nem tudom pontosan, hogy miket is láttam, de hogy nem rózsaszín pillangókat, arra mérget vennék. Úgy tűnik a bent lévő rondaságokkal az ijedtség kölcsönös: amint benyitottam ők menekültem, amint megláttam őket becsaptam az ajtót. Nekidőltem az ajtónak. Ennyit a nyugodt szabadságról, kevés dologtól rettegek, de az ilyen gusztustalan csúszó-mászó rovaroktól, kitör a frász. De most legalább nem sikítottam...akkorát. Becsuktam a szemeimet valamint mély levegőket vettem. Hallottam, hogy egy ember, pontosabban egy férfi, jót röhög. Biztos voltam benne, hogy rajtam. Megfogtam a táskámat, és teljes erőmből a hang felé dobtam. Hallottam, hogy a táskám nagyott puffan a földön, ezentúl nyitott szemmel hajigálom a dolgaimat. Kinyitottam a szememet és táskám és a hang tulajdonosa felé fordultam. A táskám kényelmesen terült el a földön, fél méterre tőle, Ryan állt.

Josh elnevette magát, mikor Clare visszadobta a kérdés megválaszolásának a jogát hozzám. Ez szépen megkaptam, de abban igaza volt, hogy én tényleg jobban tudom, hogy itt hogy mennek a dolgok. Josh-ra néztem és törtem a fejemet, hogy mivel is állhatok bosszút.
- Gondolom akkor külön szoba - jegyezte meg mire én bólintottam.
- A 45-öset szeretném, Clare-nek add azt ami még szabad. – feleltem, és láttam, ahogy 22-es szoba kulcsát adja oda.
- Meddig maradtok Ryan?
- Egy hétig. Reggelit a szobába kérjük – kacsintottam a srácra, majd fogtam a cuccomat és elindultam felfelé. Közben igyekeztem, hogy ne látszódjon hogy nagyon jól szórakozom. A fogadóban volt két szárny, és a nyugati szárny volt ami kicsit nagyon színvonal aluli volt. a 22-es szoba meg pont ott volt. Túl bunkó lett volna rávágni, hogy egyszobás, de így majd önként fog átjönni, ha nincs kedve csótányokkal, pókokkal meg patkányokkal megosztania a szobáját.

Most már megbizonyosodtam afellől, hogy nyugodt hetem lesz, nekem legalábbis. Drága családom meg hidegen hagy. Ezzel számolniuk kellett volna, hogy nem "nyugszok meg" egyhamar, és egykönnyen. Remélem nem folytatják sokáig ezt az üldözősdit. Kíváncsi vagyok, hogy a barátnőim mit tudnak erről. Valószínüleg eddig semmit, mert akkor már percenként csörögne a mobilom, annak egyébként sem örülök. Hát még most. Megérkeztünk. Jól eldugott hely, annyi szent. Nem fognak egykönnyen megtalálni.
- Az tuti. Remélem a többi rész picit nyugodtabb lesz. - elomosolyodtam.
- Jól látod. Tetszik a hely, nagyon is. - bent csak egy halk hellót mondtam. Körülnéztem a helyiségben. Őszintén bevallva nem voltam még ilyen helyen, vagy csak nem emlékszek rá. A kérdés térített magamhoz. Nem tudtam eldönteni, hogy falfehér, vagy vérvörös lett az arcom. Csak egy biztos: szótlanul meredtem a semmibe.
- Ne nézz rám, Ryan! - még mindig a falat bámultam. - Ezt döntsd el inkább te, gondolom te jobban ismered itt a dolgokat!